Tibor bá vissza a múltba online

1932-ben, mínusz 6 hónapos koromban, a 23 éves apám bement a Corvin áruház alagsori büféjébe és kért egy pár virstlit mustárral. Az első harapás után odavágódott hozzá a 19 éves anyám: „Idehallgasson Tibor, akarok én magával beszélni”. Akkoriban ugyanis nő és férfi még a közösülés után is magázta egymást. A beszéd tárgya én voltam. A dolog elég nagy gáz volt, mert akkoriban a nagykorúság 24 év volt, ami alatt nősülni csak szülői engedéllyel lehetett, amit apám nem kapott meg, mivel a hat tagú családot ő tartotta el Mihály nagypapa helyett, aki a teljes fizetését elitta. Anyám családja persze a nyakát törte a házasság miatt, ami születésemig nem jött össze, mert apám születésnapjáig volt még hátra 4 hónap. Hogy addig valahogy kihúzzák, anyai nagynéném kivett egy szoba-konyhát a részükre, ami akkoriban menőnek számított, mert nem csak albérletben laktak emberek, de sokan csak „ágyra jártak”, hébe-hóba ketten ugyanarra az ágyra, ha külön műszakban dolgoztak. Hogy az „ágyra járás” mit jelent, azt ki lehet találni a szavak jelentéséből.

Szüleim lakbére havi 30 pengő volt, apám jövedelme pedig 100, ami a „havi 200 Pengő fixszel az ember könnyen viccel”-nek mindössze a fele volt, nemigen volt tehát kedvük viccelni. Apám akkor a Gázgyárban dolgozott, pontosabban a Rákóczi úti irodájában, és ugye a Gázgyárnak volt egy csónakháza a Szúnyogszigeten, ahol az alkalmazottak jutányos összegért bérelhettek kabinokat. Így aztán a nyár kezdetén apám bérelt egy kabint és felmondta a szoba konyhát, spórolva ezzel havi 25 Pengőt. Így aztán évről évre mind a hárman a nyarakat a Szúnyogszigeten töltöttük, ami 1939-ben megszűnt, mert az apámat akkor rúgták ki a Gázgyárból. Nekem viszont maradtak szép emlékeim a hajdan volt nyaralásokból.

Tizennégy évvel később sikerült újra összefutnom a Szúnyogszigettel, mert az akkori barátnőm anyja valamelyik külker vállalatnál dolgozott, akiknek volt csónakházuk – mit ad isten, a Szúnyogszigeten. Így aztán a nyári hétköznapokon nap mint nap kijártunk, többek között evezni is. —

Régi idők szép emléke képen, a napokban Évával kimentem a Szúnyogszigetre, csak úgy sétálni egyet. Bár ne tettük volna. A sziget ma olyan mint egy kísértetváros. Az épületek vagy romokban hevernek, vagy benőtte őket a természet. Mindjárt a sziget elején van egy elképesztő látvány, valaki kialakított egy alföldi tanyát kecskékkel, ludakkal, stb. a soksávos Váci úttól légvonalban talán 100 méterre, az Északi összekötő vasúti híd alatt. Nézzétek meg ezt a tanyasi csendéletet.

De ez legalább él. A szigeten és a parton jó 20 év alatt mindent benőttek a cserjék. Itt-ott lehet látni fel nem szedett síneket, amiken a csónakokat eresztették le a Dunára, mert a vas viszonylag lassan porlad el. A Gázgyári üdülőt hiába kerestem volna, mert felíratok sehol se voltak, bár egyes épületek viszonylag jól tartották magukat. Lásd az alábbi képet.

És visszamaradt roncsok mindenfelé. Lásd a képet!

Aztán a botorkálás közben hirtelen rám tőrt az atavizmus. Izgatott lettem a körülöttünk elterülő hatalmas néma csendben. Elfogott az érzés, hogy itt már jártam (Dejá vu). A fűvel benőtt területen, egy beton szegélyből 5/4-es vascsövek álltak ki, amik T-idomokkal voltak összekötve hegesztés helyett és „művészi” virágcserép tartók voltak elhelyezve a csatlakozási pontok felett. Nézzétek meg, mert készült róluk felvétel.

Lehet, hogy nektek semmitmondó a kép, de most nézzétek meg az alábbi képet!

Igen-igen, ez a fekete-fehér felvétel 77 éves, azaz 1937-ben készült és én vagyok rajta az a 4 és fél éves kisfiú. Láttok-e a fényképen valami meglepőt? Olyat, ami engem tök izgalomba hozott, amikor a fent látható lepusztulás hirtelen elém tárult. Valami ilyet érezhetett Howard Carter, amikor 1922-ben megtalálta Tutenkáhmen szarkofágját (na jó, egy kis túlzással) 😀 Ez az a ház, ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő?

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
____________________________________