2014-12-06 nap bejegyzései

VM-252 Úttörő/gyermekvasút

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q167A Széchenyi-hegy és Hűvösvölgy között közlekedő, 760 mm-es nyomtávú kisvasút a mai wellnesses világban is szívesen látogatott kikapcsolódás. Normál körülmények között egy büdös dízelmozdony húzza a szerelvényt. Nagy ritkán előhoznak egy ősrégi, de üzemképes gőzmozdonyt, amikor is „nosztalgia járat” címen felemelt jegyárakkal lehet végigélvezni az 50 perc alatt megtett 11,2 km-t. Ezt a kivételes állapotot Mikuláskor is megrendezik sok-sok gyerek kedvéért. Az idei viszont elmarad, mert az ólmos eső miatt leszakadt ágak és kidőlt fák miatt a pályát nem sikerült időre megtisztítani. Ennyit a jelenről, és most jön a múlt.~q169

A háború utáni években a magyar társadalom ügyesen alkalmazkodott a megváltozott (leszegényedett) körülményekhez. Nem csak a gyerekek a nyári szünetben, de a szülők is takarékos módon oldották meg a nyaralást, ami leggyakrabban a vidéken élő nagyszülők, rokonok, esetleg jó barátok meglátogatása volt, esetenként akár 3 hónapra is. Így esett, hogy a családom 1948 nyarát a Sváb-hegyi Eötvös út 31-ben töltötte. Vagyis anyám, húgom és én, egész nap, apám pedig csatlakozott hozzánk este. Ebben az évben azonban engem is elkapott a gépszíj. Tavasszal felvettek a 18. Ipari Gimnáziumba, ahol előírták, hogy a nyári szünetben 6 héten át tanulnunk kellett a textilipari gépek kezelését. Reggel tehát a fogaskerekűvel lementem a hegyről, átmentem az addig félszélességben, de 48 nyarától már teljes szélességben üzemelő Margit-hídon és 6 órán át folytattam az ipari tanulók életét. Kora délután aztán hazamentem és „nyaraltam” együtt a többiekkel.

Akkoriban kisebb dolgok is nagyobb szenzációnak számítottak, mint manapság. A nagyobb dolgokat pedig az egész társadalom megvitatta. 1948 nyarán két jeles dolog volt. Az egyik a Londoni Olimpia, ahol ragyogóan szerepeltünk (10 aranyérem). A nemzetek versenyében a 4. helyre kerültünk. Akkoriban ilyen volt Magyarország. Egy-egy közvetítés esetén, aki tehette a rádióját kitette az ablakba, hogy az utcán közlekedők is hallják. A fogas sváb-hegyi megállójában is ki volt téve egy rádió, hogy a szerelvényre várok hallhassák a legújabb sikereket.

A másik szenzáció a kisvasút építése volt a közelünkbe. El is mentünk megnézni, hogyan folynak a munkálatok. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen. A pályatestet kizárólag kézi erővel alakították, többnyire önkéntes diákok, akikről az újságok szinte naponta megemlékeztek. A hegyoldal szikláinak a lefaragása, a talpfák lefektetése, a zúzott kövek talpfa alá csákányozása, és persze a sínpályák kiépítése mind-mind kézi erővel történt. A fene tudja miért. Ugyanis lett volna sokkal fontosabb teendő a rommá lőtt, agyon bombázott fővárosban. Talán meg akartuk mutatni, hogy ilyet is tudunk. Bizonyítani akarták, hogy „Gerő a hídverő” vasutat is tud építeni. Vagy az akarták bemutatni, hogy az úttörő mozgalom többet tud, mint a cserkészet (amit éppen akkor tiltottak be). A végeredmény szempontjából ez mindegy. Az építők és a „nép” türelmetlenül várták az eredményeket. Ezért aztán az első 3 km-es szakaszt, ahogy lehetett átadták a forgalomnak július végén, ami az „Előre” állomásig terjedt. Hadd szúrjam közbe, hogy az „Előre” volt az úttörők köszöntése (míg a cserkészeké a mára már elfelejtett „szebb jövőt”), ami ma a semleges „Virágvölgy” nevet viseli. A következő szakaszt egy évvel később, a teljes pályát 1950 augusztus 20.-ra adták át, ami akkor is állami ünnep volt.

A köztudott, hogy a mozdonyok vezetésén kívül mindent beöltöztetett úttörők végeztek. Ez a hagyomány mind a mai napig fennmaradt, csak persze most nincsenek úttörők, és persze 10-12 éves kalauzok bájos fontoskodása megmaradt.

A sors úgy hozta, hogy 1953-ban bevonultam katonának, és amilyen ennek a sorsnak a keze, a Budakeszi határában, közvetlenül a Ságvári-liget megálló szomszédságában található laktanyában kötöttem ki. Az eltávozások alkalmával nem kellett 2 órán át körbe utaznom a 22-essel be a Moszkva-térrel, onnan ki a fogashoz, majd az akkor igencsak lassan (12 km/ó) közlekedő fogassal fel a Széchenyi-hegyre, mivel a Rege úton laktunk, ami még 100 méterre se volt a kisvasút végállomásától. Ugyanis a Párt nem látta értelmét annak, hogy az úttörővasút télen ne közlekedjen, még akkor se, ha esetenként csak én ültem rajta.

Mindent összegezve, az úttörővasút intézménnyé vált. Például nem sokkal a hűvösvölgyi végállomást elhagyva egy apró alagúton megy át a vonat, ami alatt a lámpák kigyulladnak, de jóval az alagút vége előtt, hirtelen kialszanak. Na, van ilyenkor sikongatás, meg egyebek. Ezt a lehetőséget egyetlen egy út alkalmával se hagyják ki.

~q168Amikor saját gyerekeim lettek, természetesen elmentünk kisvasutazni, ami a felnövésüket követve megszűnt. Mostanában azonban nem telik el úgy egy év, hogy nyáron, lehetőleg a nosztalgiás kiadásban, ne élveznénk végig a pályát. Az enyhe emelkedőn (235 méter szintkülönbség) végigkanyargó vonat szinte belefúródik a buja erdőbe, és viszonylag megfizethető áron nyújt maradandó élményt. Nekem különleges emlékeim is fűződnek hozzá, naná, hogy kedves a szívemnek.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
_________________________________________