Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Az emberiség szórakozásához a színház ezer évek óta hozzátartozik. Akik a színházba járást nem tudták maguknak megengedni, azok elszórakozhattak a „képmutogatásnál”, amiről Arany Jánosnak balladája is van. Ennek az volt a lényege, hogy egy történetet több képben lefestettek, ezeket kiterítették, majd egy pálcával rájuk mutatva a képmutogató elmondta a történet arra a képre vonatkozó részét. Nem tették hozzá, de ez volt az állókép.

A múlt század elején kitalálták a mozgóképet, amiket mozgóképszínházakban vetítettek. Az csak természetes, hogy nagyon gyorsan roppant népszerű lett, ami magával hozta a név lerövidülését, így született meg a „mozi”. Eredetileg a filmek természetesen némák voltak, amin úgy segítettek, hogy a vászon mellé felállítottak egy zongorát, hogy legyen valami „hang” is a teremben. A játékfilm eseményeit pedig időnként megszakította egy magyarázó felírat, például: „A gróf elhatározta, hogy kerülő úton, titokban utánamegy”. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a harmincas évek elején megjelentek az első hangosfilmek. Ez hozott némi változást, mert kiderült, hogy egyes felkapott némafilm színészek nem igazán alkalmasak a hangosfilmekhez, de ezt az akadályt is könnyedén vette az emberiség legújabb szórakozása.

Budapesten az 1930-as években egyik mozi nyílt a másik után, amit nagymértékben segített a magyar filmgyártás, ami világviszonylatban is kimagaslónak számított. Persze Hollywoodtól a pálmát nem lehetett elvenni, ahol egyébként számtalan magyart lehetett találni.

Ebben az időben a szinkronizálás ismeretlen eljárás volt, a filmek aljára berakták a feliratokat, aminek két igen nagy hibája volt. Egyik, hogy az olvasás miatt alig-alig lehetett látni az eseményt, a másik, hogy éppen ezért a fordítást lerövidítették, így aztán elég sok elveszett a szövegből. A cél mindössze az érthetőség volt, amire ráment a finomságok érzékelése. Nem túl jelentős, de azért említésre méltó, hogy nem lehetett visszaadni az eredeti szöveg kiejtésének az „üzenetét”. Egy amerikai filmben francia akcentussal megszólaló nőről mindenki azonnal tudja, hogy az illető francia. Szöveg aláírásnál ez nem derül ki. De ugyanez a helyzet egy magyar filmben, ha a pesti környezetben valaki vidéki akcentussal szólal meg. Senkinek se kell magyarázni, hogy az úr most jött fel Szegedről. Megállapítható, hogy a magyar filmgyártás felfutásának ez is lehetett az egyik oka. Magyar filmekhez nem kellett aláírt szöveg.

A moziba járás komplett szórakozás volt. A kialakult szokások szerint nem illett az alkalomhoz nem megfelelő öltözékben beülni. Előadás közben volt egy szünet, ami alatt meg lehetett látogatni a büfét. A „nagyfilm” vetítése előtt szokás volt levetíteni a heti híradót, ahonnan értesülni lehetett az előző napok fontosabb eseményeiről, de lehetett egy-egy rajzfilm is, amit manapság animációsnak hívunk, de akkor „trükkfilm” volt az elfogadott neve, amiket természetesen rajzoltak.

A mozi látogatás esti, esetleg délutáni program volt, de létezett gyermek előadás is, ami matiné névre hallgatott. Ezek műsora általában több apró filmből tevődött össze. A Chaplin, Stan és Pan, Zoro és Huru komédiák nemigen voltak 10-15 percnél hosszabbak, ami elmondható a Walt Disney rajzfilmekről is. Ezekből és egy-két ismeretterjesztő filmecskéből állították össze a matinét, ahova vasárnap délelőtt lehetett elmenni, istentisztelet után, ünnepi ebéd előtt.

Volták elsőhetes mozik, ahol a legújabb filmeket mutatták be, amelyeket aztán később más mozik is átvettek. Műsorváltásra csütörtökön került sor, egy hét vetítés után. Ami nagyon ment, annak a vetítését meghosszabbították két vagy esetleg több hétre. A nagyon híres filmek, akár hathétig is mentek a mozikban, amit jobb társaságba járóknak illet megnézni, mert a film kitárgyalása téma volt. Ilyen film volt például az Elfújta a szél, Casablanca, vagy a Gázláng. Ezek még ma is klasszikusnak számítanak.

A mozi látogatás nem volt túl olcsó szórakozás, bár a színházlátogatás költségét nem érte el. A nézőteret általában több részre felosztották, más-más elnevezés alatt: Zártszék, támlásszék, zsöllye, amelyek ára is különbözött, és ugye a jegyek szigorúan egy adott sor, adott ülésére szólt, ahogy manapság a színházakban.

Abban az időben légkondicionálás nem létezett. Viszont egy asszisztens vetítés alatt végigment a sötét teremben és kézi pumpával illatos, frissítő folyadékot fújt a levegőbe. A vetítés előtt és a szünetben perecárus jelent meg és futott körbe egy tálcára felhalmozott perecrakással. Az azóta eltűnt ropogós perec nagy népszerűségnek örvendett, úgy hozzátartozott a mozihoz, mint a híradó. Volt, aki öt-hat darabot is vett egyszerre.

A mozi kultusz Kádár alatt változatlanul fennállt párhuzamosan az egyre jobban kiteljesedő tévézéssel, mert a mozi nem csak levetített egy történetet, de programot is adott, „esemény” volt, amit a nappaliban felállított TV készülék nem tudott szolgáltatni. A moziba menés egy szórakozási lehetőség volt, ami a rendszerváltással kezdett megszűnni. Ma már legfeljebb időtöltés, az unalom elűzésére.

____________________________________________________________

Ha valakit érdekelne a mozi elődje, a képmutogatás, és Arany János gyönyörű nyelvezete, íme a Képmutogató:

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
– Kin sok jámbor szív megesett –
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; – ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény – csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, –
S hogy sem esztendő, se’ hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.

„Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is.”

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: „egy ingben is!”
Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón’ édes vére,
S dobja a legény után. –
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
„Kis kunyhóban is megfér”.*

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?…
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. –

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
„Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk.”

„Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom – nem volt – nem kell!”
– Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: „Én, Verón.”

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy „ah!” szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, – ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.

„Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, –
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú.”

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; – nem is látja
Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf naga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
„Csitt… való: a gróf bolond.”

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?

„Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom.”

„Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon.”
„Oh – hová kopóid űztek –
Jobb nekem már a vadon!”

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.

________________________________________________________________
________________________________________________________________
________________________________________