2015-07-02 nap bejegyzései

(422) Önszabályozó tudomány

Tibor bá’ online

 

~q191A hozzászólások egy részéből már elég rég tapasztalom, hogy írójuknak fogalma sincs, hogyan működik a természettudományos közösség, vagyis a kutatók, tudósok társadalma, illetve maga a tudomány és annak művelése. „Az egyik ezt mondja, a másik azt mondja, én meg azt hiszem el, amelyik szimpatikusabb.” Vagy: „A tudományos eredményeket is el kell hinni, mert nem tudok meggyőződni a helyességéről. A tudomány is csak egy vallás.” Vagy: „Ma ezt mondják, holnap azt, maguk se tudják, mi az igazság.” Biztos vagyok benne, ha a fenti idézetek kitalálói ismernék a tudomány művelésének több száz éve kialakult módját, akkor ilyen kijelentéseket nem tennének.

Voltak, vannak és mindig is lesznek olyan emberek, akik hivatásból, vagy csak kedvtelésből kutatják a természet titkait. Ezek időnként észlelnek olyat, vagy rájönnek olyasmire, ami eddig nem volt ismert. Régen ezeket lelevelezték egymással (lásd például Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauβ levelezései) illetve nyomtatott formában kiadtak könyveket (lásd például: Isaac Newton: A természetfilozófia matematikai alapelvei – 1687). Azonban a XIX. századtól egyre-másra jelentek meg tudományos folyóiratok, amelyekben a felfedezéseket publikálni lehetett. Egy-egy publikálás után más tudósok nekiestek, hogy a publikáció lényegét darabokra szedjék, kiegészítsék, vagy cáfolják, illetve elfogadják annak eredményét. Alapkövetelménnyé vált, hogy a leírt kísérletet másnak meg kellett tudni ismételni. Amíg ez nem történt meg, addig a tudományos „eredményt” a közösség nem fogadta el. Einstein például a téridővel kapcsolatos relativitásnak elnevezett elméletét 1905-ben publikálta, de csak 1919-ben fogadták el, amikor egy napfogyatkozás alkalmából sikerült bizonyítani, hogy a világűrben jelenlévő tömeg a teret maga körül „meggörbíti” (speciel ezt én nem fogadom el, de ez egy más kérdés). A publikáláson kívül vannak más lehetőségek is. Például tudományos szimpóziumot tartanak egy bizonyos témakörben, amire a világ összes tájáról tudósok érkeznek. Ezeknek többsége kíváncsi az új eredményekre, egy kisebbik része pedig előadásban ismerteti kutatásának az eredményeit. Aztán szépen mindenki hazamegy és beindul a cincibálás, mert a tudósok már csak olyanok, hogy meg akarnak győződni arról, amit a másik állít. Vagyis folyamatosan létezik egy tudományos világ-vita, aminek eredményeként egy idő után kialakul, hogy a szakterületen működő tudósok elsöprő többsége tényként fogad el egy-egy új tudományos tételt. Ez az óvatosság – de nyugodtan nevezhetnénk tudományos finnyásságnak is – mára odáig fajult, hogy a tudományos folyóiratok csak azt követve közölnek (publikálnak) egy cikket, miután a szakterület referense azt méltónak talál a publikálásra. Ezt úgy hívják, hogy ”peer review”. Ezen bukott el annak idején Miskolczi anti-CO2 elmélete. Egyetlen nyugati szakfolyóirat se volt hajlandó leközölni, mert elbukott a peer review-n (persze itthon magyarellenességet láttak a dologban). Mindezek tetejére az utóbbi néhány évben megjelentek a tudományos blogerek, akiknek egy-egy összehangolt cáfolatára még a szakfolyóiratok is adnak. Erre példa a nemrég lezajlott „arzén alapú élet” körüli események, amit a NASA jelentett be ( NASA’s announcement of ‘arsenic-based life’ ) és a tudományos blogerek ( http://bit.ly/fRuaRd ) simán megfúrták, mert így működik a természettudomány művelése.

Sajnos, nyugodtan kijelenthetem, hogy mára már egy óriási és áthidalhatatlan szakadék tátong a tudósok és a mezei állampolgárok között. Ennek a szakadéknak köszönhetőek alkalmanként elképesztően buta megnyilvánulások bukkannak fel, amibe komoly mértékben játszik be a média. Minden jelentősebb orgánumnak van tudományos munkatársa, akik rendszeresen eljárnak tudományos sajtókonferenciákra, vagy éppen elolvasnak egy-egy „érdekesebb” tudományos cikket. Csakhogy egy újságíró sokkal inkább akar tálcán átnyújtott szenzációval szolgálni, mint korrekten tájékoztatni. Sok esetben nem is tudna, mert ma már nincs ember a Földön, aki mindenhez értene, ami a „tudományos munkatársakra” is vonatkozik, tehát olyasmiről ír, amit nem ért. Így születnek meg az olyan szalagcímek, mint például: „Megszűnőben a Golf-áramlat – Európára ráköszönt a jégkorszak”. Az utca ember ezt természetesen megérti és így vagy úgy viszonyul hozzá. Elmeséli baráti társaságban és hüledeznek. „Itt a világvége – befagynak a tavak, a folyók, lakhatatlanná válik Európa.” Való igaz, a Golf-áramlat 27 ezerszer több hőenergiát szállít, mint az összes angol hőerőmű együttvéve. Ha leállna, Európa befagyna. Ha leállna!

A vicc kedvéért nézzük ennek a hátterét! 2005-ben valakinek eszébe jutott, hogy megmérje a Golf-áramlatot, ami egy roppant merész vállalkozás, mert maga az áramlat kb. 100 km széles, kb. 1000 méter mély, felszíni sebessége pedig kb. 9 km/ó. A keresztmetszetének területe kb. 100 km2, és az 1930-as évek óta sokan, sokféleképpen mérték már és az is kiderült, hogy a szállított vízmennyiség ingadozik 4 és 35 millió m3/mp között. A 2005-ös mérés olyan volt, amilyen, teljesen mindegy. A mérést végző esszéjében azt állította, hogy a Golf-áramlat máris vesztett 30 százalékot az erejéből. Ez kapták fel az újságírók. Természetesen a cikk hatására sorban hallatta hangját, és cáfolt az összes szaktekintély, beleértve a NASA-t, és a Brit Meteorológiai Társaságot is, de az újságírók ezt már nem hallották meg. Ez utóbbit a téma valóban nagyon érdekel, elvégre Anglia puszta léte függ a Golf-áramlattól. Éppen ezért az angolok a Golf-áramlatba több tucat automatikus mérőállomást telepítettek, amelyek mérik a víz hőmérsékletét, sótartalmát, az áramlási sebességet. Erre feljön egy tudományos agent provocateur, és bedobja ezt a 30 %-ot. Az így mozgásban lévő vonatra felugrottak a lefizetett opportunisták is, rámutatva arra, hogy a tudósok össze-vissza beszélnek, egymásnak ellentmondanak, még nincs egyetértés közöttük, stb. stb. Ezek azok a szövegek, amik az utca emberénél nyitott fülekre találnak. Azok, akik nem értenek a természettudományokhoz, boldogan hajlandók elhinni és hirdetni, hogy a tudósok se értenek semmihez, csak a szájuk jár.

A tudósok, kutatók, hozzáértők pedig többnyire tehetetlenek. Ha valaki megpróbálja megértetni a közvetlen környezetével, hogy mi a valóság – mint például én – akkor azt kapja válaszul, hogy „túl magas lovon ül”. Lehet, de én ennek megfizettem az árát.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
______________________________