2015-02-21 nap bejegyzései

VM-262 Kégli probléma

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q228A háborúnak elég sok hosszú távú következménye volt, például a hiány fiatal férfiakból, amit aztán a nemzet szó szerint kinőtt. A tegnapi fiúkból lesz a mai fiatalember. Erről persze a fiatal özvegyasszonyok lecsúsztak, de az már az ő bajuk. Volt azonban olyan következmény, amit nem lehetett kinőni. Ilyen volt például a lakáshiány. Az ország fővárosát heteken át lőtték, bombázták. Amikor mindennek vége lett, kiderült nem mindenki tud a pincéből felmenni a lakásába, mert a lakás elszállt, mint egy kellemes álom. Az ilyeneket ideiglenesen befogadták a szomszédok vagy a rokonok, miután egy kicsit összehúzták magukat. Persze a hirtelen „fogjunk össze” mozgalom alatt senki se gondolta végig a dolgot. A befogadott hova, és főleg mikor fog átköltözni? Így lett az ideiglenesen befogadottból társbérlő állami utasításra. Az emberek hosszú éveken át összezsúfolva éltek. Ez viszont óriási kégli problémává nőtte ki magát. Ráadásul a társadalom több száz százalékkal volt puritánabb, mint napjainkban.

Az egyik volt kollégám minden szombat délben elment a Belker Kölcsönzőbe és kivett egy kétszemélyes sátrat, amivel másnap kirándulni ment a kedvesével. Kimentek a budai hegyekbe, letértek az ösvényről, felállították a sátrat, hogy tudjanak dugni egy jót. Aztán összerakták a sátrat, hazajöttek és másnap a férfi visszavitte a sátra a kölcsönzőbe. Nem mindenki csinálta, mert akkor a hétvégén teli lett volna a budai hegyvidék sátrakkal, meg nem is lett volna annyi sátor a kölcsönzőben, de ez egy megoldás volt, a több közül. Ráadásul decemberben ez aligha volt kivitelezhető. – Buli után hazakísértél egy csajt a lakására, kézen fekvő lett volna, hogy bemenj hozzá egy utolsó „kávéra”, de nem volt értelme, mert a lakás teli volt emberekkel, elsősorban szülőkkel, nagyszülőkkel. Megoldás? Éjjel fél egykor búcsúzás helyett állva dugtak egyet a kapuban. Vagy bementek, és ha a szülők stb. már lefeküdtek, akkor lehetett dugni a konyhaasztalon.

Ilyen körülmények között teljesen természetes, hogy tombolt a presszóélet. Gomba módra nőttek ki a nagy semmiből a presszók, amit teli pakoltak apró asztalokkal. Ezek a presszók minden napszakban dugig voltak. Párok szorongtak az apróka asztallapok körül, az izzadásig fogdosták egymás kezét és arról álmodtak, hogy egyszer majd (talán) lesz saját lakásuk.

A ligetben, a Margit-szigeten, szóval olyan helyeken, ahol padok voltak, tavasztól őszig el lehetett foglalni egy padot, ahol nem kellett rendelni semmit egy kis pettingért, nem volt pincér, sőt senki más, csak meg kellett várni, hogy besötétedjen. És aztán? Maximum petting, mert az akkori társadalomban az emberek röstelltek volna bármi merészebb dolgot művelni. Amit ma lehet látni buszon, villamoson, megállókban, az simán elképzelhetetlen lett volna.

Az állam ezen a helyzeten nemigen akart változtatni, sőt még rontott rajta. 17-18 évesen elég gyakran szeretkeztem (persze állva) a Városligetben, sötétedés után, ami nem volt rizikómentes. Rendőrök jártak lábujjhegyen, majd zseblámpával világítottak az ember pofájába. Igazolják magukat! Ha mind a két félnek volt munkahelye, vagy tanult valahol, akkor ezzel a dolog be is fejeződött, de kinek volt ezek után kedve folytatni a dolgot?

„Ki a szabadba” csak elméletileg jó megoldás, és még úgy is csak 3 hónapig a 12-ből. Az avar nyirkos és kényelmetlen, az erdőből nem lehet 2 négyzetmétert felporszívózni. A nőt állandóan idegesíti, hogy „valaki jöhet”, és néha jött is.

Mai fejjel gondolkozva jó megoldás lehetett volna az albérlet. Egyfelől nagyon kevés, albérletre alkalmas üres szoba létezett, de ezeket se merte kiadni a főbérlő, mert az albérlő kirakhatatlan volt, sőt könnyen társbérlővé válhatott, ha volt annyi sütnivalója, hogy kiigényelje a szobát. Sütnivalóban pedig nem volt hiány, így ez az opció kiesett.

Kiskapunak mutatkozott az üzemi üdülők kabinjainak a nyári kibérlése, ahol ilyen volt. Persze ez is csak néhány hónapra nyújtott megoldást. Téli hónapokra maradt az általános nyomor. Tudok olyanról, hogy egy anyuka három (különböző apától származó) gyerekét egyedül nevelte egy szoba-konyhában. Kiadott egy ágyat egy másik nőnek, aki a pasiját éjszakára „vendégül” látta, azzal a kikötéssel, hogy hozza magával a barátját, így a főbérlő se unatkozhat hallótávolságon belül.

Aztán jött a panel program, ami néhány év alatt sikeresen fellazította ezt a helyzetet. Szóval az a panellakás lett az áldás, amit manapság oly mélységesen lenéz a fiatalabb generáció, és veri magát CHF tartozásba.

________________________________________________________
________________________________________________________
_________________________________________