Tibor bá’ csodálatos női

Judit nevű élettársam egy idő után ráunt a háziasszony szerepére, és ellenmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy megvalósítja önmagát. Tekintettel arra, hogy az önmegvalósítás akkoriban egyre divatosabb lett, egy szót se szóltam, bár voltak elképzeléseim, de politikailag korrektebb, ha egy férj nem képzelődik. Az elnőiesedett bírói kar még a végén felállítja a Férjügyi Bíróságot a Munkaügyi Bíróság mintájára. Amikor a feministák csörtetnek, jobb ha az ember maga alá húzza a farkát.

Judit tehát elment cipőket árulni egy butikba, előlem gondosan eltitkolt fizetésért, ami a végnapjait élő Kádár korszakban nyilván üzleti titoknak számított. Aztán teltek a napok, a hetek, és nemigen történt semmi említésre érdemes. Azaz dehogy nem. Judit egyre másra különböző sikerekről számolt be.

Bejött egy férfi, de nem vett semmit, csak válogatott. Nagy dolog, mondtam rá én. A világ teli van unatkozó vásárlókkal, akik tulajdonképpen nem is tudják, mit akarnak. De ez tudta, mert (állítólag) naponta bejárt 15-20 percre, és nem vett semmit.

• Na jó, így én – némi tettetett naivsággal, – de akkor mit akar?
• Mit akar? Mit akar? – Vágta rá Judit, – hát engem.
• Miért, te is eladó vagy? – Próbáltam szellemeskedni egyet.
• Állatian belém van esve a pasi, csak olyan szemtelenül fiatal. Mondd meg őszintén, mit csináljak egy 22 éves taknyos fiúval?
• A kérdés nem az, hogy te mit csináljál vele, – válaszoltam az akkor már 35 felett járó Juditnak, – hanem, hogy ő mit akar csinálni veled?
• Na, mit gondolsz? – Tette fel nekem a teljesen felesleges kérdést.

Persze az egész témának nem volt semmi értelme, amit mind a ketten tudtunk, de játszottuk az agyunkat, ki tud flegmább lenni a másiknál. Mivel egyikünk se adta be a derekát, a téma napokon át felszínen maradt. Közben akarva, nem akarva egyre több adatot tudtam meg az illetőről. Kiderült a vezetékneve, családi állapota, mármint, hogy özvegy mamájával ketten élnek egy lakásban, hogy az 58-os vonalán lakik a Moszkva tértől az ötödik megállóval szemben, stb., stb. Gondolom, az adatok közlésének az volt az értelme, hogy az egész dolog hihetőbbnek hasson, és ha már adat, akkor nem érdemes hazudni, sokkal egyszerűbb a valóságot mondani, ha ugyan azt mondta. Na, majd elválik.

Aztán egy szép napon előállott Judit azzal a hülye ötlettel, hogy a Madáchban valami Shakespeare darab megy, nézzük meg. Csak hát, amióta elég bátor vagyok ahhoz, hogy saját véleményem legyen, Shakespeare-től libabőrös lesz a hátam. Véleményem szerint körülményeskedő történés gombolyítása értelmes ember részére a XIX. század óta elviselhetetlen.

– Hát jó, ha nem akarsz jönni, akkor elmegyek egyedül!

– Egyedül? – tettem fel a helyénvaló kérdést, – a te korodban?

– Na jó, nem egyedül megyek, elviszem magammal a Gábort, – vagyis a 22 éves takonypolcot, gondoltam magamban.

Ezzel a kérdés el is volt intézve. Volt még annyi élettársi, bár akkor azt hiszem éppen férj-feleség voltunk, na mindegy: szóval volt még annyi jogom, hogy megkérdezhettem, melyik nap mennek.

Most persze idekívánkozik annak beszúrása, hogy megismerkedésünk után közölte velem, hogy a házasság szerinte felesleges. Aztán a hátam mögött fűnek-fának azt mesélte, hogy egy rohadt strici vagyok, mert nem akarom elvenni feleségül, bár közös gyerekünk már 2 éves. Amikor ez a fülembe jutott, feltettem neki a kérdést, ne házasodjunk-e össze. Erre azt válaszolta „csak nem képzeled!” Egy évvel később azzal állt elő, hogy „rendezni” kellene a kapcsolatunkat, mert a Nikó nevű lányunknak ez olyan ciki. Harminc nap után mindketten elrebegtük a boldogító igent. Legfeljebb egy éve lehettünk házasok, amikor beadta a válókeresetet. Erre közös megegyezéssel elváltunk, de továbbra is együtt éltünk. Valószínűleg pont az ellenkezőjét akarta annak, amit én, csak nem tudott rájönni, én mit akarok.

Akkor vissza az eredeti történethez. A színelőadás napján ¼ 8-kor becsöngettem egy általam feltételezett lakásba, amit az adatok alapján egyáltalán nem volt nehéz megtalálni. A lakásban egy kedves, agyondolgozott, ötvenes néni fogadott, de volt ott egy jóval fiatalabb hölgy is, mint kiderült, a szomszéd lakásból. A kérdésemre, hogy hol a Gábor, azt a választ kaptam, hogy színházban. Nekem nem ezt ígérte, füllentettem egy nagyot. Nem akart ő színházba menni, így a mama, de jött érte egy nagyon erőszakos nő, és az én Gábor fiam nem tud nemet mondani, pedig az Olgikával is volt programja – és ezzel a másik nőre bökött. Mivel ennél többet nem is akartam tudni, meg nem is mondtak volna, szépen elbúcsúztam, és egyenesen mentem a Madách színházba, ahol hamarosan vége lett az első felvonásnak, és az emberek kiözönlöttek az előtérbe. Én meg, gondoltam, megnézem magamnak ezt a 22 éves, fülig szerelmes fiatalembert, aki egyszerűen nem tud meglenni a feleségem nélkül.

A nagy tömegben nem volt könnyű megtalálni őket, mert se nem sétáltak, se nem álltak sorban a büfé, illetve a WC előtt, helyette a férfi az egyik sarokban állt, precízebben, álló helyzetben be volt szorítva egy sarokba. Előtte állt Judit, akit brutális félrelökés nélkül lehetetlenségnek látszott kikerülni. Nőm vonagló testtel és elképesztő mennyiségű simogatással úgy bájolta a férfit, hogy azt egy indiai kígyóbűvölő is megirigyelhette volna. A jelenet elég sokáig tartott, és mivel Judit nekem háttal állt, elég közel mehettem az észrevétel veszélye nélkül. Lehet, hogy beleképzeltem az egészet, de nekem úgy tűnt, a férfi arcvonásain határozottan fellelhető volt a kétségbeesés, valamint a segélykérés minden jele. De végül is elég nagy fasz, ha nem volt hozzá kedve, mi a fenének ment el?!

Én természetesen jóval előbb értem haza, mint Judit, de azért ő is – mondhatnám feltűnően – korán megérkezett.

• Na, milyen volt? – tettem fel az udvarias kérdést, amit természetesen a színi előadásra értettem.
• Nem fogod elhinni! – válaszolta Judit. – Ez a pasi teljesen oda van értem.
• Nahát, csodálkoztam el, – ez alkalommal abszolút őszintén – és ezt honnan veszed?
• Hogy honnan? Hát ide figyelj! Beszorított egy sarokba, rám mászott, fogdosott, tapogatott, és egyáltalán nem érdekelte, hogy százan látnak.
• Nem százan drágám, százegyen.
• Hogy-hogy?
• Úgy, hogy én is láttalak.
• Te, láttál?
• Igen, és megfigyeléseim szerint nem ő szorított be téged a sarokba, hanem te őt, és nem ő fogdosott téged, hanem te őt. És nem te nem tudtál szabadulni tőle, hanem ő tőled. – Ekkor néhány másodpercre vaskos csend ült be közénk, amit csakhamar Judit hisztérikus sikoltozásokkal tarkított monológja követett.
• Te rohadt csibész, aljas gazember! Utállak, érted, utállak, gyűlöllek! Hogy tudtál ilyen szemét lenni?

Ma már tudom, hogy hatalmas hibát követtem el: Elkezdtem hangosan röhögni. Nem azon, hogy hisztériázott és még csak azon sem, hogy hazudott és lebukott. Elképesztően komikusnak tartottam, hogy ő megy el egy idegen pasival, majd össze-vissza hazudik, és mindezek tetejére ő mérges rám. Én nem szoktam hazudni, mert túl kényelmetlen és szekáns a hazugság észben tartása, de ha hazudnék és lebuknék, akkor vagy elnevetném magam, vagy minimum kellő méltósággal viselném. Lehet, hogy éppen ez a különbség az elfogadhatóan normális férfi és az enyhén elmebeteg nő között?

________________________________________________________

A mai magyar „vicc”

________________________________________________________
________________________________________________________
_______________________________