Tibor bá’ vissza a múltba
Öt éves korom környékén volt egy mackóm, amit mindenhova cipeltem magammal. Ez volt a játékom. Az egyetlen játékom. Ha anyám leadott a nagynénimnek félnapra, hogy ő maga tudjon mászkálni, akkor Maca néném emléktárgyaival játszottam, amiket a tengerjáró matróz férje hozott neki egy-egy út után. Nyolc éves koromban az anyám varródobozában található dolgokkal játszottam. Gombok, cérnák, kapcsok, lehetett őket variálni, vagy cérnára fűzve pörgetni. Esetleg addig tekertem a cérnát az egyik ujjamra, amíg el nem kékült és kaptam érte egy pofont. Tíz éves korom előtt kaptam egy malom táblát, egy dominó, majd egy sakk készletet. Aztán semmit. Körülbelül abban az időben lett a család kifejezetten jómódú. Ekkor kaptam egy kézzel hajtható vetítőgépet, aminek az egész utca csodájára járt, nem lehetett belőle sok az országban. És akkor a háború, ami ránk gyerekekre úgy csapódott le, hogy lemezből készült tankokat, repülőket kaptunk karácsonyra, amiért gabonát és hús adtunk cserébe. Mindezek mellett arra emlékszem, hogy azt a néhány játékot, amiket évek alatt kaptunk, igen nagy becsben tartottuk. Vigyáztunk rájuk. Például a gyerekkori dominó készletemet egészen a ház leégéséig megőriztem, csak úgy, mint az első mackómat, ami kissé megkopva szintén 66 éves koromban égett el. Mai szemmel nézve ez nem sok, és hol van ez a mai gyerekek választékától! Ennek ellenére (személyes tapasztalat) a mai gyerekek halálra unják magukat. Mi pedig feltaláltuk magunkat.
Kimentem a térre, vagy csak az utcára a kapu elé, ahol krétával felrajzoltam egy ugró iskolát. Mire kész lettem vele, mert volt mellettem 2-3 másik gyerek, és elkezdődött a versengés. A téren a cipő sarkával csináltunk egy lyukat, beletettünk egy teniszlabdát, és máris mehetett a lukba-labda. kellett hozzá egy felnőtt (ami mindig akadt) aki felírta a játékosok által bediktált ország nevet. Majd körbeálltuk a lyukat és vártuk, hogy a játékvezető elkiabálja magát: „jöjjön az a híres, nevezetes, rég nem látott…..Anglia” Ekkor mindenki elkezdett minél messzebbre rohanni a lyuktól. Anglia pedig felkapta a labdát és valakit iparkodott eltalálni vele. Akit eltalált, az kiállt. Ha mellé dobott, akkor ő állt ki. Ha nem volt kedvünk lyukba labdázni, akkor amerikai fogóztunk. Akit a fogó megérintett, az megmerevedett, ha megérintette az, aki még szabad volt, akkor újra futhatott. Ha mindenki lemerevedett, akkor a fogó győzött. Ha erre képtelen volt, akkor a többiek.
Télen nem lehet fogócskázni, ami nem zavart minket. „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere…” és akkor úgy tettem, mintha egy varrógépet lábbal hajtottam volna. A többieknek ki kellett találni, mi volt a foglalkozásom- hát szabó.
Nyáron parasztházak környékén töltöttem a szünidőt. Ott még nagyobbak voltak a lehetőségek. Bújócska! Micsoda Pazar helyekre el lehetett elbújni: tyúkól, vécé bódéja, a cséplőgép belseje, a padlás, a góré, megannyi bokor, fa. Ha meguntuk, akkor faragtunk sípot, vágtunk buzogányt. Általában vidéken igen kreatívok voltunk. Üres gyufásdobozba nedves földcet gyömöszöltünk, majd kiborítottuk, kissé megszárítottuk, így miniatűr vályogokat kaptunk, amiből lehetett építeni miniatűr házat. Vagy elmentünk a szatócshoz, vettünk cukorspárgát, selyempapírt, hurkapálcát. A konyhából szereztük lisztet, amiből csirizt készítettünk, és megindult a sárkány készítés. Neme vettük játékboltba, mi készítettük, szakszerűen, az idősebbektől tanulták a fiatalabbak, adtuk át a sárkánykészítés csínját-bínját a fiatalabbaknak. Soha, egy másodpercig se unatkoztunk, sőt, úgy kellett minket este hazaparancsolni, miközben ügyesedtünk, felkészültünk az életre, ahová talpraesetten léptünk be.
________________________________________________________
________________________________________________________
___________________________________