Tibor bá’ online

 

2008-óta folyamatosan azt lehet hallani, hogy őszre összeomlik a világgazdaság, a dollárnak annyi, vegyen mindenki aranyat. Most mintha egy kicsit komolyabban, és komolyabb emberek is ezen a véleményen lennének, de tulajdonképpen, mi történt 2008-ban? Foglaljuk össze!

1982-től 2000-ig, azaz 18 éven át az amerikai tőzsdén soha nem tapasztalt hosszú ideig tartó hossz volt jelen. Az 1990-es évek vége felé, elsősorban azért, mert a FED (amerikai jegybank) irányadó kamatlábát igen alacsonyra süllyesztették, (az is megérne egy misét, hogy MIÉRT?) amivel az is együtt járt, hogy az Interneten folytatott részvénykereskedésnek komoly árfelhajtó hatása mutatkozott. A spekuláció által felhajtott irreális árak messze túllépték a részvények mögött meghúzódó vagyontárgyak értékét. Az aránytalanul magas részvényárak után az árfelhajtás lassan megjelent az ingatlanpiacon is. Ilyen esetben egyre nagyobb tőkére van szükség ahhoz, hogy jelentős haszonhoz lehessen jutni. [például: 100 db xy részvény @ 1000 Ft, megvehető 100.000 forintért. Ha a részvény ára felmegy 2000 Ft-ra, akkor eladása után 200.000 forintot lehet kaszálni, ami 100.000 forint hasznot jelent (100 %-os nyereség). Ha viszont a részvény ára 10.000 Ft és 11.000-re megy fel az ára, akkor a haszon 100 db részvényen szintén 100.000 forint (ami csak 10 %).] A felhajszolt részvényárak azonban 2000 márciusában nem emelkedtek tovább.

Amerikában az 1929-es Világválság után megszavazták a Glass-Steagall törvényt, hogy megakadályozzák azt a banki magatartást, ami a válsághoz, vagyis a részvénypiac összeomlásához vezetett. Azonban a befektetési bankok hatalmas nyomására az amerikai kongresszus 70 évvel később, 1999-ben a törvényt „deregulálta”, azaz hatályon kívül helyezte, ami lehetővé tette, hogy a kereskedelmi bankok belépjenek a befektetési piacra. Ezt követve a bankok az ügyfeleiket olyan befektetésekre beszélték rá, amiknek lényegével az ügyfelek nem voltak tisztában.

A hossz utolsó napjaiban az amerikaiak millióit szállta meg a tőzsdemánia, és vesztettek hatalmas vagyonokat és igen sokan elveszítették (például az Enron alkalmazottai) egy élet alatt összegyűjtött pénzüket. Amikor a részvénypiac összeomlott, a zavar átterjedt a teljes gazdaságra. A befektetések elúsztak, a vállalati beruházások csődbe jutottak, a munkanélküliség megemelkedett. 2001. Szeptember 11-én a társadalom egycsapásra ráébredt a gazdasági válságra, aminek következtében a fogyasztás hirtelen visszaesett, a társadalom felhagyott a felesleges költekezéssel. Mivel a középosztály a tőzsdén megégette a kezét, sokan az ingatlanpiac felé mozdultak el, mint biztonságosabb beruházási forma.

2002-re a gazdaság csak langyosnak volt mondható, amikor is a FED volt elnöke, Alan Greenspan a gazdaság élénkítése végett az irányadó kamatlábat leeresztette a soha nem látott 1 %-ra. Vagyis mind a bankok, mind pedig az ingatlan vásárlók részére olcsóvá vált a hitelfelvétel (azóta is folyik a vita, hogy vajon Greenspan hibázott, vagy tudatosan rombolt?). A háztulajdonosok az alacsony kamatok mellett nagyobb hitelt tudtak felvenni, ami aztán az ingatlanárak emelkedéséhez vezetett.

Az eladott házak természetesen jelzáloggal voltak terhelve. A felvett hitelek tipikusan 30 évre szóltak. A bankok és a hitelintézetek havonta kapták a tőketörlesztést és a kamatokat az adósoktól. Amennyiben a vevő elmaradt a részletfizetéssel, a kölcsönző érvényesítette zálogjogát, visszavette az ingatlant és újból eladta.

Újdonság volt, hogy a bankok a követeléseiket eladhatták egy harmadik piaci szereplőnek, ami hatásában azt jelentette, hogy a kölcsön vagyontárggyá (fedezetté) változott. A bank pedig friss tőkéhez jutott, amivel finanszírozni tudott egy újabb ingatlanvásárlót. A bank tehát érdekelt volt abban, hogy követeléseit minél gyorsabban eladja, újabb tőkéhez jusson, amit aztán újból kihelyezhet. Viszont vegyük észre, hogy a követelésének értékesítésével a bank egyúttal megszabadul a kockázatától is.

A bank haszna tehát nem a kamat volt, hanem az ügylet kezelési költsége, hiszen a vevő neki csak napokig tartozott. A cél az volt, hogy minél több ügyletet bonyolítson. És mivel a kockázattól megszabadult, nem érdekelte a vevő bonitása. A bank ügynökei a házakat úgy adták el, hogy a vevő jövedelme, állása, fizetőképessége szóba se került. Mivel a vevő 0% önrészt „vállalt” az ügynökök erősen túlértékelték az ingatlanokat, hiszen a vevőt alig érdekelte az ár, csak a havi fizetendő részlet volt fontos a számára.

A virágzó ingatlanpiac az egész gazdaságot felborította. 2002 és 2007 között az összes új munkahelyek 40 %-a a lakáspiacból származott: ügynökök, brókerek, hirdetési szakemberek, építőipari munkások, raktárosok, stb.   

Most behozom a képbe a Fannie Mae és a Freddie Mac azóta világhírre szert tett, államilag szponzorált ügynökségeket. Igaz részvényeiket bárki szabadon vehette-adhatta, de szövetségi törvények alatt álltak és a Képviselőház felügyelte őket. Ez tehát egy implicit állami garanciának tűnt fel. Éppen ezért, hogy a bankok a követeléseiket könnyebben el tudják adni, a két ügynökségnél hitelesítették őket, ami után első osztályú fedezetté váltak. Az ily módon feljavított követelésekre explicit állami garancia természetesen nem volt, csak olyannak tűntek. Ezért azokat mindenki abszolút biztonságosnak tételezte fel. Következésképpen hatalmas kölcsönök felvételére lettek alkalmasak rendkívül alacsony kamat mellett.

Felmerül a kérdés, hová kerültek a banki követelések? Nos, ezek portfoliókba csomagolva befektetőkhöz kerültek, például nyugdíjalapokhoz, külföldi bankokhoz, akik aztán megkapták a sok-sok ezer ingatlanvevő havi törlesztő részletének rájuk eső részét.

Kezdetben csak jó hitelminősített ügyfelekkel foglalkoztak (prime), mert Fannie és Freddie csak ezeket hitelesítette. De 2004 környékén az iraki háború miatt agyonkritizált Bush elnök nagy hangon bejelentette az új jelszót: minden amerikainak saját otthont! A képviselők Bush bejelentése után bátorították Fanniet és Freddiet, hogy hitelesítsék a kétes hitelminősített (sub–prime) vevők jelzáloghitel követeléseket is. Vagyis olyanok is vehessenek házat, akiknek se állásuk, se egyéb jövedelmük nincs. Ezért aztán hihetetlen mértékben felszaporodott a jelzálog-fedezet alapú értékpapírok (mortgage backed securities = MBS) tömege, amik – mint már tudjuk – további hitel kihelyezéseket tettek lehetővé.

A „prime” és a „sub-prime” hitelminősítés között 3% kamatkülönbség volt. Némi cinizmussal állíthatjuk, hogy akinek nem volt jövedelme, az 3 %-al drágábban kapta a kölcsönt, vagyis neki nagyobb volt a törlesztő részlete azonos értékű házak esetében, mint akinek volt pénze. Természetesen ezek a kölcsönök változtatható kamatlábra lettek kihelyezve (adjustable rate mortgage = ARM) „csőbehúzó” kamatteherrel. Ez azt jelenti, hogy az első néhány évben alacsony volt a kamat, ami aztán egy idő után drámai mértékben felugrott, nem egy esetben a kezdő kamat háromszorosára. [Ilyesmi már évek óta nálunk is van, amikor a gépkocsi törlesztését csak 3 hónap után kell kezdeni, stb.]

A színes bőrűek, bevándorlók, segédmunkások adták ki a sub-prime ügyfelek zömét, akik a törlesztő részlet megemelése után döbbentek rá arra, hogy ekkora összeget képtelenek havonta kifizetni.

Közben 2004 táján a Bankok egy új financiális eszközhöz nyúltak, amit „collateralized debt obligations-nak (CDO) neveztek el. Lényegében a bankok a birtokukban lévő MBS-eket összevonták a magas kamattal sújtott sub-prime jelzálogjogok tömegeivel. Ezt úgy hívták, hogy a kockázat szétosztása. Lényeg, ha jön egy becsődölés, akkor mindenki egy kicsit veszít, de senki se veszít sokat. Az így nyert értékpapír portfoliókat minősítették olyan hitelminősítőkkel, mint Standard & Poor’s vagy Moody’s and Fitch, akiknek minősítésétől még a magyar kormány is tart. A legmagasabb minősítés AAA volt, ami azt jelentette, hogy teljesen kockázatmentesek. Éppen ezért a világ tőkepiacán hatalmas kereslet jelentkezett értük. A hitelminősítés azonban pénzbe kerül. Így eset, hogy csak a Moody’s 850 millió dollárt keresett a hitelminősítésein 2006-ban.

De a bankok tevékenysége itt nem állt meg. „Korlátozták” (hedge) a kreált értékpapírok esetleges veszteségét azzal, hogy biztosításokat vettek fel rájuk (CDS = credit default swap) különböző biztosítóktól. Ezzel akarták a hiteleket biztosabbá tenni és a rájuk épített értékpapírokat drágábbá varázsolni. Vegyünk egy példát! Van neked 10.000.000 $ értékben AAA minősítésű értékpapírod, amit 1 %-ért, tehát évente 100.000 $-ért bebiztosítasz egy biztosító társaságnál. Amennyiben az értékpapír mögött álló hitel behajthatatlanná válik, a biztosító kifizet neked 10.000.000 $-t.

A rendszer láthatóan igen labilis volt, és lassan, de biztosan tartott a szakadék felé. Addig nem volt semmi baj, amíg az ingatlanárak folyamatosan felfelé mentek. Ha valamelyik „háztulajdonos” bármily okból kifolyólag nem tudta tovább fizetni a törlesztő részletet, a házát visszavette a bank (foreclosurer) elárverezte, a befolyt összeg minden esetben nagyobb volt, mint a tartozás.

Az emberek többsége azonban inkább úgy járt el, hogy házának értéknövekedését készpénzre váltotta át. Például: tartozott a házára 200.000 dollárral, de a ház piaci értéke 300.000 dollár lett. Erre a tulajdonos a refinance eszközéhez nyúlt. Vagyis felvett 100.000 $ készpénzt és a törlesztő részletet immáron 300.000 $ tartozás után fizette. Ezt neveztél perceptuális gazdaságnak. Mind a hitelt felvevők, mind pedig a hitelezők azt feltételezték, hogy az ingatlan árak növekedése a végtelenségig fog tartani. A rendszer addig volt életképes, amíg ezt mindkét oldal tényleg hitte.

Az elmúlt 35 évben az amerikai fizetések reálértéke egyetlen centtel se nőtt, viszont folyamatosan nőtt ingatlanaik értéke, amiből a refinanciális eljárással újabb és újabb hiteleket tudtak felvenni. Ezek a hitelek viszont élénk szinten tartották a belföldi fogyasztást, tehát a gazdaság zakatolt (hazai politikai kifejezéssel élve). 2004-re az amerikaiak évi 310 milliárd dollár költekezést finanszíroztak újabb és újabb jelzálog hitelek felvételével. Ez a rengeteg pénz befolyt a gazdaságba.

A bankok részére a zakatolás viszont azt jelentette, hogy az első eladott házat, mint vagyontárgyat felhasználva újra és újra vettek fel rá hitelt és adták el. Ebből az következett, hogy például Merrill Lynch 2008.09.26-án 10 milliárd saját tőkére ennek 45,8-szorosát, azaz 458 milliárd dollárt kölcsönzött ki. A kölcsönök mögött természetesen ott voltak az ingatlan fedezetek, csakhogy a fedezetek mögötti adósok 20 százaléka sub-prime volt, és ráadásul ezeknek a kamatlábai változtathatók voltak. Ez pedig felért egy gazdasági időzített bombával.

Aztán az infláció visszafogása érdekében a FED hirtelen megemelte a kamatlábat. Amire a bankok úgy reagáltak, hogy élve a változó kamatláb lehetőségével, jelentősen megemelték a törlesztő részleteket. Ezt azonban egyre többen nem tudták fizetni, vagyis eladni kényszerültek a házukat. A piacon hirtelen ingatlan túlkínálat keletkezett. Ez viszont az ingatlan árak csökkenését vonta maga után.

Az amerikaiak egy része egy szép napon arra ébredt fel, hogy háza kevesebbet ér, mint amennyivel tartozik rá. Ráadásul majd kétszer annyit kell fizetni törlesztésre, mint korábban. A rendszer megingott és kezdett összedűlni. Végül is kiderült, hogy az AAA minősített fedezetek csak tört részét érték a névértéknek. A kisbefektetők kérték pénzüket a banktól. A nagybefektetők értékpapírjaikat a piacra dobták, de senkinek se kellett az eredeti érték 20 százalékáért se. A bankok egymás után dűltek be.

A legnagyobb baj az volt, hogy senkinek se volt fogalma melyik bankban mennyi értéktelen befektetési papír van, és hogy a bank ér-e valamit. Az csak nyilvánvaló, hogy a bankrészvények zuhanni kezdtek. A bankok nem bíztak egymásban, és senki nem akart senkinek kölcsönt adni. Az amerikai gazdaság komoly bajba került, amit tetőzött a belföldi fogyasztás csökkenése. Ez leépítésekhez vezetett, ami további kereslet csökkenéssel járt, és az egésznek még nincs vége.

Pár hónap alatt kiderült, hogy az értéktelen papírokból egészen szépen spájzoltak be európai bankok is, amiket aztán 100 milliárdos nagyságrendben leírhattak. A betétesek Európában is kezdték kivenni pénzüket a bankból. A bankok hirtelen szarba kerültek, de sebaj mert a kormányok segítségükre siettek, természetesen az adózók pénzéből. 

Foglaljuk össze, mi is történt? Az amerikai bankok kétes kintlevőségeiket eladták az európai bankoknak, és amikor kiderült, hogy gáz van, az Európai bankok vitték el a balhét, illetve az európai állampolgárok fizették ki az amerikai jólétet. És ez az Amerikai kiabál most a kínaiakra, hogy aljas módon játszanak, mert a saját valutájuk értékét néhány százalékkal csökkentették. Magyarul, elvárják, hogy az egész világ tovább finanszírozza az amerikai álmot.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
______________