2015-02-18 nap bejegyzései

(1579) Megbicsaklott kapitalizmus

Tibor bá’ online

 

~q191Ami most a világgazdaságban történik azért meglepő, mert az emberiségnek gyenge a memóriája. Nem kell meglepődni, ez nem egy új fejlemény. A budapesti közgazdasági egyetemnek évtizedeken keresztül Marx Károly volt a névadója. Aztán a rendszerváltás után az újonnan hatalomhoz jutottak úgy gondolták, hogy a marxizmus egy diktatórikus baklövés, és Marxot gyorsan megfosztották a trónjától. Nem kellett volna, mert ő volt az első, aki megállapította (legalább is tudtom szerint), amit 100 évvel később John Maynard Keynes megerősített, és újabban külföldre szakadt hazánkfia, Soros György is pálcát tört felette. Vagyis, hogy a kapitalizmus, mint gazdasági rendszer, nem stabil.

Semmi kétség afelől, hogy a kapitalizmus kegyetlenül produktív, mert az emberi kapzsiságra, önzésre épül, de hatalmas belső ellentmondásai vannak. Ezért gondolta Marx, hogy el fogja magát pusztítani, ami után egy jobb világ jöhet el. Keynes angol közgazdász (nem is akármilyen) a kapitalizmust olyan problémának tekintette, amelyik el fogja pusztítani a világot. A háború után (1945) ő találta ki a jóléti államot abból a célból, hogy a létező kapitalizmust megmentse önmagától. Szerinte a bankok működését szabályozni kell, hogy a tőkespekulálók ne tudják tönkretenni a gazdaságot. A szakszervezetek működését bátorítani kell, hogy a dolgozók fenn tudják tartani a státusz quot, és sakkban tarthassák a politikusokat. A gazdagoknak bele kell nyugodni adóztatásukba, végül is jobb a szegények száját betömni, mit kivárni, hogy a lámpavasra húzzák őket.

Nevezzük ezt egy ki nem mondott, meg nem fogalmazott egyezségnek, amit a nagy gazdasági világválság, a II. világháború és a szovjet ideológiai terjeszkedése váltott ki. És láss csodát, ez az egyezség elég szépen tartotta magát, de egy percre se tudta megszüntetni a világgazdaságba rejtőző ellentmondásokat. Idővel újabb gazdasági hatalmak léptek elő. Azok a külföldi befektetések, amelyek lehetővé tették Amerika háború utáni prosperálását, követendő példát mutattak először Nyugat Németországnak és Japánnak, az ázsiai kis tigriseknek, majd az Európai Uniónak és végül Kínának és Indiának.

Csakhogy a jól szervezett munkavállalók az iparosodott Nyugaton a termelékenység növekedését meghaladó mértékű fizetésemeléseket értek el. Ennek volt következménye az infláció beindulása a 70-es években. Ellensúlyként a munkaadók vendégmunkások után néztek és a termeléseket kezdték áthelyezni olyan országokba, ahol a munkabér lényegesen alacsonyabb volt. A kialakult munkanélküliség ellen a sztrájk nem a megfelelő fegyver. Pontosan ezért mosolygom meg a magyar vasutas szakszervezetek sztrájk erőlködéseit. A MÁV napi vesztessége 40 millió forint. A munka beszüntetése a MÁV részére effektív haszonnal jár. A társadalom dühe pedig előbb vagy utóbb a sztrájkolók ellen fordul.

A jóléti állam ellen elsőnek Margaret Thatcher lépett fel, akinek sikerült a rendkívülien jól megszervezett angol bányászokat betörni, igaz közel egy évig tartó sztrájk árán. Példáját az USA-ban Reagan követte, aki a sztrájkoló légi irányítókat egyszerűen kirúgta. A cél a társadalmon belüli erőviszonyok átbillentése volt. Reagan (a Fideszhez hasonlóan) csökkentette a gazdagok adóztatását arra a hazugságra építve, hogy a gazdagok zsebében hagyott pénzből munkahelyteremtő beruházás születik. Thatcher egyszerűen megnyirbáltra a munkavállalók fizetését. Ezeknek következtében a gazdag gazdagabb, a szegény szegényebb lett.

Ezzel azonban az oligarchák étvágya nem enyhült, ellenkezőleg, most jött csak meg igazán. Az egész világ kizsákmányolásához (a kifejezés nem véletlenül ismerős, de most egy kicsit másként cseng) egy gondosan kidolgozott stratégia kellett, ami egyenlő volt az ismert kapitalizmus megbuktatásával. Az első lépést a nagy bukás felé Nixon tette meg, amikor 1971-ben felrúgta a bretton-woodsi megállapodást, aminek lényege az volt, hogy kérésre az USA az általa kibocsátott 35 dollárt 1 uncia (kb. 31 g) aranyra vált át. Az „USA $ = arany” alapján a dollár a világ tartalék valutájává vált. Az országok nemzeti bankjai arany helyett dollár tartalékokat halmoztak fel (az amerikai aranyat, mintegy 8000 tonnát, Fort Knox-ban tárolják). 1971 után ezek gyakorlatilag értéktelen papírosokká váltak, úgynevezett „fiat money” lett belőlük, aminek értéke mindössze az volt, hogy mindenki elfogadta. Ez a húzás sikeresen tartotta fenn azt a bizonyos „amerikai életformát”, hiszen az egész világból javakat szereztek, szolgáltatásokat vettek igénybe és cserébe egy zöld színnel nyomtatott papírt adtak. Az egész világ jegybankjai teli voltak fedezett nélküli dollár milliárdokkal. Ezt nyugodtan nevezhetjük a világgazdaság 22-es csapdájának, mert a rendszer megbuktatására senki se mert lépéseket tenni, hiszen a dollár bukása egyértelműen vesztességet jelentene minden jegybanknak.

A második nagy húzás a roosevelti „New Deal” lényegének, a bankok, pénzintézetek szigorú szabályozásának a megszüntetése volt, amit eufemisztikusan „deregulációnak” neveztek el. Parasztosan szólva, a bankoknak mindent szabad lett tenni. Például saját tőkéjük akár harmincszorosát is kikölcsönözhették, a helyhiány miatt most nem részletezett speciális technikákkal.

Az első áldozatok az amerikai „takarékpénztárak” voltak a 80-as években, de ezeket a kormány megmentette. Viszont a befektetési alapokkal foglalkozó pénzintézetek, a biztosítótársaságok, és befektető mogulok fuzionáltak, amint a kölcsönök kihelyezése elől elgördültek az akadályok.

Az utolsó lökést a FED (amerikai jegybank) irányadó kamatlábának 1 százalékra csökkentése adta meg. Ez a neokonzervatív ötlet megtette a gazdasági hatását, amihez párosult annak deklarálása, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak kivételezett joga a nemzetközi törvények ignorálása. Így aztán üzleti érdektől hajtva, teljesen jogtalanul megtámadták Irakot, ami eddig (és m ég mindig nincs vége) 1000 milliárd dollárba került (hatásaival együtt kb. 3000 milliárd). Ezt az összeget természetesen az egész világgal fizettetik meg kétes értékű, amerikai államkötvények eladásával.

Miközben a deregulált befektetési bankok fedezet nélkül ontották a jelzáloghiteleket, csak a fedezetnek felkínált vagyontárgy értéke meg se közelítette a tartozást. A financiális trükkök száma folyamatosan nőtt: derivatives, hedge funds, collateralized debt obligation. Kifejezések, amik mind azt takarták, hogy picike töke befektetéssel hatalmas hasznot lehet húzni (elképesztő kockázat felvállalása mellett – amit természetesen elhallgattak). Pontosan azt csinálták, mint 1929 előtt. Ez a séma ragyogóan működik mind addig, amíg az árak kizárólag felfelé mennek. Kölcsönpénzből bármit megvettek abban a reményben, hogy amit vettek, annak az ára felfelé megy. De amint a trend megfordul, a fedezett elégtelenné válik.

Ahogy a kíváncsiság megöli a macskát (angol közmondás), ugyan úgy öli meg az ismert kapitalizmust a kapzsiság. Az amerikai kongresszus megszavazott 700 milliárd dollárt (az adófizetők pénzéből) hogy megmentsék a csődbe jutott bankokat, pénzintézeteket. Ez nem más, mint a középosztály tervszerű kifosztása. A részvénytulajdonosok elveszítik értékeiket, a házat vásárlók elveszítik otthonaikat. A bankárok kumulatív haszna biztos helyen van, a tönkrement bankokat az állam feltőkésíti.

Persze a háború utáni jóléti államról szó se lehet, annak gazdasági alapjai már átvándoroltak Kínába és Indiába. Washington valami olyasmit sugall, hogy helyreállítjuk a jól ismert kapitalizmust, megtartjuk hatalmas házainkat és fizetéseinket. Ti meg visszakapjátok a munkalehetőségeket olyan fizetések mellett, amik lehetővé tesznek egy elfogadható életvitelt. Talán sikerül. És persze ezt a szabad piaci hülyéskedéssel, ami állítólag minden problémára megadja a választ, felhagyunk. Szép csendben elfogadjuk, hogy a piacgazdaság legalább olyan szar, mint a tervgazdaság, csak egy kicsit másképpen szar.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________