________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________
1986 április 26-án, pontosan 29 évvel ezelőtt következett be a csernobili baleset. Sokan csak ekkor szembesültek azzal a ténnyel, hogy civilizációnk büszkesége, az atomreaktorok veszélyt is rejtenek magukban. Pedig volt már rá példa, csak az emberiséget irányító média agyonhallgatja őket, így aztán a többségnek fogalma sincs az egészről. Nos, akkor csapjunk egy kis történelmi áttekintést!
Windscale: 1957. október 7-én az angliai Windscaleben lévő grafittal fékezett atomreaktorban a grafit túlhevült és begyulladt. Mi történt tulajdonképpen? A fékező vagy moderáló anyag szerepe a neutronok felfogása. Más szavakkal, a grafitot nagy mennyiségű neutron bombázza. Neutronbombázásra minden anyag megváltozik valamilyen formában. A grafit felmelegszik és kiterjed, mert átveszi a neutron energiáját. Erre a folyamatra a magyar Wiegner Jenő hívta fel a figyelmet. A szabványos eljárás szerint bizonyos üzemóra után a grafit moderátort egy időre mentesítik a neutron befogadás alól, aminek következtében lehűl, és újfent alkalmassá válik a moderálásra. Egy dologról azonban nem tudtak, és erre (12 évvel az atombomba ledobása után!!!) Wiegner se gondolt, a grafit neutron bombázás hatására megváltoztatja hővezető képességét is. A tervbe vett grafithűtés előtt a grafit hővezető képességének a megváltozásáról úgy vettek csak tudomást, hogy a monitorok szerint az erőmű környékén a radioaktivitás egyszeriben tízszeresére nőtt, mert a grafit lassú égésbe kezdett.
A vizsgálatok során azt mindenesetre megtanulták, hogy fűtőanyagnak – a tiszta uránium helyett – uránoxidot kell alkalmazni, egyszerűen azért mert a tiszta fémnek jóval alacsonyabb az olvadáspontja, mint az oxidnak.
Szerencsére az erőmű 125 méter magas kürtőjébe be volt építve egy szűrő, ami a kiszökni próbáló radioaktív por nagy részét visszatartotta. Ennek ellenére a következő radioizotópok hagyták el a telephelyet és kerülte a bioszférába:
I131 20.000 Curie
Cs89 1.200 „
Sr89 és Sr90 120 „
Po210 (erős méreg!) 240 „
Összességében tehát mintegy 21.560 Curie radioaktív anyag került ki az erőműből. Ez, mint tudjuk, 21,5 kilogramm rádiumnak felel meg. Bizony sok!
Mint említettem, a problémát a grafit moderátor okozta. Erre azért érdemes odafigyelni, mert azt hinné az ember, hogy a baleset elég markáns figyelmeztetés. Ehhez képest a majd harminc évvel később bekövetkezett csernobili balesetnél is a grafit gyullad ki.
Az „atomkor” jövőjére nézve el lehet gondolkodni azon, Windscalen hogyan próbálták első nekifutásra korrigálni a hibát. Az 1300°C hőfokú és vörösen izzó fűtőelemeket a reaktortartály kinyitott ajtaján keresztül megpróbálták hosszú rudakkal széttúrni. Ez eredménytelen volt. Ekkor széndioxid befújással kísérelték meg az oltást. Ez azonban nem csak eredménytelen volt, de kifejezetten kontra produktív, mert oxigén keletkezett, ami fokozta az égést. Ekkorra már a reaktormag hőmérséklete percenként 20°C-al emelkedett. A helyszínen tartózkodó tudósok tanácstalanok voltak. Nem látszott más megoldás, mint a reaktor vízzel történő elárasztása. Ez azonban hidrogén és/vagy acetilén gáz fejlődését eredményezhette volna, ami előrevetítette egy lehetséges robbanás veszélyét. Pánik hangulat uralkodott a vezérlő teremben. Az elárasztást végző szivattyúkat azzal a tudattal kapcsolták be, hogy ez lehet életük utolsó másodperce. Szerencséjük volt, túlélték az előre kiszámíthatatlan tett következményeit.
Three-Miles Island: 1979 március 8-án (vagyis 22 évvel Windscale után) az amerikai Three-Miles Islandben (Pennsylvania) lévő atomerőmű két blokkja közül a 900 MW teljesítményű, majdnem vadonatúj PWR (nagynyomású, vízhűtéses reaktor) teljesítményének 97%-án üzemelt. Ekkor a szekundér hűtőrendszerben bekövetkező apró hiba a prímér hűtőrendszer enyhe melegedését idézte elő, mire a reaktor egy másodperc alatt automatikusan leállt. Ekkor a mentesítő szelep nem zárt be, amit a műszerek a vezérlőpulton nem jeleztek. Következésképpen a prímér hűtőfolyadék leeresztődött, és így a reaktormag maradék hőjét semmi nem vitte el. Ennek következtében a reaktormag deformálódott. A felügyelő személyzetnek fogalma se volt, mi történt, és a be nem tervezett leállásra nem tudtak megfelelően reagálni. A műszerek megbízhatatlansága, valamint az automatika helytelen reakciói miatt rossz döntések sorozata következett be.
Az automatikus leállás után néhány másodperccel egy automatikusan vezérelt mentesítő szelep a tervezésnek megfelelően nyitott, de 10 másodperccel később nem zárt, pedig kellett volna. Következésképpen a hűtőfolyadék a tároló tartályba ürült. Ugyanakkor a felügyelő személyzet azt feltételezte, hogy a szelep bezárt, mivel a műszerek jelezték a „bezárni” utasítás elküldését, de az utasítás végrehajtásának visszaigazolásául szolgáló jelzőrendszer nem létezett.
A hűtőfolyadék elvesztésére automatikusan reagált egy szivattyú, ami nagy nyomással azonnal hatalmas mennyiségű vizet szállított a hűtőrendszerbe. Ekkor az egyik biztonsági szelep nyitott az állandó nyomást fenntartó tartályon, kiengedve a kelleténél nagyobb nyomást okozó gőzt (a prímér hűtőrendszerben lévő vizet a forrás megakadályozása végett tartják nagy nyomáson).
A technikai részletek (amik oldalakat tennének ki) teljes feltárása nélkül, megállapítható, hogy a személyzet, a szivattyúk és a műszerek egy teljes hónapon át tartó harcában – amiben radioaktív gőz szándékos szabadba eresztése is benne volt – végül is a személyzet győzött, olyan értelemben, hogy a leolvadást elkerülték, és miután minden víz alá került végül is a reaktor leállt.
Az eset tanulsága leginkább az, hogy a hibás műszerjelzés, műszerhiány és a nem tökéletes automatika információ zavarhoz vezetett. Minden esetre ezek után az atomreaktorok tervezőinek és üzemeltetőinek végképp fel kellett volna figyelni arra, hogy komolyan vegyék a balesetek lehetőségeit. Ehelyett jött a következő eset.
Csernobil:1986 április 25. Karbantartási munkálatok éjszakai beindítása, és bizonyos tesztelések elvégzése végett a csernobili 4-es reaktort elkezdték leállítani. Tulajdonképpen arra voltak kíváncsiak, hogy áramkimaradás esetén, addig, amíg a reaktor dízel áramfejlesztői beindulnak (40 másodperc), a turbina lendülete ad-e elég energiát a hűtés folyatásához szükséges szivattyú üzemeltetésére. Azonban bizonyos hanyagság és hozzá nem értés miatt a folyamat közben a reaktor túlhevült, aminek következtében az üzemanyag deformálódott. Ettől a pillanattól kezdve az események megállíthatatlanná váltak. A reaktor egyszerűen felrobbant, és a neutronlassításra használt hatalmas mennyiségű grafit begyulladt. A tüzet tíz nap alatt tudták csak eloltani. Magát a tüzet felfoghatnánk egy közönséges ipari balesetnek, aminek hatása nem haladja meg a néhány száz métert, és amiből a világon évente több tucatnyi is előfordul, ez alkalommal azonban egészen másról volt szó.
Egy közönséges ipari tűz eléget mindent, ami útjában áll, és amit a tűzoltók nem védenek meg. Azután semmi. El kell takarítani a hamut, és lehet kezdeni az újjáépítést. Csernobil esetében azonban a tűz szétrombolta az épületet, szabaddá téve ezzel az ott található radioaktív anyagot, majd a keletkezett hő felhajtó hatása ezt a radioaktív port felűzte az atmoszférába, ahonnan persze visszahullott a földre. Ezen kívül a romok között maradt további sok tíz tonna radioaktív anyag, amivel valamit kellett csinálni, hogy ne szabaduljon az emberiségre. Az utólagos számítások azt mutatták, hogy Csernobil 4×1018 Bq radioaktivitást repített a levegőbe. Ez a mennyiség a hirosimai atombombát négyszázszor múlta felül.
Más forrásokból származó becslésekkel kiegészített mérések szerint Csernobilből 50.000.000 Curie radioaktív anyag került a légkörbe, ami 50 tonna tiszta rádium sugárzásának felel meg. Ez egy elképesztő mennyiség, ha figyelembe vesszük, hogy a rádium felfedezésétől a II. világháború kezdetéig az egész világon mindössze 1 kg rádiumot sikerült előállítani, elsősorban gyógyászati célból.
A visszahullott radioaktív por miatt Csernobiltől É-ÉNy irányba 200 km távolságra a talaj szennyezettsége 1500 kBq/m2 volt, de 500 km távolságra az érték csak 550 kBq/m2 értékre esett vissza. Na, most, mennyi is ez? A válasz egyszerű. A talaj felszínén minden egyes másodpercben másfél millió atombomlás következik be négyzetméterenként. Megismétlem: másfél millió másodpercenként!
Ezt az őrült mennyiségű radioaktív anyagot az emberiségnek el kell szenvednie, mert semmi mást nem tehet vele. Ott volt azonban még maga az épület és benne további iszonyatos mennyiségű radioaktív anyag. Ezzel egyetlen egy dolgot lehetett tenni, befalazni! Az egész hatalmas épület fölé emeltek egy vasbeton „szarkofágot”, ami a romhalmazt elzárja a külvilágtól. Az építménybe 20.000 tonna betont építettek be, és már az építés pillanatában úgy gondolták, hogy a hő és radioaktív sugárterhelés miatt a vasbeton szarkofág legfeljebb 30 évig tudja majd ellátni a szerepét, amiből 29 már lement. Ez azt jelenti, hogy beláthatatlan ezer éveken át, minden harminc évben egy új szarkofágot kell építeni. Egyébként, azóta a szarkofágon hatalmas repedések jelentek meg, és a szakemberek kétségbe vannak esve, ugyanis pénzhiány miatt új szarkofág felépítése egyelőre szóba se jöhet. A véső tanulság, hogy műszer is, ember is hibázhat. Mindkettőre jobban oda kell figyelni. És figyeltek?
Tokaimura (Japán): 13 évvel később, 1999. szeptember 30. Reggel, közvetlenül a munka felvétele után, három munkás 2,4 kg uránium helyett körülbelül 16 kg-ot helyez egy keverőkádba fűtőanyag előkészítés során. Pillanatok alatt létrejön a kritikus tömeg, vagyis az a mennyiség, ami fenntart egy – ez esetben nem kívánatos – nukleáris reakciót. Két munkás 8 Sievert besugárzást kap, akik később meghaltak, egy pedig 3 Sievert. A reakció megállíthatatlan. Összességében 57 személy kap jelentős mennyiségű radioaktív sugarat. 300.000 ember napokig nem hagyhatja el otthonát. 160.000 embert evakuálnak.
Az embernek egyszerűen megáll az esze. Az iparilag szuper fejlett Japánban a melósok dúsított urániumot öntözgetnek keverőkádakba, esetenként a szándékolt mennyiség ötszörösét.
És akkor ugye a műszerek, az emberek hibaforrásához még hozzájön a természet, és akkor megszületik Fukusima. Ki az ördög hihet abban, hogy soha többé, sehol se fog előfordulni?
_______________________________________________________
_______________________________________________________
________________________________________