csodálatos nők kategóriaarchívum

(ACs-34) Azok a csodálatos nők – Sakk/matt

Tibor bá’ csodálatos női

 

89. útban a 90. felé

Szégyen és gyalázat, de a nő nevére nem emlékszem, és akkor se jutna eszembe, ha megfeszítenének. Nincs mit tenni, az egyszerűség kedvéért nevezzük el Zsófinak. Akkor most újra kezdem a sztorit.

Zsófival megbeszéltem, hogy az ő javaslatára egy erzsébeti presszóban találkozunk a kora délutáni órákban. Igaz, hogy Erzsébet vagy 40 kilométerre van lakhelyemtől, de akkoriban még 5 forint volt egy liter benzin, és különben se célszerű egy kibontakozás előtt álló kapcsolatot vitával kezdeni.

Tehát hosszas keresgélés után még időben, sőt 10 perccel korábban, ráakadtam a presszóra és beléptem. A kiválasztott presszó minden volt, csak éppen meghitt nem, mert volt benne vagy 30 asztal és faltól-falig lehetett vagy 20 méter. Kevesen voltak benne, különben se lehetett volna megtölteni egy hétköznap délután, így aztán nem volt nehéz a körülnézés.

Meg is van, egészen biztos az a falnak támaszkodó, arccal a bejáratra néző, ám egy könyvbe mélyen beletemetkező nő lehet a Zsófi, aki különben úgy ült ott, mintha dél óta olvasná az asztalra terített könyvet. Megcéloztam, és határozott lépésekkel közeledtem felé. Amikor már majdnem az asztalához értem egy pillanatra feltekintett a könyvből, és megszólalt: ülj le, majd mintha ott se lennék, olvasott tovább, gondolom a fejezet, de minimum a bekezdés végéig. Én meg csak álltam és néztem.

Zsófi határozottan jó alakú és kifejezetten szép arcú volt. Tulajdonképpen nem akartam hinni a szemeimnek. Ez a nő egy osztályon felüli bombázó. Na, ekkora a B-52-es megunva, hogy némán állok, becsukta a könyvet, majd megszólalt

  • Könnyen idetaláltál?
  • Igen, elég rég közlekedem Budapesten, és van egy jó térképem.
  • Errefelé nem vagy ismerős?
  • Nemigen, ifjú koromban néhány hónapig ide jártam dolgozni a Gyapjúfonóba. Akkoriban HÉV-vel jártunk, na meg busszal, amikor késésben voltunk, de az régen volt. – Ezt Zsófi bólogatással hallgatta, majd ő jutott szóhoz.
  • Én gyerekkorom óta itt lakom, szeretek itt élni, de sokan lenézik ezt a környéket.
  • Én nem – siettem megnyugtatni. – Különben is, egy ilyen bitang jó nőért lehazudtam volna a csillagokat is az égről, ha kell.
  • Na, majd elválik – vettette oda Zsófi, és mindjárt előállt az első meglepetéssel – Nem szokásom férfiakat lakásra hívni, de gyere fel hozzám, mert ez itt túl zajos.

 

Mit mondjak, zajt nem hallottam, legfeljebb a közelgő pincér cipőjének a kopogását, aki ott is hagyott minket, amint Zsófi kifizette fogyasztását. Én ugyan tettem némi erőtlen kísérletet a számla rendezésére, de Zsófi nem engedte. Kifelé menet megkérdezte, hogy kocsival vagyok-e. Igenlő válaszomra az után érdeklődött, melyik az én kocsim, odamentünk, beszálltunk, és vártam az utasítást, amit meg is kaptam és szép csendben elindultunk a jelzett irányba.

Zsófi útközben megemlítette, hogy a férje nincs itthon, akiről különben nem is tudtam, hogy létezik. Csodálkozásomra közölte, hogy férjével a viszonya közömbös, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen válófélben vannak, de tényleges lépéseket egyikük se tesz az ügy érdekében, vagyis a válás senkinek se fontos.

Közben azon törtem a fejem, hogy mi a fene van, illetve lesz. Jó, nincs otthon a férj, de bármely percben betoppanhat. Könnyű úgy közömbösnek lenni, hogy ketten vannak a lakásban, de mi van, ha engem meglát? Azért ezt a férj dolgot jó lett volna előre tisztázni.

Na, akkor megérkeztünk, bementünk a lakásba, behuppantunk egy-egy fotelba és kezdetét vette az ismerkedés. Zsófi szaporán tette fel a kérdéseket, mi a munkám, mi a hobbym, milyen zenét szeretek, miket szoktam olvasni? És így tovább. Már épp tiltakozni kezdtem volna, hogy ha jól emlékszem, nem állás interjúra érkeztem, meg aztán esetleg én is feltehetek néhány kérdést, de Zsófinak valószínűleg lehetett egy hatodik érzékszerve, mert elkezdett önmagáról nyilatkozni olyan alaposan, hogy kis híján fejvadásznak éreztem magam.

Az önvallomás vége felé a legfontosabb mondanivalója az volt, hogy ő fel akar nézni egy férfire. Mondtam neki, ebben az esetben kell még nőnöm vagy 20 centit, de ezt nem tartotta viccesnek. Hogy érzékeltesse a helyzetet, felületesen megemlítette Kocsis Zoltánt, mint valami kapcsolatfélét, aki már akkor is zongorázott. Erre tettem egy erőtlen próbálkozást, hogy gyerekkoromban néhány évig én is tanultam zongorázni, de ezt se díjazta. Szerinte az ő kegyeiért versengő férfinek valamiben kiválónak kell lenni és egyenesen felszólított, hogy nevezzem meg saját kiválóságomat.

Úgy felületesen átsuhant az agyamon, hogy ezért a tortúráért igazán nem volt érdemes kéglire jönni, de aztán bevallottam, hogy kitűnően tudok rántottát gyártani, és a honvédségnél kiváló céllövő voltam, pedig 6 dioptriás a szemüvegem.

Zsófi azonban nem hatódott meg, és nem értette, hogy miért tartom elképzelését viccesnek. Én meg azt nem akartam megérteni miért kell nekem Haydn befejezetlen szimfóniáját befejezni, vagy egyesítenem a kvantummechanikát a relativitással, hogy hozzájussak ahhoz, amihez rajtam kívül pontosan hat milliárdan jutnak hozzá minden zokszó nélkül.

Aztán támadt egy mentő ötletem, középiskolás koromban iskolabajnok voltam sakkból, megkérdeztem, hogy az számításba jöhet-e. Mázlim volt, mert Zsófi röhögés helyett némi csodálattal nézett fel rám. Hál istennek, gondoltam, végre megtörik a jég. Na, ekkor Zsófi másodpercek alatt előkerített egy sakktáblát és javasolta, hogy játszunk egy partit. Ó, hát örömmel és már magam elé képzeltem izmosan formás combjait, melltartót nem igénylő kebleit, sőt a bábuk felrakosgatása közben már pihés puncija is képezni kezdte egyre dúsabb fantáziámat.

Aztán beindult a játék. Mindjárt a második lépésnél észrevettem, hogy susztermattot akar adni. Nana, kis huncut, ezt meg kitől tanultad. Harminc éve nem ültem sakktábla előtt, de azért gondolkodni nem felejtettem el, természetes könnyedséggel, némileg elhamarkodva tettem meg a lépéseimet. Csakhogy mire észrevettem, hogy profival állok szembe, már késő volt, két tiszt elvesztése után azt a játszmát Kasparov se nyerte volna meg. A kissé félvállról vett meccset elveszítettem. Mit szépítsem a dolgot, Zsófi engem úgy elvert, mint a szart.

Igaz, a meccs után Zsófi felajánlott egy revánsot, de nem fogadtam el. Akkoriban a Marie Sklodowskákkal nem tudtam mit kezdeni.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________________

(2068) Pöcegödör (ismétlés 5 év után)

Tibor bá’ csodálatos női online

 

89. Útban a 90. felé

A szóban forgó pöcegödör apámék Rege út 12. alatt álló családi házához tartozott. A vityillót olykor nyaralónak is csúfolták, de valójában a konyhán és a mellékhelyiségeken kívül mindössze egyetlen helyiség volt, amit szobának lehetett nevezni a 3×4 méteres méretével. Csatlakozott hozzá egy garázsnak szánt hatalmas, betonpadlós „szoba” is, ami 6×6-os méretével nyújtott némi mozgásteret. Mindent összevetve serdülőkoromban szép, de eléggé kényelmetlen helyen laktunk, mint ahogy az hamarosan ki is derül.

A sors úgy hozta, hogy szenteste volt az első alkalom, amikor nevelőanyám saját, személyre szabott, nagy rakás végterméke, amit szarnak is szokás nevezni, nem volt hajlandó a WC kagylóból távozni. Jobban mondva lement, de néhány másodperc múlva visszajött. Erről úgy szereztünk tudomást, hogy anyám elüvöltötte magát a fürdőszobában: Tibóóóór. Erre apám odament, anyám pedig folytatta,

–        Mi ez? – És a szarra mutatott.
–        Hát húzd le – mondta az apám.
–        Már lehúztam, de visszajött.
–        Húzd le még egyszer.
–        Mért? Szerinted a szarnak vissza kell jönni?
–        Nem, nem kell visszajönnie, de azért csak húzd le.

Erre anyám újból megrántotta a fogantyút és a szar eltűnt. Apám némi diadallal a hangjában meg is jegyezte – na látod! – de az öröm nem tartott sokáig, mert a szar, úgy, ahogy volt, egy rakásban, rögvest visszajött.

–        Valószínűleg megtelt a pöcegödör, ki kell pucolni! – vélekedett apám.

A pöcegödrök azonban csalafinta jószágok. Fél óra múlva a szar eltűnt magától, lehúzás nélkül. Ugyanis a pöcegödrök szerkezeti tulajdonságai közé tartozik a bennük lévő víz lassú elszivárgása. Ha tehát egy pöcegödör naponta 10 litert szivárogtat el, és csak 8 liter szennyvizet eresztenek belé, akkor örökéletű lesz. Fordított esetben egy idő után megtelik. Hamarosan kiderült, ha spórolósan használjuk a vizet, a pöcegödör képes velünk lépést tartani. Ezért aztán a férfiak folyó ügyeiket kicipelték a kert egy meghatározott sarkába, és a nehezebb fajsúlyú ügyeinket iparkodtunk házon kívül, mondjuk az iskolában vagy a munkahelyen elintézni.

Sajnálatos módon ez a taktika csak néhány napig működött. Szilveszterkor apámék buliztak, voltak vagy nyolcan, és mivel a vendégeket nem lehet úgy fogadni, hogy szívesen látunk benneteket, csak ne szarjatok, az éjfél előtt bekövetkező katasztrófa borítékolható lett volna. Be is jött. Persze spicces emberek hangulatát vízben fickándozó szardarabkák nem nagyon zavarják.

Másnap délelőtt apám mégiscsak kiadta a parancsot, kipucoljuk a pöcegödröt. Azonban a pöcegödör kipucolása rögtön problémával kezdődött. A kertben 20 cm vastag volt a hó, ami erősen nehezítette a gödör fedelének a megtalálását, de a feladattal végül is megbirkóztunk, és némi műszaki ügyeskedést követően a fedőlap emelkedni kezdett, majd teljességében feltárult maga a gödör. Mit mondjak, színültig tele volt, de nem ez volt a legmeglepőbb. A szennyvíz tetején első látásra nagyméretű buborékoknak tetsző valamik úszkáltak, de jó sokan. Az azonosíthatatlan tárgyak azonosítását elsőnek apám végezte el, hozzám fordult és megkérdezte, te használsz kotont? Én? – csodálkoztam el – nem is lenne rá pénzem, meg aztán sajnálnám is rá. Különben is az anyám egész nap itthon van, ha jön valaki hozzám, minden lépésünket figyeli.

A rövid párbeszédet egy jóval hosszabb szünet követte. Mind a ketten el voltunk foglalva gondolatainkkal. Húgom 13 és fél éves volt, különben is, későn érő, mondhatnám úgy is, kifejezetten fejletlen. Ő tehát kihúzva a listáról. Apám, bizonyítottan ivarérett volt, de arra már csak emlékezne, ha ő dobta volna be azokat az izéket a WC-be. Marad akkor az anyám!

Apám levezetésének végeredménye nem volt ennyire egyértelmű. Végül is, ő csak magában lehetett biztos, bennem nem. Igaz, a koton, mint költségtényező, kitűnő érv volt „ártatlanságom” mellett. Így aztán ő is megérkezett a következtetés elkerülhetetlen végeredményéhez, Manyi! Elsőnek az apám szólalt meg – anyádnak ne szólj egy szót se.

Apám átment az Eötvös úton lakó Tímár Pista barátjához, akinek mellesleg rég fájt már a foga Manyira, és aki nem dolgozott, mert munkavégzés helyett értékeinek felélését gyakorolta. Tímár tehát egész nap ráért, ezért apám kérhetett tőle némi szívességfélét. Szó, ami szó, anyám mindjárt másnaptól Tímár Pista megfigyelése alatt állt.

Aki keres, az talál, mondja a magyar közmondás. Tímár napokon belül jelentette, minden délben, ebédszünet alatt, a szomszédban található egyszemélyes hentes­üzlet vezetője átjön az anyámhoz pontosan félórára. Na, este beindult a vallatás. Csakhogy anyámnak kitűnő alibije volt. Kiderült, hogy a hentes, egy nagydarab fiatal fiú, kérte meg, hogy némi protekció érdekében adjon neki meleg ebédet. Miért, mit gondolsz – így az anyám – mitől van nekünk majdnem minden nap hús az asztalunkon? Más meg sorba áll érte, és a végén üres kosárral megy haza.

Így lett a félrekúró nevelőanyámból családi hős, de isten nem ver bottal, mondanák a régiek. Nevelőanyám harminchét évesen, a pöcegödör tisztításának idején már harmadik hónapos terhes volt a Ratkó-korszak kellős közepén. Ez különben is maga lett volna az abszolút katasztrófa, de így, hogy még az apa is bizonytalan, a helyzet felért egy kisebbfajta halálos ítélettel. Apám minden ismeretségét igénybe véve megmozgatott fűt és fát. Végre talált valakit, aki búsás pénzért elvállalta a kaparást.

Ha a vége jó, minden jó. Szüleim megúszták a kalandot, se gyerekáldás, se börtön. Persze, amit anyám hónapok alatt megspórolt a kosztpénzen, az most elment az abortuszra. Végül is az ügy nullszaldós lett. De hát a Rákosi rendszer kellős közepén már egy nullszaldós történet is főnyeremény számba ment.

________________ U.i.: A pöcegödör tisztítás úgy történt, hogy egy láncra erősített vödört belemerítettünk a trutyiba. A teli vödröt megérintés nélkül letettük a földre, „minél messzebb, annál jobb” alapon, és kibillentettük. A telek lejtős volt, a pöcegödör a lejtő tetején. A kiöntött trutyi szépen lecsurdogált. — Nyár elején a kiöntés területén furcsa apró növények keltek ki, amiket anyám paradicsomnak azonosított. Augusztusban annyi paradicsomunk volt, hogy anyám fűnek-fának ajándékozta, plusz befőzött belőle. Kiderült, hogy a nyersen elfogyasztott paradicsom magja röhögve túléli a pöcegödör viszontagságait, csíraképes marad. Esetünkben az emberi szar adta a bőséges trágyázást. Ergo a bőséges termés garantált.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

(3915) Különös válás

Tibor bá’ csodálatos női online

 

89. Útban a 90. felé

Idősebb korában apám gyakran emlegette, amikor az anyáddal összeálltunk, nem volt csak két pusztánk – itt egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta – az ő puszta segge és az én puszta seggem. Azt nem tette hozzá: és a végtelen boldogságunk. Mert boldogok voltak a szegénységben. Házasságon kívüli születésemkor az apámnak mindössze 2 pengő csörgött a zsebében, az anyámnak még annyi se. Apám azon töprengett, hogy a két pengőt mire költse, taxira vagy vegyen rajta egy plédet, és abba burkolva gyalog vigyen minket haza a februári hidegben. Aztán a pléd mellett döntött, amivel később évekig takaróztam.

Az emberek általában boldognak születnek, vagy szegényen, vagy gazdagon (bár az előző gyakoribb). A boldogtalanság általában akkor jön, amikor eltűnik a gazdagság, vagy ha megszűnik a szegénység. Apámék esetében ez utóbbi következett be, a velejáró összes bajjal együtt.

Így esett, hogy mire nyolcéves lettem, anyámat már csak két dolog érdekelte igazán: a lóverseny és a férfiak. Ha a lóversenyen nyert, akkor hazafelé jövet bement a velünk egy háztömbben lévő Hauer cukrászdába, ahonnan nekem és húgomnak hozott egy nagy rakás krémest, az anyai felügyelet hiányának kárpótlásául. Ha veszített, akkor iparkodott megvigasztalni magát, és ennél a pontnál jöttek be a férfiak.

Anyám ellentmondásokban gazdag lelkületére mi sem volt jobban jellemző, mint a férfigyűlölő Bozzay Margit könyveinek falása mellett a férfinép feltűnő kedvelése. Igaz, barátnők társaságában közösen szidták a férfiakat, akik nélkül különben sehogy sem tudtak meglenni.

Persze apám is megérte a pénzét, aki rendre a Hauer cukrászdában találkozott nőismerőseivel, amire a krémeseket hazacipelgető anyám valahogy rájött, és a női szolidaritásra hivatkozva az egyik pincérnőnek megadta a telefonszámunkat azzal, hogy hívja őt fel, amikor apám legközelebb beül.

A hívásra nem kellett túl sokat várni, aminek hatására anyám íziben aktivizálta magát, lekapta az előszobafogason lógó esernyőt és megindult a Hauer felé, belépett a cukrászdába, körülnézett, majd felemelt esernyővel a kezében odarohant az egyik asztalhoz és az ernyőt szétverte az ott ülő nő fején. Közben természetesen mindenki kiabált. Apám azt, hogy – Bözsikém, ne csinálj botrányt. Anyám azt, hogy – Büdös kurva, kétgyerekes családapa kell neked? A letámadott nő azt, hogy – Tibor azt hazudta, nőtlen. A fizetőpincér azt, hogy – Kérem, tessenek ezt abbahagyni.

Természetesen nem ez volt az első és nem is az utolsó affér házasságuk alatt. Apám egy kicsit sérelmezte, hogy nem ő a húgom apja, amit anyám szemenszedett hazugságnak könyvelt el. Ennek némileg ellentmondott a feltételezett apa gyakori látogatása azon az alapon, hogy anyám földije és gyerekkori pajtása.

Szóval ment a méta, amiből mi, gyerekek nem sokat láttunk és hallottunk, de anyám kék foltjai és apám összekarmolt arca az avatottak számára élénken árulkodtak. Az pedig számukra is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez sokáig így nem mehet tovább.

Elsőnek anyám lépett, ugyanis diplomáciai kapcsolatot vett fel a múltkoriban félholtra vert Katóka nevű hölggyel, aki nem szűnt meg létezni, csak nem volt olyan hülye, hogy beüljön a Hauerhoz. A megbeszélés közösen elfogadott határozattal ért véget, aminek kivitelezése érdekében Katóka egyik este megjelent nálunk, és anyámmal együtt bement apám szobájába. A mondókát kánonban adták elő, ami így szólt: Válassz, vagy ő, vagy én! Apám az egyik nőre nézett, majd a másikra és „Ti hülyék vagytok!” felkiáltással becsapta maga mögött az ajtót, és ezzel maradt minden a régiben, de csak egy darabig.

Mivel mind a kettőnek volt mit a másik szemére vetni, hamarosan felmerült a válás gondolata. A gondolatot, némi egyeztetés után, tett követte. Az egyeztetés szerint én apámmal, a húgom anyámmal maradt volna. Apám szerzett egy másik lakást, ahol mi laktunk volna. Az anyagiak nem jelentettek akadályt. Apám az anyám számára vett egy házat Kiskunfélegyházán (ez milyen jól jött később), életre szóló nőtartást vállalt, valamint 10.000 pengő készpénz egyszeri kártalanítást, csak azt nem nevezték meg, hogy mi lenne a kár, ami kártalanításra kerül. Az már csak hab volt a tortán, hogy a teljes ügyvédi és bírósági költséget is apám állta, hiszen anyám „háztartásbeli” volt, magyarul állástalan.

A megfelelő előkészületek után a Markó utcában meg volt tartva a tárgyalás, ahol apám átadta a 10.000 Pengőről szóló csekket, a bíróság pedig kimondta a válást a fent vázolt feltételek mellett. A peres felek ott a helyszínen mindjárt le is mondtak fellebbezési jogukról, és ezzel vége.

A lépcsőn lefelé jövet hárman, vagyis apám, anyám és dr. Zarubai, a jó barát ügyvéd kedélyesen elbeszélgettek, majd kimentek a kapun a Markó utcára. Ekkor anyám megszólalt – Idehallgass Tibor – és ezzel retiküléből elővette a 10.000 pengős csekket, miszlikre tépte, majd betömte apám szivarzsebébe, és folytatta – úgy döntöttem, hogy én tovább nevelem gyermekeinket. Ezt követve megcsókolták egymást, egyikük jobbra, másikuk balra ment, majd este otthon találkoztak.

Anyámat nem egészen két év múlva megölte egy szovjet gyalogsági akna, de csak 30 évvel később tudtam meg, ahogy születésemkor, úgy halála pillanatában sem volt apám törvényes felesége.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
______________________________________________

(3896) A pásztorórák alkalmi költsége

Tibor bá’ csodálatos női

 


89. Útban a 90. felé

A Tímár névre hallgató, Eötvös úti házában agglegényeskedő, amatőr magánnyomozóról már volt szó a pöcegödör című történetben, de az úttörő vasút építésének idején is nála nyaraltunk. Tímár Pista a szerencsés emberek közé tartozott, mert ismereteim szerint minimum 70 éven át volt agglegény és soha egyetlen percig se dolgozott. A háború előtt cipőkereskedése volt, a háború után pedig részben felélte korábbi vagyonát, részben a hatalmas szabadság-hegyi telkén nyáron kempingezőknek adott helyett.

Persze az agglegénységet nem kell összetéveszteni a cölibátussal, még akkor se, ha az illető semmi különöset nem tesz egy-egy női partner beszervezésével kapcsolatban. Az ilyen férfiakat ugyanis a nők falkákban veszik körül, mert ott, ahol az önbizalmat osztogatták a nők egy jelentős része háromszor-négyszer is beállt a sorba.

Teljesen mindegy, hogy egy adott agglegény nadrágszíján hány női skalp fityeg, mindig akad egy újabb, aki mérget merne venni rá, hogy ő lesz az igazi, és elhiszi magáról, hogy ha csak egyetlen egyszer alkalma nyílik a bizonyításra, mármint, hogy az ágyban utolérhetetlen, övé lesz az életre szóló trófea. Mi természetesen tudjuk, hogy ez egy biológiai lehetetlenség, elvégre az egyik női nemi szerv nagy vonalakban pont olyan, mint a másik. Csakhogy így a férfiak gondolkodnak, a nők a lelki finomságokra koncentrálnak, ahol valóban hatalmas különbségek lehetségesek, csakhogy az agglegények erre a legkisebb mértékben sem kíváncsiak.

Mindegy, a lényeg az, hogy Tímár Pistának nem csak nemi élete volt felhőtlen, de se mosásra, se takarításra nem volt gondja. Egyszerűen megfogalmazva élt, mint Marci Hevesen, főleg mert igen intenzív volt a fluktuáció, azaz a kilincset egymásnak átadó nők házban töltött hasznos ideje nemigen haladta meg az egy évet. Úgy tudni, hogy Sztálin évente lövette fejbe titkosszolgálatának főnökét, még mielőtt túlságosan belemelegedett volna székébe. Tímár ennél valamivel kegyesebb volt, egy év után csak repült a csaj, még mielőtt Tímár fejére nőtt volna.

Természetesen tudunk olyan férfiakról is, akiknek az egy éven át tartó kizárólagosság is nehezen viselhető, és hát persze Tímár pontosan ehhez a csoporthoz tartozott. Így aztán voltak beugró esetek, akik műsoron kívüli szolgáltatásaikkal tették Tímár életét, ha lehet, még teljesebbé.

Nem csoda tehát, hogy egy alkalommal valahogy szert tett egy Tímea nevű, meglehetősen csóró egyetemistára, aki az ajánlója szerint 100 forintért dugott. Tímár meghívta a lány Eötvös úti rezidenciájára, annak rendje és módja szerint megdugta, majd adott 100 forintot. Tímea persze nem volt profi, mert a profik a pénzt előre kérik, de egyelőre még nincs gubanc. Búcsúzáskor Tímár közölte, hogy bármikor feljöhet hozzá, amikor van ideje. Tímea ezt természetesen úgy értelmezte, hogy amikor elfogy a pénze.

Akkoriban senkinek se volt telefonja, nem úgy, mint manapság, amikor boldog-boldogtalan napi 20-30 telefonbeszélgetést bonyolít teljesen szükségtelenül. Ezért aztán nem telt bele egy hét és Tímea beesett az ajtón. De semmi pánik, Tímár mindig, minden körülmények között kész volt az akcióra, ami után Tímeának átnyújtott 50 forintot.

  • Ez mi? – Kérdezte a lány, – a múltkor 100 forintot adtál.
  • Az akkor volt, – felelte Tímár, – most nincs pénzem, különben is, tegnap is dugtam.
  • Na jó, – nincs harag, ez van, Tímea megértő.

Újabb hét, újabb beesés az ajtón, és újabb aktus. Ez alkalommal azonban Tímár már csak 30 forintot adott. Tímea nem állt le vitatkozni, nyelt egyet és távozott. Elvégre 30 forintból ötször lehet moziba menni, hatszor lehet beülni egy presszóba, ami jóval több, mint semmi.

Azt már azért előre lehet tudni, hogy Tímea egy héttel később megint beesik az ajtón, ami be is következett. Ekkor Tímár motyogott valami olyasmit, hogy még jó, hogy nincs itt senki, meg ilyesmi, de azért megdugta Tímeát és átnyújtott 20 azaz húsz forintot. Na erre a csaj bepipúlt. – Ide hallgass te vén strici, 2,20 a Fogaskerekű retúrjegy ára, 3 forint a két busz átszálló, ez összesen 5,20, vagyis a 20 forintból 14,80 marad a zsebembe. Ennyiért már nem lenne érdemes eljönnöm hozzád még akkor se, ha történetesen élvezném, de amilyen önző disznó vagy, téged még ez se érdekel.

Szó, ami szó, húsz forint tényleg pofátlanul kevés, ennyit már szinte nem érdemes el se kérni. Azt hinné az ember, hogy ennél olcsóbban dugni már nem lehet, pedig lehetett.

Tímea elvégezte az egyetemet majd befizetett egy IBUSZ útra Bécsbe, ahonnan nem jött vissza. Mivel német szakos volt, és mint tudjuk egyéb képességei is voltak, hamar talált magának férjet, természetesen osztrák férjet. Na most az a kérdés, milyenek az osztrákok? Elárulom, többnyire takarékosak, amit egy magyar nő úgy fogalmazna meg, hogy a fogukhoz verik a garast.

Ebből például az következett, hogy amikor Tímeának már két kis gyereke is volt, a férj kifejezetten takarékossági szempontok figyelembevételével vett egy kisebb lakókocsit és a család azzal járt nyaralni. Mindjárt első alkalommal Magyarországra, de nem Tímea magyar származása miatt, hanem mert akkoriban olcsó ország hírében álltunk.

Tímea ajánlotta férjének, hogy a lakókocsit vigyék fel az Eötvös útra, mert lakik ott egy régi ismerőse, akinek hatalmas kert terül el a háza körül, ahová igen jutányos áron lehet beállítani a lakókocsit.

A csattanó természetesen az, hogy Tímár ez alkalommal ingyen dughatta meg Tímeát, de nem az évek alatt természetszerűen beállott minőségromlás miatt, hiszen Tímea még nem volt harminc, Tímár pedig már rég átlépte a hatvanat. Nem, Tímeában évek óta halmozódott a bosszú és, mint Tímárnak elpanaszolta „ez a szemét Hans még nálad is zsugoribb, hát dögöljön meg, azért is megcsalom.”

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Választás helyett – Az én házam az én váram

Tibor bá’ online

 


89. Útban a 90. felé

Amikor valakinek lelép a felesége, azon nyomban valamennyi ismerősben föllángol a mindent elsöprő szimpátia. Nem kutatják a hátteret, nem firtatják, ki volt a hibás, nem csámcsognak a részleteken (legalább is nem látványosan). Az első és egyetlen dolog, ami beugrik nekik, hogy „ez így nem maradhat”. Mindenkinek akad egy-két ismerőse, kolleginája, aki képtelen találni magának egy rendes pasit, aki pont olyanra vágyik, mint az elhagyott. Az emberek már csak ilyenek. Irigylik, akinek házasélete rendezett, sajnálják azt, akinek rendezetlen, és azonnal segítőkésznek mutatkoznak, amint valaki egyedül marad. Bizony-bizony, ilyen együtt érző ez a honi társadalom.

Mi tagadás az én második feleségem is lelépett. Az ilyesmit a legtöbb férfi eltitkol „én rúgtam ki a büdös kurvát, mert meguntam, hogy fűvel-fával kefélt” magyarázat kíséretében. Én nem titkolom! Otthagytak, mint eb a szarát, és mivel abban a pillanatban nem volt köztünk házassági kötelék, első osztályú szabad prédának voltam tekinthető, miközben szomorú estéimet baráti házaspároknál töltve ragyogó alkalmat adtam a segítség felkínálására.

Zsolt barátom felesége, Éva elő is rukkolt egy kolléganővel, aki építészmérnök lévén házilagos kivitelben építette fel családi házát valamelyik peremkerület külső szélén, ahol szarért-húgyért adták a telkeket, az utcának természetesen nem volt szilárd burkolata, a szomszéd telkek nem voltak bekerítve és a környéken virító valamennyi házról hiányzott még a vakolat.

A nő elmúlt már harminc, ami persze nem kizáró tényező, de ennyi ideig tartó férjtelenség azért mégiscsak figyelemreméltó mellékkörülménynek számít. Ennek ellenére hagytam, hogy nevemben megbeszéljenek egy meghívót egy adott szombat estére, egy adott címre és egy adott leánykori névre hallgató személyhez, akiről előre elárulták, hogy nagyon szimpatikus.

Azt természetesen tudtam, hogy egy nő jellemzésénél a „szimpatikus” kifejezés kábé a bányarémszerűséget takarja, de nem vagyunk egyformák, aki neked bányarém, lehet, hogy nekem Csipkerózsika. Különben sincsenek előítéleteim és a Napot is nyugtával dicsérem, arról nem is beszélve, hogy kíváncsiságom nőügyben nem ismer határt.

Aztán eljött a nagy nap, amikor egy térkép segítségével felleltem látogatásom végállomását, egy éppen hogy elkészült házat. Becsöngetésem után a tulajdonosnő kilibbent a kapuhoz és beeresztett, mint egy régi jó barátot, és azon nyomban kezdetét vette az exkuzálások sora.

  • A lépcső még nincs leburkolva, de azért nyugodtan ráléphetsz.
  • Ühüm – válaszoltam.
  • Az ajtó egy kicsit szorul, jól meg kell lökni, de a héten kijön még az asztalos.
  • Hagyd, majd én belököm – készségeskedtem.
  • Lépj a rongyra, mert a parkettalakk még nem kötött meg tökéletesen. Különben szerintem, vedd le a cipődet.
  • Természetesen, egyébként cúgos cipőt hordok, amit könnyű levetni – válaszoltam együttérzően, és ezzel előre araszoltam.
  • Vigyázz, a szobakilincs kiesik, ha meghúzod!
  • Nem húzom meg, csak lenyomom.

A szobába bejutva kiderült, hogy a bebútorozás egyetlen dupla ágyból áll, valamint egy apró asztalból és két erősen kopott székből. Gondoltam ezekre kell majd leülnünk és célba vettem az egyiket. Ekkor Gyöngyi a hátam mögött újra megszólalt:

  • Még nem volt pénzem a bebútorozásra. Ezeket úgy kaptam kölcsön.
  • Persze, egy ideig ez is megteszi – próbáltam leplezni indokolatlan finnyásságomat. – különben az a falépcső hová vezet – érdeklődtem.
  • Ja, az?
  • Mért, van másik lépcső is?
  • Nem, dehogy. Az a hálószobába vezet.
  • Tényleg? És ott mi van?
  • Az még teljesen üres.
  • Akkor hol tartod a ruháidat?
  • Hát, az előszobában, ott van egy beépített gardrób.
  • Ahá, és akkor itt alszol? – böktem a franciaágyra.
  • Tulajdonképpen, igen.

Ezzel majdnem megakadt a beszélgetésünk, mert eléggé szarul éreztem magam. A barátságtalan berendezés még csak hagyján, de észrevettem, hogy hideg is van. Körülbelül 15 fok lehetett a szobában, vagyis legfeljebb öt fokkal több, mint odakint az őszi zimankóban. Meg is akartam kérdezni, hogy miért van ilyen hideg, amikor Gyöngyi elkezdte mesélni, hogy milyen sokba került a ház, hogy saját erejéből építette, hogy nagyon meg kell nézni minden fillért, mire ad ki, és a fűtés rettenetesen drága, és tulajdonképpen egy fillérje se maradt. Stb., stb.

  • Akkor ezért nincs még korlát a hálószobába vezető lépcsőn? – érdeklődtem némi hozzáértéssel.
  • Tulajdonképpen igen, de a lépcsőt azért lehet használni, csak vigyázni kell. Különben nem szoktam felmenni, nincs értelme.
  • Ez igaz – állapítottam meg. Ekkor témát váltott:
  • Most már mindenem megvan. Ja igen, van egy kis Polskim is, most már csak egy férfi hiányzik az életemből.
  • Oh, hát férfi van elég – közöltem az aktuálisnak tűnő megállapításom.
  • Én azért másképp látom – vallotta be, majd folytatta – Hallom, te is egyedül élsz.
  • Igen, – csakhogy nem bírtam tovább az udvariaskodást és megtoldottam egy apró tapintatlansággal – de nálam melegebb van.

Ez nagy hiba volt, mert Gyöngyi azonnal rávágta, hogy az ágyban, a dunyha alatt nem lehet fázni, és ezzel nekiállt megágyazni, én meg csak ámultam, milyen gyorsan mozog a keze.

Jóságos úristen, én most meg leszek erőszakolva, futott át agyamon a gondolat. Egye-fene adtam meg magam, volt alattam már rosszabb nő is, valahogy csak túlélem ezt az estét. Na ekkor vettem észre, hogy a vetkőzésben Gyöngyi két testhosszal vezet. Gondoltam végignézem, hátha a látvány meghozza az otthon felejtett nemi étvágyat, de nem hozta meg. Mire felocsúdtam Gyöngyi már az ágyban volt, csak a feje látszott ki. Pont az a testrésze, amit feltétlenül le kellett volna takarni.

Aztán némi szemrehányó tekintet elviselése után én is bekerültem az ágyba, amit addigra a tulajdonosnő már be is melegített, de az se sokat segített. Na jó, vegyük viccesre a dolgot.

  • Hát akkor meg is lennénk.
  • Mivel? – tette fel a hülye kérdést.
  • Úgy értem elég gyorsan összefeküdtünk.
  • Annyit biztos tudtál rólam, hogy nem vagyok egy 16 éves szűz. – pimaszkodott egyet saját, nehezen összekapart házában.
  • Na jó, legyünk egy kicsit őszinték – kezdtem a nem kevés veszélyt rejtő monológomba. – Természetesen nem az életkorod a főtéma. Az is világos volt, hogy élettársra vágyunk mind a ketten. Azzal sincs baj, hogy megismerkedéssel kell kezdeni és a végső döntésig el kell telni néhány hónapnak. Tulajdonképpen még azt is megértem, hogy mindjárt az első alkalommal dugással kezdünk, elvégre el tudom képzelni, hogy hónapok óta nem volt férfi a házban. Meg aztán nem mindegy, hogy kivel kell dugnod a következő 30 év alatt. – és akkor levegőt vettem, amit arra használt ki, hogy közbevágott.
  • Ilyeneket akkor se szoktak az ember pofájába vágni, ha történetesen igaz.
  • Tudom – vallottam be, – de az alternatíva a lenne, hogy elkezdem mentegetni magam, miért nem áll fel a farkam, meg hogy dehogy vagyok én impotens csak ez a plusz 15 fok valahogy nagyon barátságtalan, a szoba berendezéséről már nem is beszélve. Pedig nem ez a lényeg.
  • Hát mi? – érdeklődött Gyöngyi, aki még kísérletet se tett, hogy valami nyomorúságos ki szex is összejöjjön a végén.
  • A baj szerintem az egész elképzelésben van. Összehoztál egy házat, megvetted hozzá az ajtókat, ablakokat, a fürdőszobába a kádat, stb., és most az egészhez akarsz venni egy férfit is. De ez nem működik. – na ekkor már ott csillogtak a könnyek Gyöngyi szemében, amit kurvára gyűlölök, mert mindig beenyhülök tőle. – Figyelj! – folytattam – Nekem most azt kellene mondanom, hogy én nem vagyok megvehető, mert egy élő ember vagyok, saját egyéniséggel, de nem ezt mondom, mert nem vagyok átlagos. Ez alatt azt értem, hogy könnyedén felül tudok kerekedni a triviális dolgokon. Az igazi baj, hogy célod elérése közben vénkisasszonyosítottad magad. – erre a kijelentésre tágra nyílt szemekkel közbeszólt.
  • Én, vénkisasszony?
  • Úgy értem, hogy mindenről megvan a pontos elképzelésed és annak elfogadását száz százalékosan elvárod. Márpedig a társkapcsolat ebben a korban a kompromisszumok sorozatából áll.
  • Mire gondolsz? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
  • Mire gondolok? Hát néz, amióta megérkeztem még semmit se tehettem saját elhatározásból. Levettetted velem a cipőmet, meg fogattad velem a kilincset, beparancsoltál az ágyba és eltűreted velem ezt a szörnyű hideget. Nem akarok közönséges lenni, de meg akarod magad baszatni, és minden pénzben lefogadom, azt is pontosan tudod, mikor akarsz kirúgni. – és ezzel egy pillanatnyi csend ült a szobára, ami alatt kiugrottam az ágyból és gyorsan elkezdtem öltözni még mielőtt az alsógatya a seggemre fagyott volna. Megyek én magamtól is, de dugás előtt.

________________________________________________________
________________________________________________________
_________________________________

(2952) Közös szerzemény

Tibor bá’ ezek a mai fiatalok online

 

A. Vera a haláltábort megjárt középiskolás osztálytársnőm halmozottan volt év vesztes, ezért aztán közvetlenül az érettségi után, egyetlen percet se vesztegetve azonnal férjhez ment 21 éves korában.

Egy éven át volt a padtársam, ami alkalmat adott arra, hogy megtapasztaljam, mekkora akarattal, szorgalommal, és irgalmatlan mennyiségű idő ráfordítással haladt előre tanulmányaiban. Jegyzeteit gyöngybetűkkel írta, mert ráadásul még pedáns is volt.

Mint ifjú feleség a tőle megszokott pedantériával és szilárd elhatározással adott életet két gyermeknek, akiknek gondos nevelése mellett – a kor szellemének megfelelően – természetesen derekasan helyt állt a munka világában is. Ennek megfelelően szinte töretlenül haladt előre a szamárlétrán, egészen a főosztályvezetői székig. Na, ekkor a személyzetis behívta egy kis elbeszélgetésre, aminek lényege az volt, hogy „elvtársnő diplomát kell szerezned”.

Vera tehát negyven felett újra az iskolapadba került, jobban mondva a Műszaki Egyetem esti tagozatára. Délelőtt felelősség teljes munka, este egyetem, éjjel és hétvégén tanulás. Aminek egyenes következménye az volt, hogy 13 éves, másodszülött leányával csak karácsony és húsvét másnapján futott össze az előszobában, akkor is csak öt percre. Nem csoda, hogy Januárban vették észre, a kis Vera iskola helyett Szeptember óta valami egészen más helyre jár.

Mit részletezzem, mire a mamának kiosztották a frissen szerzett diplomát lánya már egy szentendrei galeri közprédájaként hetente legfeljebb egyszer járt haza többnyire egy kis zsebpénz feltankolása végett. Erre mondják azt, hogy az életben mindenért fizetni kell. Ennek a diplomának ez volt az ára.

Papa-mama összeültek, vajon mit lehetne tenni, főleg mert a galeri kezdte áttenni székhelyét a szülői házba, vagyis a ifjú Vera szobájában rendszerint 2-3 nem egészen odavaló alak volt található. A tanácskozás vége mindig ugyanaz volt, nem tehetünk semmit, még jó hogy nem esik teherbe. Aztán várták, hogy az idő meghozza a megoldást.

Ez különben az Idő közkedvelt szokása, tényleg meghozza a megoldást, csak rendszerint jóval az optimum alatt, nem érdemes tehát rábízni a dolgot, de ezt sokan még akkor se tudják, amikor éppen rájuk szegelik a koporsót. A két Vera esetében az Idő viszonylag kegyes volt, mert a megoldás még kispolgári körökben is elfogadhatónak bizonyult. A kisebbik Vera ugyanis azzal állt elő, hogy össze akar házasodni a Gyurival.

–   Jaj de jó, jaj de jó, örvendezett a mama, de ki az a Gyuri?

–        Tudod, az a szakállas.

–        Drága Verácskám, minden második fiúnak szakálla van, akivel néha összefutok a fürdőszobában.

–        Jaj, ne légy már ilyen béna. Gyuri már egy hete idejár, igazán tudhatnád melyik az.

–        Na jó, mindegy – vetett végett a vitának az anyja – az a kérdés, van-e valami elképzelésetek.

–        Semmi a világon, milyen elképzelésről beszélsz?

–        Úgy értem, hol fogtok lakni? Csak úgy kíváncsiságból kérdezem – tette hozzá mentegetésként az anyja.

–        Hát itt, az én szobámban – vágta rá a lány, mintha ez lenne a Föld legtermészetesebb dolga.

Helyzet van, állapította meg az anya és menten összeült a férjével a századik tanácskozás végett, de bevonták a nagymamát is, „osszuk meg a felelősséget” alapon. Végül kikristályosodott a kollektív vélemény. Egy férfi jobb, mint egy egész galeri. Ez majd vigyázni fog a lányukra, és vélhetően megspórol nekik mindenfajta további gondot. Tegyük tehát biztossá és kényelmessé ezt a házasságot. Szüljön a kis Vera egy-két gyereket, és akkor várhatóan minden a normális vágányon megy majd előre a végtelen családi boldogság felé. Egyetlen bárányfelhőnek az égen a közös lakás mutatkozott, de egy huszárvágással ezt is megoldották. A család teljes vagyonát mozgósítva, vettek lányuknak egy kétszobás lakást.

Aztán csaptak még egy világraszóló lakodalmat, és a szülők szívéről hatalmas kövek estek le. Újra kisütött a Nap, megint szép lett a Világ, és úgy tűnt ezt a történetet én nem fogom tudni a büdös életben megírni. Ám újabban az a szokás, – csak hogy kiforgassak egy régi közmondást – az anya tervez, a lánya pedig végez.

Még nem telt el fél év, amikor a kis Vera egy normálisan induló vasárnap délelőtt egyedül érkezett a családi ebédhez.

–        Gyurit hol hagytad? – érdeklődött a hiányzó személy anyósa.

–        Elváltunk – válaszolt egyetlen tőmondattal az alig hat hónapos feleség.

–        Hogy, hogy elváltatok? Miért jöttök külön? Nem értem az egészet!

–        Mit lehet ezen nem érteni: Elváltunk és kész.

–        Úgy érted, hogy szétment a házasság?

–        Úgy értem, hogy már el is váltunk, közös megegyezéssel.

–        Te jóságos úristen. Erről egyetlen szót se szóltál.

–        Most szólok, és különben délután hazaköltözöm.

–        Na várj egy kicsit, mért költöznél haza? Van saját lakásod, majd találsz magadnak egy másik férjet. Ezzel nem dőlt össze a világ.

–        Nem hát, de költözöm – jelentette ki a kis Vera, amit hosszas szünet követett, majd folytatta – nem maradhatok ott, mert a lakást eladtuk.

–        Eladtátok? – ült le a mama a legközelebbi fotelba és vetette magát széttárt karokkal hátra – mennyiért és hol a pénz?

–        Mennyiért? – kérdezte vissza a lánya, majd folytatta – amennyit adtak érte és a pénzt kétfelé osztottuk.

–        Mit csináltatok? – kérdezte üvöltve a most már enyhén hisztériás anyja.

–        Szétosztottuk, nem érted, szétosztottuk.

–        Te szerencsétlen, mit csináltál? A lakásod nem volt közös szerzemény, hanem ági vagyon – erőlködött még egy utolsót a mama.

–        Azt se tudom, miről beszélsz – mentegetőzött a lánya. – Ez így igazságos, nem?

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

 

(1901) Már megint a G-pont

Tibor bá’ online

 

~p001Ettől úgy látszik, nem lehet megszabadulni. Már megint előjött a női hüvely G-pontja. A G-pont lett a legújabb idők vaginális orgazmusa, amiről annak idején (Master & Johnson) annyit értekeztek. Most az angol kutatók és a francia kutatók vitatkoznak [csak tudnám, hogyan kutatnak, bedugják a fejüket és körülnéznek – jé, itt nincs G-pont!]. Az angolok állítják, hogy nincs, az egész csak egy kitaláció. A franciák esküsznek, hogy van, csak a hideg és ködös Albionban a bunda bugyik alatt visszafejlődik. A röhej az egészben az, hogy a szex-kutatók férfiak, akik valami furcsa biológiai elrendezés következtében vaginával nem rendelkeznek. Az persze eszükbe juthatna, hogy megkérdezik a nőket, de az ilyen tudománytalan elrendezést nem kedvelik. Különben is ők elsősorban publikálni akarnak, ide-oda. Nincs, de van, de nincs, de van. Olyan ez, mint Schrödinger macskája. Van is, meg nincs is egy azon időben. Létét vagy nem létét befolyásolja a megfigyelés. Ha nem nézel oda, akkor van. De, ha odanézel, akkor eltűnik (lásd kvantumfizika).eltakart nemi szerv

Fordítsuk komolyra a szót! Nem érdekes, hogy van-e vagy sem, ami érdekes, hogy fiatal nők könyökig dughatják be a kezüket és idegesen keresgélhetnek, és ha nem találják (mert nem minden nőnek van) akkor azonnal kisebbségi érzésük támad, nem érzik magukat „igazi” nőnek, ami természetesen egy oltári nagy marhaság.

Különben is a vita 1950-óta folyik, amikor Ernst Grafenberg, német nőgyógyász bejelentette, hogy talált egy kis ördögöt a női vaginában. Aki nem tudná, a G-pont egy érzékeny apró terület a vagina falán. Pontosan meghatározható helye nincs, de általában 4-8 centiméterre van a külvilágtól 11 és 13 óra között, ha a köldök irányát 12 órának nevezzük ki. A nők egy része állítja, hogy rendelkezik vele, de egy másik része nem tud róla.

Ne is mondjam, a gyártók erre is rákaptak és különböző eszközökkel látják el a szex-shopokat, amelyek a G-pont manipulációját vannak hivatva elvégezni. Ha tehát egy olyan nő vagy, akinek már mindene meg van, és fogalmad sincs, mit kérj a születésnapodra, hát most kaptál egy apró ötletet.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

(1897) Az a 13 perc

Tibor bá’ online

 

~p001Most végre megtudhattuk amerikai kutatások után, hogy a férfiak aktusa átlagosan 5 perc, amivel szemben a nők (megint csak átlagosan) 13 percet tartanának ideálisnak. Ez bizony 8 perc pofára esést jelent, de most ezzel ne foglalkozzunk, csak annyit, hogy lenne rá megoldás. Olyan partnernőt (legrosszabb esetben feleséget 😀 ) kell találni, akinek csak akkor lesz (de akkor aztán egészen biztos) orgazmusa, amikor a pasi elélvez, és ezzel a percek elveszítik jelentőségüket. Persze van itt más is.

A nők ragaszkodnak egy hosszú, legalább negyed óráig tartó előjátékhoz, amire a férfiaknak semmi szükségük. Az okért a férfiak súlyos árat fizetnek. Legszívesebben azt írnám, hogy a férfinek elég meglátni egy másodpercre kivillanó emlőt, és máris akció kész állapotba került. Húsz év alatt még ennyi se kell. Ezzel szemben a nőt először akció közeli állapotba kell becserkészni, majd valahogy rá kell venni, hogy az egész hóbelevanchoz kedve legyen, legalább elméletileg, aztán pedig jön az előjáték, hogy a combjait szíveskedjen megfelelő helyzetbe hozni. Ez is legalább 13 perc. Ami most felmerül, az a folyamat pszichés következménye. A nők meg vannak győződve arról, hogy minket a fene majd megesz a lehető minél több behatolásért. És igazuk van, de ez nem lehetséges következmények nélkül. Bár a női orgazmus legalább kétszer intenzívebb a férfi orgazmusnál (nincs isten) a nőknek extra kikötéseik/követeléseik lehetnek a férfiakkal szemben. Kik, ha ők nem! Megkövetelik az udvariasságot, az állandó figyelmességet, különböző dolgok folyamatos elnézést, előnybehelyezést, és még mit nem, de nem csak a rendszeres behatolótól, minden férfitől. Ez olyan szinten mozog, hogy például, ha a közlekedésben egy női vezető kocsijával elém akar vágni, és én ezt megakadályozom, akkor megsértett pofát vág, miközben nekem az égvilágon semmi közöm a pinájához. Ő pedig arra gondol, hogy egy három gyerekes anyuka, és ennyit igazán megérdemelne, főleg mert húsz férfiből 19 sorba áll kegyeiért. És ez egy újabb téma.

A nők hozzászoktak és röhögve kihasználják azt, hogy a férfiak hihetetlen apró valószínűségért, mondjuk egy a 43 millióhoz, hajlandók jelentős áldozatot hozni. – Még a szocialista időkből. Megy a nő a Balatonra egyedül, egy kis Polskiban, ami (szokásához híven) lerohad. Félreáll, és integet, másodperceken belül megáll mögöttem egy férfi, kiszáll és negyed óra alatt beállítja az elcsúszott (és alaposan elkopott) megszakító kalapácsot. Közben nyakig lesz olajos, amit a nő egy kurta köszönömmel nyugtáz. Mekkora annak az esélye, hogy este Siófokon összefutnak, a nőnek nincs pasija, és lefekszik Mr. Szerelővel? Megmondom egy a 43 millióhoz, vagyis semmi. Ennek ellenére minden második pasi megáll, hogy szerelhessen, ha nem ül mellette a felesége.

És mindez azért a nyomorul 13 percért van. A nők legalább úgy szeretnek dugni, mit a férfiak, de csak néhány perccel később. Ezért a néhány percért fizetünk elképesztő nagy árat. 😀

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

(1888) Hat hülye dolog, amit egy nő a vaginájával tehet

Tibor bá’ online

~p001Andy Wright amerikai újságírónő berágott. Berágott, méghozzá a szépségiparra. Szerinte az amerikai (na persze a magyar se marad le nagyon) szépségipar kihasználja a nőket. – Szóval, ehhez csak azt teszem hozzá, miért hagyják magukat? – Minden esetre Andy felsorolta a hat leghülyébb dolgot, amit a nők a nemi szervükkel tehetnek, hogy a szépségipar teljesíteni tudja éves profittervét. Legelőször is felteszi a kérdést (természetesen az amerikai nőnek): Mi bajod van a vagináddal? Ha azt válaszolod, hogy SEMMI, akkor hatalmasat hibázol, az amerikai szépségipar szerint: a vaginád ronda és büdös, de ne izgulj! Pénzzel mindent el lehet intézni. Ezt követve egy rakás szarkazmussal sorra veszi a dolgot. [Kedves hölgyolvasóim. Most van itt az ideje, hogy közöljem. Ebbe a témába kifejezetten azért kapaszkodtam bele, hogy amikor rátok kerülne a sor, ne dűljetek be. Ne dűljetek be azért, mert az eredeti bloghoz a 40 hozzászóló közül 38 férfi volt, akik valamennyien letették a főesküt, hogy a női nemi szerv úgy jó, ahogy van.]vaginák

1. Probléma: A vaginád büdös. – Megoldás: Intim dezodor. *** A hetvenes években Massengill ki akarta használni az ébredező feminizmust, és kitalálta az intimsprayt (hexaklórofénnel dúsítva), amit úgy hirdetett, hogy „szabadság spray”. A célzás szerint az intimspray segítségével a nők szabadon tesznek, amit akarnak. Nem kell izgulniuk nemi szervük szaga miatt. Különben, mi az a hexaklórofen? Ez kérem egy fertőtlenítő, ami bőrön keresztül halálos is lehet. 1972-ben véletlenül babahintőporba keverték Franciaországban, 36 gyermek halálát okozta. Máskülönben intimspray nagyon is létezik ma is. Ami azt illeti, nem is egy fajta, vagy gyártmány. Sőt, van már generikus verzió is, a kispénzűeknek. A „Norforms” fantázia nevűben benzetonklorid van, amit a kereskedelemben forgalmazott gyümölcsök rohadásgátlására (is) használtnak és természetesen ez is méreg. Svájcban be van tiltva. Viszont méltányolni kell, hogy illatos vaginával távozni a másvilágra mégiscsak trendi, nem? Szokásommal ellentétben, komolyra fordítom a szót. Bebizonyított tény, hogy a női nemi szerv illata (a szépségipar szerint a „bűze”) kifejezetten izgatóan hat a férfiakra. Személy szerint magamról nem tudok beszámolni, mert engem már a látvány is felizgat, ezért a szaglálódásra már nem marad idő. 😀

2. Probléma: A vaginád piszkos. – Megoldás: Irrigálás. Ez esetben az irrigálás azt jelenti, hogy egy műanyagcsővel ellátott gumilabdacsból folyadékot kell bepréselni a hüvelybe. Réges-régen ezt az irrigálást fogamzásgátlásként használták (nem túl jó hatásfokkal) enyhén savas folyadék belövellésével. Egyes nők előszeretettel alkalmazzák menstruálás után is. A nőgyógyászok évtizedek óta irrigálás ellenesek, mert használata előny helyett, hátrányt okoz. A vagina természetes védekezése ellen hat. Ez azonban a szépségipart nem tántorít el és pénzt-időt nem sajnálva, a nőket mindenképpen rá akarja beszélni az irrigálásra.

3. Probléma: A vaginád túl laza. – Megoldás: Vaginafiatalítás. Rendben van, nézzünk szembe a tényekkel. A természet a vaginának egymás ellen ható funkciókat adott. Ki kell rajta férni egy gyerekfejnek, és kellően rá kell szorulni egy péniszre, hogy lehetőleg ne lötyögjön benne. Ha-ha-ha! El tetszettek felejteni, hogy a vagina fala meglehetősen rugalmas, lötyögésről szó se lehet. A valóság az, hogy az átlagosnál nedvesebb hüvely „lazának” tűnik, a szárazabb pedig „szűknek”. Viszont, aki beveszi a cuclit, az elmegy vaginafiatalításra, precízebben, szűkítésre. nem is olyan nagyon drága. 800.000 forintért már megcsinálják a hátsó udvarban. Jobb helyeken elkérik érte a 4 millió forintot. Igaz, a nőgyógyászok éjjel-nappal tiltakoznak, mert számtalan komplikációval járhat. Legenyhébb még egy jó kis gyulladás, és a korábbi érzékenység elvesztése. Na, jó, leírom, nem lesz több orgazmusod. De nem kizárt a dyspareunia – magyarul fájdalommal járó közösülés, adhesion – magyarul a vagina nyálkahártyájának az összenövése (volt lyuk, nincs lyuk 😀 ). Őszintén, megéri? Csak hogy a pasi úgy érezze, mintha egy satuba dugná a farkát.

4. Probléma: A vaginád gusztustalan. – Megoldás: Labiaplasty. Erről már írtam, nem írom le még egyszer. Keressétek meg. Dátum: 2009.08.15.

5. Probléma: A vaginád rossz ízű – Megoldás: Ízesítés. Esküszöm az élő istenre, nem hülyéskedem.  Linger Internal Vaginal Flavoring,  Kattints rá. – Drágám, ma nyalnék egyet. – Természetes, milyen ízre gondoltál? Málna, banán, esetleg vanília? – Nem is tudom, a múltkor a görögdinnyétől hányingert kaptam. Ugye, erről ne írjak többet?

6. Probléma:  A vaginád elszíneződött. – Megoldás: Kifehérítés és a megfelelő színre festés. Legyünk precízek (az eredeti beszámoló nem volt). Itt most nem a hüvelyről van szó, hanem a szeméremajkakról. A jelenlegi divat szerint ezeknek halvány rózsaszínűnek kell lenni. Nem kell, hogy megnézd, egészen biztos nem halvány rózsaszín. De ne ess pánikba. Már rég kitalálták a kifehérítést és festést, csak meg kell venned. „Bleach Babe” a márkanév és fő összetevője a kojic-sav. Ezt használják arra is, hogy a lazac szép rózsaszín maradjon 1-2 hétig. De tartalmaz még nátriumhidroxidet is. aminek becsületes magyar neve „marólúg”. Különben használják az eldugult mosogató lefolyó kipucolására is. Kitűnő zsíroldószer. Elmúltál negyven? Sebaj! Puncid olyan lehet, mint a ma született csecsemőé.

De azért nem bírom ki, hogy ne tegyem fel a kérdést Andy Wrightnak, és nektek, kedves olvasó hölgyek. A pornó videók jóvoltából volt szerencsém látni néhány átszúrt csiklót, benne egy tisztességes méretű gyűrűvel. Gondoljátok, hogy ha erre rá lehet venni nőket, akkor a fentiekben felsorakoztatott műveletekre nem? – OK. Én időben szóltam, és ne feledjétek, nem nekünk csináljátok, mert mi férfiak nem tartunk rá igényt

PS.: Nem rég érkezett a hír, hogy Sopronban már végeznek labiaplasty-t. Örömmel jelentem, hogy a pina átszabás megérkezett Magyarországra.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

(ACs-54) Azok a csodálatos nők – Vigyázz, ha jön a nő

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Normál körülmények között a Nő az óvodában döbben rá körülbelül 4 éves korában, hogy nőnek született, akkor amikor az Ádám nevű csoporttársa el akarja venni tőle a labdát, és mert ezt képtelen megakadályozni, sírásra fakad. Az óvó néni pedig nem veszi el Ádámtól a labdát, nem-nem, hanem Éva kezébe nyom egy babát és kedvesen megsimogatja a fejét. Éva ekkor döbben rá, hogy ez a világ a férfiak világa, és ha talpon akar maradni, akkor kell fogni magának egy Ádámot, aki megvédi egy másik Ádámtól és akkor addig játszik a labdájával, ameddig csak akar.

Na igen, de hogyan fogjon magának egy Ádámot? Erre a kérdésre csak tapasztalati úton lehet rájönni. Éva tehát próbálkozik, és hamarosan kiderül, ha állandóan egyazon Ádám nyakán csüng, akkor előbb vagy utóbb barátok lesznek, mert Ádám védekező mechanizmusa korlátolt. Ha egy Éva elég szívósan rátapad egy Ádámra, az a végén megadja magát, belenyugszik a sorsába. Persze a folyamatot fel lehet gyorsítani egy kis csokoládé megosztással vagy más apróbb juttatással (később hatékonyabbakkal), amit Ádám szívesen bezsebel, mert közben rádöbben arra, milyen jól érzi magát, amikor Éváját megvédelmezheti, másról már nem is beszélve. Ráadásul Éva gyorsan fejlődő nyelvi készségének birtokában, konfliktus helyzetben azonnal Ádám segítségére siet verbális erejének maradéktalan bevetésével.

Aztán telnek az évek és a serdülőkor beköszöntével Éva azon veszi magát észre, hogy cicijei még alig érik el egy pingponglabda nagyságát, de a villamoson 20 és 80 között egyetlen férfi se tudja levenni a szemét róluk. Nagyokat röhög magában, amikor rájön, hogy bár szíve csücskében minden Ádám pedofil, irgalmatlan lelkesedéssel üldözik a többi pedofilt. Éva tehát rádöbben, gyengébb nem ide, gyengébb nem oda, lehet ez a férfiak társadalma, de van neki egy bikaerős szövetségese, ami nem más, mint a férfiak vérben található tesztoszteron, az a hormon, ami a férfiak heréjében termelődik, kizárólag abból a célból, hogy megpecsételje a sorsukat.

Évának most már csak arra kell rájönni, mi a fenének bámulják serdülő melleit a férfiak? A tapasztalat hamar megadja a választ. Az Ádámok legfőbb vágya (amilyen balgák) nem egy fényes karrier megteremtése, nem a maradéktalan önmegvalósítás, nem a legdrágább kozmetikumok beszerzése, nem rengeteg pénz elköltése, még csak nem is egy Ferrari birtoklása, nem, nem. Az Ádámok legfőbb vágya Éva mellének megkaparintása, ami csak az első lépés végső céljuk eléréséhez, hogy hímvesszőjükét, ha törik, ha szakad, bejuttassa Éva lábai közé, lehetőleg minél mélyebbre és minél gyakrabban, kizárólag abból a célból, hogy utána totálisan elmenjen a kedvük tőle, legalább is egy rövid időre. 😀

Éva először nem érti, hogy lehetnek az Ádámok ilyen gyengeelméjűek, de nem tépelődik rajta sokáig, hanem arra gondol, ha a pénzt, amit ő maga nem tud megteremteni, csak elkölteni, Ádám megteremtheti a részére, cserébe pedig biztosít lehetőséget arra, hogy megszabaduljon felesleges hormon töltetétől, miközben gondosan titkolja, hogy tulajdonképpen ez neki is jó.

Amikor Éva találkozik Ádámmal az első pillanattól kezdve a Napnál is világosabban kiderül, hogy Ádám mit akar, már csak azért is mert egyáltalán nem rejti véka alá. Éva tehát hazai terepen érezheti magát, a meccs még el se kezdődött, de ő máris nyerésre áll.

Ezzel szemben Ádámnak fogalma sincs arról, mit akar Éva. Illetve vannak olyan homályos elképzelései, hogy kábé azt akarhatja, amit ő. Ez azonban egy iszonyatosan nagy tévedés.

Na erre találták ki az angolok azt a mondást, hogy a férfi számára a szex ára a házasság, a nő számára a házasság ára a szex. Bizony-bizony! De ennek azért vannak apró árnyalatai, de egy egészen biztos, a vesztes minden esetben Ádám lesz.

Évának ugyanis esze ágában sincs elárulni igazi célját, sőt mindent megtesz, hogy Ádám rá ne jöjjön. A trükk nagyon egyszerű és hatásos. Éva első tevékenysége, hogy kipuhatolja, mi az, amit Ádám szeretne és attól a pillanattól kezdve ez lesz Éva hangosan és meggyőzően deklarált célja is. Ha Ádám 6 gyereket akar, akkor Éva minden vágya a nagycsalád lesz. Ha Ádám hallani se akar gyerekekről, akkor Éva a gyereket elviselhetetlen nyűgnek fogja tartani. Ha Ádám kertes házban szeretne lakni, akkor Éva imádni fogja a saját virágokkal való pepecselést. Ha Ádám nem akarja feladni a modern, belvárosi lakását, akkor Éva irtózni fog a bogaraktól, amiktől semmi se véd, ha házad egy kert kellős közepén helyezkedik el. Ha Ádám fogához veri a garast, akkor Éva cikizni fogja a fogyasztói társadalom nevetséges költekezéseit. Ha Ádám világot akar látni, akkor Éva élni-halni fog az utazásért. És a sor folytathatnám hat oldalon keresztül.

Mindezek között Éva arra gondol, nekem te papolhatsz amit akarsz, itt az lesz majd, amit én akarok amint beteszem a házassági anyakönyvi kivonatot a fiókomba.

De nézzük, hogyan néz ez ki a gyakorlatban! Ádám ül az íróasztala előtt és épp egy programozási problémán töri a fejét, amikor Éva megáll előtte és a ruter után érdeklődik, mert megszakadt az Internet kapcsolata. Ádám (genetikailag beprogramozott lelki kényszertől hajtva) készségesen segít, amit Éva egy kurta köszönettel nyugtáz és megy a dolgára. Ádám természetesen nem veszi észre, hogy Éva kivetette rá a hálóját. Erre még akkor se döbben rá, amikor két napon belül már a harmadszor hozza őket össze a „sors”, pedig az iroda összes női alkalmazottja akkorra már tudja, hogy Ádám sorsa meg van pecsételve.

Hogy-hogy nem, ebédszünetben Ádám rádöbben, hogy milyen csinos ez az Éva és azon kezd el filózni vajon eljönne-e vele egy pub-ba. Szóval Ádám tépelődik, magyarul tököl, de ekkor a folyóson összetalálkozva Éva kedvesen rámosolyog, aminek hatására Ádám szájában összefut a tesztoszteron és rászakad az altesti vérbőség, de ajánlatával nem mer előállni. Közbe Éva dörzsöli a kezeit, mert most már a Napnál is világosabb, hogy Ádám éppen annyira mulya, amennyire kívánatos, azaz kellően irányítható, de még prezentálható a megfelelő társaságba.

Ami engem illet, én pontosan tudom, hogy ezt a kis figyelmeztetést egyetlen Ádám se fogja komolyan venni, mert abban a tévhitben él, hogy ez rá nem vonatkozik. Az Évák pedig elátkoznak, de különösebb riadalom nem lép fel közöttük, mert pontosan tudják, hogy a Pina nagyhatalom, amin egy vén kecske nem tud foltot ejteni. De azért ezt a kis videót nézzétek meg.

__________________________________________________

_________________________________________________________
_________________________________________________________
____________________________

(ACs-69) Azok a csodálatos nők – Zsák a foltját

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Harkai Pistáról már volt szó, ő volt a „bosszúálló” Éva férje, és azt is tudjuk róla, hogy diplomaosztás után a II. Világháborúban azonnal kivitték a frontra. Azt viszont eddig nem árultam el, hogy Pista mit is csinált, mint frissen végzett jogász, és mint ilyen, természetesen tiszt a háború kellős közepén, ráadásul úgy, hogy puskát, vagy egyéb tűzfegyvert még fényképről se látott.

Szóval az ő gondja volt, hogy az előre menetelő hadsereg tisztjeit elszállásolja, miután elfoglaltak egy-egy kisebb várost. Ez egy komoly és felelősségteljes feladatnak számított. Egy tiszt ugyanis úr volt a harcban álló úri Magyarországon, és ennek megfelelően két ütközet között nem aludhatott pajtában, istállóban, netán lövészárokban. Egy tisztnek frissen húzott ágy dukált, és ha fiatal volt (esetleg nem túl öreg) az ágyba egy feleség is. Természetesen nem a saját felesége.

Pista ezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy az elfoglalás után felkereste a városka polgármesterét, és az általa ismert valamelyik nyelven felszólította a polgármestert, hogy egy órán belül állítson össze egy jegyzéket azokról a háztartásokról, ahol a férj tiszt, esetleg tiszthelyettes, és ennek megfelelően valahol harcol, természetesen a német-magyar szövetségesek ellen.

A polgármesterek zokszó nélkül összeállították a kért listát, rendszerint hamarabb, mint egy óra. Pista átnézte a jegyzéket, kiment a helyszínekre és szemrevételezte a „körülményeket”, majd a tiszteket beosztotta, ki hol húzza meg magát addig, amíg tovább nem áll a sereg.

Pista természetesen alapos ismeretekkel rendelkezett az alá tartozó tiszti állománnyal kapcsolatban, tudta, kinek mi az igénye. Az ötvenes ezredparancsnok lefekvés előtt szívesen vette, ha a ház asszonya lejátszik a zongorán egy-két Chopin mazurkát, ami alatt rendszerint elszunyókált a fotelban. Az első század parancsnoka a gyomrára volt nagyon kényes, a frissensült sertéshúst preferálta. Hogy a ház asszonya miként oldja meg a megfelelő hús beszerzését, az egy cseppet sem érdekelte. Ezzel szemben a második század parancsnokának a főzés és a tánc volt a hobbija. Pistának biztosítani kellett, hogy az adott ház asszonya rendelkezzen gramofonnal (így hívták a 78 fordulatos lemezjátszót), jó előre tudjon arról, hogy este felkérik majd táncolni. Ezen kívül rendelkezzen nyersanyaggal a százados úr főzőcskéjéhez.

Szerencsére a tisztek többi részének az igénye egyszerűbb és könnyebben kielégíthető volt. Nem ragaszkodtak semmi máshoz, csak egy olyan, viszonylag fiatal nőhöz, aki minden különösebb teketória nélkül melléjük fekszik, és tudja a „kötelességét”.

A fentiekben leírtak természetesen belőlem is kiváltottak gondolatokat és a feltehető kérdéseket. Például:

  • Mi van akkor, ha a hölgynek nem volt a dologhoz kedve és egyszerűen nemet mondott? Lelőtték a helyszínen, esetleg csak felpofozták?
  • Szó sincs róla, – bizonygatta Pista – eszükbe se jutott.
  • Egynek se jutott eszébe?
  • Nem, soha egyetlen egynek sem.
  • Ez szinte hihetetlen, egyáltalán ez hogy lehetséges?
  • Nézd, – fejtette ki Pista – mindenki tudta, egész Európa, hogy háború van.
  • És akkor mi van?
  • Aki nem vette ki részét a háborúból, az el se tudja képzelni, hogy milyen. Az emberek alkalmazkodnak a körülményekhez, mert a háborút túl akarják élni.
  • De hát te mondtad, hogy nem lőtték volna le azt a nőt, aki nemet mondott volna.
  • Te ezt nem érted. Adva van egy fiatal lengyel nő, akinek katonatiszt férje már két éve távol van. Az is lehet, hogy már nem is él, sose fog visszajönni, de ha él is, két év rettenetesen hosszú idő, és ki tudja, mikor látja viszont. Ezen kívül a férjtől se lehet elválni, hogy évekig visszatartsa magát a szextől, ha különben van alkalma és lehetősége. Háborúban minden más perspektívát kap.
  • Igen, aztán 3 év múlva előkerült a férj és boldogan éltek, amíg meg nem haltak – cinikuskodtam egyet.
  • Nem hiszem, – gondolkodott el Pista – valószínűleg soha egyetlen egy szó se esett arról, ami 5 év alatt történt. Az ember iparkodik elfelejteni azt, ami kellemetlen. Úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, és örültek egymásnak meg annak, hogy mind a ketten túlélték a háborút.
  • Nehéz elképzelni – vallottam be.
  • Neked nehéz, de nem annak, aki átélte.
  • Nem is tudom, – méláztam el – tudod Pista, annak idején én elolvastam az Odisszeát.

___________________________________________________
___________________________________________________
___________________________________________________

(ACs-68) Azok a csodálatos nők – korkülönbség

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102A 34 éves, de huszonévesnek kinéző, bakfisként viselkedő Andrea, két kisgyerek anyukája, a 40 éves férjének imádott felesége, munkahelyén kapott egy éppen, hogy leérettségizett kollégát. Feri az első munkahelyén semmit se vett komolyan, miért is vett volna, amikor úgy érezte, hogy 18 évével övé az egész világ. A mindig jókedvű ifjonc hamarosan az egész munkahely kedvencévé vált, mert valahogy mindenkihez megtalálta a megfelelő hangot, ami Andrea esetében enyhe flörtölésnek bizonyult. Így aztán hamarosan barátok lettek, amit Andrea egyre komolyabban vett. A fiúnak pedig rettenetesen imponált az idősebb, de még mindig nagyon csinos nő.

Ne kerülgessük a témát, még egy teljes hónap se telt el Feri belépésétől, amikor Andrea izgalommal teli várakozással feküdt végig Feri legénylakásának ágyán.

Ahogy lenni szokott Andrea férjének egyértelmű bizonyosságként tűnt fel a változás, mert közeledéseire finom elutasítás volt a válasz. Aztán a szög is kibújt a zsákból. Andrea a családi vacsora után kerek-perec közölte, hogy dolga van, elmegy egy-két órára. Nem volt szükség beszélgetésre, mind a ketten tudták mi az ábra.

István, a férj, megkereste Andrea egyik munkatársnőjét, Katit, akit már évek óta az egész család jól ismert, hogy valami információhoz jusson. Így tudta meg a pontos igazságot, aminek legfontosabb tényezője Feri életkora volt. István meg volt győződve róla, hogy Andrea esetében ez egy olyan roham, ami néhány hét alatt elmúlik, és a két gyerekre való tekintettel, valahogy át kell vészelni.

Néhány hét után Andrea a családi vacsorából kimaradt, ami után a gyerekek lefektetése következett, majd a vacsora maradékból két adag becsomagolása és távozás a családi fészekből, ahová csak reggel tért vissza. Miközben István egyre csak várta, hogy a közéjük becsapódott afférnak vége legyen.

Azt viszont várhatta. A harmadik hónap végén Andrea hivatalosan lemondott a gyermekek felügyeletéről, és simán elköltözött volt családjától. A búcsú pillanatában István utolsó szavai szerint tárt karokkal fogja várni, hogy visszatérjen hozzájuk.

Csakhogy futótűzként terjedt el a hír, hogy Andrea elköltözött és a gyermekeiről is lemondott. Elsőnek a már említett kolléganő, Kati jelentkezett egy ártatlannak tűnő ürüggyel. Az anya nélkül maradt gyerekek nagyon megörültek a látogatónak, és el se akarták engedni, amíg nem ígérte meg hogy újra találkoznak, amire a következő szombati napon került sor. Kati a találkozóra alaposan felkészült, a gyerekeknél pedig óriási sikert aratott. István pedig boldog volt, hogy a gyermekeit ilyen gondtalannak láthatta. Amikor a fürdetés ideje eljött Kati abszolút természetességgel vetette be magát a teendőkbe, majd rátért a mesekönyv olvasásra is, amíg a halálosan kifáradt gyerekek el nem aludtak. Ez volt az a pillanat, amikor a két felnőttnek szembe kellett nézni a helyzettel, és akkor hogyan tovább?

Nem tudom kell-e írnom, hogy Kati találta fel magát (hacsak nem volt betervezve). A fürdetés miatt a ruhája csurom vízzé vált, meg kell tehát szárítani, ahhoz pedig le kell veti. Na ez az, amihez a nők rettenetesen értenek, annyit és akkor mutatni meg magukból, amennyire az adott alkalomhoz kell. És ugye volt itt egy aprócska mellék körülmény, István már hónapok óta nem volt nővel.

A részletektől eltekintek, mert azt mindenki el tudja képzelni magának, de a lényeg az, hogy Kati igen gyorsan beköltözött a családhoz mind a gyerekek, mond pedig István legnagyobb megelégedésére.

Aztán eltelt jó-néhány hónap, amikor egy borongós délután Feri rádöbbent, hogy már kurvára unja ez az egyre öregebb nőt, és volt benne annyi tapintatlanság, hogy ezt meg is mondta. Andrea egy teljes napon át bőgött, aztán összeszedte magát és elment volt családjához, és csak úgy becsöngetett az ajtón. Néhány másodperc és kivágódott az ajtó, a két nő pedig ott állt egymással szemben. Még néhány másodperc és a két gyerek kidugta fejét az előszoba végén álló ajtóból, – ki az? – kérdezték. – Az anyátok – válaszolta Kati, – az nem lehet, te vagy az anyu.

___________________________________________________
___________________________________________________
___________________________________________________

(ACs-67) Azok a csodálatos nők – Nyitott légtér

Tibor bá’ csodálatos női

~q102

1968 végén vettem egy 2000 m2-es telket Szigligeten. Aki ismerős arra felé, annak elárulom, hogy a Rokarántó domb tetején, gyönyörű kilátással a Balatonra. A következő tavasszal felhúztam rá (persze engedély nélkül) egy alpesi házat, ami akkoriban nagyon divatos volt. A ház természetesen kétszintes volt. Alul a nappali és a konyha, fent pedig a háló, mégpedig úgy, hogy a középen elhelyezett létráról jobbra és balra lehetett bekúszni a dupla ágyakra.

A vityilló viszonylag hamar kész lett, nem maradt más hátra, mint élvezni a nyarat, amiben nagy segítségemre volt az akkor 18 éves, frissen érettségizett, leendő második feleségem, aki héba-hóba főzött is valamit, én meg időnként fordítottam is, hogy legyen miből megvenni a főzéshez szükséges nyersanyagot. Társasági élethez pedig meghívtam a volt kollégáimat, barátaimat. Így esett, hogy Ádám barátom egy napfényes szombat délben befutott a legújabb barátnőjével, de ez némi magyarázatot igényel.

Ádám kutató mérnök volt a TÁKI-ban (Távközlési Kutató Intézet), okos és rendkívül művelt, de ronda, mint az ördög. Volt egy rendkívül szép, de hallatlanul buta felesége, akit éjjel-nappal fényképezett (lehet, hogy mást nem engedett), aminek aztán válás lett a vége. Eddig OK, de hogyan tovább. Ádám belevetette magát a házassági hirdetésekbe, ami a végén gyümölcsözött is. Ezzel a friss gyümölccsel érkezett Ádám Szigligetre, felteszem mind a ketten tudták, hogy miért. Ádám nője – már nem emlékszem a nevére – úgy harminc körüli lehetett, ami miatt a két nő valahogy kerülgette egymást, gyors puszi barátságról szó se lehetett, amire példa az én gyakorlatomban még nem volt.

A házba az áram nem volt bevezetve, mert a legközelebbi pózna 200 méterre lehetet, és a dolgok oly gyorsan nem intéződtek. Ezen kívül – még nem említettem – hogy az egész háznak egyetlen egy, nagy légtere volt. Így aztán viszonylag korán bújtunk ágyba, amit szerény véleményem szerint Ádám alig várt. Már hogyne várt volna, amikor minimum fél éve lehetett utoljára része a nemi örömökben. Szóval felmentünk az ágyainkba és a sötétben egy darabig még beszélgettünk mi férfiak, mert a nők valahogy nem vettek részt a szövegelésbe, egymással meg pláne nem beszéltek. Aztán csend és részünkről az, ami ilyenkor szokásos, csak egy kicsit csendesebben a megszokottnál, végül is vendégeink voltak.

Na, igen a vendégek! Ott viszont valami nagyon nem stimmelt, bizonyára azért, mert a nő úgy tett, mintha nem tudta volna miért jöttek. Gondoltam zavarja, hogy ha nem is látunk semmit, de mindent hallunk, ahogy ők is hallottak. De aztán a végén mi egy jót aludtunk.

Másnap reggel elég mogorva hangulat állt be közénk, senkinek se volt kedve senki máshoz szólni. Ádám szája íze keserű volt, mert nem erre számított. Gondolom a hölgyet az elé táruló nyilvánosság zavarta, na meg az, hogy pontosan tudtuk mi történt, illetve mi nem történt. Mi ketten meg csak csatlakoztunk ehhez a levertséghez, így hatalmas megkönnyebbüléssel vettük tudomásul, hogy vendégeink a délelőtti vonattal visszamennek Pestre.

A búcsú után beszélgetésbe kezdtem – Szegény Ádám, jól pofára esett, nem erre számított. De ezt a nőt se lehet érteni, nyilván tudta miért jöttek le a Balatonra. Talán a nyitott légtér zavarta. – Erre végre Judit is megszólalt – nem a nyitott légtér zavarta – hanem? – Ez volt a magyartanárnőm, nála érettségiztem magyarból.

_________________________________________________
_________________________________________________
_________________________________________________

(ACs-66) Azok a csodálatos nők – Csöpi

Tibor bá’ csodálatos női

~q102Az egyik konferencia olyan, mint a másik. Rengeteg ember, és még több tolmácsolás. A konferencia szünetében a többi tolmáccsal együtt csoportokban ülünk a büfében, és próbálunk kikapcsolódni. A másik asztalnál három tolmácsnő ül, alig ismerjük őket. Az egyik fekete kisestélyiben feszítő fiatal tolmácsnőről alig tudtam levenni a szemem. Zoli meg is kérdezte,

– Mi van veled?

– Semmi, csak az a nő nagyon emlékeztet valakire – csuklott el kissé a hangom.

– Ki az a valaki? – kíváncsiskodtak a többiek.

– Hosszú történet.

– Sebaj, – válaszolták – van rá egy jó félóránk.

– Na jó, figyeljetek ide! – és mesélni kezdtem. – Az egész úgy kezdődött, ahogy szokott. Délben csengett a telefon, felvettem. Lajos haverom egyből a tárgyra tért, és azt kérdezte tőlem, nincs-e kedvem egy 16 éves csajhoz, akkor azonnal, öt percen belül.

– Lajos, te hülye vagy – mondom neki – telefonon keresztül?

– Dehogy, megadtam a címed, a csaj öt perc múlva nálad van.

– Figyelj már, mi az, hogy 16 éves? Hogy néz ki? Ez egy téboly.

– Idehallgass, most volt nálam, csak 200 forintot kér, hidd el, megéri.

– Lajos! Én még életemben nem fizettem nőért.

– Kétszáz forint nem fizetés. A csajnak nincs állása, az iskolából kimaradt, otthon nem kap enni. Szóval ez nem kurva, csak éppen nincs pénze.

– Jól van, egye fene, úgyis unom ezt a rohadt fordítást, legalább kikapcsolódok egy kicsit. Kétszáz forintért elbeszélgetek vele.

Alig tettem le a kagylót, valaki megnyomta a csengőt. Az ajtóban ott állt egy ázott veréb. Kartonszoknya, kétes tisztaságú póló, fodrászt sosem látott zsíros haj, lerágott körmök, kitaposott cipő, lyukas zokni, zöld, szomorú szemek. Már el is döntöttem, hogy ötszázat adok.

A kislány láthatóan meg volt tőlem illetődve. Reggel a bíróságon kezdtem egy elvesztett polgári perrel, még rajtam volt az ing és a nyakkendő. Róla terjengett az áporodottság, rólam meg az after shave lotion. Elrebegte a nevem, hogy engem keres. – Én vagyok, gyere be.

A tegezésre némi fény villant át a szemén. Így szokták, aki letegezi, azzal nincs baj. Közöltem vele, hogy kétszáz helyett ötszázat adok, de nem 5 percre. Ezt megértette, kettőre várja a galeri, kettőre ott kell lennie a pénzzel, mert Feritől akkora fülest kap, hogy lerepül a feje. Megígértem, kettőre bőven ott lesz.

Érdeklődött, mit csináljon. Neki mindegy, ő mindenre hajlandó, csak mondjam meg. Közöltem vele, hogy csak beszélgetni akarok. Beleegyezett, de hamarosan kiderült, félreértett. Azt hitte, nekem szövegelés nélkül nem megy.

Először bátortalan volt, de fokozatosan lendületet kapott, és egyre beszédesebbé vált, egyre őszintébbek lettek a szavai. Éreztem, a színigazságot hallom.

Csöpi, mert így hívták a kislányt, egy galeri tagja volt, ahol a fiúk délelőtt dolgoztak, a lányok nemigen. Minden nap kettő után találkoztak a Blahán, de a lányoknak ajánlatos volt ott lenni pontban kettőre, vagyis előbb, mint a fiúk. Ha, valamelyik lány, később érkezett, annak hatalmas füles járt. Hogy a lányok mit csinálnak délelőtt, az nem volt érdekes, de legalább annyi pénzt kellett hozniuk, amiből estig fedezni lehetett az olcsó söröket. Este szétszéledés, mert a fiúk hajnalban melózni mentek. Másnap megint kezdődött minden elölről. Ezeket hallván természetesen elképedtem:

– És hogy szerzed meg a kétszáz forintot?

– Hát így – és a csaj közben sokatmondóan maga elé nézett. Törtem a fejem, hogyan tudnék segíteni ennek a szakadt mezei egérnek. Elkezdtem tovább faggatni.

– Lajos azt mondta, kétszázért voltál vele. – erre Csöpi csak bólintott, hogy igen.

– Miért nem kértél tőle kétezret, és akkor tíz napig nyugi van? – Megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Türelmesen vártam, aztán végül megszólalt.

– Úgyse adna annyit.

– Ha megfürödnél, szépen kicsinosítanád magad, egészen biztos kapnál kétezret is – erősködtem.

– Nem érdemes – jött az unott válasz.

– Már hogyne lenne érdemes?! – akadékoskodtam. – Mondom, hogy tíz napig nyugi lenne.

– A fenéket! – vetett ellen Csöpi.

– Miért a fenéket?

– Feri úgyis elvenné az egészet, és másnap megint kellene a pénz.

– Mi lenne, ha egyszerűen nem mennél a Blahára?

– Utánam jönnének, és jól elvernének.

– Dehogy, az nem úgy van, hogy Magyarországon csak úgy összevernek valakit. – Erre egy darabig nem válaszolt, majd témát váltott.

– Nincs hozzám kedved?

– Ne izgulj, az ötszázat megkapod.

– Jól van, de mindenki akar valamit.

– Én is akarok, – vallottam be neki – beszélgetni.

– Már beszélgettünk – lamentált Csöpi.

– Azt mondtad, kettőig ráérsz.

– Rá hát.

– Hát akkor háromnegyed kettőig beszélgetünk, megkapod az öt kilót és odaviszlek. Rendben? – kérdeztem.

– Nekem mindegy – jött az egykedvű válasz.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Mikor voltál először valakivel? Tudod, mire gondolok?

– Nem emlékszem.

– De kivel? Arra csak emlékszel?

– Persze, a faterral. – Nehéz volt nem elképedni, de Csöpinek ez nem nagyon tűnt abszurdnak.

– Na jó, akkor mesélj erről.

Csöpi lassan kezdte, rágta a szavakat. Az volt a benyomásom, hogy ezt még senki sem kérdezte tőle, és még senkinek sem mondta el. Szép lassan előbukkantak a részletek, mint egy középkori ásatásnál, csak a fedőréteget kellett eltávolítani.

Udvari szoba-konyha a Baross út egyik mellékutcájában. Részeges papa, részeges mama és három leánytestvér egy rakáson. A konyhában egy kinyitható vaságy, ezen alszik két lány. A szobában egy dupla ágy, ezen alszik papa, mama és egy lány, a legidősebb. Csöpi a középső lány, tisztán hallja, amikor az anyja felpofozza a nővérét, mert nem akar az apja alá feküdni. Később már nem kellett felpofozni.

Egyszer fizetéskor anya-apa tökrészegen jönnek haza. Befekszenek az ágyba, a nővér meg sehol. Egyszer és mindenkorra lelépett. Hajnal felé az anya kijön a konyhába, és Csöpit berángatja az apjához. Minden kezdet nehéz, de aztán megy ez is magától.

Telnek-múlnak a hónapok, Csöpi után a legkisebb lányra is sor kerül. Egyhangúan folyik a családi élet. Egy férfi és három nő. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Jó kis sztorit szedtél össze – vágott közbe Zoli.

– Várj, még nem tudsz semmit – válaszoltam, de ne szólj bele, mert mindjárt vége az ebédszünetnek és rohanhatunk a tolmácsfülkébe.

– Oké, többé egy szót se szólok. Folytasd.

Felfoghattam volna komikusan is a dolgot, de ahogy ezt a tehetetlen kis mezei egeret néztem, ökölbe szorult a kezem. Aztán meg kíváncsi is voltam, kérdezősködtem tovább.

– A papa melyiketeket szereti a legjobban?

– Egyikünket se – kaptam a félreértésről tanúskodó választ.

– Úgy értem, melyiketekkel szeret legjobban, hát izé, együtt lenni?

– Ja, hát neki mindegy. Csak az kell, hogy a muter előtte buzizzon.

– Mi az, hogy buzizzon?

– Hát szopja a melleimet, meg nyaljon, tudod hol, meg ilyesmi.

– Neked a mamád, akarom mondani a muterod nyal?

– Persze, és az legalább jó.

– Amit a papád, szóval a faterod csinál, az nem jó?

– Az nem annyira.

– És a Ferivel?

– Azzal is szoktam, ha akarja.

– És kivel a legjobb?

– Mindegy – és Csöpi újra megrántotta a vállát.

– És ezek a 200 forintos dolgok, ezek jók?

– Néha igen.

– Mikor jók?

– Ha kedvesek.

De hogy mi számít kedvességnek, azt már nem tudta meghatározni.

– Nyilván, amikor emberszámba vették – szólt közbe Zoli már megint.

– Én is arra gondoltam, – válaszoltam – de szörnyen lehangoló volt, amit Csöpi is észrevett és újra megkérdezte – tényleg nem akarsz semmit?

– Nem, remélem, nem sértelek meg – tettem hozzá sietve.

– Nekem mindegy, de úgy szokták … veled szívesen lennék.

Így mondta „lennék”, valami szikrája tehát még maradt benne az emberi érzéseknek. Tulajdonképpen ez óriási megtiszteltetésnek fogható fel, igaz, nem nekem, az emberségemnek szólt. Megjegyezte, milyen kifejezést használok, és a kedvemért nem használta a dolog vulgáris megfelelőjét.

– Nagyon kedves tőled, Csöpi – válaszoltam – de én nem szoktam, illetve nem így szoktam, bár bevallom, nem élek szűzi életet.

– Ha akarod, lehet ingyen is – folytatta.

Engem meg mellbe vágott a gondolat, hogy szeretne ez a tizenhat éves veréb tartozni valakihez. Mi mással tudna nekem kedveskedni, mint az „ingyenes” menet felajánlásával? Kezdtem magam rosszul érezni, be kellett fejezni a beszélgetést.

– Nézd, Csöpi, itt a pénzed – és ezzel átnyújtottam neki egy ötszázast.

Csöpi egy szót sem szólt, összeszedte magát és megindult az ajtó felé. Én meg követtem. A Blaháig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A kocsival megálltam a járda mellett. Csöpi nem szállt ki azonnal, előbb rám nézett és hosszasan rajtam felejtette a szemét, majd egy hirtelen mozdulattal kipördült az ülésből.

– Ennyi? – kérdezte Zoli.

– Nem – válaszoltam, van folytatás is.

Teltek-múltak az évek. Egészen pontosan öt kerek évvel később két angol üzletember volt „rám bízva”, akik a Békében szálltak meg. Nappal tárgyalás, este unalom, ívás, és „de jó lenne egy nő reggelig”, ha már itt kell rohadni Kelet-Európában néhány napot.

Vacsora után a bárpult szomszédságában hárman ültünk egy asztalnál. Tanácsomra rántott borjúlábat rendeltek, de nem ízlett nekik. Na, akkor a rántott hús, azt az angolok is ismerik. Aztán valami ital. Végül az egyikük megszólalt, szerezzek nekik két nőt. Miért én? Szerezzenek maguknak. Ők nem beszélik a nyelvet, a bárpult előtt kakasül három piszok jó csaj, hívjam meg őket egy italra. Mint akinek a fogát húzzák, úgy mentem oda a lányokhoz. Minél közelebb kerültem hozzájuk, annál csinosabbak lettek, és persze annál jobban lehetett rajtuk látni, hogy méregdrága profik.

– Bocsánat, hölgyeim, ott annál az asztalnál az a két angol úr szívesen meghívná önöket egy italra.

– Örömmel – és gyakorlott mosollyal a szájuk szélén egyenként ellibegtek a jelzett asztal felé. Az asztalhoz szinte egyszerre értünk oda, mind a négyen. A két angol felállással üdvözölte az érkező hölgyeket. Bemutatkozás, makogás, rengeteg mosoly. Másodperceken belül öt felől nyaggattak, hogy fordítsam le ezt, azt, amazt.

Hamarosan az egyik angolnak remek ötlete támadt, menjünk fel a szobájába mind a hatan. A nők természetesen mindenben benne voltak. Az egyik egy szalvétára huncutul ráírta a szemceruzájával 200 $ x 3 = 600 $. Oké, oké, mehetünk, jelzik az angolok, de reggelig. A nők összenéztek, reggelig? Újra szalvéta, szemceruza, stb. az eredmény 900 $ és reggelig.

Azért van még egy aprócska bibi – súgtam oda az egyik angolnak a liftben. Bár a dologban én is benne vagyok, szívvel is, lélekkel is, meg még, ami kell, de sajnos az én pénztárcám nem állja az összeget. Sebaj, – mondta az angol – légy az én vendégem. A cég állja a cechet, mindent el lehet számolni, és ugye levonják az adóalapból.

Fenn a lakosztályban hamar párokra szakadtunk. Nem mi választottuk ki őket. Ők csapódtak hozzánk. Nekem egy édes kis szöszi jutott, a legszebb. Olyan édes volt, meg kellett zabálni. Tizennyolc-tizenkilenc lehetett. Igaz, az angolok se panaszkodhattak. A kilencszáz dollár megtette a hatását. Én alig ittam, az angolok segg részegek voltak, nekik megtette a szoba sarka, meg a dupla fotel. Én a kis angyallal átmentem a hálóba és ott is maradtunk reggelig.

Ez az éjszaka fordulókő volt az életemben. Korábban azt hittem a kurvák olyanok, amilyenek, és ez az „amilyen” a legtöbb férfiben – így bennem is – minden személyes tapasztalat nélkül alakul ki. A kis szöszivel az átszeretkezett éjszaka olyan volt, mintha a nászéjszakámat töltöttem volna egy osztrák faluban diákkori szerelmemmel. Egyszerűen csodás! Nem akartam hinni az érzékszerveimnek. Persze a 300 dollár sok pénz, de hogy lehet ilyen aranyosnak lenni akár fél millióért is? Megfoghatatlan rejtély. Vagy talán az angostura bitter-rel meghintett Gordon gin tette volna ezt velem?

Az első aktus után jóleső nyugalom járta át feldúlt testem, miközben a kis szöszi feje a mellemen pihent.

– Tényleg, tündérkém, mi is az igazi neved?

De a kis szöszi nem válaszolt, csak kacarászott és pajkosan harapdálni kezdte a mellkasomból kinőtt szőrszálakat.

– Ne bomolj, na – próbáltam véget vetni a bohókás szőrtelenítésnek – bemutatkozás alatt csak motyogtatok valamit.

A szöszi hirtelen komoly lett, felkönyökölt és hosszasan a szemembe nézett. Engem valami szíven ütött. Ezek a szemek! Ez a szomorú nézés! Ezt már valahonnan ismerem, de nem jutottam messzire gondolataimmal, mert a szöszi megszólalt.

– Ugye, nem ismertél meg? – és hosszasan várta a választ.

– Nem – jött meg nagy nehezen a hangom, ami után hosszú, néma csend következett. Végül ő törte meg a csendet halk, kissé melankolikus hangon.

– Utána hetekig, hónapokig gondoltam rád. Egyszer fel is akartam menni hozzád, csak nem mertem. Mindenkiben téged kerestelek – és ha lehet, még szorosabban bújt hozzám.

Nem folytattuk a beszélgetést, egy újabb viharos szeretkezés következett, de aztán hajnal felé, amikor a másik négy alakot magunk mögött hagyva megszöktünk a nyirkos szürkületben, néhány prózai részlet napvilágot látott a Bimbó úton épülő lakásról, a mesterség közelgő feladásáról, gyerekről, családról és egyebekről.

Huszonegy aprócska éve ellenére Csöpi realista volt. Ígérte, felhív, de sosem jelentkezett többé. Azóta, ha a Bimbó út felé járok, mindig rá gondolok. Vajh’ melyik házban lakhat és van-e már családja?

A múltkoriban arra jártam. Csak úgy a kocsiból egy pillanatra láttam egy helyes kis szőke anyukát, aki csöppsége kezét fogva a közeli óvoda felé tartott. Tudom, hogy őt láttam, csakis őt láthattam.

________________________________________________
________________________________________________
________________________________________________

(ACs-65) Azok a csodálatos nők – A telhetetlenség csúcsa

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Egyedül nevelte tizenhat évesen szült lányát, aki éppen most töltötte be a nyolcadik évét, és persze rengetegbe került. A tizenhat évesen szülő nők partnerei nem arról híresek, hogy rohannak fizetni a gyerektartást. Ebben a témában Klaudia sem volt kivétel, fizetése pedig alig biztosított többet, mint a nyomorszint. Ezért aztán, amikor a munkahelyén az egyik háromgyerekes, 48 éves családapa összerúgta a port feleségével, Klaudia gondjaiba vette az élet méregpoharát fenékig kiívó férfit. Zsolt pedig megkönnyebbülve öntötte ki bánatát egyenesen Klaudia ölébe, és persze a 24 év korkülönbség sem volt kutya.

Zsolt nem csak jól keresett, de kellően vagyonos is volt, ráadásul ezermesterféle, akinek családi költségvetése messze jövedelme alatt maradt. Ráadásul nem zárkózott el az elől, hogy Klaudia és Zsuzsika nevű leánya odaköltözzön hozzá, annál is inkább, mert felesége a három gyerekkel együtt átköltözött az egyik háromszobás lakásukba.

Zsolt mint oroszlán harcolt a gyerekekért, de persze nem sok reménnyel, amióta Magyarországon a bírói kar „elnőiesedett” férfiember nemigen nyer gyermekelhelyezési pert. A máskülönben abszolút családcentrikus Zsolt alkalmazkodott a helyzethez, és azzal biztatta magát, hogy máris van egy nevelt lánya, és nem túl idős ahhoz, hogy vállaljanak saját közös gyereket is. Vagyis Klaudiát az első perctől kezdve végleges „megoldásnak” fogta fel, ami ellen az isten lábát éppen megfogó hölgy nem fejtett ki ellenállást, hogy diplomatikusan fejezzem ki magam.

Most következhetne az, hogy „és addig éltek, míg meg nem haltak”, de nem következik. Klaudia valami kideríthetetlen okból kifolyólag nem volt megelégedve életszínvonalának több száz százalékos megemelkedésével. Amiről korábban csak álmodozhatott, nyáron heteken át saját villában nyaralt a Balaton mellett, télen IBUSZ-szal vitethette magát az osztrák Alpokba, a butikból öltözködött a KGST-piac helyett, a saját gépkocsiján járt, stb., stb. Mindez azonban nem nyújtott megelégedettséget. Minden vágya az volt, hogy kikerüljön Ausztráliába.

Zsolt a disszidálásról hallani sem akart, életével tökéletesen meg volt elégedve, fel nem tudta fogni, mi extrát nyújtana neki egy ilyen feleslegesnek vélt „kaland”. A véleménykülönbség miatt a téma nem lett lezárva, havonta elő-előjött. Máskülönben magyar mércével mérve közöttük a harmónia tökéletesnek volt mondható.

Telt, múlt az idő, egy napon Klaudia azzal állt elő, hogy nincs megelégedve az eddig használt fogamzásgátlóval, és át szeretne térni a méhhurokra. Tekintve, hogy ez a történet még a rendszerváltás előtt kezdődött, a megnevesített hurkot a nőgyógyász ajánlatára az NSZK-ból kellett volna beszerezni. Zsolt a nyakát kitörte, hogy valutát szerezzen, hogy rátaláljon arra, aki az NSZK-ba készül, magyarán pénzt, fáradságot nem kímélve beszerezte a kívánt méhhurkot.

A méhhurok sikeres implantálását követő második nap Klaudia és Zsuzsa úgy tűntek el, mint a kámfor. Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egyszerűen kiléptek Zsolt életéből.

A következő héten két dolog történt. Klaudia telefonált egy Bécs melletti menekülttáborból, hogy ott vannak, várják az ausztrál befogadást, és Zsolt ne haragudjon, mert ő vele szeretett volna kimenni, de hát ugye… A másik, hogy Zsolt munkahelyén észlelvén az űrt, egy másik ifjú hölgy (plusz egy négyéves fiúgyerek) azonnal az árván maradt férfi megvigasztalásába kezdett, ami idővel egy külön történetté nőtte ki magát, de ezzel most nem foglalkozunk.

Klaudia Bécs mellett több, mint két évig dekkolt, havonta felhívta Zsoltot és panaszkodott, de nem árulta el, hogy tervének véghezviteléhez nyújtott-e segítséget a méhhurok. Egy év után már visszajött volna hozzá, de persze a disszidálás miatt nem tudott. Két év után kikerült Ausztráliába, ahol bőségesen akad megvigasztalásra váró, faképnél hagyott magyar férfi, akik közül némi válogatás után – láss csodát – lehorgonyzott a leggazdagabb mellett. Klaudiának lett saját gépkocsija, butikokban vásárolhatott, nyáron saját tengerparti villában nyaraltak, télen pedig az ausztrál Alpokba jártak síelni. Vagyis minden maradt a régiben, csak itt senki sem beszélt magyarul.

Állapítsuk meg, hogy Klaudia szívós munkával és néhány év ráfordítással elérte azt, ami után vágyódott, de nem érezte magát boldognak, amit persze ő maga jobban tudott, mint a külső megfigyelők. Végül arra jutott, hogy édesanyját ki kellene hozatni, hátha az meghozná a kívánt változást. A ötletet tett követte, és a mama csakhamar megérkezett a sydneyi repülőtérre.

Az ember azt várná, hogy annyi év után a mama és lánya egymás nyakába borul, de nem ez történt. Katóka néni azzal nyitott, hogy milyen szörnyű volt ez az utazás, és már bánja, hogy az ő korában ilyesmire adta a fejét. Klaudia és az inkább Katóka nénihez illő férje összenézett, és egymást túllicitálva állították, hogy milyen istenien fogja magát érezni, csak legyen túl az utazás fáradtságain.

Az csak természetes, hogy a mama részére lánya és veje már előre tervezgettek kellemes programokat, amit aztán Katóka néni szokatlan zordonsága még magasabbra srófolt. Mindjárt másnap elvitték az Operába, amely építészetileg köztudottan világszenzáció. A darabonként száz dollárért megvett jegyekért cserébe a kedves mama első reakciója annak deklarálása volt, hogy ez az épület eddig csak azért nem dőlt össze, mert arra várt, hogy ő bent üljön a harmadik sorban. Az előadás alatt kifogásolta, hogy az Aidát nem olaszul éneklik, majd kifelé jövet közölte, hogy az Andrássy úti Opera előtt hasaló két oroszlán többet ér, mint az egész operaház itt Sydneyben.

Na, jó, makacskodott Klaudia, akkor a hétvégén elmegyünk a Három Nővér sziklaalakzathoz, ott fog csak a mama álla leesni. Katóka néni álla azonban a helyén maradt. Szép-szép itt minden, de a Normafánál azért mégis szebb az erdő.

Hétfőn Klaudia a mamát elvitte a George Streetre, attól már tényleg seggre kell ülnie, de a mama nem ült seggre, helyette előadást tartott, hogy néz ki ma a Váci utca, amit Klaudia el sem tud képzelni.

Klaudia és férje most már csak azért is célul tűzte ki a mama csodálatba ejtését, ezért aztán elhatározták, hogy elviszik az Ayers Rockhoz. A kérdés csak az volt, hogy terepjáróval menjenek-e vagy repülővel. A végén a repülő mellett döntöttek, de a mama kijelentette, hogy akkor sem ül repülőre, ha neki arannyal fizetnek.

Folyt tehát a méta, de hiába, a mamának semmi sem tetszett igazán. A hangulat pedig egyre fagyosabbá vált. A végén a három hónapos vízum ellenére a harminc napot sem várták meg, és „közös elhatározással” Katóka néni egyik reggel ahogy jött, úgy el is ment a British Airways egyik gépével, ahol nem sokkal a felszállás után rosszul lett. Londonba csak a porhüvelye érkezett. Lelke mosolyogva az egekbe szállt, és arra gondolt ennél előkelőbb halál magyar nő részére nem létezik.

__________________________________________________
__________________________________________________
__________________________________________________

(ACs-64) Azok a csodálatos nők – Pocsék emlékmegőrző

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Pali bácsit hihetetlen keményfából faragták. Megözvegyülésének első napjától kezdve feltalálta magát, így hiányt semmiben sem szenvedett, de hogy Klári nem ült az ablak előtt és nem kötött (csak az isten tudja, hogy mit), az elviselhetetlennek tűnt előtte. Sebaj, gondolta, majd megszokom, de nem szokta meg. Így esett, hogy egy szerdai napon, amikor a magyar hentes leszállította a rendelést, a magyar hentes magyar kifutójával szóba keveredett, és elmondta neki magányosságából fakadó bánatát. A fiú, aki még csak pár hete érkezett Ausztráliába, megígérte neki, hogy segít.

Tíz nappal később Pali bácsi kapott az Óhazából egy nagyméretű borítékot, amelyet egy közvetítő iroda küldött neki, és amelyből női fényképek, és egy szerződéstervezet került elő, valamint egy bankszámlaszám, ahová a szolgáltatás ellenértéke befizetendő. A dolgok nyélbeütése után egy jó tíz évvel fiatalabb hölgy karácsonykor már Sydneyben volt, majd hat hónapon belül megejtették az esküvőt is. Hiába, csak a fiatalok érnek rá, az időseknek minden nap számít!

Magdi viszonylag gyorsan megtanulta, hogy fő funkciója az ablak előtti kötögetés, amit különben szívesen felvállalt, de az egy sima, egy fordított helyett az egy sor kötés, egy sor plafonra bámulást praktizálta. Egyre csak nézte a plafont, és szomorú képpel Petőfi-verseket motyogott. Pali bácsi érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért egy terápiás megbeszélést kezdeményezett. Megállapították, hogy Magdi lélekben többet van otthon, mint Sydneyben, és ez így nem maradhat. Ekkor Magdi előállt azzal, hogy van neki Zalában egy harmincéves keresztfia, aki ki szeretne jönni, és ha itt lenne, ő is mindjárt jobban érezné magát.

Az ötletet tett követte, hol volt még az egyéves házassági évforduló, amikor Feri már bőszen lakta az utcára néző kisszobát. A házirend hamar megváltozott, mert a munkát találni képtelen Feri esténként üzleti elképzelésével Pali bácsit zaklatta szüntelen. Végül az öreg úgy gondolta, egyszerűbb, ha ad a fiúnak 10 000 dollárt, aztán érvényesüljön, ahogy tud. Az természetesen borítékolható volt, hogy a tíz rongy hamar elolvad, és Ferinek újabb tervei lesznek.

Az első tízezer dollár Pali bácsitól oly elképesztően könnyen volt leakasztható, hogy a jég hátán is megélni képes fiatal honfitárs vérszemet kapott, már nem csupán kért, követelt. Családi jelenetet családi jelenet követett, már amennyiben ők hárman családnak voltak nevezhetők. A végeredmény minden esetben egy újabb és újabb csekk kitöltése volt.

Közben Pali bácsi szekatúrához nem szokott szervezete a kifáradás jeleit kezdte mutatni. Mire a bankszámla nagyjából kiürült, Pali bácsit kivitték a temetőbe szeretett hitvese, Klári mellé.

A temetés után Magdi és enyhén mohó keresztfia átrendezte a házat, ahonnan minden kacatot és olyan tárgyat kihajítottak, amely a legkisebb mértékben is emlékeztetett Pali bácsira, a vén zsugorira, akitől végre nem kell már több pénzt kikönyörögni. Aztán ketten elkezdték tervezgetni, mit is fognak csinálni, miután eladták a házat és megfelezték a vételárat. A tervezgetésnek még a felénél sem jártak, amikor a halált követő harmincadik napon levelet kaptak egy olyan ügyvédi munkaközösségtől (hogy ennél a magyar kifejezésnél maradjunk), ahol magyar anyanyelvű munkatárs is dolgozott. A levél tartalma a következő volt.

„Tisztelt asszonyom! Kötelességem értesíteni önt arról, hogy a megboldogult halála előtt a saját tulajdonát képező családi házra 700 000 ausztrál dollárt vett fel, mely összeget letétbe helyezett. A letétből az összeget ön, az özvegy, a névre kiállított csekk ellenében 14 napon belül felveheti. Ha ezt 14 napon belül nem teszi meg, úgy a letéti összeg tulajdonjoga a helyi állatmenhelyre száll. A névre szóló csekk megtalálható az örökhagyó családi fényképalbumának belső borítója alatt. Az előzőekben ismertetett, az ügyvédi iroda páncélszekrényében őrzött végrendelkezés az ausztrál jog szerint megtámadhatatlan. Tisztelettel: Dr. X. Y. ügyvéd.”

A levél olvasása után Magdi elsápadt, majd kihullott kezéből az elolvasott szöveg. Ferinek a földről kellett felvenni, hogy átfuthasson a sorokon. Olvasás után felüvöltött – hol az az átkozott fényképalbum? – Hogy hol van? – kérdezte vissza Magdi, miután magához tért – te vitted ki a kukába, te szerencsétlen. Tudod mi történt? – folytatta a most már cseppet sem víg özvegy. – A ház nem a miénk, földönfutókká lettünk, csak az a néhány rongy, ami rajtunk van, csak az a miénk. Éveket vesztegettem el e mellett a nyomorult férfi mellett, és most mehetek vissza Zalába egy huncut vas nélkül, még azt sem tudom, miből fizetem ki a repülőjegyet. – Na várj egy kicsit – üvöltött vissza Feri – nem te mondtad, hogy dobjak ki mindent, ami Pali bácsira emlékeztet. Te egy feltűnően pocsék emlékápoló vagy. Miért nem tudtál várni addig, amíg a kezünkben a pénz? Minden esetre ez a vén fasz alaposan kibaszott veled. Olyan tutyi-mutyinak nézett ki, aztán meg alaposan kijátszott minket.

U.i. Tanuljátok meg, egy örökség csak akkor biztos, amikor már a zsebedben van a lóvé.

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________________

(ACs-63) Azok a csodálatos nők – Repül az idő?

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Kozma Ildikó 1955-ben érettségizett, majd egy évet dolgozott a Rákospalotai Habselyemgyárban, és akkor jött 56. A szülők lányukat itthon akarták tartani, de Ildikó mindig is vállalkozó szellemű volt, tehát ment. 1957 nyarán (persze ott akkor tél van) már Sydneyben volt található, de valami magyar protekció segítségével nem egy mocskos gyárban kellett dolgoznia, hanem egy jómódú családnál volt bentlakó gyerekfelügyelő. A megállapodás szerint normális heti fizetés kapott, de ezzel megegyező összeget beraktak egy bankszámlára, amihez 10 év után hozzáférhetett volna, ha addig töretlenül felügyelt volna két gyerekre. Ez mellett a vasárnap délutánjai szabadok voltak, valamint hetente két estére is szabaddá vált a gyerekek lefektetése után.

Ildikó már közel két évet lenyomott, amikor a szokásos vasárnap délutáni időtöltése alatt „esemény” történt. A Sydney közepén elhelyezkedő Hyde Park-ban ült egy padon és (mi mást) Ady összes verseit olvasgatta, amikor megállt előtte egy ötvenes, enyhén (nem a mai mérce szerint) elhízott, kissé kopasz férfi és megkérdezte

  • Magyarnak tetszik lenni?
  • Nem nagyon tetszik, de az vagyok.
  • Na, nem olyan nagyon rossz dolog az, különben én is szeretem Ady-t.

Szó szót követet, mígnem kiderült, hogy a pasi a háború előtt ment ki Ausztráliába, és most van neki egy kötöttáru konfekciós üzeme, Ildikó pedig – mint tudjuk – kötöttárugyárban dolgozott.

  • Hát akkor mi szakmabeliek vagyunk.
  • Ezek szerint.
  • Ma ugyan az üzem be van zárva, de szívesen megmutatnám.
  • Én viszont nem nagyon rajongok a gyárlátogatásért, mert láttam belőle eleget.
  • Kár, mert gyönyörű termékeink vannak. Tudja mit, jöjjön el a gyárba, itt van egy köpésre, Bondi beachen. Amit felpróbál, azt mind magának adom.
  • Azt mondja, hogy ott kell vetkőznöm az orra előtt?
  • Ha ragaszkodik hozzá, majd elfordulok.
  • Köszönöm, nem érdekel a dolog.

És ezzel a társalgás be is fejeződött, amit Ildikó úgy hozott a pasas tudtára, hogy beletemetkezett Ady Endre összes verseibe, aztán este elmesélte a protezsálójának, aki csak annyit mondott neki, hogy te teljesen hülye vagy.

Ildikó nem sokkal ezt követően otthagyta az állását, nem törődött az elvesző több mint két évnyi fizetéssel. Huszonegy év környékén a nők keveset tudnak az életről, és fogalmuk sincs arról, hogy az idő szalad. A relatív nőhiány következtében a fiatal (de csóró) facér férfiak falkákban nyüzsögtek körülötte, akik közül kiválasztott magának egy szépfiút, akinek csak egyetlen szépséghibája volt, imádott zsugázni, természetesen pénzben. Feri, a férj, péntek, azaz fizetésnapon rendszerint nem ment haza, hanem egy füstös helyiségben verte a blattot hajnalig, illetve addig, amíg a fizetésből futotta, aztán üres zsebbel megindult haza.

Ennek persze válás lett a vége, de egy 26 éves nő még mindig menő, fogott is magának egy másik pasit, akinek nem a kártya, hanem a motorbicikli volt a hobbija. Vett is neki egy vadonatúj járgányt, volt miből, mert álladóan túlórázott. Ez a pasi simán lelépett róla, mielőtt kiderült volna, hogy van egy cigány felesége, akit még Ausztriában vett el, és tartozik hozzá két gyerek is.

Ezt követően Ildikó egyre lejjebb csúszva hánykódott össze-vissza, és közben persze boldogtalan volt. Kitalálta, hogy boldogtalanságának oka Ausztrália, vissza kell tehát menni Európába. A végén Ausztriában kötött ki, ott is egy út menti osztályon felüli panzióba, ahol percek alatt elfogyott a pénze. Ekkor a panzió tulajdonosától kapott egy ajánlatot. Kap egy szobát, ha felcsap konzumnőnek.

Aki nem tudja, annak elárulom, hogy a konzumnő dolga ráragadni egy betévedő magányos pasira, majd rábírni arra, hogy minél többet és minél drágább italokat fogyasszon, ami után (fizetés helyett) jár neki egy bizonyos százalék. A pasinak kihozott italok valódiak, de a konzumnő csak színes vizet kap. Hogy miként tudja a pasit minél nagyobb fogyasztásra bírni, az a konzumnő dolga.

Ildikó hamarosan rájött arra, hogy a magányos pasik akkor fogyasztanak a legtöbbet, sőt szobát is kivesznek, ha összefekszik velük. Egy idő után lettek visszatérő vendégek is, akik már csak a szex-ért jöttek, és zsebből fizettek az extra szolgáltatásért is. Közben ő maga is rászokott az alkoholra, és a költekezésre is, mert volt miből. Mit szépítsük a dolgot, Ildikó kurva lett.

Egyik este beesett a panzióba egy Magyarország felé, gépkocsival tartó idősebb pasi, némi pocakkal, és tar kopasz fejjel, akit Ildikó nyomban megkörnyékezett, elvégre ez volt a dolga. A pasi angolul beszélt, azaz beszélgettek egymással. Persze, aki tud angolul, az azt is tudja, hogy megkülönböztesse az akcentusokat, mert a francia, német anyanyelvűeket nem lehet eltéveszteni, csak úgy, mint a magyarokat. Így aztán a második mondat után mind a ketten tudták, hogy a másik is magyar. Az összeg kialkudása után a férfi magyarra váltott: szereti még az Ady verseket?

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________________

(ACs-62) Azok a csodálatos nők – Ha írsz, válaszolok

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102A hatvanas évek vége felé a lakásgondokkal küszködő Fővárosban másfél évig volt egy legénylakásom, amíg a társbérlő ki nem igényelte. Egy legénylakáshoz a legényen kívül természetesen tartozik egy leány is, akit akkor Bacsó Juditnak hívtak. Amíg én dolgoztam ez a Judit hatalmasakat unatkozott, bár ez nem volt rá jellemző. Sokkal inkább azt kell feltételeznem, hogy feszengett bőrében és nagyon fel akart vágni, ehhez ugyanis értett. Megcímzett tehát egy borítékot volt kollégiumi szobatársnőjének, Murányi Irénnek és belecsúsztatott egy aprócska kis cetlit a következő szöveggel: „ha írsz, válaszolok”, aztán bepostázta.

Csak hogy van ennek előzménye is. Judit a Móricz Zsigmond gimnázium kollégiumában harmad magával lakott egy szobában. A két szobatársa Murányi Irén és Mihancsik Zsófia volt. Esténként Judit a hirtelen kialakult nemi életének részleteit ecsetelgette a kellő kíváncsiságot mutató két szobatársának. Ezek csüngtek ajakán, mint gyümölcs a fán, ami – valljuk be – érthető volt. Ennek azonban híre ment, és mert akkortájt elég sok érettségi előtt álló leányzó vallhatta magát szűznek, esténként a hallgatóság tábora nőtőn nőtt. Rá nem untak, mert Judit mindig az előző délután eseményeit színezte ki a tőle telhető legrészletesebb alapossággal. Nem csoda, hogy többen kedvet kaptak az utánzásra.

Az érettségi lezajlott, szélnek eredtek a lányok, ki-ki úgy töltötte a nyarát, ahogy tudta. Judit velem, Irén pedig Zsófival. A két csaj a dolgok rendje szerint nyakát törte, hogy minél előbb ők maguk is tudjanak tartani holmi beszámolót, ha másnak nem, hát egymásnak. Ugyanis a fél nyarat egy és ugyanazon fiú meghódítására fordították, mint később kiderült hiába. Zsófi további ténykedéséről nem szólt a fáma, vagy ha igen, már rég elfelejtettem. Irén más eset volt. Vidéki lévén legnagyobb örömére Pesten tölthetett két teljes hetet nénikéje lakásában, akik ez időre valahol nyaraltak. Irén, később megismert rámenősségének köszönhetően talált magának egy hason korú fiút, akinek egyetlen szerepe a partner szüzességének az elvétele lett volna. Ez azonban két hét alatt, számtalan nekifutás árán se sikerült. Hogy miért nem az egy másik sztori, de a tanulság kedvéért közbeszúrom.

A történet úgy szól, hogy Csengőd környékén volt egy lakodalom, amire az akkor 16 éves Irént is meghívták. Akkoriban vált a vidéki társadalom kétfelé, hagyománytisztelő idősekre és a nyugati modellre ácsingózó fiatalokra. Lényeg az, hogy a 20 alatti társaság úgy döntött, ők külön mulatnak egy másik helyszínen, ahol a mit sem sejtő Irént három enyhén spicces srác egy külön szobában szexuális vágyuk tárgyává kívánt tenni. Az esemény erősen fűszerezte az a tény, hogy az egyik felajzott ifjú ráadásul még unokatestvér is volt. Az alkudozás, dulakodás, ruha leszaggatás vége az anyaszült meztelen Irén kiugrásába torkolt a földszintes szoba ablakán keresztül, ami után valahogy hazakeveredett, és egy darabig nem kívánt hallani az erősebb nemről.

Visszatérve az eredeti történethez, valahogy mindenkinek eltelt a nyara, aminek végén Irén megkapta a fent ismertetett rövidke, velem előre nem egyeztetett levelet. Ezért ért némi meglepetés, amikor egyik este, hazaérkezve, úgy kilenc és tíz óra között beléptem az ajtón. Judit társaságában egy szaporán dohányzó fiatal leányzót találtam igazi „díva” pózban. Vagyis, egyik láb átvetve a másikon, kibontott, vállra omló hosszú haj, szivarka a két ujj között, és a szájon át lassan, megjátszott áhítattal kilehelt kék füst, aminek bűzét már az előszobában éreztem.

  • Hát te ki vagy? – Buggyant ki belőlem a leplezetlen kíváncsiság. Irén meg se rebbent, makacsul ragaszkodott a jó előre kitervelt pózhoz. Judit szólalt meg.
  • A volt szobatársam, Murányi Irén. Nem emlékszel rá? Amikor a ballagás után bejöttél a szobába ő volt még ott meg a Mihancsik stb. stb.
  • Ez mind rendben van – válaszoltam – de miért dohányzik?
  • Most szokott rá a nyáron – válaszolt Irén helyett Judit.
  • Rendben van – fordultam Irén felé, én nem dohányzom, a cigaretta füstöt ki nem állhatom, a cigaretta szagú nőket meg pláne. Szóval nem akarok barátságtalan lenni, de ezt sürgősen fejezd be – és ezzel kivettem szájából a cigit. Irénnek a szeme se rebbent, néma bólintással tudomásul vette a verdiktet.

Az est hátralévő része természetesen jóval barátságosabban telt. Meg voltam győződve róla, hogy mindössze Judit társalgási igényének kielégítéséről van csupán szó. Csakhogy a lányok a diszkrét háttérben maradásom ellenére mindenképpen be kívántak vonni a beszélgetésbe, ami, akár miről volt is szó, állandóan szexuális felhangba torkolt. Egy darabig álltam a sarat, de aztán meguntam. Minek néznek ezek engem, hátul gombolós, félénk takonypócnak? Na jó, hát legyen!

  • Közületek ki az idősebb? – érdeklődtem. Nem tudták, de közösen kiderítettük.
  • Csak azért – fűztem hozzá, mert nagyon egyformák vagytok. Ezt a megállapítást kissé ellenségesen fogadták.
  • Na jó – döntöttem – akkor pulóvereket levenni, következik az összemérés. Eredmény? Irén mellei egy árnyalattal nagyobbak, Judit mellei egy árnyalattal keményebbek. A minőség átcsap a mennyiségbe és fordítva.

Aztán hülyéskedtünk még egy sort. Irén sajnálta, hogy Zsófi nem lehet itt, ami ellen visszaemlékezéseimre hivatkozva, határozottan tiltakoztam. Judit állította, hogy nem a fejét kell nézni, kurva jó teste van, elhihetem, eleget látta a zuhanyozóban. Na jó, – tiltakoztam, – de amíg oda jut az ember, a fejétől teljesen elmegy a kedve. Szóval jól elvoltunk.

Már közel járt az éjfél, amikor Judit indítványozta, hogy Irén ne menjen haza, aludjon velünk. Számomra az ötlet azért hangzott gyanúsnak, mert Pesten a forgalom akkoriban még minimális volt, így a hazafuvarozás csak pár percet vett volna igénybe. Hát persze, – válaszoltam, és kíváncsian vártam vaj mit akarnak.

Na most a mellékkörülmények. A szobában volt egy jó nagy francia ágy, valamint csupa kemény felületű bútordarab. Az tehát egyértelmű, hogy egy ágyban leszünk mind a hárman. Nem mondom, jó nagy ágy, de akkor is csak egy.

Lefekvés után, az addigra már álmos lányok egyszeriben felvillanyozódtak. Valamennyien alsónadrágig illetve bugyiig vetkőztünk és befeküdtünk az ágyba, mialatt a két lány hangosan vihogott. Mivel nem én voltam az egésznek a kiötlője megkérdeztem, hogyan gondolták az elrendeződést. Kiderült, hogy az igazságosság kedvéért nekem kell középen lennem. Ne is mondjam, most meg az „igazságosság” hangzott gyanúsnak, de csak addig, amíg jobbról és balról mind a kettő bele nem bújt a vállamba, és közben persze megállás nélkül folyt a vihogás. Egyszer csak Judit a fülemhez bújt és azt súgta, legyen Irén az első. Jó ötlet, válaszoltam, de tud róla, tettem fel a kérdést. Ühüm, jött a most már egyáltalán nem meglepő válasz. Ebben az esetben…. és Irén felé fordultam, aki úgy feküdt, mint egy múmia. Úgy értem, hogy a hátán, összezárt lábakkal, kezei a mellére kulcsolva.

Mit szólnál – kezdtem munkához – ha először talán a bugyit lehúznánk – és két oldalán megragadva határozott mozdulattal elkezdtem lehámozni Irén bugyiját. Nem akarok panaszkodni, de a célszemély nem mutatott semmi együttműködést. Ilyen erőfeszítésre csak egy hulla vetkőztetésénél van szükség. Nincs kedved egy kicsit segíteni – érdeklődtem leendő partneremtől – akinek szemmel láthatóan tényleg nem volt semmi kedve az egész dologhoz.

Most mi a fene van? – kezdtem el félhangosan gondolkodni. Persze-persze minden kakasnak kell futni három kört a szemétdomb körül, de nem akkor, amikor a tyúk beszéli rá a dologra. Most akar ez a nő dugni vagy sem? De mire idáig elértem a meditálásban, Judit segítségével a bugyi valahogy lekerült az erősen zárt combokról, de maradt a múmia póz. Ekkor vágódott belém az addig elkerült gondolat. Csak nem vagy szűz? – hördültem fel, – de bizony, bólogatott mind a kettő.

No akkor kezdjük elölről! – Biztattam magam és a lehető leggyengédebben elkezdtem Irén felém eső combját finoman cirógatni. Csakhogy az ijedt feszültség semmiképp nem lazult. Biztos nem vagyok elég gyengéd, – gondoltam és az egyik kezemet elkezdtem finoman becsúsztatni Irén két combja közé. Na erre úgy összeszorította a combjait, hogy beszorult a tenyerem. Ekkor fogyott el a türelmem.

  • Figyelj Irén, akarsz dugni vagy – nem akarsz?
  • Akarok, – jött a határozott válasz.
  • Akkor tedd szét a lábad – parancsoltam – így nem lehet hozzád férni. Erre Irén némi fogcsikorgatás kíséretében szétdobta a lábait.

Akkor kezdjük újra! Jobb kezemmel lehelet finoman megpróbáltam megsimogatni combjának belső felületét. Bumm! Nem várt hirtelenséggel összecsapta a lábait, rám nézett, majd hirtelen mozdulattal megint szétnyitotta.

  • Szerintem ez nem megy – állapítottam meg. – Tudod mit? Majd holnap folytatjuk. Most pedig beszélgessünk egy kicsit.
  • Jó, – bólogatott elpárolgott vágyam tárgya.
  • Tehát, mi van veled? Akarsz, nem akarsz? Nem akarsz, akarsz? Szóval mi a fene van? – Egy perces néma csend után Judit szólalt meg,
  • Figyelj Irén, meg kell neki mondani.
  • Mit kell nekem megmondani? – Kíváncsiskodtam.
  • Szóval Irén a nyáron összejött egy fiúval, de nem lett semmi.
  • Vagyis két hétig próbálgatták és az Irén még mindig szűz? – Vágtam közbe.
  • Hát igen, ez a helyzet.
  • És most nekem ezt az elkúrt helyzetet kell helyrehoznom? – Érdeklődtem tovább.
  • Ühüm, valahogy így.
  • Akkor már csak egyet szeretnék tudni, – folytattam, – kinek volt ez az ötlete?
  • Nekem, – vallotta be Judit.
  • Oké – adtam beleegyezésemet – de akkor hárman együtt csináljuk, és most elsőnek mutassuk meg neki, hogyan kell.

Ezt követve bemutattuk egyszer, kétszer, háromszor, ki tudja hányszor, és próbálkoztunk egyszer, kétszer, háromszor. Nem részletezem, egy hónap múlva Irén már nem volt szűz, csak arra nem emlékszik egyikünk se, mikor volt az a pillanat, amikor is Irén szűzhártyája bedobta a törülközőt.

U.i.: Évekkel később az egyik szereplő az őt megcsaló férjtől olyan alapon vált el, (és fosztotta ki anyagilag) hogy más nővel nem hajlandó szexuálisan „közösködni”.

___________________________________________________
___________________________________________________
____________________________

(ACs-6) Azok a csodálatos nők – A mindennapi betevő feleség

Tibor bá’ csodálatos női online

Ez a poszt eredetileg 2014. augusztusában jelent meg, de aktualitása miatt most felújítottam. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a történet az utolsó betűig igaz.

 

~q382Az osztrák menekültlágerekben az első és minden bizonnyal a legfontosabb dolog az adatok felvétele volt, tipikus német alapossággal. Igen ám, de a legtöbb menekült nem rendelkezett igazolvánnyal, ami semmi hátrányt, sőt, bizonyos előnyt biztosított, hiszen mindenki azt diktálhatott be, amit akart. Pontosan ez az oka annak, hogy bár Újvári Béla története az utolsó betűig igaz, nevének valódiságáért nem merném tűzbe tenni a kezem.

A dolgok rendje szerint, akiknek már csak néhány nap hiányzott az induláshoz, azokat mindenhonnan Salzburgba, azaz a salzburgi tranzitlágerbe vitték. Onnan pedig egyszerre mindenkit egy közös járműhöz, amely hajó vagy repülő volt.

Néhány napja lehettem a tranzitlágerben, amikor egy délután a harminc-személyes szobába belépett Újvári egy nővel. Első hallásra ez talán furcsa, de az osztrák lágerek vegyesek voltak. Együtt aludt bennük nő és férfi, ismerős és ismeretlen. A szobák éjszakai élete rendkívül színes volt, nem hiányoztak sem a vaskos meglepetések, sem az epés megjegyzések.

Újvári tehát belépett egy nővel, körülnézett, meglátott egy üres ágyat, és nyomban annak irányába vette lépteit. Az ágyra rátette szerény csomagját, majd megszólalt: „Újvári Béla vagyok, ez pedig a feleségem, mi is Ausztráliába megyünk”. Ilyen bemutatkozást angol filmeken lehet látni. A magyar lélek nem így működik. Mi ügyet sem vetettünk rájuk. A délutánból este lett, az estéből pedig éjszaka. Lámpaoltás után Újvári ágya felől szokatlanul gyorsan, a szinte kötelező tíz-tizenöt perces várakozási idő eltelte nélkül, halk suttogás kezdett szerteáramlani a teremben. A kezdetben halk suttogásnak induló beszéd egyre határozottabb formát öltött, ami egy idő után értelmes szavakká formálódott, valahogy így:

– Ne, még ne.

– Miért ne?

– Még ne.

– Miért ne?

– Meghallják.

– Mit hallanak meg?

– Mit hallanak meg, ezt hallják meg!

– Mit ezt?

– Hát ezt! – és valaki a sötétben rácsapott valakinek a kezére.

– Hát mikor?

– Majd.

– Mikor majd?

És ez így ment hosszú perceken keresztül. Először vicces volt, aztán csak a kíváncsiság hajtott, de a végén meguntam, és elaludtam.

Másnap tudtam meg, hogy a végén Újvári és felesége gyakorlatilag dulakodtak az ágyban, töksötétben, de a fültanúk szerint a végén Újvári győzött.

Igen ám, de a feleség másnap összepakolt, és minden diszkréció nélkül simán távozott. Újvári pedig ott maradt feleség nélkül, várva az öt nap múlva induló hajóra. Piszok kellemetlen. Ausztráliába? Feleség nélkül?

Újvári ezt egyáltalán nem találta olyan nagyon kellemetlennek. Még sötétedés előtt hozott egy másik nőt, cuccát lerakta az ágyukra, és buzgó suttogásba kezdtek. Ez azért már néhányunknak sok volt, és valaki megkérdezte tőle, ki ez a nő? Újvári szemrebbenés nélkül válaszolta, „A feleségem”, és suttogott tovább. Lámpaoltás után az előző esti jelenet megismétlődött.

– Még ne!

– Miért ne?

– Meghallják – stb.

Mindjárt a kezdetén megfogadtam, hogy ezt most kivárom. Ma nem alszom el. Ki is vártam egész addig, amíg az aktus el nem kezdődött, eléggé jelentős kézitusa után.

Másnap reggel ez a nő is csomagolt, majd elment. Erre már érdemes volt odafigyelni. Késő délután Újvári ismét hozott egy nőt. Mi már meg sem kérdeztük, ki ez. Pontosan tudtuk, hogy a felesége.

A lámpaoltás utáni események szinte forgatókönyvszerűen zajlottak:

– Ne!

– Miért ne?

– Ne, mert meghallják – stb.

Dulakodás, aktus, csend. A különbség mindössze annyi volt, hogy közülünk egyesek már nem bírták cérnával, és nem csak hangosan beleröhögtek, hanem biztatták is őket. Ki a nőt, ki Újvárit. Az eset olyan elképesztően komikus volt, hogy az előző napokban alvást színlelő, és a teremben, mint tudjuk, szintén jelenlevő nők is szintén kuncogtak. Ezt egyszerűen nem lehetett kibírni.

Reggel a nő természetesen csomagolt, és ment. Egész nap erről beszéltünk. Én estére készítettem egy hatalmas transzparenst (újabban úgy hívják, hogy molinó), és kifeszítettem a terem közepén. ÜDVÖZÖLJÜK A LEGÚJABB FELESÉGET!

Újvári ezt egyáltalán nem találta viccesnek, mert a nem túl gyanútlan negyedik nőnek meg kellett magyarázni a szöveget, ami azért akkor sem volt könnyű feladat, ha feltételezzük, hogy Újvári a napok elteltével egyre lejjebb adta a nőkkel szemben támasztott igényét.

Csoda történt. Ez az este teljesen elütött az előzőektől. Újvári ágya felől egy mukk nem sok, annyi sem hallatszott, csak az ütemes nyikorgás, de akkor már harmadik hónapja voltunk lágerlakók, és az éjszakai ütemes nyikorgás úgy hozzátartozott életünkhöz, mint a reggeli tea.

Később kiderült, Újvári nem volt egy fenevad, és nem volt született promiszkuozus. Mindössze azt történt, hogy a hajó indulása előtt néhány nappal az igazi feleség meglógott egy hentessel. Újvári pánikba esett, mit fog ő nő nélkül Ausztráliában csinálni. Lett egy ötlete. Átment az újonnan érkezetteket elszállásoló lágerbe, ahol megkérdezte a fiatalabb nőket, nem akarnak-e egy öt-négy-három-kettő nap múlva induló hajóval Ausztráliába menni. Perceken belül jelentkezett valaki. A nővel közölte, hogy úgy kell tennie, mintha ő Újvári Béláné lenne, mert különben nem engedik fel a hajóra.

Itt most (2015. szeptemberében) közbe kell szúrnom. Különböző országok jelezték, hogy hány menekültet tudnak átvenni. A kurrensebb helyek, mint például USA, Kanada, Ausztrália, hamar elkeltek azok között, akik korán (56. november) érkeztek. A kevésbé kurrensek, mondjuk a dél amerikai banánköztársaságok viszont nem. Egy december végén érkező nő már csak ez utóbbi országokba mehetett. Ennek fényében Újvári ajánlata igen kecsegtető volt. – Ha már a témánál vagyok, megjegyzem, volt aki 2-3 helyre is jelentkezett és oda ment, ahová legelőször volt indulás. Ilyenkor természetesen felszabadult 1-2 hely. Ezért az se volt rossz taktika, kivárni az ilyen utólagos lehetőségeket.

Újvári feltételezte, hogy a nőknek lesz annyi sütnivalójuk, és ki fogják találni, mivel jár a névkölcsönzés. A nőknek volt is ennyi sütnivalójuk, de azt gondolták, a hajó néhány nap múlva indul, addig valahogy kihúzzák valami okos mesével, a hajón pedig Újvári már nem tud csinálni semmit.

Repedtsarkú Marcsánk vidáman végigkefélt Újvárival két álló éjszakát, és szépen fel is szállt a hajóra, ahol megtanulta, mi a különbség a járható és a járhatatlan út között. Marcsa a hajón mindenkivel kefélt, csak Újvárival nem. Öt Gulden volt egy menet a 12-es mentőcsónak ponyvája alatt.

Újvári letette a főesküt, amint Melbourne-be érünk, Marcsát feljelenti az ausztrál hatóságoknál, hogy nem is Újvári Béláné, és akkor vissza fogják toloncolni Európába.

Ami azt illeti, Újvári ezt meg is tette, de Marcsát nem toloncolták vissza. Mindössze annyi történt, megfosztották az Újvári Béláné név használati jogától, és kénytelen volt az új életét a régi nevén, Tóth Máriaként elkezdeni.

Mindenesetre, amíg Újvári csórón szállt partra, addig Tóth Mária vagyonos nőként érkezett az ötödik kontinensre.

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________________________

(ACs-60) Azok a csodálatos nők – A nyitott házassághoz vezető út (a kíváncsi hungaromániás)

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Az 1940-es évek vége felé egy Hajdú vezetéknevű család, kiskamasz fiukkal együtt, sikeresen elhagyta az országot és Ausztráliában kötött ki. A fiú, aki ekkor már a Josef névre hallgatott, sikeresen befejezte az általános iskolát, majd elvégezte a középiskolát, miközben alaposan megtanult angolul, aztán beiratkozott a Melbourne-i Egyetemre. Master Josef Hajdunak volt egy Elayne Wanke nevű osztálytársnője. Igen, igen a jóval később megszületendő első három gyermekemnek a leendő anyukája. Mivel mind a ketten eminens tanulók voltak, sőt az osztály két legjobbika, úgy gondolták, hogy őket az isten is egymásnak teremtette. Ennyi. Aztán a 18 éves Elayne-nek jöttem én az életébe, aki jó hét évvel voltam idősebb Josefnél, és úgy gondoltam, hogy eleget fogták egymás kezét a moziban, egy tizennyolc éves leány nem egészen erre való. Elyane ezen nézetemmel tökéletesen egyetértett. Az első nagy sikoly után (ami mellesleg abszolút csendben zajlott le) hamarosan össze is költöztünk.

Mivel Ausztráliában a nagykorúság a 21. életév betöltésével lepi el az embert, az összeköltözésen kívül mást nem igen tehettünk. Elayne rokonsága menten megszakította élettársammal a kapcsolatot, mely tettnek egyetlen oka én voltam. Az összeköltözés lett volna a kisebbik rossz, a nagyobbik rossz külföldiségem volt, abban az időben Ausztrália nem büszkélkedett „multikultúrális” vívmányaival. Később megtudtam, szó sincs arról, hogy én választottam volna őt, ő választott engem, és ebben igen komoly mértékben nyomott a latba magyar származásom, amit természetesen Josef-nek köszönhetek mert, hogy ő is magyar származású volt.

A fenti két bekezdést preambulumnak szántam, mert az összeköltözés kifejezetten jól sikerült. Erre utaltak a jelek, mert a lényeget akkor még természetesen nem ismertem. Ezt úgy szokták mondani a népmesékben, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” csak ez 18-25 éves korban nagyon soká szokott bekövetkezni. Maradjunk annyiban, hogy boldogan éltünk. Igaz, akkoriban ez még nem volt olyan széles körben elfogadott, mint manapság, és ennek okán kaptunk is néhány megjegyzést vadházasságunk miatt [Abban az időben magyarul vadházasságnak nevezték a házasság nélküli együttélést]. De mondom, egészen jól működött, talán azért, mert szüleimet utánozva összeállásunkkor adósságunkon kívül nem volt semmink. Elayne-nek 5 font tartozása volt, nekem három. Az 5 fontért nőm kapott egy használt lemezjátszót nagynénikéjétől egyetlen lemezzel: Csajkovszkij B-moll zongoraversenyével, amit kábé 150-szer hallgattunk végig. Gondolhatjátok! Az első hetekben Elayne 14 fontos ösztöndíjából éltünk, amit két hetente, még a szemeszterek közötti időben is kapott.

Később egy kicsit összeszedtük magunkat, úgy értem, anyagilag, ami azért nem volt túl könnyű dolog. Elég sok kényelmetlenséggel járt. Például állandóan költöztünk, albérletből albérletbe. Aztán utánanyúltunk mindenfajta mellékjövedelemnek. Böngésztük az apróhirdetéseket, és megpróbáltunk alkalmi munka-lehetőségeket kihalászni. Elayne egyszer például elment modellt ülni egy festőnek. Amiért alkalmanként egy fontot fizettek egy órára. Amíg Elayne fent modellt ült, addig én lent vártam rá az utcán. Egy másik alkalommal elsősegély dobozokat lehetett „door to door” [Ajtóról ajtóra járva] árulni. Ezt is megpróbáltuk, persze nulla sikerrel.

Talán három éves múltra tekinthettünk vissza, amikor egy új lehetőség adódott. Melbourne-től 400 kilométerre, ami ott nem jelentett távolságot, a tengerparton belterületesítettek egy 20 kilométeres szakaszt. A lényeg ugyanaz mint itthon, a nagy semmi közepében, esetünkben a tengerparton, egy hatalmas területet a térképen felosztottak kb. 1500 m2 területekre, és elkezdték árulni százszor drágábban, mint amennyit per pillanat ért, mint leendő üdülőt. A siker kulcsa természetesen a fantasztikus hirdetési hadjárat.

A területfejlesztéssel foglalkozó cég bárkit felvett ügynöknek, de természetesen fizetést nem adott. Aki eladott egy telket, az jutalmul megkapta a vevő által kifizetett első részletet, ami esetünkben 10 font lett volna, vagyis majdnem egy heti fizetés.

Mi tehát jelentkeztünk ügynöknek, és elkezdtünk a magyar nyelvű hetilapban veszettül hirdetni. Ennek sok értelme nem volt, mert több hét próbálkozás után is mindössze egy telket sikerült eladni, azt is a húgomnak. Igaz, a történet folytatása ennél egy kicsit azért érdekesebb. Ugyanis egy szép napon valaki mégiscsak jelentkezett a hirdetésünkre, és Elayne kivitte a telekre (emlékezzünk, 400 km-re) a 10 font reményében.

Reggel indultak, a számítások szerint délután 5 körül kellett volna visszaérkezniük. Kellett volna, de nem érkeztek meg. Jobban mondva Elayne nem érkezett meg. Sebaj, gondoltam, jó alaposan körülnéztek, vagy lett valami baj a kocsival. Na, majd megjavítják. A magyar sárga angyal mozgalom ott már akkor is működött és kitűnő eredménnyel. Én mindenesetre el kezdtem készíteni a vacsorát, mert abban biztos voltam, hogy élettársam, amikor hazaér, olyan éhes lesz, mint a farkas. A vacsora készen lett, az óra elütötte a nyolcat, de semmi. Kezdtem egy kicsit idegeskedni, aminek oka az volt, hogy műszaki hiba miatt ausztrál még nem éjszakázott az országúton. A kontinensfeltáró idők alatt kialakult, a kölcsönös segítésnyújtással kapcsolatos szokások ezt teljességgel kizárták. De ha nem műszaki hiba, akkor csak baleset lehet. Elhatároztam, ha kilencig nem ér haza, felhívom a rendőrséget. Addig is megpróbáltam magam elfoglalni valamivel.

Aztán eljött a kilenc óra, és Elayne sehol. Mentem a telefonhoz és remegő ujjakkal tárcsáztam, mert majdnem biztos voltam, hogy baleset érte őket. Elvégre mi más történhetett még? Elayne nem volt egy gyakorlott vezető, nem is volt túl ügyes. Átkoztam magam, amiért elengedtem egyedül. Ketten kellett volna mennünk. Végtére is a benzinköltség ugyanaz. Szóval tárcsáztam a rendőrséget, és elmondtam az ügyeletnek, hogy mi járatban vagyok. Volt-e ma délután közlekedési baleset a Princess highwayen Melbourne és a Golden Coast között. A rendőrség kategorikusan közölte velem, hogy onnan ma semmi rendkívüli eseményt nem jelentettek. Az nem lehet, hogy volt, csak nem jelentették? Az kizárt dolog, mi mindenről tudunk, állították. De hát a feleségemnek már délután ötkor itthon kellett volna lennie. Ja, – így a rendőr – nyugodjon meg, uram, tapasztalataink szerint ilyen esetben a hölgyekkel nem baleset szokott történni. Ugyan már, válaszoltam, én ismerem a feleségem! A rendőrnek úgy látszik, tetszett a dolog, vagy pedig az ügyelet lehetett unalmas, mert beszélgetni kezdett velem. Higgye el uram, én már elég régen vagyok a testületnél, majd minden férj azt hiszi, ismeri a feleségét, de ez csak nagyon ritkán igaz. Hát akkor én vagyok a ritka eset, vetettem véget a beszélgetésnek. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy éjfélig nem fekszem le, de mi történhetett vele?

Éjfélkor lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, legalább egy óráig forgolódtam, de aztán csak elnyomott az álom, amiből kettő után ébresztett fel az ágyunkba óvatosan bebújó „feleségem”. Első észlelésre egy hatalmas kő esett le a szívemről. Hát akkor él, nem történt semmi baj. A második észlelés, ami iszonyú gyorsan követte az elsőt, egy még soha nem tapasztalt idegen szag, akarom mondani, illat volt. Te jó isten, mi ez, tértem egyetlen másodperc alatt tökéletesen magamhoz. Hol az ördögben jártál?

Mit mondjak, reggelig beszélgettünk arról, ami történt, és hogy mi történt? A történet roppant egyszerű. A magyar pasi megnézte a telket és úgy döntött, nem veszi meg. Irány vissza Melbourne-be. Az út vége felé a pasi bedobta, hogy roppant hülyén érzi magát, egy ekkora út, ilyen fáradtság és hát ő nem vesz telket. Semmi baj, semmi baj, nyugtatta nőm, van ez így néha, ha nem, akkor nem. Tulajdonképpen nem történt semmi, elvégre nem kötelező vásárolni, stb., stb. De hát ő rettenetesen röstelli magát. Legalább hadd hívja meg vacsorázni. Na jó, így nejem, azt elfogadom, elvégre egész nap nem ettünk semmit.

Elayne szerint ő egy étteremre gondolt, de a hapsi a saját lakására, és hát ebből olyan ciki lett volna kihátrálni utólag. Szóval lakás. Na jó, mondtam én, és mi történt? Mostanáig tartott a vacsora, mert akkor kurva lassan ettetek. Nem, nem ettünk lassan csak hát a vacsora után a férfi … Na, erről jut eszembe, vágtam közbe, tudod a nevét? Valami Pista, azt mondta őt mindenki Pistának hívja. Oké, mit csinált vacsora után ez a Pista? Hát, láttam rajta, hogy nem igazán ura a helyzetnek én meg nem akartam húzni az időt. Elkezdtem vetkőzni, arra gondoltam, én még csak veled basztam [A beszélgetés természetesen angolul folyt és elsőnek Elayne, majd én is a FUCK szót használtuk, aminek precíz fordítása bizony-bizony a BASZÁS] és fogalmam sincs, milyen mással. Gondoltam, kipróbálom. Itt a legjobb alkalom.

Sajnos én még ilyen helyzetben se vagyok képes levetni racionális gondolkodá­somat, ami abból is látszik, hogy honfitársaim egy jó része simán hátába mártotta volna a konyhakést pusztán szerelemféltésből, ha jól emlékszem a hivatalos terminológiára. Evvel szemben én az után érdeklődtem, jó-jó, vacsoráztatok, majd basztatok, de mit csináltál ennyi ideig. Mit? Fogyott el a türelme nőmnek, hát, újra basztunk. Újra basztatok? – csodálkoztam el – azt mondtad, azért feküdtél vele össze, mert kíváncsi voltál, más hogy csinálja. Na igen, és … Mi az, hogy és? Az első baszás után már tudtad, a második baszásnál mire voltál kíváncsi? Semmire. Akkor miért basztál másodszor is? Nem tudom, azaz tudom, mert jólesett. És mikor hagytátok abba? Hát, most, kettőkor. Ekkor néhány perc csönd következett, majd újra én szólaltam meg. – Szóval kíváncsi voltál? – Igen. – És hogy baszott ez a Pista? – Úgy, ahogy te. – Akkor nem sok újban volt részed, – zártam le a beszélgetést, – úgy látszik, te buksz a magyarokra.

Utóirat: Egy héten belül megdugtam az ír származású, 24 éves Ann Master-t, akinek az alkoholista férje évek óta nem látta el férji feladatát. Az affér 5 hónapon át tartott, Elayne ki volt tőle akadva.

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________

(ACs-59) Azok a csodálatos nők – Rögtön jövök

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Összeismerkedésünk után néhány héttel Judittal rendszeresen a Csaba utca sarkán találkoztam az utcai virágárus standja előtt, ahol beült a kocsiba és már mentünk is. Ő boldogan hozzám bújt és fiatalos lelkesedéssel élvezte, hogy megint együtt lehetünk. Mondtam neki, hogy kimegyünk a Margit-szigetre, a kertmoziban egy amerikai filmet vetítenek. Neki mindegy volt, csak menjünk.

Nem tudom, hogy került rá sor, de útközben saját elmondása szerint kiderült, hogy a szexbe 16 éves korában, vagyis egy évvel korábban, a nála két évvel idősebb Mráz Ica nevű cigány lány vezette be. Már amennyiben szexnek lehet nevezni, férfiak orális kielégítését alkalmanként 50 forintért. Micsoda siralmas gyermekkora vall, esett meg rajta a szívem, ötven nyomorult forintért?

  • Oh, az első alkalommal csak néztem az Icát hogyan csinálja, – fecsegett tovább Judit.
  • Na és a második alkalommal, – szegeztem neki a kérdést.
  • Hát akkor is, – nyögte ki észlelvén a negatív hatást. Ekkor már szemmel láthatóan sajnálta, hogy belekezdett az egészbe.
  • Na jó, és mikor csináltad te?
  • Akkor, amikor a Pacák azt mondta, hogy most már én csináljam.
  • Igen? És ki volt ez a Pacák?
  • Egy öreg maszek fröccsöntő, pincében volt a műhelye, amikor mentünk akkor bezárta az ajtót és kitett egy táblát „rögtön jövök” felirattal.
  • És akkor te is kaptál 50 forintot?
  • Igen, de aztán ciki volt, mert az Ica nem kapott semmit, és ezért hazafelé elkérte a pénz felét.
  • Na jó, és mi volt legközelebb?
  • Hát én kezdtem.
  • Mit?
  • A szopást, aztán Ica ráült.
  • Te mikor ültél rá?
  • Én nem ültem rá, mert szűz akartam maradni.
  • És szűz maradtál?
  • Ühüm!
  • Még mindig szűz vagy?
  • Igen, – sütötte le szemeit Judit és még el is pirult hozzá egy kicsit.

 

Zabálni valóan hülye ez a csaj, futott át agyamon a gondolat. Amilyen marha tud lenni egy férfi, meg voltam győződve róla, hogy az utolsó pillanatban találkoztunk, és én leszek, aki megmenti az életét. Persze azt is meg akartam tudni, hogy miért ment el egy cigány lánnyal bárhová?

 

  • Hát az úgy volt, – kezdte Judit a mesét, – hogy Ica meg akarta nézni a peckem a vécében.
  • Milyen vécében? – Kérdeztem közbe.
  • Hát az intézetben.
  • Ja igen Fóton, és miért akarta megnézni a csiklódat?
  • Azt nem mondta, de előbb megmutatta a sajátját, hogy milyen nagy és vastag. Aztán meg simogattuk egymásnak, meg ilyesmi.
  • Természetesen, – jutottam a következtetésre – neki teljesen mindegy volt, férfi vagy nő, egyre megy, csak a tízdekás peckével történjen valami, – röhögtem el a dolgot.

Aztán elkezdtünk másról beszélni, de engem rettenetesen izgatott az eredeti téma. Ezért aztán visszakanyarodtam hozzá.

  • Ötven forintért nekem is csinálnád. – Judit nem szólt egy szót se, csak rázta a fejét, hogy nem.
  • Miért nem? Fakadtam ki, – de válasz nem jött. Egyre türelmetlenebbül újra és újra kérdeztem ugyanazt,
  • Nekem is csinálnád? – Aztán látva, hogy nem ússza meg válasz nélkül, végül kinyögte.
  • Mert már senkinek se csinálnám.
  • Szerelemből sem?
  • Azt nem tudom, még nem voltam szerelmes.

Ezzel a kijelentéssel úgy tűnt, kimerítettük a témát, ezért aztán elkezdtünk mással foglalkozni.

A következő két-három alkalommal semmi hasonlót még csak nem is érintettünk. Egy 35 éves férfi nem rohant le egy 17 éves, feltételezetten szűz lányt, abban az időben ez nem volt divat.

Az viszont sehogyan se fért a fejembe, miért árulta el. Nem volt a hangjában semmi hencegő, semmi megbánás, csak tényszerű közlés, de mi a fenének? A büdös életben meg nem tudtam volna, rá nem jöttem volna, és ugye ez nem egy kifejezett jó pont. Be kellett látnom, hogy a női lélek már 17 évesen se kiismerhető, de azért evet a fene, az igazságot meg akartam tudni.

Másnap reggel természetesen egyedül ébredtem az ágyamban, és abban reménykedve, hogy ez most csak egy nagyon ideiglenes állapot. Én is kitettem egy táblát, hogy „rögtön jövök” és tovább spekuláltam. Aztán egyszer csak a homlokomra csaptam. Megvan, megvan a megoldás: sajnáltatás! Ennek a nőnek a sajnáltatás a taktikája. Nyilván az eddigi tapasztalatai szerint legjobban mindig az jött be, amikor sajnáltatta magát. Olyan kétségbeesett helyzetben van, hogy ilyen borzalmas dologra kényszerül, de azért arra gondosan vigyázott, hogy a mézesmadzag megmaradjon, azaz szüzességén ne essen csorba.

Zseninek éreztem magam, egy női motiváció megtalálása nem semmi. Csak hát van egy aprócska szépséghiba a dologban. A másnap reggeli egyedül ébredés és a homlokra csapás között eltelt 23 év. És hogy teljesítményemen még rontsak egy kicsit, azt is elárulom, a tőlem elidegenítendő közös lányunk és édesanyja közötti levelezés egyik általam „elcsípett” példányának zárómondata így hangzott: „Sajnáltasd magad, az mindig bejön.”

És ugye a sztori közreadásával most én sajnáltattam magam. Kíváncsi vagyok, ez bejön-e? 😀

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________

(ACs-58) Azok a csodálatos nők – Ritka járat

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Elmúlt már éjjel tizenkettő, amikor eljöttem egy kan-buliról, ahol mindössze egyetlen üvegsört ittam, gyakorlatilag tehát szín józan voltam. Ezek szerint mindenre pontosan emlékezhetem A Villányi úton vártam a 61-es villamosra, hogy bemenjek a Moszkva-térre, de az a fránya 61-es nem akart jönni. Odamentem a megállótáblához és rémülten döbbentem rá, hogy az utolsó villamos már fél órája elment, taxira meg nem volt pénzem. Nem csoda, hogy a megálló járdaszigetén egyes egyedül én topogtam a december elejei kissé csípősen hidegben.

További szimatolásom után kiderült, hogy szerencsére ezen a vonalon egész éjszaka van járat, csak elképesztően ritkán. Azon gondolkodtam, hogy gyalog neki vágjak-e a Moszkva-térnek, ami mellett a mozgás felmelegítő hatása szólt, vagy inkább várjak. Aztán a várás mellett döntöttem, mert nem lenne dühítőbb, mintha 10 perc múlva elvágtatna mellettem egy üres villamos. Elkezdtem tehát egy helyben topogni, legalább a lábam ne fázzon. Az utcán természetesen sehol egy lélek.

Azaz, hogy a közeli utcasarkon a Villányi útra kanyarodott egy átmeneti kabátot magára szorító nő és egyenesen a járdasziget felé tartott, ahol én topogtam. Legalább nem várok egyedül, gondoltam, és még az is lehetséges, hogy szóba elegyünk egymással. Közben a nő rálépett a járdaszigetre, és már kivehetők voltak a vonásai, nem lehetett több 22-24 évesnél. A járdasziget szélén egy pillanatra megállt és rám nézett, majd megindult egyenesen felém és addig nem állt meg, amíg szemtől-szembe nem találtuk magunkat.

Ekkor tíz másodperc néma szünet következett, mert én úgy gondoltam, hogy ő jött oda, neki kell valamit mondani, mondott is.

  • Nem akarsz feljönni hozzám? – Kérdezte – Itt lakom egy ugrásra. – Tette hozzá magyarázatul, majd elhallgatott és várt.
  • Az igazat megvallva nem ezt vártam, illetve fogalmam sincs mit vártam, így aztán meglepődni se tudtam, csak automatikusan kiszaladt a számon – mit kérdeztél?
  • Azt kérdeztem, nem akarsz-e feljönni hozzám, itt lakom a közelben és nagyon egyedül vagyok – a nyomaték kedvéért ezzel szétterítette a kabátját, hogy a vékony nyári ruhán keresztül láthatóvá váljon irigylésre méltó alakja.
  • Mért ne! – válaszoltam, erre Anna szó nélkül megfordult és elindult visszafelé, én meg követtem.

Egy-két perc és máris a lakásában voltunk. Igaz útközben az járt a fejemben, hogy a lakásban dekkolhat négy markos srác és kifosztanak, vagy ilyesmi, de elhessegettem a gondolatot, elvégre senki se gondolja komolyan, hogy éjjel egy villamosra váró férfi farzsebe teli van tömve zsozsóval. Ennek ellenére a vállalkozás ígért némi kellemetlen meglepetést, de a kíváncsiság jóval erősebb volt, mint a megfontolt tartózkodás.

A lakásban első dolgom volt a cipőim levétele és kezeim megmelegítése az elektromosan fűtött cserépkályha oldalán, aztán körülnéztem, amit Anna készségesen tűrt.

Egy idő után nekem fogyott el a türelmem és megszólaltam:

  • Ezt gyakran szoktad csinálni?
  • Nem – válaszolta Anna – most hívtam fel valakit az utcáról először.
  • Tényleg – csodálkoztam el – és most mi lesz?
  • Egy kicsit beszélgetünk, aztán elálmosodunk és lefekszünk.
  • Tényleg? – Ámultam el – lehet, hogy valamelyikünk egy kicsit dilis?
  • Rám gondolsz? – Kérdezte Anna.
  • Például, igen.
  • Nem vagyok dilis, csak nagyon egyedül érzem magam.
  • Pasid nincs? – érdeklődtem.
  • – Válasza. – Tudod egy általános iskolában tanítok. A tanári karban két férfi van, mind a kettő nős. Ezen kívül van 13 nő, de csak háromnak van férje. A nők úgy figyelik egymást, mint a kiéhezett farkasok. Esélyem sincs egy pasira. – Itt szünetet tartott, majd folytatta – nálam most szakadt el a cérna, kész, ennyi. – Némi gondolkodás után átvettem a szót:
  • Csak akkor maradok, ha dugunk. – Jelentettem ki némi brutalitással, ő meg hosszasan rám nézett, majd lassan vetkőzni kezdett, miközben válaszolt – de akkor reggelig maradsz.

Persze megígértem, hogy reggelig maradok, amit eszem ágában se volt betartani. Húsz perccel később az ajtóból még utánam kiabált, hogy egy szemét alak vagyok. Igaza volt, hajnal kettőkor már a Moszkva téren voltam és az éjjel-nappal járó 6-os villamosra vártam. Mosolyogtam magamban, meg se kérdezte a nevem. A régi vicc jutott az eszembe: Együtt létünk eredményét kilenc hónap múlva nevezd majd Jankónak. Jó-jó, három nap múlva te meg majd nevezd kankónak.

___________________________________________________
___________________________________________________
____________________

(ACs-57) Azok a csodálatos nők – Csak a férjemmel nem

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Kittyt egy kisebb társaságban úgy mutatta be a kisszövetkezet jogtanácsosa, mint egy szabad prédát. A jellemzés természetesen a háta mögött történt, de mint később kiderült, a titoktartásra senki se tartott igényt.

A szóban forgó hölgy még nem volt 30, tartozott hozzá egy férj, két gyerek és egy rózsadombi öröklakás, egy nyugati kocsi, valamint rengeteg délelőtti szabadidő. Ugyanis ő volt a kisszövetkezet elnöke.

Bemutatás után félreültünk egy sarokba, és két kellemesen hűtött koktél szopogatása mellett csendes beszélgetésbe kezdtünk. Kitty a sikeres női menedzserek magabiztosságával közölte velem, hogy pont olyan pasira vadászik, mint amilyen én vagyok. Hogy ez pontosan mit jelent, arra nem tért ki, de engem nem is nagyon érdekelt. A nő 176 centije minimum 10 centivel volt több, mint az esetem, de ez a délelőtti ráérés kifejezetten kedvemre valónak bizonyult, hát még a további „feltételek”.

De ne rohanjunk előre a történetben. Amikor kerek-perec közölte, hogy pont ilyenre vadászik, azt hittem, ez egy jópofa bevezető az enyhén spicces hölgytől, de a második mondatnál, és a szemérmetlen felméregetésem észlelésénél a bevezető mondatot kénytelen voltam komolyan venni.

Kitty nyilván készült a beszélgetésre, még az is lehet, hogy e témában nem ez volt az első, mert némi rutinnal faggatni kezdett, mi róla a véleményem, mint nőről. Természetesen biztosítottam róla, hogy nagyon csinosnak tartom, de ezt akkor is mondtam volna, ha történetesen egy bányarém, mert mi mást mondhat egy férfi egy nő szemébe?!

A következő kérdés arra irányult, hogy el tudom-e őt képzelni szeretőnek. Na, ez már határozottan melegebb kérdés, de vettem a lécet, és habozás nélkül rávágtam, hogy igen. Elvégre egy igenből bármikor lehet nem, de egy nemből soha a büdös életben nem lehet igen. Erre Kitty biztosított arról, hogy ez kölcsönös.

  • Na jó, – folytattam – mi a következő lépés?
  • Természetesen az, hogy tisztázunk néhány dolgot.
  • Tiszta sor, – válaszoltam – tisztázzuk!
  • A férjemet nem akarom elhagyni, a családi fészek feldúlásáról szó sem lehet, és természetesen nem akarom a dolgot nagydobra verni.
  • Én is így gondoltam – vallottam be.
  • Délelőttönként találkozhatunk, de nem az én lakásomban.
  • Ez csak természetes – vágtam rá. Ki a fene akar alsógatyában összefutni egy férjjel? – De mi az elképzelésed?
  • Például nálatok.
  • Megoldható, van még valami?
  • Van, heti egy alkalomra gondoltam.
  • Megfelel – egyeztem bele. Mikor kezdjük?
  • Akár holnap is – válaszolta – de csak akkor folytatjuk, ha az nekem megfelel.
  • Oké, – egyeztem bele – de gondolom, nem sértő, ha ez kölcsönös.

Szóval ilyet én még nem pipáltam. A magyar nőkkel való kapcsolat- felvételre elsősorban az jellemző, hogy mindent ki kell találni, semmi se nevezhető a nevén, és hagyni kell a nőt megjátszani a meglepődöttet, akinek fogalma se volt arról, hogy „erre” megy ki a játék. Ez a nő pedig úgy tárgyalt velem, mintha egy szobabútort rendelt volna nálam, néhány napos szállítási határidővel. Mindegy, 176 centi hústoronnyal még nem volt dolgom. Egy proletár láncain kívül csak a szüzességét veszítheti el, én meg még azt sem.

Aztán összejött a találka, és beindult az „együttlét”. Feltett szándékom volt, hogy ne adjak okot semmi panaszra. Előjátékkal kezdtem, de ráutaló magatartásából következtetve Kittynek ez nem volt kifejezett igénye. Marad az aktus, amit minden cifrázás nélkül, a szokott módon kezdtem el. Feltett szándékom volt, hogy alaposan kiteszek magamért egyszerűen azért, mert állandóan egy angol közmondás járt a fejemben, ami szerint, ha valamit érdemes csinálni, akkor azt érdemes jól csinálni. Különben se volt korai magömlésem még 16 éves koromban sem, pont most kezdjem el?!

Csakhogy a forgatókönyv másként sikerült. Kitty bizony nőket meghazudtoló sebességgel, egy percen belül úgy elélvezett, mint a pinty, ugyanakkor szerencsére tisztességből kivárta, hogy befejezzem. Na de utána elsöpört öltözködni, nem hagyva nékem más teendőt, mint visszavinni a kisszövetkezet telephelyére.

Alig indultunk el, máris megeredt a nyelve.

  • Tőlem folytathatjuk, ahogy megbeszéltük, hetente egyszer.
  • Hát, ez lekötelez, – kezdtem viccelődni – de ezt legközelebb is így akarod?
  • Miért, van valami gond? – érdeklődött.
  • Probléma nincs, csak miért kapkodunk?
  • Úgy tudom, abban megegyeztünk, hogy szerelem, meg ilyesmi nincs.
  • Nem akarok én szerelmes lenni, de miért kapkodunk? – ismételtem meg a kérdést, amire kérdéssel válaszolt.
  • Te is elélveztél, nem?
  • Persze, de ez valahogy olyan gépies – hagyta el a szám a tipikus női panaszkodás.
  • Nézd, – kezdett végre a magyarázatba – az a helyzet, hogy Lajossal – gondoltam, a férj – nem tudok elélvezni. Nem tudom, miért, de akármit csinál, most már évek óta nem élvezek el vele. Nem akarom megsérteni, ezért megjátszom neki az orgazmust, de egy idő után már nem bírom. Ugyanis más férfivel azonnal elélvezek. Ez van, na, meg örökké tartó családi béke.

___________________________________________________
___________________________________________________
__________________

 

(ACs-56) Azok a csodálatos nők – Az égvilágon mindenért fizetni kell

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102Bella szép volt, fiatal volt és okos, teli ambícióval, egy vidéki kisvárosban élt, ami erősen lehatárolta lehetőségeit. Nagyon hamar maradt árván, ami sebezhetővé tette. A kitörési próbálkozás egyetlen kézzelfogható eredménye az volt, hogy 16 évesen teherbe esett, ami nem ma történt, hanem legalább 70 éve, amikor se a vidéki társadalom nem volt megbocsátó, se az abortusz nem volt elérhető opció, maradt a zabigyerek. Ez a zabigyerek volt Bella élete első és egyetlen kudarca, aminek kiköszörülésére ráment majd minden szabad kapacitása.

Bella számára világos volt, hogy szülőhelyén nem maradhat, mert egy ilyen stigmát élete végéig kellene hordozni, ezért első fontos teendőnek a budapesti felköltözést tartotta, másodiknak a tanulást. Szerencséjére az akkori társadalmi rendszer nyújtotta lehetőségek kedveztek neki. Iszonyatos akarattal és munkabírással irányítogatta életét, de közben rettegett, hogy előbb vagy utóbb a fővárosban is rásütik a stigmát és akkor vége szakad álmai megvalósításának. Ezért kitalálta, hogy a kis Erzsike nem a leánya, hanem, a kishúga, akit szülők hiányában neki kell nevelni. Ráadásul ez megmagyarázta az azonos vezetéknevet is. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy Erzsikét be kellett vonni a dologba, amint egy kicsit felcseperedett.

Lássuk, ez mivel járt? Erzsikének nem lett mamája, hiszen a nővére nevelte. Erzsikének nem volt papája, csak egy ismeretlen biológiai apja. Erzsikének vigyázni kellett el ne szólja magát, ezért idővel teljesen belenőtt a szerepbe. Első ránézésre ez nem tűnik olyan borzasztónak, de ez az elrendezés késleltette Erzsike önállósodását, mert a „nővér” tartva a lebukástól, mindent átvállalt helyette.

Aztán szép csendben eltelt húsz év, Bella társadalmi pozíciója szilárddá vált, művelt, értelmes nő lett belőle megfelelő pozícióban, de élt mellette egy talpraesettnek egyáltalán nem nevezhető ifjú hölgy, akinél szép csendben kialakult a neurózis, viszont rendívül szépre sikeredett. A férjjelöltek ott tolongtak a ház előtt. Bella úgy érezhette, hogy sikerült kinőnie élete nagy problémáját, miután Erzsike férjre talált.

Ahogy az lenni szokott Erzsikének is lett egy lánya, aki édesapjával együtt hamarosan megtudta a nagy titkot. Erzsike nagynénje tulajdonképpen a nagymamája volt, aki még mindig szükségesnek tartotta irányítani a lányát, mert a nagy hazugságban élés nem volt könnyű dolog. Az unoka, vagyis a kisebbik Erzsike már modern ifjú hölggyé cseperedett és a családi hagyománynak megfelelően csuda szép lett. A nagynéni/nagymama hajdan volt ötletének ránézve nem látszott semmi hátrányos következmény, csak a mamájával volt lehetetlen házaséletet élni. Így aztán Kis Erzsi mamáját néhány év után elhagyták, és előállt egy újabb családi probléma. Kinél maradjon a Kis Erzsike? Mivel már elmúlt 14 éves, ő döntött, természetesen a mama mellett, de mert hamarosan összevesztek a fiúk miatt, az ifjú hölgy átköltözött a papához, akinek közben lett egy másik felesége, aki a kis Erzsi nevelő mamájává lépett elő, és mint ilyen iparkodott nevelt lánya körmére nézni fiú ügyben, mert az mégse járja, hogy a kis hölgyet két fiú kísérje haza, és mind a kettő ott is aludjon. Hát, ha nem járja, akkor vissza az igazi mamához, majd megint a papához. Aztán fogott magának egy férjet. Az esküvőn ott volt a papa és a nevelő mama, valamint a nagynéni, aki végre nagymama lehetett, mert már a kutyát se érdekelte a múltja, viszont az igazi mamát el se hívták, mert nem illett bele a képbe, meg különben se tartották beszámíthatónak.

És akkor most mindenkit a történet befejezése érdekel. Semmi különleges, legfeljebb rendhagyó. A történet főhőse még jó mesze volt a harminctól, amikor elvált és bemenekült egy törpe egyház jótékonykodó közösségébe, ahol sok ezer rászorultnak lehetett a nővérkéje.

__________________________________________________
__________________________________________________
__________________

(ACs-55) Azok a csodálatos nők – Vörös és fekete

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q102A közelmúltban az Ausztráliába szakadt barátom nyomorgott. Ezt a nyomorgást természetesen nők terén kellett érteni, amivel barátom eleve tisztában volt. Most, hogy hazalátogat, a nemi élete felhőtlen egén gyülekező kumuluszokat velem szándékozott eloszlatni úgy, hogy küldött 100 dollárt és arra kért, szervezzek be neki valami fiatalabb hölgyet, esetleg hölgyeket, hadd válogasson belőlük. Ezek a hölgyek abban az időbe igen hevesen kerestek „kifejezetten nagyvonalú” urakat, az „ápoltság nem akadály” jeligével, ami most már az Interneten is megjelenik. Amikor például szex oldalakon szörfözök (amikor Éva nincs a látóhatáron) különböző nők ugranak be a közeli Szentendréről és azonnali határidővel kínálgatják magukat jókora csöcsök társaságában. Mindegy, a lényeg, hogy a megbízatás nekem is megtetszett, mert ki nem foglalkozna fiatal pipikkel úgy, hogy a cechet a haverja fizeti. Elkezdtem tehát válogatni a kínálatból, bár azzal tisztában voltam, hogy alapos keresgélés előtt állok, mivel a nőknek rendszerint se önkritikájuk, se arányérzetük nincs. Egy-két perces „munkáért” tízezreket akarnak kasszírozni és micsoda lotyók, te úristen. Szóval szörfölök és megakad a szemem egy ígéretes duón: „Vörös és Fekete”. Mi a fene? Csak nem Stendhal törvénytelen ükunokáiról van szó? Legjobb lesz utánajárni a dolognak, feltétlenül válaszolnom kell. Már pötyögöm is: Kedves Vörös és Fekete! Ausztráliából hazalátogató, igen nagyvonalú üzletember vagyok. Ajánlkozásukat érdeklődéssel olvastam, és biztosítom Önöket, hogy személyemben meg fogják találni számításukat. Különben hetvenes, ápolt, szabályos testalkatú, kifejezetten elviselhető férfi vagyok. Természetesen a végső döntést egy személyes találkozásnak kell megelőzni. Ennek érdekében kérek egy pozitív telefonos választ. U.i. Elnézést a magázásért, de nekem ez a spontán tegeződés még nem megy.

Ebből persze kiderül, hogy hülye, alaposan fejhető vagyok, aki nem ismeri a hazai viszonyokat. Nem csoda, hogy azonnal jön a válasz. Elkezd csicseregni  egy női hang, hogy ő a Vörös és Fekete.

–     Drága hölgyem, maga vagy vörös, vagy fekete, mind a kettő nem lehet.

–     Oh, hát az csak egy csali – jön a megnyugtató válasz.

–     Csali-csali, de azért valamit csak jelent?

–     Hát persze! Ez olyan izgis, nem?

–     Szóval ketten vannak és egyikük fekete hajú, a másiké vörös? – sietek a hölgy segítségére.

–     Valami ilyesmi, hehehe.

–     Na jó, ne feszegessük. Különben is, gondolom, találkoznunk kellene.

–     Hát, igen, hehehe – csicsereg vissza Vörös és Fekete.

Egek! Ez olyan, mint az angol történelemben „William & Mary” társuralkodók. A diákok legnagyobb része csak az érettségi szünetben döbben rá, hogy „William & Mary” tulajdonképpen nem egy személy, hanem kettő. Szent igaz, hogy Anglia trónján 1689-től William & Mary ült, de valószínűleg egymás ölében. Szóval nem bírom tovább és rákérdezek.

–  Bocsásson meg, kedves, de magácska a Vörös vagy a Fekete, mert így nézve a fénképét, haja mintha szőke lenne, igaz, hogy festett szőke,de mégiscsak szőke?

–  Egyik sem, én Bea vagyok.

–  Még jó, hogy nem egy boa.

–  Hogy mondta?

–  Még jó, hogy nem egy boa – ismétlem meg szellemeskedésem, de hiába, Vörös és Fekete zoológiai ismeretei a házityúknál bezárulnak, arról is úgy tudja, hogy négylábú. Azonban tépelődésre nincs idő, mert Vörös és Fekete átveszi a szót.

–  Magához fel lehet menni?

–  Hozzám fel, ha nincs itthon a feleségem, nincsenek itthon az unokák, nem látja a házmester, és a ház 23 nyugdíjas nénije. – A hálózat másik végén gyanús csend. Most én mondom a mikrofonba – Hehehe, csak hülyéskedtem.

–  Jaj, de jópofa, hehehe – jön meg újra Vörös és Fekete hangja.

Nekem meg rohadtul kezd tetszeni a dolog. Mekkorát lehet szórakozni 100 dollárért. A végén persze megállapodunk abban, hogy másnap délelőtt tízre jönnek barátom egy hónapja bérelt garzonjába. Este ugye nem lehet, mert akkor dolgoznak, néha délelőtt is, de speciel a holnap délelőtt, az üres. Hát akkor, a holnap délelőtti viszontlátásra, kedves Bea.

Másnap délelőtt 10-kor csöngetnek az ajtón. Azért szép tőlük ez a pontosság. Az egész olyan üzletszerűen precíz. Nyitóóóóóm – üvöltöm át a falakon, és már pattanok is. Az ajtón pedig belibben egy hatalmas csöcsű, enyhén elhízott, harminc körüli cigány lány, nem egészen az, akit a fényképen lehetett látni. Na, ez lesz a Fekete – állapítom meg magamban – akit szorosan követ egy szintén harmincas, egy kissé kiéltebb, kéthavonta más-más színre festett hajú nő, aki egy árnyalattal soványabb és két árnyalattal kisebbek az emlői. Ezzel szemben a hihetetlenül ízléstelen szerelésük egyforma. Én természetesen úgy teszek, mintha aranyat leltem volna, és már tessékelem is be őket a szobába. Hiába, na, anyám belém verte az udvariasságot.

Hölgyeim, Önök a vállalkozók, adják elő a programjukat. Hogyan is gondolták, mennyibe fog kerülni, stb. Remélem nem szégyenlősek, ezeken túl kell lenni legalább egyszer, csak úgy, a miheztartás végett – hadarom el, hadd lássák, én is vágom az üzletszerűséget. A Vörös mindjárt magához is veszi a kezdeményezést:

–  Szóval, először is azt kellene tudnunk, milyen gyakran szeretne velünk találkozni, és mennyit szán ránk egy hónapban?

–  Csak egy pillanat, még mielőtt továbbmennénk – vágok a szavába – mit jelent az, hogy „milyen gyakran szeretnék magukkal találkozni?”

–  Nézze, nekünk mindegy, de azért tényleg tudni kell, milyen gyakran.

–  Hölgyeim, félreértették. Hogy milyen gyakran szeretném, azt értem, és nem is nehéz rá válaszolni, de mi az, hogy „magukkal”? Úgy értem, kettőjükkel?

–  Hát persze, hogy kettőnkkel – trilláznak felém, hát én lepusztulok. Hogy gondolják ezek?

Egymás szájából szedik ki a szavakat. Kiderül, hogy ebben a szférában már több mint 20 éve üzleti verseny folyik. Ők, mármint Vörös és Fekete, iparkodnak a konkurenciát a háttérbe szorítani. Ők egyszerre ketten jönnek, de a dupla szolgáltatásért mindössze szimpla árat kérnek.

–  Hölgyeim, ez nagyon jól hangzik, de ennek semmi teteje. Azok az idők, amikor még duplázni tudtam, már rég elmúltak a fejem felett.

–  Oh, hát ők ezt tudják, ugye az én koromban, nyugtatnak meg bájosan, de azt lássam be, hogy ez így mégiscsak izgalmasabb és főleg látványosabb.

–  Na, jó – adom be a derekam – menjünk tovább. Szóval gondolom, hetente egyszer. – Ezen mosolyognak. Úgy látszik, tudnak valamit, amit én nem. Szerintem azt hiszik, hogy a heti egyet azonnal felemelem háromra, ha meglátom, mit tudnak.

–  Nem kell mosolyogni, kezdjük heti eggyel és van rá havi ötven rongyom. Ez tetszik nekik. Kifejezetten szimpatikus, hogy havonta annyit szándékozom kidobni az ablakon, amennyi a nyugdíjam egy teljes hónapra. Bólogatnak, hogy elfogadják.

–  Hát akkor, hölgyeim, mikor kezdjük?

Szerintük akár most mindjárt. Nézem az órámat, másodika van. De jó! Akkor most új hónapot kezdünk. Majd azt mondom a barátomnak, hogy sajnos szárazon nem lehetett tanulmányozni a témát. Vörös és Fekete meg se várta a formális igen elrebegését, máris akcióba kezdtek. Az egyik leengedte a rolót, a másik közölte velem, eddig tartott a magázással összekötött bohóckodás. Ők mindent tudnak (mármint ebben a témában), de magázással nem megy.

–  Oh, hát persze. Szervusz, Bea. Szervusz… téged hogy is hívnak?

–  Zsófi, hehehe – jön a vidám válasz.

–  Nahát akkor, szervusz Zsófi – és vártam mi lesz. Na mi?

Bea és Zsófi minden sikk nélkül lehajigálták ruhadarabjaikat. Szóval, ezt már láttam gusztusosabban is, izgatóbban is, csak még ízléstelenebbül nem. Különben minden úgy jött be, ahogy megsejtettem. Bea hatalmas csöcsei még hatalmasabbakat lógtak. De mi a fenét lehet várni. Ez a nő már legalább 20 éve ivarérett, és 20 év piszok hosszú idő. Ezekkel a csöcsökkel ennyi idő alatt már annyi minden történhetett, talán csak a gőzhenger nem ment át rajtuk. Bár azon sem csodálkoznék.

Zsófi felsőteste se volt esztétikusabb. De tárul még elém négy darab meglehetősen szőrös női láb is, hiába na Borsodot az epiláció mind a mai napig sikeresen elkerülte. Aztán felbukkant egy csomó hurka, két enyhén kopott nemi szerv. Nem kell röhögni! A fanszőrzet igenis kopik, koptatja az idő múlása és koptatja a használat is. Bea és Zsófi esetében mind a két eset fennállt. Tényleg, épp azon meditáltam, miért nem találják ki az altesti parókát, amikor Zsófi rám förmedt.

–  Te nem vetkőzöl?

–  De igen, azaz, majd ha lázba jöttem, illetve gumival szoktátok, vagy mi?

A kérdés megzavarta őket, mert éppen azon tanakodtak, melyikük kapja be a másik csöcsét egy kis leszbi macerára, így hát csak hevenyészve vetették oda nekem, hogy ők tiszták és nagyon megválogatják a partnereiket. Nahát, micsoda megtiszteltetés, tehát meg vagyok válogatva, de azért még erőlködök egyet.

–    Úgy értem AIDS, meg ilyesmi. – Legyintenek, hogy már hallottak róla, de ők vigyáznak.

–    Na ez az, de hogyan? Gumi?

–    Nem, dehogy, az olyan, mint zokniban mosni lábat, hehehe.

–    Lehet – megyek bele ebbe a bárgyú hasonlatba – csak tudjátok a lábmosástól még senki se kapott Kaposi szarkómát.

Ezt már nem is hallják. Valósággal habzsolják egymás rég lógásnak indult testrészét. Nem is tudom, kellek-e én ide? Most ráesnek az ágyra. Bea a hátán fekszik, és térdben felhúzott lábait széttárja. Zsófi mohón beveti magát a combok közé és szürcsölő hangot hallat.

Na, én inkább kimegyek a konyhába, és főzök magamnak egy jó erős duplát. Lehet, hogy hajnalban lesz vége a bemutatónak. Tíz perc múlva jövök vissza, egy helyett három kávéval. Ne mondják, hogy paraszt vagyok. De ahogy nézem, ezek észre se vették, hogy hiányoztam. Most Zsófi fekszik a hátán, és Bea dugja be egyszerre három ujját oda, ahová azok egyáltalán nem valók. Nem tudom, mit hülyéskedik, az egész öklét kellene, mondjuk, könyökig. Igaz ezt már kitalálták a fistelők, de mégis, ha már bemutató….. Zsófi hangosan liheg. Szent isten, ezek igaziból csinálják. Nem is tudom, mit tegyek. Az ágyon folyik a sikongatás. Most Bea rágcsálja Zsófi bimbóit, de jó alaposan ám. Körülnézek a szobában, nem hoztak-e magukkal kancsukát vagy jégtörő csákányt. Úgy tűnik, nem. Ez azért megnyugtató. Kevergetni kezdem a második kávét, megiszom. Bea a hasán fekszik, Zsófi lovagló ülésben a hátán csúszkál le és fel, nedves nyomokat hagyva maga után. Egek, ez rosszabb, mint egy pornófilm, mert ezt ki se lehet kapcsolni. Vajon meddig tart? Nézem az órámat. Még nincs dél. A két nő mindenfajta hörgő hangokat bocsát ki magából. Lehet, hogy kezd vége lenni a bemutatónak? Adná Isten! Kokettálok a harmadik csésze kávéval, aztán észreveszem, hogy Zsófi és Bea átölelkezve egymás mellett fekszenek a hátukon, és engem néznek. Végre Bea megtöri a csendet.

–    Előre tudtam, hogy impotens vagy, még mondtam is Zsófinak.

–    Na, azért ez túlzás.

–    Akkor miért nem kellett egyikünk sem? Le se vetkőztél.

–    Azt hittem, még eltart egy darabig – dadogtam, és bátortalanul elkezdtem babrálni a nadrágszíjammal.

–    Ne szövegelj! Mi a gond? Nem vagyunk elég jók? Na mindegy, fizetsz valamit?

–    Tulajdonképpen fizethetnék, mert azért a show, mint olyan, jó volt. Úgy értem, végül is dolgoztatok. – De Zsófi megvető kézmozdulattal belém fojtotta a szót.

–    Figyelj! Ne fizess, kend a fejedre a stegót. Nem mindig jön be. Veszíteni meg, tudni kell.

Mire filozófiájuk bölcsességét megértettem, már egyedül voltam a lakásban három üres csésze társaságában, és arra gondoltam, hogy az én koromban nem is olyan könnyű elkölteni 100 dollárt.

__________________________________________________
__________________________________________________
_____________________

(ACs-52) Azok a csodálatos nők – Házastársi funkció

Tibor bá’ csodálatos női

 

A sors úgy hozta, hogy Rudi kapott egy moszkvai ösztöndíjat, ami a majdani diploma mellé adott egy majdnem tökéletes orosz nyelvtudást is. Igaz, akkor, vagyis a nyolcvanas években ezt nem sokra becsülte, mert legszebb álmaiban se remélte volna, hogy lesz egy rendszerváltás, ami után orosz nyelvtudásával könnyű  szerrel válik multimilliomossá, azaz a rendszerváltás egyik haszonélvezőjévé. Most azonban még csak Moszkvában rohad és várja az egész cirkusz végét. Illetve – ne legyünk már olyan igazságtalanok – ez se egészen így volt. A Moszkvában tanuló magyar diákok külön kis kolóniát alkottak, és mert számszerűségüket illetően fiúk-lányok nagyjából fele-fele arányban voltak, jobb híján esténként ment ám a kefélés, ami belefért.

Rudi egy vidéki mezővárosból való volt, apja a megbecsült fogorvos gyermekeibe egy kissé avítt polgári erkölcsöt plántált. Nem csoda hát, hogy fia nem volt híve a „minden nap másik csaj” mozgalomnak. Nemi hűség terén vallott elképzelésének más gyakorlati megvalósítása nem jutott eszébe, mint a szintén ott tanuló Juli feleségül vétele, ami aztán külön ESEMÉNYNEK, így, csupa nagybetűvel, számított a kolóniában.  Ezzel a huszárvágással Julit valóban sikerült kivonni a fékeveszett cser-bere alól, legalább is egy időre. Neki ugyanis, a kispolgárnak, nehezen nevezhető, közismert művész volt az édesapja, aki sűrűn váltogatott szeretőitől nemes egyszerűséggel úgy szabadult meg, hogy vejét, Rudit megkérte, cserélje le ajtajának cilinderzárát. A hölgy holmiját pedig kitette a folyosóra.

Mivel az alma nem esik messze a fájától, Rudinak is nyugtával kellett volna dicsérni a napot, mert kerek egy évvel hamarabb végzett a mérnökin, mint ahogy Juli az orosz-angol szakon. Így aztán házasság ide, házasság oda, Juli 10 teljes hónapot töltött „egyedül” a szokásairól most már jól ismert moszkvai magyar diákkolóniában, aminek következményeit nem csak te, az olvasó, de Rudi a férj is kitalálta. A levelek ugyan hetente jöttek-mentek, a telefonok pedig naponta, de mint tudjuk, az ördög nem alszik, még Moszkvában sem. Rudi nem tehetett mást, mint szép lassan hozzászokott a gondolathoz, hogy fiatal feleségét ő ugyan nem, de sokan mások nap, mint nap dugják.

Az ember egy adaptív állat, aztán meg a női nemi szervnek nem szokása a kopás, így aztán Rudi kivárta az egy évet, ami alatt szép lassan leszokott a szerelemféltésről, nagyokat röhögve azokon, akik ily csekélységért szolgálati fegyverüket a halántékukhoz szokták nyomni.

Viszont a „megszokás nagy úr” állítja a népi bölcsesség, ezért aztán a kialakult gyakorlat Budapesten is folytatódott. Na, nem nyíltan, hencegve, hisz Juli szerette a férjét, persze a maga módján, de Juli mást is szeretett, ami rendszerint a férfiak lába között található. Hát ha található, akkor meg kell keresni.Alkalom adódik bőven, pláne ha meggondoljuk,hogy némi atyai protekcióval Juli a Színművészetin ez-meg-az alkalmazásába került, ahol egy kis félre kúrásnak évszázados hagyományai vannak.

Aztán egy alkalommal úgy adódott, hogy Julit egy három hétig Magyarországon tartózkodó angol rendező mellé rendelték tolmácsnak. E kivételes alkalommal a fiatal tolmácsnő hivatalos munkája mellé, teljesen önszántából, egyéb szolgáltatást is felvállalt, ami annyira bevált, hogy távozás előtt az angol kolléga meginvitálta egy kis londoni látogatásra, amit Juli komolyan is vett. Ennek egyenes következményeként, amint meglett Juli vízuma, „kiderült”, hogy a cég egy hónapos továbbképzésre küldte Angliába. – Minő szerencse – lelkendezett hősünk este a férje előtt. – Ilyet nem lehet kihagyni – bólogatott a nem túl lelkes férj. Aztán készültek az utazásra. Juli fizikailag, Rudi lelkileg. Amikor már csak egy-két nap volt hátra az indulásig, Rudi rábírta magát, hogy feltegye a kérdést, egyébként hol fogsz lakni? Még nem tudom – jött a válasz – majd gondoskodnak rólam, jó-jó, – válaszolta a férj – de valami cím, vagy telefonszám csak van, ahol utol tudlak érni, ha kell. Nézd, én csak annyit tudok – így Juli – hogy fognak várni a reptéren. Hát jó, egyezett bele a sok vihart átélt férj.

Valójában Juli az angol rendező címét és telefonszámát már kívülről tudta, és azt is, hogy valami fontos elfoglaltsága miatt a reggel érkező gépnél nem fogja várni a reptéren, azt tanácsolta, fogjon egy taxit és menjen a címre. Így is történt, bár a londoni taxizásért fizetett összeg megközelítette havi fizetését, de mit számít a harminc végigkefélendő nap esetében?

Nos, a pasi nem volt otthon, de a csöngetésre kijött a szomszéd néni és bájos egyszerűséggel megszólalt: Ugye te vagy Juli, a magyar kislány? Tessék, Bob lakáskulcsa, azt üzeni, menj be és érezd magad otthon, jön, ahogy tud.

Juli bement a lakásba, ahol oltári kupi várta. Kosz, rendetlenség, szétdobált mosatlan cucc mindenütt. A konyhában hegyekben álló csetrest talált, odaégett, kilöttyent ételmaradékot, szóval egy ízig-vérig legénylakáshoz volt szerencséje. Juli nekilátott a rendrakásnak, takarításnak, mosogatásnak, mosásnak. Délután hatra végzett is, épp idejében. Fél hétkor Bob beviharzott, rövid üdvözlés, néhány szó magyarázat. Át kell öltöznöm, sietek, ma este legénybúcsú, holnap délelőtt esküvő. Jaj, de jó, lelkendezett Juli, ugye elviszel magaddal? Meg vagy őrülve, én nősülök. Juli azt hitte nem hall jól, elvégre nem ezért repült ide. Lehet, hogy nem pontosan érti? Végül is angolul beszélnek. Ezért leegyszerűsítette a mondatot. Ki lesz a férj? Én, érted, én magam.

Juli a következő géppel visszarepült Budapestre, nem sokkal éjfél előtt ért haza. Rudi már aludt, amikor holt fáradtan a felesége betámolygott az ajtón. Hát te? Kérdezte a feleségének a szellemét vélni látó Rudi. Majd reggel elmesélem, zuhant Juli ruhástól az ágyba.

Másnap délelőtt Juli valóban mindent elmesélt, az utolsó szegig. A figyelmesen hallgató Rudi a végén megszólalt – jó nagy hülyét csinált belőled, de miért mondtad el pont nekem? Mert te vagy a férjem. Ki máshoz forduljak, ha kudarc ér? – Tényleg, kihez?

_________________________________________________________
_________________________________________________________
________________________________

(ACs-51) Azok a csodálatos nők – Kétféle mérce

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228A Magyar Ateisták Társaságának havi ülésén mellém telepedett egy fiatal hölgy, akinek életkoráról annyit, hogy nyugodtan a lányom lehetett volna. Az általános vita alatt beszédbe keveredtünk. A hölgy, akiről később kiderült, hogy Ildikó a neve, az után érdeklődött miért van az, hogy oly sok tudós „templomjáró” ugyanakkor híve a darwinizmusnak.

A beszélgetés az egyház hasznos (erkölcs) és kevésbé hasznos (butítás) jelenkori tettei felé terelődött, ahonnan már csak egy apró lépés volt az erkölcs boncolgatása. Ha pedig erkölcsről van szó, akkor nem lehet elkerülni a szexet se. Itt van ni, már megint megérkeztünk.

Az csak természetes, hogy következő ülésen is egymásmellé „kerültünk” és az még természetesebb, hogy a korábbi témát folytattuk. Ez alkalommal azonban Ildikó merészebb kérdéseket is feltett, mint például van-e feleségem. Igenlő válaszom után a sorszám iránt érdeklődött, és mert a szám nagyobb volt, mint kettő, az is kíváncsisága tárgyává vált, hogy végül is „hány nő volt az életemben”.

Mivel nem vezetek nyilvántartást, és hazudni se szoktam feleslegesen, rávágtam egy körülbelüli számot, a hetvenhetet. Valójában azt kellett volna mondanom, hogy 50 plusz-mínusz 20, de ez csak később jutott az eszembe. Különben maga a szám azt hiszem másodrendű, mert bármelyikkel megleptem volna. A témán különben gyorsan átsiklottunk, majd percekkel később elbúcsúztunk egymástól, mert a havi ülésnek vége lett.

Egy hónappal később régi jó barátokként üdvözöltük egymást, és az ülés után, Ildikó indítványára beültünk egy presszóba egy kis folytatás végett. Ne is mondjam a következő találkozásunkig nem kellett várni egy hónapot, mert péntek délutánra meghívott valami baráti összeröffenésre, ahol különböző érdekes embereket ígért bemutatni.

Persze, ha jól visszagondolok ehhez hasonló trükköt már sütöttek el számomra, mert mint tudjuk minden vicc csak az újszülötteknek új. Azaz péntek délután mindössze ketten voltunk, ugyanis az utolsó pillanatban kiderült, mindenki más lemondta a meghívást. Mivel nem arról volt szó, hogy az életemre törtnek, egyáltalán nem estem pánikba.

Ildikó ragyogó háziasszonynak bizonyult, ráadásul pontosan tudta, mit akar. Első számú célja a leitatásom volt, de ez totális dugába dőlt, mert antialkoholista vagyok, amit persze nem tudhatott. Az minden esetre világossá vált számára, hogy az eredeti forgatókönyvön módosítani kell, de mit? Annak is tudatában volt, hogy a vendégek lemondásának meséjét nem vettem be. Azt is tudta, ha nem tesz kísérletet a négyszemközti lét kihasználására, akkor röhögni fogok a markomba. Nem tehetett tehát mást, mint elkezdte ecsetelni azt, amit félrészegen kellett volna végighallgatnom.

A lényeg dióhéjban az, hogy milyen jól összeillünk, hagyjam el a feleségem, költözzek hozzá, még gyereket is szül nekem, ha akarom, de ha mindehhez nincs kedvem, szívesen lenne a szeretőm. Más szavakkal nem bánná felvenni a 78-as sorszámot.

Nem mondom, hogy hasonló még nem történt velem, de ilyen programszerűen, ilyen töményen még soha senki nem vágta a fejemhez precíz elképzeléseit velem kapcsolatban. Természetesen azzal kezdtem, hogy rettenetesen megtisztelve érzem magam, de ilyen nagyhorderejű döntést nem lehet meghozni egyetlen másodperc alatt egy előre nem várt bejelentésre reagálva.

Ildikó tiszteletben tartotta véleményem és a délután hátralévő részét egészen más dolgok megvitatásával töltöttük el, majd elbúcsúztunk azzal a felkiáltással, hogy az eredeti témára hamarosan vissza fogunk térni. Ja igen! A szeretővé válás verziójával kapcsolatban egyikünk se tett semmilyen lépést. Azt is mondhatnám, hogy tökéletes úriasszony és úriemberként viselkedtünk.

Néhány nappal később kaptam tőle egy E-mailt, amiben szóbeli ajánlatát szinte szóról-szóra megismételte, de kitért bizonyos anyagi részletekre is, ami számomra rendkívül kedvező lett volna, ha nem rendelkeznék saját jövedelemmel.

Válaszomban rámutattam arra a tényre, hogy számomra az összeillés egy kicsit fontosabb az anyagiaknál, és ezt az összeillést már több mint tíz éve élvezem egy másik hölgy oldalán.

Levelem totális félreértésére utal, hogy egyetlen mondat választ kaptam: mit tud a feleségem, amit ő nem tudna?

Erre már nem volt más választásom, mint felsoroltam azokat a tulajdonságait, ami az én megítélésem szerint hibának számítanak. Ilyesmit normál körülmények között nem szoktam nők képébe vágni, de végül is ezt ő provokálta ki, nem jó szántamból tettem. Amire nem számítottam, hogy szellemi összecsapásunknak most fog megszületni a non plusz ultrája.

Ildikó közölte velem, hogy egy „normális” férfinek (a kifejezés tőle származik) élete folyamán 4-5 nője van. Hetvenhét nővel a hátam mögött hogy veszem magamnak a bátorságot a kritizálására?

Ezek szerint, ha ő lehetett volna a hetvennyolcadik, akkor minden a legnagyobb rendben, de mert nem lehetett a hetvennyolcadik, nekem be kellett volna érnem öttel.

Erre mondják, hogy a jó pap is holtig tanul, hát még a kiöregedett szoknyavadász!

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_______________________________

(ACs-50) Azok a csodálatos nők – Örökség

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q2281956-ban a húgom 19 éves volt, és apámék nagyon nem akarták, hogy Nyugatra menjen, ő persze ment, ráadásul későn jutott eszébe, akkor, amikor én már a hajon püfögtem Ausztrália felé. Az ausztrál kontingens betelt, több menekültet (vagyis bevándorlót) nem vállaltak. Fenn volt azonban tartva egy bizonyos vésztartalék a kontingensben, a családegyesítés. A húgom közölte, hogy a bátyja már gyakorlatilag kint van, tehát ő is megkapta a beutazást. Nekem azonban hiába írogatta az apám, hogy vigyázzak a kislányára, mert Ildikó senkire se hallgatott, legkevésbé rám.

Nem kell ezt finomítani, meglehetősen zűrös életet folytatott, aztán egy Kapovics nevű magyar pasival eltűnt a látómezőmből. Apánkat levélben megkérte, ne árulja el nekem a címét, nehogy utána menjek 3-4000 kilométert, amire nem volt semmi esély, elvégre már elég rég nagykorú volt, még ausztrál törvények szerint is (21. életév).

A többi már csak másodkézből kapott infó. Ildikónak született egy lánya, aztán elvált útja Kapovicstól, végül az 5 éves Katikát elvették tőle. Aztán alkoholizmus, amiből gyomorfekély, ami gyomorrákba torkolt. Az utolsó felvonás a halál, ami előtt mindenki elfordult tőle, közel 20 év rokkant nyugdíj után.

A vér nem válik vízzé, Ildikó 8000 $-t spórolt össze a rokkant nyugdíjából, ami egy bankszámlán volt, amihez mellékelte édesapja budapesti telefonszámát. Mint minden jogállamban az ügy egy közjegyző elé került, akinek ki kellett deríteni, hogy kit illet a 8000 $, ami mai pénzen 2,4 millió Ft. Az ausztrál törvények szerint az örökhagyó végrendelete szent és sérthetetlen, ha van ilyen, de nem volt. A megvehetetlen ausztrál közjegyző a telefonszámot egy fajta ráutaló magatartásnak fogta fel, de jelentkezett a 20 éve nem látott Katalin is, akit a közjegyző nem fogadott el örökösnek. Az elutasítás mellé a közjegyző részletesen feltárta a tényállást.

Mivel Ausztráliában mindenkinek az a neve, amit kitalál magának, ami mellett viszont a legnagyobb többség ragaszkodik az apja (vagy anyja) családi nevéhez. Kapovics Katalin úgy döntött, hogy neki az Antalffy név jobban tetszik, és 5 $ ellenében fel is vette szülőanyja vezetéknevét. A következő lépése az volt, hogy keresett egy évek óta ott élő magyar bevándorlót, mert ő egy büdös szót nem tudott magyarul. A magyar bácsi pedig kérésére lefordította az apámnak írt levelét.

Apám tehát 80 éves korában kapott egy levelet Ausztráliából, aminek a feladója egy Antalffy Kati, az ő egyik unokája volt. Ráadásul addig fogalma se volt arról, hogy van egy ilyen nevű unokája. A levélben a bájos Katika arra kérte, hogy mondjon le a 8000 dollárról az ő javára – bármilyen kicsi az esély alapon, meg kell próbálni. Nevelőanyám erről hallani se akart, de az apámat levette a lábáról a lehetőség, hogy egy hálás unokától leveleket kaphat, és talán még meg is látogatja, mert ennyi pénzből jó néhány repülőjegyre telne. Különben pedig a pénzre nekik szükségük nincs, mindenük megvan, és már nehezen mozognak, stb. Ment tehát az angol nyelvű lemondás, amire még egy köszönő levlapot se kapott, nem hogy levelet, pláne látogatást.

Apám nem tudta, amit én már rég sérelmezek, és hirdetek. A jelentős összeggel megsegített gyerek vagy unoka azért nem hálás, mert ebben a világban ők nem feltételeznek önfeláldozó lemondást. Saját vállukat veregetik, hogy milyen ügyesek voltak a helyzet tálalásában.

Persze nagy kérdés, hogy ha ennek az unokának a neve nem Katika, hanem Petike, akkor is megkapta volna a csillagokból aláhulló 8000 dollárt?

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________

(ACs-49) Azok a csodálatos nők – Isten útjai kifürkészhetetlenek

Tibor bá’ csodálatos női

A történet már szerepelt a blogon, de ugye egy újszülöttnek minden vicc új. Sokaknak ez a történet is új lesz.

 

~q228Tíz éves koromban Péter testvér lett az osztályfőnököm, aki különben fizika- és matematikatanár volt. Péter testvér alig volt valamivel magasabb, mint mi, vagyis kicsi volt és aszott, többnyire a reverenda tartotta össze, aminek tetejéből kinyúlt feltűnően csúnya feje. Az aprónak nevezhető arc alatt egy hatalmas, csontos ádámcsutka éktelenkedett, ami külön életet élt. Keskeny arcát egy fekete keretes szemüveg tette még elfogadhatatlanabbá, amiből a vastag lencse miatt aprócska szemek kandikáltak ki. Minden valószínűség szerint a tanári diploma megszerzése után az első tükörbenézés adhatta neki az ötletet, hogy elmenjen szerzetesnek.

Különben, mint tanár jól végezte dolgát és diákjai között nem volt kevésbé népszerű, mint amit bármely matektanár kívánhat magának. Sőt, ha így utólag belegondolok, főleg fizikaoktatás terén mindent megtett, hogy megszerettesse magát velünk, nyilván arra volt szocializálva, hogy extrém csúnyaságát, ahol lehet, valamivel kompenzálja. Esténként vallásos áhítatra tanítgatott minket, gyakori mondása volt „Isten útjai kifürkészhetetlenek”.

Életkorát nem tudtam volna megbecsülni, a csúnyaság kortalan. Lehetett harmincéves, vagy akár ötven, csak az isten a megmondhatója, akihez sűrűn és sokat fohászkodott, mert ez hozzátartozott a szerzetesi élethez. Minket másfél évig tanított, de akkor hirtelen megszálltak minket a németek, az osztály szétszéledt, és jött az országon is átvonuló háború a velejáró összes mellékkörülménnyel. A régi osztály soha többé nem jött már össze, de azért két évig még valahogy együtt maradtunk. Viszont semmi se volt már a régi kivéve Péter testvért, aki rendületlenül maradt olyan töpörödött és ronda, amilyennek megszületett.

Mi, diákok kiröppentünk az iskolából, még éppen idejében, mert jött a fordulat éve és Rákosi minimumra csökkentette a felekezeti befolyást, rossz néven vette a vallásgyakorlást, a katolikus rendeket pedig egyszerűen feloszlatta. Magyarul sok ezer különböző életkorú szerzetes és apáca került szó szerint az utcára, mert a rendházakat is államosították, és eredeti rendeltetésüktől teljesen eltérő célra fogták be őket. Ez természetesen történelem, de történetünkhöz szorosan hozzátartozik.

A „kivetkőztetett” szerzetesek és apácák néma tüntetésük jeleként a betiltott reverendák viselése helyett egyszerű szürke ruhákat hordtak, a számukra kijelölt helyeken dolgoztak, de szabadidejükben összejártak, ha másért nem, hogy tartsák egymásban a lelket, amibe rendületlenül hittek, mint isteni teremtményben. Az állapotukat egészen biztos ideiglenesnek tekintették és várták sorsuk visszájára fordulását.

Közben szép lassan teltek az évek. Talán húszéves lehettem, amikor Péter testvérrel összefutottam a körúton, jobban mondva elmentünk egymás mellett. Péter testvér pont olyan ronda volt, mint valaha, egy centit se nőtt, azonban aszott testét reverenda helyett most már egyszerű szabású öltöny tartotta össze. Így, öltönyben még nevetségesebbnek látszott, mint az egybeszabott reverendában, de a feje egy cseppet sem változott, mert még a fekete keretes szemüveg is a helyén volt. Elképzelhető, hogy megszólítottam volna, de karonfogva mellette lépdelt egy fejjel magasabb, csodálatosan szép, sőt merész szabású ruhájában kifejezetten gyönyörű, manökenszerű fiatal nő.

Egy másodperc alatt átfutott az agyamon, „dicsértessék Péter testvér, tetszik rám emlékezni? Én voltam a legjobb matekos”, de ez egyfelől groteszk lett volna, másfelől elképesztően tapintatlan, elvégre a vele lépkedő hölgyről semmit se tudtam. Ezért aztán csendben tovább mentem, de az esemény enyhén felkavart. Hazaérve a telefonkönyvből kikerestem Renkei Péter volt osztálytársam számát, aki arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott. Petinek elmondtam az esetet, aki hatalmas röhögéssel válaszolt, majd beavatott a részletekbe.

Ezek szerint Rákosi nem elégedett meg a szerzetesek és apácák szétkergetésével, de mint nemkívánatos elemeket nyilvántartotta őket, mert félt az összeesküvéstől. Elsősorban azt kifogásolta, hogy nagyobb csoportokban összejárnak, és nyilvánvalóan nem akarnak beilleszkedni a civil életbe. Ezért aztán ezekre a szerencsétlen emberekre hatalmas nyomás nehezedett, amit saját önös érdekükből kifolyólag szerettek volna elkerülni. Aztán valakinek remek ötlete támadt: házasodjanak össze! Természetesen névházasságra gondoltak, mi másra? Minden szerzetes elvesz feleségül egy apácát, ami dupla haszonnal jár. Egyfelől két fizetésből könnyebb lesz magukat fenntartani, másfelől bizonyítani tudják, hogy beilleszkedtek.

Az ötletet tett követte. Készült két abc-be szedett névsor, egy a szerzetesekről, egy pedig az apácákról, és ennek alapján az azonos sorszámúak annak rendje és módja szerint összeházasodtak, természetesen polgári úton. Péter testvér volt a tizenhetedik a szerzetesek névsorában, míg az apácák névsorában a fiatal Erzsébet nővér, aki szerelmi bánatában ment el apácának 16 éves korában.

Ettől kezdve semmi sem változott, továbbra is kitartóan várták a rendszer megroppanását és az eredeti szerzetesi élet folytatását, csak most már párosával, (volt) püspökük áldásával.

A meglepő történet hallatán az első kérdésem az volt, te, Peti, szerinted ezek dugnak? Fogalmam sincs – válaszolta Peti – de ha én lennék Péter testvér, én éjjel-nappal dugnám azt a nőt.

Megint évek, hosszú évek teltek el, legalább húsz, amikor a borosjenői távolsági busz megállójánál a buszra várva arra lettem figyelmes, hogy egy csodálatosan szép fiatal lány nézi az oszlopra helyezett menetrendet. Anyám, de gyönyörű vagy! Aztán a lány láthatóan megtalálta, amit keresett, megfordult és határozott léptekkel elhaladt mellettem, én meg persze utána fordultam. Mint egy őz, olyan kecses, és micsoda test. Ilyen szabályos, gyönyörű nőt isten csak jókedvében teremthetett. A mennyei csoda odament egy ácsorgó házaspárhoz, és jól hallhatóan ezt mondta: apu, neked volt igazad, negyedkor nem megy busz.

Azt hittem, hogy menten hanyatt vágódom. Apu? Ez a férfi minimum 20 centivel volt alacsonyabb a lányánál, na és persze a feltételezett feleségénél is. Ekkor a férfi kissé jobbra fordult, és lehetőséget adott arra, hogy az arcát is meglássam. Hát bizony, ez Péter testvér volt a maga eredeti rondaságával, 50-90 közötti életkorával, hatalmas ádámcsutkájával, a szemüveg mögül kikandikáló apró szemeivel, aszott, de a jelek szerint hihetetlenül szívós testével, gyönyörű lányával és a még mindig csinos feleségével.

Milyen igaza volt annak idején, Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
______________________________________

(ACs-48) Azok a csodálatos nők – Szerelmi háromszög

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Már nem emlékszem milyen kocsi volt a seggem alatt, csak arra, hogy a Mester utca felől jöttem a Nagykörúton és Rákóczi térnél valami ütközés volt, nem lehetett tovább menni. Ha úgysem lehet, akkor ki is szállhatok és megnézhetem, ki ütött el kit, és főleg miért. Ez persze a rendszerváltás előtt volt, ezért aztán eszembe se jutott, hogy kihúzzam az indítókulcsot, vagy feltekerjem az ablakot. Nem azt mondom, hogy nem volt bűnözés, na de ami most van…

Az alapos kikíváncsiskodás után visszatértem a kocsimhoz, majd folytattam az utazást. A forgalmi és a jogsi hiányát csak másnap vettem észre. Bosszantó, mert újat kell beszerezni, de amúgy anyagi veszteség nem ért. Tanulság, nem kell ilyen flegmának lenni, a világ nem csupa tündérekből áll. Illetve, ami a tündéreket illeti, nem is olyan biztos.

Két nappal később délelőtt 10 körül csöngettek az ajtón. Kinyitottam és mit ad isten, ott állt előttem egy tündér. Na jó, egy majdnem tündér. Az ismeretlen becsöngető egy 20-22 éves, karcsú, magas, szőke nő volt, aki pikánsnak mondható pöszeséggel Antalffy Tibort kereste. Miután közöltem vele, hogy én vagyok, határozott, királynői billegésnek tűnő léptekkel bement mellettem a lakásba, nem hagyva nekem más szerepet, minthogy becsukjam mögötte az előszobaajtót. Hiába szedtem gyorsan a lábamat, már csak a belső szobában, az íróasztalomnál értem utol.

  • Elárulná kérem, hogy miről van szó? – tettem fel neki a kérdést.
  • Különben a fényképről megismertelek – válaszolta, miközben teljes fesztelenséggel a formás kis seggét behelyezte az íróasztalommal szembenéző fotelbe .
  • Miféle fényképről? – érdeklődtem, miközben azon törtem a fejem, hogy a kb. 30 év korkülönbség ellenére miért tegezett le, és felkínálás nélkül miért helyezte magát kényelembe.
  • Hát, ami a jogsidon van.
  • Tényleg? És hogy a fenébe került magához?
  • Az most nem érdekes – hessegette el méltatlankodásomat – inkább áruld el, van-e feleséged?
  • Mi köze a feleségemnek a jogosítványomhoz, meg egyáltalán mi közünk van nekünk egymáshoz?
  • Na jó – fogta a nő rövidre a szót – ha kell a jogsid és a forgalmid, akkor ma este 7 után gyere el erre a címre – és ezzel átnyújtott egy sajtcédulát, majd megindult az ajtó felé.

Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy a tarkójára mért ütéssel leterítem, átkutatom a ridikülét és kilököm az ajtón, de hát egy kultúrember egy ilyen szőke izét mégsem taglózhat le. Végül is, ott álltam a szoba közepén kissé megmerevedve, amíg meg nem hallottam az ajtó becsapódását. Akkor ezek szerint megvan a ma esti programom, vágódott belém a gondolat.

A megadott cím egy kis mellékutcában volt a Rákóczi tér mögött, végeredményben egy udvarra nyíló földszintes szoba-konyháról volt szó. Érkezésemkor az ajtó 5 centire ki volt nyitva, mintha várnának valakit, ezért aztán csöngetés nélkül bejutottam. Az egyelőre még neve sincsen csaj kiszólt a szobából, hogy csukjam be az ajtót és zárjam rá a zárban hagyott kulcsot. Én meg, mint egy hipnotizált páciens, követtem az utasítását, majd óvatosan bearaszoltam a szobába, ahol a hang tulajdonosa egy két év körüli gyereket biliztetett.

  • Mindjárt lefektetem, és akkor majd beszélhetünk – szólalt meg köszönés helyett a lakás bérlője. Én meg makogtam valami olyasmit, hogy: jó estét, eljöttem.
  • Mariannak hívnak – vetette oda, miközben a bebugyolált gyereket betette egy gyerekágyba.
  • Szóval, akkor megkaphatnám az igazolványaimat? – tértem a tárgyra.
  • Azonnal megkapod, de előbb meg kell valamit beszélnünk.
  • Hát beszéljük!

A megbeszélés abból állt, hogy elmesélte az életét. Ezek szerint akadt egy férje, akitől a gyerek volt. A férjét behívták katonának, aki az egyik nem várt eltávozás alatt feleségét rajtakapta egy pasival, hogy úgy mondjam a hitvesi ágyban. A férj nem szólt egy szót se, visszament a laktanyába és éjjel az őrségben fejbe lőtte magát. Ilyen egyszerűen. Ezek után Mariannak nem volt állása, nem volt férje, de volt egy gyereke meg egy szoba-konyhája a kurvák által fertőzött városrészben. Az elhunyt férj szülei látni se akarták. A saját apja egész nap részeg volt. Az anyjának egyetlen felesleges forintja sincs. Stb.

Már éppen azon voltam, hogy elsírom magam, amikor az ágy feletti polcon megláttam egy gyengén megvilágított terráriumot.

  • Hát az meg ott mi? – érdeklődtem.
  • Az egy kígyó – válaszolta.
  • Ez van vagy másfél méter – kiáltottam fel – és nem tud kijönni?
  • Nem – válaszolta Mariann, – mert a tetején is van egy üveglap.
  • Remélem nem mérges kígyó? – hüledeztem.
  • Dehogy mérges – nyugtatott meg.
  • Na jó, akkor talán az igazolványaimat ideadhatnád.

Mariann benyúlt egy fiókba és kivette az igazolványaimat, de nem nyújtotta át, hanem az iránt érdeklődött, mi jár a becsületes megtalálónak. Nem akartam feszegetni a „becsületes” jelző fogalmát, inkább megkérdeztem, mit kér, de még mielőtt nyilatkozhatott volna, kitértem arra, hogy ha kígyót tud tartani, akkor olyan nagyon rosszul nem állhat anyagilag. Ami azt illeti, valóban van jövedelme, vallotta be, mert van egy maszek barátja, aki rendszeresen jár hozzá és ad pénzt, de az estéit egyedül kell töltenie. Aztán kiderült, az igazolványaim visszaadásának ára az ő egyedüllétének az enyhítése.

Szóval meg lettem invitálva egy kis házasságon kívüli szexre. Nem hittem volna, hogy 50 után még meglepetést tud nekem okozni egy nő. Elvégre Mariann, mint később kiderült, 21 éves volt és kifejezetten attraktív. Igazolványom birtokában nem csak életkorommal lehetett tisztában, de azt is szemrevételezhette, hogyan nézek ki (elárulom, messze nem voltam Banderas). Igaz, egy 2 éves gyerekkel nem volt könnyű helyzetben, de mégis. Mindegy, jól elbeszélgettünk. Nem láttam semmi okát annak, hogy valami jónak én legyek az elrontója.

Már rég az ágyban voltunk, amikor azért arra kitértem, hogy ha rendszeresen jár hozzá egy maszek, nyilván szex szolgáltatása végett, megfelelő ellenszolgáltatásért és akkor ugye ez most egy „szerelmi háromszög” vagy mi a fene, ami engem nem zavar, de nem zavarja-e a maszekot? Mariann megnyugtatott, hogy ez a szerelmi háromszög – ha már így nevezem – a maszekot nem zavarja. A pasi jön, elvégzi a dolgát, legombolja a stegót és megy. Hogy Mariann a szabadidejében mit tesz, az nem érdekli, hiszen éppen ez minden bajának az oka, minden este egyedül van.

Akkor probléma egy szál se. Attól kezdve hetente egyszer, néha kétszer megjelentem Mariann lakásán, szigorúan 8 óra körül, amikor már a gyerek aludt és 10-11 között távoztam. Ez a rutin 2-3 hónapja mehetett, amikor Mariann elkezdett könyörögni, hogy egyszer igazán maradhatnék reggelig. Nos, ez egy olyan ötlet volt, amiért a legkisebb mértékben se lelkesedtem, ezért aztán némi tapintattal iparkodtam rámutatni, hogy az alkalmanként eltöltött 2-3 óra is meghaladja a nemzetközileg elfogadott mennyiséget. Mariann azonban hajthatatlan maradt, míg egy szép napon beadtam a derekam. Egye-fene, maradok reggelig.

Hatalmas átkarolások közepette 11 óra körül elaludtunk a gyerek miatt nem teljesen sötét, erősen lecsökkentetten megvilágított szobában, és édes álomba szenderedtünk. Nem tudom, mennyi ideje aludhattam már, amikor arra ébredtem, hogy Mariann matat a combom körül. Ahá, kis hamis, szóval erre ment ki a játék! Ezért kellett nekem reggelig maradni! Hajnal felé jöhet a második menet. De miért ilyen hideg Mariann keze?

Lenyúltam a lábam közé, hogy megfogjam a huncut „betolakodót” de Mariann keze helyett egy hideg, nedves, mozgó valami akadt a kezem ügyébe. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha villám sújtott volna. Hűlt helyemen meglehetősen stílszerűen egy jókora hüllő tekeredett. Persze a nyüzsgésre Mariann is felébredt, rám nézett, majd a kígyóra és megszólalt, „Már megint kiszöktél, te kis szemtelen?” és egy laza mozdulattal a hüllőt visszarakta a terráriumba. Én meg elkezdtem kapkodni magamra a ruhát.

  • Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Mariann.
  • Öltözöm és megyek.
  • Azt ígérted, hogy reggelig maradsz.
  • Ez igaz, – válaszoltam, – de közben egy aprócskát változott a helyzet. Ez a fajta szerelmi háromszög, amit az imént sikerült bemutatni, nekem egy kicsit sok. Pénzes maszekkal közösködni még elmegy, de egy ilyen vaskos hüllővel, na az már tényleg sok.

Ezt követően Mariannal csak egyszer-kétszer találkoztam futólag. Miután otthagytam, hamarosan jött a rendszerváltás, ő beszilikonozta (szerintem feleslegesen) a melleit és peep-showkban lépett fel. Ezzel aztán elég jól elteltek az üres estéi. Pár évvel később egy nap váratlanul megjelent borosjenői házamban, ahová Éva, a feleségem engedte be. Mariannak (aki ezért Pestről jött ki biciklivel) mindössze ennyi volt a közölnivalója Éva előtt: „Hallottam, hogy Judit lelépett, ha szólsz, én is hozzád mentem volna.” Megtisztelő – válaszoltam – csak tudod, én kígyókkal nem szeretek osztozkodni.

________________________________________________________
________________________________________________________
____________________________________________

(ACs-47) Azok a csodálatos nők – Titkárnők gyöngye

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Egy titkárnőt vagy Marynek hívnak, vagy nem titkárnő. Mary az volt, ráadásul magyar, és ahányszor István belépett a szerkesztőségbe, mindig mosolygott, sőt eltolta maga elől a szövegszerkesztőt, kifordult a komputer elől és miután közölte, hogy az olvasószerkesztő hol van, bájos csevegésbe kezdett. Kezdetben István azt hitte, hogy ennek egyetlen oka a közös anyanyelv, a magyar származás, de aztán szép lassan kiderült, Mary egyszerűen minden férfihez kedves, ezt már rég megtanulta az ausztrál csajoktól. Egyszerűen az alaptermészetévé vált.

István a hetilap szerkesztőségében hetente adta le a szerződésileg vállalt bridzs rejtvényeit, amiknek megalkotásához jobban kellett érteni a bridzshez, mint az angol nyelvhez. Máskülönben azt tapasztalta, hogy az olvasószerkesztőre mindig várnia kell, hol öt percet, hol harmincötöt.

Fél év után Mary már igazi jó barátnak számított. Ő már rég nem a férfit, István meg nem a nőt látta benne, cinkos haverkodásnak volt ez nevezhető. Közösen cikizték az olvasószerkesztőt, vagyis Mary közvetlen főnökét. Különben is, Mary tudta a férfiről, hogy három hónapja új felesége van, ráadásul ausztrál. A férfi meg azt tudta róla, hogy a „megfelelő” férjre vadászik, ez volt a munkahely megválasztásának első számú szempontja.

– Végül is egy 30 éves nő már nem sokat teketóriázhat – vallotta be – egyébként, amit lehetett, már mindent kipróbáltam.

Ez az utolsó félmondat megütötte István fülét, ezért a naiv férfit játszva, kíváncsiskodni kezdett egy kicsit.

– Mi az, hogy „mindent” kipróbáltál? – tette fel a kérdést.

– Úgy, hogy mindent – jött a mosollyal fűszerezett sejtelmes válasz.

– Ne haragudj, de ezt nem hiszem el. Úgy érted lovak, kutyák meg minden? – Erre Mary abbahagyta a mosolygást, és elkezdett vihorászni, majdnem hogy röhögni, verte a szövegszerkesztőt, és potyogtak a könnyei. Végül nagy nehezen lecsillapodott, alkalmat biztosítva a férfinek, hogy folytassa.

– Nem tudom, miért nevetsz, de szerintem a mindenbe ezek is beletartoznak.

Hamarosan kiderült, Mary egyelőre csak férfiakban utazik, de azért megszeppent. Ha István bedobta a lovakat meg a kutyákat, akkor miket képzelhet róla?

– Tényleg, miket gondolsz rólam?

– Semmit. Te mondtad, hogy „mindent”. A fene tudja, mit jelent.

Ekkor az olvasószerkesztő telefonon kiszólt Marynek, hogy ne várjanak rá, mert sokáig fog tartani a megbeszélés, inkább jöjjön vissza egy óra múlva, aki vár rá.

– Jobban teszem, ha maradok – szólalt meg a férfi – de akkor mondd el, mit takar ez a „minden”. Hálából bemutatok neked egy tök mulya ausztrál pasit, akiről a volt felesége most akasztott le egy lakást, nincs több félévnél, de már megint eszi a fene a nők után ahelyett, hogy kasztráláson törné a fejét.

Ez a szöveg persze bevált, Mary úgy döntött, hogy mesél. A lényeg az, hogy a partnereinek sose mondott nemet. Így aztán minden hülyeségbe „belehajszolták”. Ezekbe a hülyeségekben bőven volt hely a csoportos szexnek is. István természetesen ámult, és úgy tett, mintha nem tudta volna, eszik-e vagy isszák, mármint a csoportos szexet. Mary kioktatta a kellően hüledező, de azért a megfelelő érdeklődést mutató férfit.

Amikor Mary közölte, hogy legtöbben saját feleségüket viszik magukkal, István nem akart hinni a fülének. Aztán simán lázba jött, amikor kiderült, hogy ilyen környezetben a legnyuszibb ürge is 300 százalékra teljesít, és akkor hol vannak még a menők! Mary határozottan élvezte, hogy most az egyszer ő mondott a férfinak valami újat és nem fordítva.

– Mondd Mary, jársz még ilyen helyekre?

– Nem nagyon.

– Mi az, hogy nem nagyon? Igen vagy nem?

– Néha.

– Kár, nagyon kár, egyszer elmennék csak úgy, kíváncsiságból, persze nem a feleségemmel, Nicol ilyesmiben sose venne részt. Meg se próbálnám. Tudod, ő egészen más fajta nő. A szülők még ma is templomba járó farmerek, leányuk erkölcsös, visszahúzódó. Ismered az ilyen nőket: szeretkezés előtt lekapcsolja a villanyt, meg ilyesmi.

Ekkor kiszólt az olvasószerkesztő, ha mégis vártak volna rá (vaj’ miből gondolta) akkor be lehet fáradni hozzá, ami meg is történt. István távozásakor a titkárnő cinkosul összekacsintott vele. A férfi alig várta a következő találkozást.

Egy héttel később Mary azzal fogadta Istvánt, hogy ha a múltkor komolyan gondolta, akkor itt a nagy alkalom, hét végén el tudja vinni valahova, de ugye utána be fogja neki mutatni Mr Mulyát?

Hétfőtől csütörtökig István azon törte a fejét, mit mondjon Nicolnak, mi dolga lesz péntek este. Három hónappal egy esküvő után meg kell fontolni minden lépést.

Szerencsére Nicol csütörtökön este kisegítette, azt mondta „összefutott a lányokkal”, akik hívták másnap estére egy jó kis dumapartira. Istvánnak fogalma se volt, kik ezek a „lányok”, és mert nem kívánt beletúrni neje előző életébe, a lehető legnagyobb megértést mutatta. Még azt se kérdezte meg tőle, hol lesz nyélbe ütve ez a „dumaparti”.

István másnap este köntösben és papucsban óriási odaadással olvasta az újságot, miközben Nicol, a feleség ide-oda libegett a lakásban, és alaposan kicsípte magát ahhoz képest, hogy néhány lánnyal készült dumálni. Végül hátulról egy leheletfinom puszit adott a férje homlokára (ami önmagában egy külön kunszt), majd becsapta az ajtót, ami után István a férj, mint egy őrült a telefonhoz tépett. Ugyanis éppen fél nyolc volt, amikor a tervek szerint éppen találkoznia kellett volna Maryvel.

Tárcsázott, várta, hogy felvegyék, és közben kinézett az ablakon. Az apja pöcsét! Felesége elvitte a kocsit, éppen akkor szállt be. Erről szó se volt. Pont most, amikor különben is késésben van. Na, végre, Mary felvette a kagylót.

– Szia, én vagyok.

– Mi van? Az ajtóból jöttem vissza. Van valami gáz?

– Nem, semmi, csak valami közbejött, és még fel se öltöztem.

– Cseszd meg, – jött a tömör válasz – most mi legyen?

– Semmi. Tépek, ahogy tudok. Amint odaérek hozzád, felcsengetek.

– Az nem jó, mert a kaputelefon napok óta nem működik, gyere fel.

– OK. Felmegyek.

– Figyelj, István, kábé mikor érsz ide?

– Nem tudom, mert lerobbant a kocsi – füllentett egyet, mert nem volt kedve bevallani, hogy saját nője „lopta el” egy röpke éjszakára – de majd hívok egy taxit.

Ezzel le is tette a telefont, és még öltözés közben nyomkodni kezdte a taxitársaság számát. Ennek ellenére mire Mary ajtajához ért, már negyed kilenc felé járt az idő. Hamarosan kiderült, hogy az előszobacsengő se szól, és ököllel kell verni az ajtót. Ez egy eléggé reménytelen dulakodásnak tűnt, mert Mary CD-je még az ajtón át is bömbölt. Pillanatnyilag tehát az volt a helyzet, hogy lent járómotorral várt egy taxi, a férfi verte az ajtót, Mary pedig a fülén ült. István zsebéből előhalászta a mobilt, és lázasan hívta Mary számát.

– Mi van, elindultál már?

– Figyelj, nem szól a csengőd, bömböl a cédéd, itt állok az ajtód előtt, és azt kérdezed tőlem, elindultam-e már.

Halk sikoly – Jesszusom, nyitom – majd bentről hangos rohanás, és pezsgőszínű ruhában Mary kivágta az előszobaajtót. István belépett és megállapította, hogy a szorosan testre tapadó szerelés vadiúj.

– Hogy tetszik? – kérdezte Mary – és pörgött egyet a ruhában.

– Abszolút nyerő! – ismerte be a férfi, miközben szemmel követte a tenyérnyi fülbevalót, amely szakítva felfüggesztett helyzetével, önálló életre kelvén berepült egyenesen a szekrény alá.

– Jó ez az új fülbevalódivat, csak nem szabad hozzá mozogni. – Próbálta a férfi elveszíteni a több hónap alatt felépített szimpátiát. Mary szemei leguggolás közben villogtak is, majd megpróbálta kihalászni a fülbevalónak használt világoskék párizsi-szeletet. Úgy tűnt azonban, hogy a szélsőséges mozgás nemcsak a fülbevalónak, de a szűk ruhának se nyerte el a tetszését, mert Mary popójának környékén a cipzár egy 20-30 centis szakaszon kiszakadt.

A reccsenés hallatára Mary guggoló helyzetben megmerevedett és ránézett a férfire. Egy darabig játszották a farkasszemet. – Ma este ez van, semmi se jön be – nevették el magukat mind a ketten. Elsőnek István szólalt meg.

– Hát, kezdésre nem érünk oda, az tuti.

– Lassan már a végére se – válaszolta Mary, majd hozzátette – mert ugye most jön az átöltözés.

– Addig kimegyek – kezdett el István tapintatoskodni.

– Minek? Fogsz ma este többet is látni.

– Hát csak úgy szokásból – állt egyik lábáról a másikra a férfi. Mary ránézett és kuncogni kezdett, majd megnyugtatta – Ha szégyenlős lennék, nem hívtalak volna el.

Tehát így állunk, Mary nem szégyenlős. Hurrá! Persze a nők nem úgy öltöznek át, mint a férfiak. Először levetette a szakadt pezsgőt, és ott állt szekrénye előtt egy falatnyi tangában, és leltározott, ami azt jelentette, hogy sorra minden ruhát a kezébe vett, majd visszaejtette egy „uncsi” megjegyzéssel. István önfeledten nézte a műveletet, illetve sokkal inkább Maryt az elképesztően apró tangában, hátulról, hajlongás és egyéb kunstiklik közepette. Közben Mary hangosan beszélgetett valakivel és választ nem várva magyarázott, ezt miért nem veszi fel, azt miért nem veszi fel, és így tovább. Egy férfi ennyi ruhával isten úgyse, ötszáz évig kihúzná, ő meg nem tud mit felvenni!

A végén Mary leakasztott egy millió csipkéből álló fekete költeményt, csak úgy natúr magához szorította, megfordult és megszólalt:

– Szerinted ez jó lesz?

– Hát, ha temetésre megyünk – bárgyúskodott István, miközben szemeit az egy réteg csipke alatt megbújó keblekre tapasztotta, amit Mary nagyon is jól látott, de csak állt és kérdésére várta az érdemi választ. Közben pedig a maga elé fogott ruha egyre lejjebb csúszott. Micsoda bitang jó mellek, állapította meg magában a férfi, de már kellene valamit szólni, mert lassan harapni lehet a csendet.

– Halálosan jó az alakod – hallotta saját rekedt hangját, amire Mary leejtette a ruhát, és kellő lassúsággal 360 fokot fordult.

– Tetszik? – tette fel az est legfeleslegesebb kérdését.

– Kár, hogy most nősültem – motyogta magában a férfi, és két kezét önkéntelenül Mary irányába nyújtotta, amibe Mary néhány lassú lépést téve szép komótosan belecsúszott.

Rögtönzött, de annál kiadósabb szeretkezésük előtt az utolsó, még értelmes mondat Mary száját hagyta el: most már úgyis elkéstünk.

Ez be is jött. A Bondi címre fél tizenegykor érkeztek meg. Igaz, Istvánnak már egyáltalán nem volt fontos, de Mary ragaszkodott hozzá „én sose szegem meg a szavam” alapon.

Az apartmant-ház kapuja természetesen zárva volt, és akkor megkezdődött a hülyéskedés a recsegő-ropogó kaputelefonnal, amit ha nem vesznek fel, állandóan nyomni kell egy gombot, vagy nem szabad hozzányúlni, vagy mindenki hallja, vagy senki. Aztán valahogy ez is megoldódott, és jó néhány szótag kimaradásával valaki bejelentette, hogy lejön értük.

Így is történt, egy szakállas férfi öt perc múlva fürdőköpenyben, papucsban, csatakos hajjal kimászott a liftajtó mögül. Hi, how are you? Bemutatás. István agyán átvillant egy pillanatra, nem úszó tanfolyam van-e a hatodikon, de némi mosoly kíséretében elhessegette a gondolatot. Szeretkezés közben megzavart férfiak nemigen ismerik a viccet.

Fölfelé menet Bob a liftben közölte, hogy a többiek nyolckor kezdtek, és a legokosabb, ha az előszobában levetkőznek, mert az olyan hülyén néz ki, ha ruhástól mennek be a szobába. Bár István megértően bólogatott, Mary mégis fontosnak tartotta megjegyezni, hogy partnere teljesen új fiú, amit Bob egykedvűen vett tudomásul.

Az előszobában Bob szó nélkül eltűnt a fürdőszobaajtón keresztül. A meglehetősen otthonosan mozgó Mary pedig vetkőzni kezdett, és szemeivel biztatta Istvánt, hogy kövesse tettét. Másodperceken belül totál pucérok voltak, félórán belül immár másodszor. Aztán Mary vezetésével beléptek egy gyengén kivilágított hatalmas szobába, ahol szerte-szétszórt emberhalmazok voltak láthatók.

Mint új fiúhoz illik, István megkérdezte Maryt, most mi lesz. Mary egy szót se szólt, csak annak rendje és módja szerint finoman magára húzta a férfit, majd nagy sokára játékosan a fülébe súgta – most szépen körülnézel, és a többi már a te dolgod.

István legszívesebben azt mondta volna, hiába néz körül, mert ebben a pózban kizárólag csak őt látja, ami ugyan nem baj, de akkor kár volt idejönni. Már csak azért is, mert egy napon megszerezni egy nőt, és mindjárt átengedni másnak elég nagy hülyeségnek tűnik. Ezért aztán inkább azt mondta – hiába nézek körül, te vagy itt a non plusz ultra – mert még akkor nem tudta, hogy az igazi non plusz ultrára egy kicsit még várni kell.

A következő 10-15 percet szorosan összeölelkezve együtt töltötték el, amit Mary nem különösebben díjazott, mert az együtt érkező partnerek a „házirend” szerint az ajtóban szét szoktak válni. Ezért aztán egy idő után megszólalt.

Azért legalább nézzél körül, nem én vagyok itt az egyetlen nő, meg aztán mindjárt csatlakozik hozzánk valaki, egyébként mindenkit ismerek kivéve azt a fekete hajú nőt, akit egyszerre két pasi abajgat a nagyobbik díványon.

– Tényleg? – nézett körbe István is, majd erőtlenül folytatta –

– Ne is mondd, én meg csak azt az egy nőt ismerem.

– Ne hülyéskedj, tényleg ismered? – csodálkozott el István kétfordulós partnere.

– De még mennyire. Tudod ki az? – és mielőtt szónoki kérdésére választ kapott volna, folytatta – Nicol, a feleségem.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
____________________________________________

(ACs-45) Azok a csodálatos nők – A körültekintés csimborasszója

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Ica nénikém már jóval ötven felett volt, amikor mindig tökrészeg férje, az Állatorvosi Főiskola (akkor még nem volt egyetem) párttitkárja délelőtti delíriumos mámorában egy félemeletnyit legurult a lépcsőházban, ráadásul biológiailag olyan kimért pontossággal, hogy egy héttel később meg lehetett tartani a temetését. Nem kell szépíteni a dolgot, Ica fellélegzett. Feltételezésem szerint házaséletet már rég nem éltek, a férj a háztartásba anyagiakat nem ruházott be, egyetlen gyerekük már „kirepült”, szóval nénikém részére a részeg gurulást személyesen maga a gondviselő rendelte el.

Aprócska nyugdíjából úgy, ahogy kijött, de hetente egyszer eljárt apámékhoz segíteni a takarításban, ami ebéddel és apró anyagi juttatásokkal járt, de az igazi ok kétségtelenül a családi pletykák meghányás-vetése lehetett. Ezért fordult elő, hogy minden harmadik-negyedik látogatásom alkalmából vele is összefutottam.

Az évek aztán szép lassan teltek, és Ica egyre gyakrabban panaszkodott, hogy nyomasztja az egyedüllét. Egyetlen fiától volt ugyan két unokája, de azok már nagyobbacskák voltak, nagymamára aligha volt szükség. Ezért egy alkalommal megkérdeztem tőle, mi az ördögért nem áll össze valakivel, mind a ketten jobban járnának.

Ica néném nem volt valami gyors felfogású, felvetésemre csak hetekkel később kaptam választ. Ezek szerint kifogása nem lenne a dologgal kapcsolatban, de honnan az ördögből tud ő leakasztani egy megfelelő férfit. Na, ha csak ez kell, lépett közbe apám, ő tud segíteni a dolgon. Be is mutatta húgának egy ismerősét, egy korban hozzáillő, nemrég megözvegyült férfit.

Ica és Kálmán diplomáciai tárgyalásokba kezdtek. Első alkalommal beültek egy apró cukrászdába egy óbudai mellékutcában, ahol egy-egy feketekávé elfogyasztása mellett játszi könnyedséggel egyetértettek abban, hogy mindketten megtartják lakásukat, nem költöznek össze és a szex egy szóba se jöhető, felesleges nyűg.

Második találkozásuk alkalmával kiderítették, hogy nyugdíjuk nagy vonalakban azonos, tehát egyiknek se nyílik lehetősége anyagilag kihasználni a másikat.

A most már törzshelynek számító cukrászda harmadik meglátogatásakor kénytelenek voltak az előző heti témát sztornírozni, mivel Ica a közös főzésről hallani se akart, és Kálmán is meg volt elégedve a hónapok óta igénybe vett előfizetéses étkezésével.

Ekkor egy kis diplomáciai csend állt be, mert Kálmán rokoni temetésre leutazott vidékre, de a következő szerdán pontban háromkor már megint benn ült a törzshelyen, ahová Ica is perceken belül megérkezett. Ekkor került sor a közös szórakozások egyeztetésére. Ica imádott olvasni, és óriási előnyben részesítette a romantikus regénygiccseket. Kálmán viszont sakkozni járt át a szomszédba. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt összeegyeztetni nem lehet. Tévézni mind a ketten szerettek, különösen az olyan programokat kedvelték, mint az „Önök kérték”, de TV-készüléke mindkettőjüknek volt. Egy-egy műsorért nem volt érdemes átmászkálni egymáshoz.

Az egy héttel később megtartott közös kávékevergetéskor Kálmán előállt az egyesített mosás ötletével, ami némi gazdaságossággal járna, ugyanis mindkettőjük mosógépe fél kapacitással van működtetve. Ekkor fordult elő első alkalommal, hogy Ica felemelte a hangját és megengedett magának némi közönséges megnyilvánulást is, mert kijelentette, hogy egy férfi szaros gatyáját életében soha többé nem akarja kimosni.

A jelek szerint gatyájának szarossá nyilvánítása még nem lépte át Kálmán tűrőképességét, mert a közös kávéfogyasztásra egy héttel később is sor került. Ez alkalommal a téma a közelgő halottak napján esedékes temetőlátogatás volt, de dűlőre nem jutottak, mert Ica édesanyja – azaz az apai nagyanyám – és Kálmán elhunyt nejének sírját fél Budapest választotta el egymástól.

A temetőlátogatás után csendesebb szerdai napok következtek, mert a témák kezdtek ellaposodni. Kálmán tett célzást arra, hogy két tucat lyukas zoknit őrizget az éjjeliszekrény fiókjában, de a stoppolás lehetőségét Ica könnyedén elhárította fokozódó szürke hályogjával. Cserébe Kálmánról kiderült, hogy kezében remeg a csavarhúzó, amikor meg kellene erősíteni Ica egyik rozsdamentes lábasának a fülét.

Később a szerda délutánokat főleg arra használták fel, hogy együtt méltatlankodtak a mai ifjúság viselkedése miatt és hatalmasakat egyetértettek abban, hogy az ő idejükben ez egészen másként volt. Aztán rohamosan közeledni kezdett a karácsony, és a szenteste közös eltöltése szinte adta magát, de nem tudtak dönteni, melyikük menjen át a másikhoz. Ica nem vállalta a főzést, Kálmán pedig feleslegesnek tartotta a karácsonyfát.

Január vége felé Ica influenzát kapott, amiről Kálmánt telefonon értesítette. Így esett, hogy egy szerda kimaradt. A következő szerda előtt Icával megint összefutottam anyáméknál, ahol a téma az volt, Ica elmenjen-e a következő szerdai találkozóra. Hosszas töprengés után Ica úgy döntött, hogy nem megy. Érdeklődésemre azt a választ adta, hogy betegsége alatt Kálmán nem ajánlotta fel, hogy meglátogatja. – Mondd meg, Tibikém, – tette fel nekem a kérdést – mit várhatnék én el egy ilyen embertől, akkor, amikor komoly szükségem lenne rá?

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________

(ACs-44) Azok a csodálatos nők – Mindenható diploma

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Első gyermekem hét éves lehetett, amikor feleségemmel eszünkbe jutott, hogy nem feltétlenül kell nekünk egész este otthon ülni. Újsághirdetés útján fogadtunk egy (nagyon) ifjú hölgyet, aki órabérért ült az alvó gyermekek mellett, ami alatt mi színházban kifejezetten jól éreztük magunkat, vagy éppen beültünk egy zenés helyre vacsorázni, amihez foghatók manapság nincsenek. Aztán úgy éjjel 11-12 között hazaértünk.

Az első kiruccanás után feleségemnek eszébe jutott, hogy jó-jó, de hogy fog ez a lány hazajutni, mert ha taxival, akkor arra rámegy mindaz, amit tőlünk a gyerek felügyeletért kap. Ha mi fizetjük a taxit is, akkor tulajdonképpen dupla órabért adunk. Mit tudom én – válaszoltam. Tudod mit? – tette fel az álkérdést a nejem – vidd te haza, percek alatt visszaérsz, a benzin pedig fillérekbe kerül.

Gabi, mert így hívták a gyerekfelügyelőt, egy picit szabadkozott, nyilván az udvariasság kedvéért, de aztán pillanatok alatt ráállt a dologra. Az, hogy a XIX. kerületben lakik, vagyis a Duna másik oldalán jó messze, már csak a kocsiban derült ki. Feleségem szerint ezt nevezik „percek alatt visszaérsz”-nek!

Igaz a közlekedési viszonyok abszolút ideálisak voltak, egyfelől, mert akkor még alig volt kocsi az utcákon, másfelől pedig éjfél környékén még napjainkban is elboldogul az ember. Ennek ellenére az utazás, pláne oda-vissza, elég sokáig tartott. Az meg már csak természetes, hogy nem ültünk szótlanul egymás mellett.

Az elrendezés annyira jól bevált, hogy a következő héten is igénybe vettük az ifjú hölgy szolgáltatását, meg utána is. Gabi elmondta, hogy dolgozik, de munka mellett a dolgozók iskolájába jár és az idén fog érettségizni. Erre én csodálkozva felkiáltottam – még nem érettségiztél? Ennek az ártatlan kérdésnek azonban (mint később rádöbbentem) két kihangzása is van. Az első – és én erre gondoltam – hogy ennyire fiatal vagy, azaz még nem vagy 18 éves. A második – és ez eszembe se jutott – te ilyen hülye vagy, még egy nyavalyás érettségid sincs.

A társalgás természetesen tovább folyt, de az addig enyhén kacér csaj (amit én szándékosan nem vettem észre, mert az ember házi nyúlra nem lő – csak ha muszáj he-he-he) feladott a kacérkodással. Na, végre – gondoltam magamban – megjött az esze.

Csak hát az esze annyira megjött, hogy a következő telefonálás alkalmából közölte a feleségemmel, köszöni szépen, de többet nem jön. Mi tehát Gabit elfelejtettük és más megoldás után néztünk, és találtunk. Miközben az idő nem állt meg. Vagyis teltek múltak az évek.

Aztán egy szép napon csöngött a telefon, aminek másik végén egy női hang azután érdeklődött megismerem-e a hangját? Na, ez az a fajta hülyeség, amit utálok. Ha valaki telefonál, mondja meg a nevét és közölje, mit akar. Ez még akkor is így van, ha a telefonálónak csábítóan kellemes női hangja van, mert mi a fenét lehet erre válaszolni. Naomi Cambell? Kinek van ekkora szerencséje? Mindegy, egy idő után kiderült, hogy a telefonáló a mi Gabink, akinek már nem is emlékeztem a vezetéknevére.

Szervusz Gabi, mi járatban vagy? – próbáltam leplezni nagyméretű meglepetésem. Gabi lelkem nem köntörfalazott, kerek-perec közölte, hogy találkozni akar velem. Jézusmária – állt meg bennem a kanál – mi a fene történhetett, hiszen nem tudunk egymásról semmit legalább 5 éve. Mindegy, találkozzunk!

A találkozás egy körúti presszóban testesült valósággá, ahol Gabi ismert meg engem, mert én úgy elmentem volna mellette, mint a sicc. Szóval a lelkes összefutás után leültünk egy asztalhoz és rendeltünk valamit, miközben ki-ki elvégzett egy gyors felmérést. Jó ez a nő – állapítottam meg magamban – de nem sokat töprenghettem rajta, mert Gabi mindjárt a tárgyra tért. Benyúlt a táskájába és kivett egy főiskolai diplomát, de már nem emlékszem, hogy milyen szakon, mert ugye nem ez volt a lényeg. A diploma lobogtatása mellett Gabi belekezdett a szövegelésbe. Látod, most már nekem is van diplomám. Örülök neki, és szívből gratulálok – válaszoltam, és várakozóan néztem rá, hogy folytassa, de ő nem folytatta, hanem lassú mozdulatokkal elrakta a diplomának tűnő papírt, amit én hangtalanul végignéztem, majd egy idő után megtörte a csendet.

Remélem most már hajlandó vagy megdugni? – amire én hápogni kezdtem, de nem hagyta, hogy válaszoljak, azonnal folytatta – de most már nem kellesz, – és ezzel méltóságteljesen feláll, hátra se nézve, szép lassan elhagyta a helyiséget. Én meg percekig néztem utána, és azt hiszem a meglepetéstől még levegőt se vettem.

Amikor magamhoz tértem, intettem a pincérnőnek, hogy fizetek, aki enyhén gúnyos pofával állt meg az asztal mellett. Praxisában nem ez lehetett az első eset, amikor otthagytak egy pasit közvetlenül az orra előtt, de ez most nem izgatott. Azon töprengtem, hogy Gabinak vajon 5 évig végig az volt a hajtómotorja, hogy egy félreértett mondatra megadja a méltó választ? Egyáltalán, ez egy válasz?

Ma már ilyesmin nem töprengenék. Pontosan tudom, hogy a női lélek kiismerhetetlen. Ráadásul nincs közöttük két teljesen egyforma.

________________________________________________________
________________________________________________________
______________________________________________

(ACs-43) Azok a csodálatos nők – Felebarátod feleségét ne kívánd!

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Az osztályukon dolgozó Lovas Ilona egy különleges jelenség volt. Először is fiatal volt és csinos, bár életkorát nem lehetett kapásból megállapítani, mert művészlélek lévén, nemigen adott a külsőségekre. Másodszor pedig, mert szemmel láthatóan se férje, se élettársa, se senkije nem volt, öccsével és édesanyjával élt együtt egy tipikus bohémtanyán. Mielőtt tovább mennénk ezt a „bohémtanya” kifejezést meg kell magyarázni. Szóval egy olyan lakásnak álcázott hely, ahol hol van étel, hol nincs, különböző furcsa tárgyak (művészeti relikviák) hevernek szanaszét, mindig többen vannak jelen, mint ahányan ott alszanak, nem feltétlenül ismer mindenki mindenkit, soha senkinek nincs pénze, a családtagok egymás ruháit hordják, és még sorolhatnám napestig.

Ilyen állapotok láttán az ember azt hihetné, hogy egy kis kefélésért az odalátogatónak nem feltétlenül kell kitörni a nyakát. Hát ez az. Lovas Ilonát a munkahelyen mindenki meg akarta kefélni. Nem tudom kell-e magyarázni, de ez a megkefélés úgy szokott kezdődni, hogy fiatalok esetében elmennek egy diszkóba vagy egy pláza moziba, egy kicsit idősebb férfi pedig közös vacsorát javasol egy csendes vagy divatos helyen, az ízlésnek megfelelően. Aztán mozi vagy vacsora után vagy történik valami, vagy nem, minden esetre döntenek a folyatás mellett vagy ellen.

Lovas Ilonát is próbálták hívni ide vagy oda, és sohase hiába. Ilona szívesen ment evezni, kirándulni, moziba, színházba vagy éppen vacsorázni, hívhatta fű vagy fa, a válasz minden esetben „igen” volt. Egy idő után nem volt férfi messze a környéken, beleértve az alattunk és a felettünk lévő emeleteket is, aki Lovas Ilonát ne hívta volna meg valamire

Ami viszont egyöntetű volt az összes próbálkozásnál, hogy egy-két alkalom után a lukratív lehetőség megszakadt. Egy idő után természetesen híre ment, hogy Ilonát nem lefektetni, még megcsókolni se lehet. Felmerült a lehetősége annak, hogy netán leszbikus lenne, de ennek nem volt semmi kézzelfogható jele, másfelől pedig az ízig-vérig leszbikus ki nem állhatja a férfiakat, amit Lovas Ilonáról elmondani nem lehetett.

A jelenség különösen azért volt meglepő, mert Ilona főtevékenysége a textilfestés volt, de a munkahelyén főleg retusált, vagyis tényleg művészlélek volt, akikről nem az a hír járja, hogy spártai életmóddal sanyargatják magukat. Aztán azt se kell elfelejteni, hogy a titokban nős férfiak, vagy akik azt állítják, hogy válófélben vannak, szokás szerint mindig ráérnek csak szombat és vasárnap nem. A hét vége ugyanis nem létező, vagy válófélben lévő feleségeiké. Ehhez hasonló titkos férj tehát nem jöhetett számításba, mert Ilona szombaton csak úgy „elcsábítható” volt, mint bármely hétköznap. Arról nem is beszélve, hogy a helyszíni szemlék alkalmából a bohémtanyán férjhez hasonló lényt fellelni nem lehetett.

Közben teltek a hónapok, és hősnőnket egyre kevesebben egyre ritkábban hívták el bárhova is. Egy idő után nem foglalkoztunk a témával, elvégre, a nem megfejthető rejtvényeket az ember rendszerint az újságköteg alá rejt addig a napig, míg az egészet el nem viszi valamelyik gyerek az iskolai papírgyűjtés alkalmából.

Mígnem egy szép napon futótűzként el nem terjedt a híre, hogy Lovas Ilona egy Söptei nevű függetlenített KISZ titkár titkos arája, az ottlétek pedig hétköznap délelőtt zajlanak, természetesen munkaidőben a függetlenített KISZ irodában. Ez tehát mindent megmagyarázna, ha Söpteinek nem lenne felesége, de volt. Ekkor az éles szemű kolleganők azt találták ki, hogy éppen hogy a feleség létezése az igazi magyarázat. Lovas Ilona szerelmes, kvázi ezért nem kefél senki mással. Söptei megígérte, hogy válni fog, ezért a türelem és a titokba tartás. Lovas Ilona tehát máris feleségnek érezheti magát, és mint ilyen teljes joggal hivatkozhat a mózesi tízparancsolatra: „Felebarátod feleségét ne kívánd!”

Sajnos én ennyivel nem értem be. Túl sok munkahelyi pletykát hallottam már ahhoz, hogy puszta feltételezéseknek és női okfejtéseknek hitet adjak. Na ekkor az egyik közvetlen kolléganőm felfedte a teljes igazságot. Ezek szerint két nappal korábban Lovas Ilonát a KISZ titkár telefonon magéhoz hívatta.

  • Na jó, – vetettem közbe, – ez lenne a bizonyíték?
  • Na várj csak! – Így a kollegina – Ilonán egy oldalcipzáras, szűk szoknya volt, amit könnyen le lehet vetni, csak le kell húzni a cipzárt.
  • Ez óriási – vélekedtem – ezek szerint, ha egy szoknya gyorsan lehúzható, akkor azt munkaidőben le is húzzák.
  • Te ezt nem érted – türelmetlenkedett a kollegina – amikor Ilona visszajött, fel volt dobva….
  • Ezek szerint, ha most én kimegyek a retyóra, és feldobva jövök vissza, akkor szarás helyett dugtam?
  • Nem hagytad, hogy végigmondjam – méltatlankodott a kolléganő – nem csak fel volt dobva, de amikor elment a cipzár a szoknya jobb oldalán volt, amikor visszajött akkor pedig a bal oldalán. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy Ilona a szoknyáját a KISZ titkárnál levetette.
  • Te jó isten! – kiáltottam fel.
  • Úgy bizony, ez az oka annak, hogy a szoknyáját soha, sehol máshol nem vetette le.

________________________________________________________
________________________________________________________
______________________________________________

(ACs-42) Azok a csodálatos nők – Megkésett diákszerelem?

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228A diáklányok többsége őszintén szerelmes valamelyik fiatalabb tanárába. Durvábban megfogalmazva a bakfisok zöme többé-kevésbé apakomplexusban vergődik, amit vagy kinőnek, vagy nem.

Judit nevű, második feleségemnek is volt nyolcadik általánosban egy biológia tanára, akibe a fél osztály „szerelmes” volt, ami akkora élménynek számított, hogy évekkel később több alkalommal is végig kellett hallgatnom az illető tanári, sőt férfiúi erényeit. Istenem, a férji kötelességek listáján ez a végighallgatás is egy tétel.

A történethez csatlakozó következő bejelentés az, hogy volt nejem számtalan erénnyel rendelkezett, de ezek közé valami furcsa véletlen folytán a házastársi hűség nem tartozott. Erre szokás mondani, ez van, ezt kell szeretni. Az egyetlen baj ezzel a mondással, hogy pont ezt nem lehet megszeretni, legfeljebb megszokni. Ráadásul mind a ketten megszoktuk.

Judit különböző emberekkel feküdt össze, nem, mert oly nagy híve lett volna a promiszkuitásnak, hanem mert ezekből a kalandokból általa elképzelt előnyöket vélt kapni. Ugyanis nejem a kezdet kezdetétől fogva, számomra az ugródeszka szerepét szánta, csak maga az elugrás hosszú éveket vett igénybe. A nekifutást viszont gyakran megpróbálta. Mire sikerült neki az elrugaszkodás, eredeti állagának 90 százaléka már a múlté volt, de ez legyen az ő, és a következő ugródeszka problémája.

Az egymás mellett élés békés egyszerűségében egy szép napon elérkeztünk, vagy úgy is mondhatnánk, ránk köszöntött a AIDS lehetőségének történelmi időszaka. Egészen addig egy-egy Judit kaland hozadéka mindössze a trichomonas vagy a candida fertőzés hazacipelése volt, ami a vakarózáson kívül túl nagy problémát nem jelentett antibiotikumokkal bőségesen ellátott világunkban, de amikor a HIV fertőzés lehetőségéről is tudomást szereztünk a helyzet kezdett gyökeresen megváltozni.

Történt pedig, hogy egy szép napon kicsapongó oldalbordám szerződést kötött az Ajtósi Dürer sorba hazatelepült amerikás magyarral, aminek a lényege a hetenként egyszeri látogatáson alapuló kosztpénz kiegészítés volt. Nem is lett volna semmi különösebb probléma, hiszen a dolgok menetébe már rég nem volt beleszólásom, de a pasas korábban a colorádói Denverben élt. Denverről pedig köztudott volt, hogy akkoriban a világ AIDS-el legjobban fertőzött városának hírében állt.

Amikor ezt az apróságot Judit tudomására hoztam, beállt a családi pánik. Mint mindig, amikor szarban volt, most is hozzám rohant segítségért:

  • Na, most mit tegyek?
  • Mit tegyél, mit tegyél? – dühöngtem hangosan – legelőször is menj el a Mária utcába és vizsgáltasd meg magad, nem vagy-e máris AIDS-es. A többit majd meglátjuk. – Judit el is ment a Bőr és nemi beteg gondozó Intézetbe, hazajött és nagy boldogan újságolta:
  • Képzeld el, a volt biológia tanárommal futottam össze, ő ott a főnök.
  • Nahát, milyen szerencse – csodálkoztam egyet – és különben mit szólt az esethez?
  • Azt mondtam neki, hogy a férjem Afrikában volt egy hónapig és biztos akarok lenni a dologban.
  • Ennyi?
  • Igen – állította nőm.
  • Szép tőled, hogy rám kented a dolgot. Különben mikor lesz eredmény?
  • Jövő héten megint bemegyek.

 

Ezzel a téma egy teljes hétre le is zárult. Aztán Judit bement az eredményért, majd egy órával később haza érkezett teljesen kiborulva. Így, első látásra meg voltam róla győződve, hogy az eredmény pozitív, csak az dúlhatja fel ekkora mértékben egy nő lelkét. De mint mindig, most is tévedtem. Hiába na, a nők sok évig tartó együttélés után is tudnak meglepetést okozni.

Kiderült, hogy amikor belépett az intézmény főnökének a szobájába, a volt biológia tanár mosolyogva közölte az eredményt, miszerint Judit HIV negatív. Majd ezt követve odament az ajtóhoz, kulcsra zárta, a nejemet felpakolta az íróasztalra, lehúzta a bugyiját (hogy ez a művelet mennyire ment nehezen, avagy könnyen, arról nem esett szó) és a szakterülete, azaz a biológia előírásai szerint megdugta.

Már éppen a számon volt, hogy ez tényleg felháborító, de miért hagytad? Amikor ő szólalt meg először „a szemét állat, az íróasztal tetején, miért nem hívott fel a lakására?”

P.S. 40 alatti amatőr férjeknek: Ez a denveri pasi, és az íróasztalos dolog lehet, hogy csak nekem lett kitalálva. A női trükkök tárháza végtelen.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________

(ACs-41) Azok a csodálatos nők – Internet szerelem

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Nem akarok felvágni vele, de naponta érkezik egy-két E-mail az olvasóimtól. Ezért még nem kell felvennem egy személyi titkárt, meg tudom válaszolni valamennyit magam is, és meg is válaszolom őket. Szerintem az író-olvasó kapcsolat nem ott ér végett, ahol a vevő leperkálja azt a nem is túl kis összeget, és kilép a könyvesboltból.

Na, most a levelek. Mondjuk, olyan nincs, amiben elküldenek melegebb vidékre, de kritikát azért kapok jó- és rosszindulatút egyaránt. A többség mégis arról értesít, hogy mekkorákat röhögött a könyvön, és milyen jót szórakozott rajta. Van olyan levélíró is, aki túlzásba viszi a dolgot, és azt állítja, ahányszor a könyvemből eszébe jut ez vagy az, menten hangosan felnevet mondjuk, leves kanalazás közben. Természetesen mindenkinek megköszönöm méltató sorait, és akinek van valami kérdése, hát, azt érdemben megválaszolom. A levelezés ennél a pontnál általában be szokott fejeződni. Mondom, általában. Volt már azonban néhány érdekes kivétel.

Az egyik ilyen levél írója egy 25 éves nő volt, ami nem számított különlegességnek, de az már igen, hogy bármit válaszoltam neki, az további levelek írására sarkallta. Egy szép napon pedig arra ébredtem, hogy a nő sikeresen kialakított egy tip-top bizalmi kapcsolatot kettőnk között. Szinte már mindent tudtunk egymásról, a lopakodó észrevétlenségben.

A történet itt be is fejeződne, ha egy szép napon nem robbant volna a bomba, de robbant. Erika – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – egyszerűen bejelentette, hogy gyereket akar tőlem. Szerintem okosabb lett volna, ha azzal kezdi, tudok-e még nemzeni, de ő ezt a fokozatot diszkréten átugrotta. Nekem pedig egyből beugrott az a G. B. Shaw anekdota, ami szerint az idős, és befutott Shaw kezét megkérte egy fiatal és buta, de persze csodásan szép színésznő azzal az indokkal, hogy micsoda sikeres gyerekeik lesznek örökölve Shaw eszét és a hölgy szépségét. Shaw az ötletet azzal hárította el, hogy a gyerek ne-adj-isten akár az ő szépségét és a hölgy eszét is örökölheti, ami kifejezett katasztrófa lenne. Szóval eszembe jutott, mert ugye nincs új a Nap alatt, de nem akartam plagizálni, ezért inkább más vizekre eveztem, és megkérdeztem, tud-e arról, hogy van feleségem? Tudott.

Akkor azt kezdtem feszegetni, hogy mégis, miként gondolja a dolog bonyolítását? Persze a levelezést abba is hagyhattam volna, de az vesse az első követ, akit nem tett volna a dolog kíváncsivá. Tehát érdeklődtem. Erika nem jött zavarba, azt javasolta, hogy beszéljem meg a feleségemmel a dolgot, mert ő most éppen Németországban vendégmunkás és a „háziak” hamarosan elmennek két hétre. Ezen kívül kijön értem a repülőtérre, sőt fizeti a repülőjegyet, ha nem lenne Euróm.

Euróm éppen van – válaszoltam – csak az a helyzet, hogy a feleségem kifejezetten utálja, ha valaki tőlem akar gyereket. Erika tehát kapott egy határozott nemleges választ. Viszont ez a nő olyan választ, hogy NEM, egyszerűen nem ismert. Kiderült, nem ragaszkodik az utazásomhoz, nem akar elszakítani a feleségemtől, nem akarja tönkretenni a házaséletünket, nem akar a szeretőm lenni. Szóval semmit se akar, csak egy gyereket, és persze tőlem, amit megtoldott azzal, hogy hamarosan hazautazik, átmegy, sőt megpihen Budapesten, és akkor nyélbe lehetne ütni a dolgot.

Erre kitaláltam, hogy utálom a várost, már évek óta nem jártam Budapesten, és ide vagyok ragadva a számítógépem elé. Erika makacssága azonban minden mértéken felülinek bizonyult. Ha nekem nem felel meg, hogy helybe jön – pötyögte le az outlook expressen, akkor találjak ki valamit én.

Ötletek helyett azt kezdtem boncolgatni, tudja-e mitől lesz a gyerek? Tudta. Tudja-e, hogy a művelet 2000 km távolságból nem megvalósítható. Tudta. Hát, akkor adja elő ő az elképzelését. Előadott egy harmadik verziót. Ekkor feszegettem egy kicsit a korkülönbséget, és felhívtam a figyelmét arra, nem a lányom, de még az unokám is lehetne. Válasz: lehetne, de nem az. Ezek után bedobtam, hogy még nem is láttuk egymást. Ezzel egyetértett és leveléhez mellékelt egy fényképet, valamint megnyugtatott, hogy nekem nem kell küldeni fényképet magamról, mert könyveim hátlapján ott virít a képem, majd megtoldotta azzal, hogy milyen édesen mosolygok.

Na gondoltam magamban, ha lúd, akkor legyen kövér és akt képet kértem. Másnap ott volt az aktkép, amit maga készített egy mobil telefonnal. Erre finoman közöltem, hogy a teltkarcsú nőket nem csípem, és hiába emelte magasba mindkét kezét, a jókora tőgyek így is lógnak. Semmi vész – válaszolta – hány kilót fogyjon le? Csak egy szavamba kerül.

Ekkora lenne a férfi hiány – tűnődtem magamban, miközben kezdtem kifogyni az ötletekből, de azért még volt néhány. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a gyereknek az egészséges fejlődéshez kell egy apa is. Ezzel egyetértett és megígérte, hogy szülés után férjhez megy, de azért küld majd képeket a gyerekemről. Na, ha férjhez megy, nem lehetne az a gyerek inkább a leendő férjtől? Nem – jött a határozott válasz – mert a pasi tök hülye. Honnan tudja, hiszen még nem is ismeri? De ismeri, az anyja már kinézte neki, pont ezért akart tőlem gyereket. Sakk-matt!

Ekkor ajánlottam a mesterséges megtermékenyítést egy spermabanktól, ahová kizárólag szuperzsenik ondója kerülhet be. Erika angyali türelemmel közölte, hogy erről sajnos nem lehet szó, mert ő még szűz. Na, cseszd meg, új fejlemény! Tehát szűztelenítéssel egybekötött megtermékenyítés, lehetőleg egy ültő helyben. Igen, majd ő megmondja mikor, mert figyelni fog a peteérésre.

Gondolom, azóta is a peteérését lesi, mert a számítógépemen letiltottam a feladót és azon vigyorgok, milyen jó, hogy az elektronikus megtermékenyítést még nem találták fel, most rághatnám a körmöm, hogy fiú lesz-e vagy lány.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________________

(ACs-39) Azok a csodálatos nők – Szűz a lelke mindennek

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Manapság minden szűz, például egy nő lába, ha még nem látott gyantát, gyantaszűz. Szűz a sör, ha nincs benne alkohol. Természetesen lehet valami akár extra szűz is, mint mondjuk az olíva olaj, ha a kereskedő 1500 forintot akar kapni egy literért. Hogy ez nőkre átvetítve mit jelent, el se tudom képzelni, dupla szűzhártya vagy csak szimpla, de dupla vastag? Tuja valaki a választ?

Fiatal koromban csak a nő lehetett szűz, azok is egyre rövidebb ideig. Mindenesetre életem első nője szűz volt, és ugye ezek szerint én is, bár ezt a szót férfiakra használni nekem egy kicsit komikus. Ez azonban nem változtat a lényegen. Szüzek voltunk mindahányan, azaz összesen ketten. Nem állítom, hogy azonnal tudtuk, mit kell tenni, de viszonylag hamar kitaláltuk az anatómia adta lehetőségeket. Megy az ilyesmi, mint a karikacsapás, gondoskodnak róla a hormonok. Hogy ez a dupla szűz elrendezés szerencsés-e vagy sem, nehéz eldönteni. A férfiak egy része megdöglik a szüzekért, egy másik része menekül előlük. Az araboknál meg egyenesen megkövezik azt a nőt, akiről a nászéjszakán kiderül, hogy nem szűz. Hülye egy világ. Teljesen indokolatlanul szűzcentrikus.

Javakorabeli férfi voltam, amikor öregedő apám, aki már nem praktizált, de imádott beszélni róla, megkérdezte, hány szűz nő volt az életemben. Némi töprengés után rávágtam, hogy nyolc. Apám elismerően bólogatott, majd azt mondta, jó neked, én mindig csak a második voltam. Ránéztem, aztán hangosan kitört mindkettőnkből a röhögés, majd eszembe jutott Klárika.

Klárika 32 volt, amikor megismertem, és napokon belül adódott rá alkalom, hogy kérdezés nélkül „bevallja”: életében én vagyok a második férfi. Ha egy nő hazudik, nem nagyon idegesít, nem a szövegre szoktam koncentrálni, de a szükségtelen hazudozás rendszerint kihoz a sodromból. Tényleg? – Tettem fel némi szarkasztikus hangsúllyal a csodálkozó kérdést. Igen – jött a válasz, miközben őszintének álcázott ártatlan kék szemét rám szegezte.

Nem feszegettem a kérdést, nem kívántam elpuskázni egy beindult kapcsolatot, de a témát evidenciában tartottam, és vártam a megfelelő alkalomra, ami természetesen egy szép napon meg is érkezett. Klárika egy hattagú társaság füle hallatára kijelentette, hogy én őt majdnem szűzen kaptam meg. Jellemző módon a társaság egyetlen tagjának se tűnt fel a kijelentés és úgy siklottak át felette, mintha mindössze a töltött káposzta minőségéről lett volna szó. Jóra sikerült és kész. Senkit nem zavart, hogy ez az „analóg” kifejezés egyre jobban digitalizálódó világunkban kifejezett marhaság. Analóg vonalon valami lehet majdnem három, vagy jóval több, mint kettő, de digitálisan vagy három, vagy kettő. Nem lehet valaki majdnem szűz. Vagy szűz, vagy nem. Így aztán ez a kijelentés nekem egy kicsit már tényleg sok volt. Négyszemközt megkérdeztem Klárikától, hogy is volt ez a majdnem szűz dolog?

Ezek szerint Klárika meggondolatlan fejjel 17 évesen egy kérőnek igent mondott, de a nászéjszakát követve kiderült, hogy a férfi súlyos alkoholista. Ez a felfedezés úgy elvette a kedvét a férfiaktól, hogy kerek 15 éven át rájuk se tudott nézni. Mindent összegezve nekem tulajdonképpen egy majdnem szűz gyöngyszemre sikerült szert tennem. Ne is mondjam, az egyik ámulatból a másikba zuhantam, és egyre azon törtem a fejem, miért nézek én ki ekkora hülyének.

Közben valahogy kialakult az a gyakorlat, hogy vasárnap délben felmentünk Klárika egyedül élő, özvegy édesanyjához természetesen ebédelni. A következő alkalommal Klárika háta mögött alkalmam nyílt feltenni egy aprócska kérdést a drága mamának, ami így szólt: – Nehéz egy 35 éves nőről elképzelni, de igaz, hogy Klárikának előttem csak 5 férfivel volt dolga? A drága mama őszintének tűnő kék szemét rajtam felejtve, szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy igen. – Apám, ha élne, boldogan venné tudomásul, hogy egyszer fiának is sikerült másodiknak lenni.

________________________________________________________
________________________________________________________
____________________________________

(ACs-37) Azok a csodálatos nők – Három a kislány, vagy inkább hat

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Miki barátommal 20 évesen ismerkedtem össze a seregben. A sors úgy hozta, hogy szorosan egymás mellett voltunk beosztva egy kivételezett alakulatnál. Aztán együtt disszidáltunk, együtt mentünk Ausztráliába, ahonnan én visszajöttem, ő viszont nem. Aztán mind a ketten megnősültünk, majd jöttek a gyerekek. Néhány évvel múltunk 30, amikor Miki felesége tragikus körülmények között elhunyt, hagyva maga mögött két apró gyereket. Így esett, hogy 1967 tavaszán hazajött a maradék, három fős család. A cél egy két gyereket felvállaló nevelő anyuka és feleség megtalálása volt az előttük álló nagy ausztrál jövőhöz. Miki dolga idehaza már valójában ideálisnak volt mondható, mert a 2 és 5 éves gyerek felügyeletét a nagymama boldogan átvállalta. Miki barátom szabad volt, mint a madár, más dolga nem lévén, mint találni egy alkalmas feleséget, amihez nem a legpraktikusabban fogott hozzá.

Miki egy hétköznap délelőtt 10 körül bement az Anna presszóba, ahol bizalmasan közölte a főpincérrel, hogy ő egy ausztrál üzletember, aki ki akar magával vinni egy magyar feleséget. A főpincér természetesen megtette a magáét. A frissen szerzett információt átadta kedvenc kurvájának, akit ő maga is megdugott hetente egyszer-kétszer. A csaj viszont képtelen volt magában tartani a szenzációs infót, aminek az lett a közvetlen következménye, hogy a belvárosi nők színe java rátépett a barátomra, aki hozott magával Németországból egy VW kisbuszt, ami abban az időben akkora státusz volt, mint most a legújabb Volvo. Ráadásul a Római parton, egész nyárra, közösen béreltünk egy nyaralót, ami kitűnő infrastruktúrának bizonyult a nőkkel való „foglalkozáshoz”.

A nyárnak már nagy vonalakban elment a fele, amikor Miki közölte velem, hogy csöpög a hímvesszője és persze csíp, amikor vizel. Nem vagyok bőrgyógyász, de a kankó diagnosztizálására azért képes vagyok. Most akik nem tudná, azzal közlöm, hogy abban az időben Magyarországon gyakorlatilag nem volt nemi betegség, legfeljebb a terhességtől kellett izgulni, de gondolom erre az ausztrál üzletember nem sokat adott. Minden esetre kondomot nem használt. Kábé ekkorra ért hazánkba a szexuális forradalom, miközben az AIDS megjelenéséhez kellett még másfél évtized. Szóval ez volt a szex fénykora. Miki minden esetre megkapta a szinte lehetetlent. Szerencsére az egyik volt osztálytársából orvos lett, akit felkeresett a problémájával. A doki közölte vele, hogy ez manapság nem probléma, egy injekció a seggébe, és a dolognak egyszer és mindenkorra vége, de van egy kis adminisztrációs gubanc. A rendelkezések értelmében az injekció beadásával egy időben az orvosnak törvény által előírt kötelessége megtudni a fertőzés forrását, és azt a személyt is seggbe szúrni, miután elárulta, hogy ő kitől kapta. A volt osztálytárs tehát érdeklődött, hogy Miki az elmúlt 3-4 nap alatt kivel közösült? – Kivel? – csodálkozott ez a kankós beteg. – Inkább kikkel? – Na jó, engem nem érdekel – így az orvos – holnap délelőtt hozd ide őket.

Az esti beszélgetésnél kiderült, hogy az elmúlt 4 nap alatt 6 hölgy lehetett a fertőzés forrása, de hogy melyik, az nem volt kideríthető. Másnap reggel Miki sorba felkereste a nőket, akiknek semmit se magyarázott, csak beültette őket a VW kisbuszba, majd mind a hattal beállított az orvoshoz, aki alig tudta leplezni a röhögését. Percek alatt a hat nő megkapta a maga seggbe döfését, miközben egymást le büdös kurvázták, mert mindenki a másikat vádolta a gonococcus rejtegetésével. Aztán elmúlt a nyár, és egyik se lett feleség, az a kiváltság egy hetediknek jutott, aki egészen biztos nem lehetett a fertőzés forrása.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
_________________________________________

(ACs-36) Azok a csodálatos nők – Az enyhén elmebeteg nő

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Judit nevű élettársam egy idő után ráunt a háziasszony szerepére, és ellenmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy megvalósítja önmagát. Tekintettel arra, hogy az önmegvalósítás akkoriban egyre divatosabb lett, egy szót se szóltam, bár voltak elképzeléseim, de politikailag korrektebb, ha egy férj nem képzelődik. Az elnőiesedett bírói kar még a végén felállítja a Férjügyi Bíróságot a Munkaügyi Bíróság mintájára. Amikor a feministák csörtetnek, jobb ha az ember maga alá húzza a farkát.

Judit tehát elment cipőket árulni egy butikba, előlem gondosan eltitkolt fizetésért, ami a végnapjait élő Kádár korszakban nyilván üzleti titoknak számított. Aztán teltek a napok, a hetek, és nemigen történt semmi említésre érdemes. Azaz dehogy nem. Judit egyre másra különböző sikerekről számolt be.

Bejött egy férfi, de nem vett semmit, csak válogatott. Nagy dolog, mondtam rá én. A világ teli van unatkozó vásárlókkal, akik tulajdonképpen nem is tudják, mit akarnak. De ez tudta, mert (állítólag) naponta bejárt 15-20 percre, és nem vett semmit.

  • Na jó, így én – némi tettetett naivsággal, – de akkor mit akar?
  • Mit akar? Mit akar? – Vágta rá Judit, – hát engem.
  • Miért, te is eladó vagy? – Próbáltam szellemeskedni egyet.
  • Állatian belém van esve a pasi, csak olyan szemtelenül fiatal. Mondd meg őszintén, mit csináljak egy 22 éves taknyos fiúval?
  • A kérdés nem az, hogy te mit csináljál vele, – válaszoltam az akkor már 35 felett járó Juditnak, – hanem, hogy ő mit akar csinálni veled?
  • Na, mit gondolsz? – Tette fel nekem a teljesen felesleges kérdést.

Persze az egész témának nem volt semmi értelme, amit mind a ketten tudtunk, de játszottuk az agyunkat, ki tud flegmább lenni a másiknál. Mivel egyikünk se adta be a derekát, a téma napokon át felszínen maradt. Közben akarva, nem akarva egyre több adatot tudtam meg az illetőről. Kiderült a vezetékneve, családi állapota, mármint, hogy özvegy mamájával ketten élnek egy lakásban, hogy az 58-os vonalán lakik a Moszkva tértől az ötödik megállóval szemben, stb., stb. Gondolom, az adatok közlésének az volt az értelme, hogy az egész dolog hihetőbbnek hasson, és ha már adat, akkor nem érdemes hazudni, sokkal egyszerűbb a valóságot mondani, ha ugyan azt mondta. Na, majd elválik.

Aztán egy szép napon előállott Judit azzal a hülye ötlettel, hogy a Madáchban valami Shakespeare darab megy, nézzük meg. Csak hát, amióta elég bátor vagyok ahhoz, hogy saját véleményem legyen, Shakespeare-től libabőrös lesz a hátam. Véleményem szerint körülményeskedő történés gombolyítása értelmes ember részére a XIX. század óta elviselhetetlen.

– Hát jó, ha nem akarsz jönni, akkor elmegyek egyedül!

– Egyedül? – tettem fel a helyénvaló kérdést, – a te korodban?

– Na jó, nem egyedül megyek, elviszem magammal a Gábort, – vagyis a 22 éves takonypolcot, gondoltam magamban.

Ezzel a kérdés el is volt intézve. Volt még annyi élettársi, bár akkor azt hiszem éppen férj-feleség voltunk, na mindegy: szóval volt még annyi jogom, hogy megkérdezhettem, melyik nap mennek.

Most persze idekívánkozik annak beszúrása, hogy megismerkedésünk után közölte velem, hogy a házasság szerinte felesleges. Aztán a hátam mögött fűnek-fának azt mesélte, hogy egy rohadt strici vagyok, mert nem akarom elvenni feleségül, bár közös gyerekünk már 2 éves. Amikor ez a fülembe jutott, feltettem neki a kérdést, ne házasodjunk-e össze. Erre azt válaszolta „csak nem képzeled!” Egy évvel később azzal állt elő, hogy „rendezni” kellene a kapcsolatunkat, mert a Nikó nevű lányunknak ez olyan ciki. Harminc nap után mindketten elrebegtük a boldogító igent. Legfeljebb egy éve lehettünk házasok, amikor beadta a válókeresetet. Erre közös megegyezéssel elváltunk, de továbbra is együtt éltünk. Valószínűleg pont az ellenkezőjét akarta annak, amit én, csak nem tudott rájönni, én mit akarok.

Akkor vissza az eredeti történethez. A színelőadás napján ¼ 8-kor becsöngettem egy általam feltételezett lakásba, amit az adatok alapján egyáltalán nem volt nehéz megtalálni. A lakásban egy kedves, agyondolgozott, ötvenes néni fogadott, de volt ott egy jóval fiatalabb hölgy is, mint kiderült, a szomszéd lakásból. A kérdésemre, hogy hol a Gábor, azt a választ kaptam, hogy színházban. Nekem nem ezt ígérte, füllentettem egy nagyot. Nem akart ő színházba menni, így a mama, de jött érte egy nagyon erőszakos nő, és az én Gábor fiam nem tud nemet mondani, pedig az Olgikával is volt programja – és ezzel a másik nőre bökött. Mivel ennél többet nem is akartam tudni, meg nem is mondtak volna, szépen elbúcsúztam, és egyenesen mentem a Madách színházba, ahol hamarosan vége lett az első felvonásnak, és az emberek kiözönlöttek az előtérbe. Én meg, gondoltam, megnézem magamnak ezt a 22 éves, fülig szerelmes fiatalembert, aki egyszerűen nem tud meglenni a feleségem nélkül.

A nagy tömegben nem volt könnyű megtalálni őket, mert se nem sétáltak, se nem álltak sorban a büfé, illetve a WC előtt, helyette a férfi az egyik sarokban állt, precízebben, álló helyzetben be volt szorítva egy sarokba. Előtte állt Judit, akit brutális félrelökés nélkül lehetetlenségnek látszott kikerülni. Nőm vonagló testtel és elképesztő mennyiségű simogatással úgy bájolta a férfit, hogy azt egy indiai kígyóbűvölő is megirigyelhette volna. A jelenet elég sokáig tartott, és mivel Judit nekem háttal állt, elég közel mehettem az észrevétel veszélye nélkül. Lehet, hogy beleképzeltem az egészet, de nekem úgy tűnt, a férfi arcvonásain határozottan fellelhető volt a kétségbeesés, valamint a segélykérés minden jele. De végül is elég nagy fasz, ha nem volt hozzá kedve, mi a fenének ment el?!

Én természetesen jóval előbb értem haza, mint Judit, de azért ő is – mondhatnám feltűnően – korán megérkezett.

  • Na, milyen volt? – tettem fel az udvarias kérdést, amit természetesen a színi előadásra értettem.
  • Nem fogod elhinni! – válaszolta Judit. – Ez a pasi teljesen oda van értem.
  • Nahát, csodálkoztam el, – ez alkalommal abszolút őszintén – és ezt honnan veszed?
  • Hogy honnan? Hát ide figyelj! Beszorított egy sarokba, rám mászott, fogdosott, tapogatott, és egyáltalán nem érdekelte, hogy százan látnak.
  • Nem százan drágám, százegyen.
  • Hogy-hogy?
  • Úgy, hogy én is láttalak.
  • Te, láttál?
  • Igen, és megfigyeléseim szerint nem ő szorított be téged a sarokba, hanem te őt, és nem ő fogdosott téged, hanem te őt. És nem te nem tudtál szabadulni tőle, hanem ő tőled. – Ekkor néhány másodpercre vaskos csend ült be közénk, amit csakhamar Judit hisztérikus sikoltozásokkal tarkított monológja követett.
  • Te rohadt csibész, aljas gazember! Utállak, érted, utállak, gyűlöllek! Hogy tudtál ilyen szemét lenni?

Ma már tudom, hogy hatalmas hibát követtem el: Elkezdtem hangosan röhögni. Nem azon, hogy hisztériázott és még csak azon sem, hogy hazudott és lebukott. Elképesztően komikusnak tartottam, hogy ő megy el egy idegen pasival, majd össze-vissza hazudik, és mindezek tetejére ő mérges rám. Én nem szoktam hazudni, mert túl kényelmetlen és szekáns a hazugság észben tartása, de ha hazudnék és lebuknék, akkor vagy elnevetném magam, vagy minimum kellő méltósággal viselném. Lehet, hogy éppen ez a különbség az elfogadhatóan normális férfi és az enyhén elmebeteg nő között?

________________________________________________________

A mai magyar „vicc”


________________________________________________________
________________________________________________________
_______________________________

(ACs-35) Azok a csodálatos nők – Egy + négy

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228A második feleségem lelépése után (és a harmadik megtalálása előtt) találkoztam „néhány” nővel. Akkor még nem volt Internet, az ismerkedés egyszerű apróhirdetések útján történt. Néhány levélváltás, majd a találkozó megbeszélése adott helyen, adott időben és adott öltözékben, hogy megismerjük egymást.

Volt olyan hölgy, akivel délelőtt 11-kor találkoztam egy presszóban, ahol fél deci hubi rendelésével nyitott, miközben én antialkoholista vagyok. Délelőtt 11-kor? Megáll az eszem, de nem ő az egy + négy.

Egy másik alkalommal az akkor még üzemelő Hauer cukrászdában találkoztunk a Rákóczi úton, természetesen délelőtt 11-kor. A hölgyről csak annyit tudtam, hogy 35 éves (plusz a letagadott évek), az egészségügyben dolgozik (gondolom ágytállal szaladgáló nővér csapnivaló fizetéssel), szereti a komoly zenét (ez csak maszlag), imád kirándulni (persze, Görögországban, ha én fizetem) és szabad idejét olvasással tölti (a tévé előtt, könyvvel a feneke alatt). Én Eszterházy kockás öltönyben leszek, ő pedig sárga pulóverben fog feszíteni.

Messziről jöttem, jóval előbb érkeztem, úgy ültem le, hogy szemmel tarthassam a bejárati ajtót. Jött két nő, aztán egy nő és egy férfi, aztán sokáig senki, aztán megint egy nő és egy férfi, és már el is múlt 11 néhány perccel, de semmi sárga pulóver. Aztán betódult egy középkorú nő zöld pulóverben, egy jóval idősebb matróna bordó pulóverben, és három kölyök kb. 8 és 12 között. Azon kezdtem gondolkodni, hogy legfeljebb 15 percet várok, ha nem jön negyed 12-ig, akkor annyi. Na, ekkor odaért hozzám a zöld pulóveres nő és közölte velem, hogy rá várok, és elhozta magával (a soha egy szóval se említett) gyerekeit is, és a mamáját.

Persze mindenkinek lehetnek gyerekei, senki se várja el egy 35 éves nőtől, hogy szűz legyen, ne legyenek gyerekei, és ne legyen előélete, de talán egy ilyen népes tábor megjelenését meg lehetne említeni az utolsó levélben. Na, mindegy, a kölykök körbe nyüzsögtek, a nők leültek. A csendet én törtem meg, megkérdeztem mit kérnek. Egyszerű emberek lévén nem cifráztak, mindenki franciakrémest kért (még jó, hogy hubi nélkül).

Rendeltem 5 franciakrémest, majd közöltem, hogy lenne egy telefonom, de korábban nem mertem elmozdulni, félve, hogy elkerüljük egymást. A pincér után mentem, kifizettem az 5 krémest, majd a telefonfülke felé vettem az utamat, elmentem mellette, és kiiszkoltam az ajtón. – Itt be is fejezhetném a történetet, mert tényleg nincs tovább, de kikívánkozik belőlem, mit képzelt ez a nő? Hogy könnybe lábadt szemekkel fogom megkérni a kezét közvetlenül a franciakrémes után, úgy meghatódok a kedves mamától és a 3 (feltehetően) vásott gyerektől? Vagy csak egyszerűen nem gondolkodott. Különben, ha ezt folyamatosan csinálja, akkor a gyerekei (plusz a nagymama) minden héten ehetnek egy-egy ingyen franciakrémest. Egész jó kis fizetés kiegészítő.

_________________________________________________________

És az eheti angol vicc 😀

The Winter Boots
Did you hear about the teacher who was helping one of her pupils put on his boots? He asked for help and she could see why. Even with her pulling, and him pushing, the little boots still didn’t want to go on.

By the time they got the second boot on, she had worked up a sweat. She almost cried when the little boy said, ‘Teacher, they’re on the wrong feet.’ She looked, and sure enough, they were.

Unfortunately, it wasn’t any easier pulling the boots off, than it was putting them on. She managed to keep her cool as, together, they worked to get the boots back on, this time on the correct feet.

He then announced, ‘These aren’t my boots.’ She bit her tongue, rather than get right in his face and scream,
‘Why didn’t you say so?’ like she wanted to. Once again, she struggled to help him pull the ill-fitting boots off his little feet.

No sooner had they got the boots off when he said, ‘They’re my brother’s boots. But my Mom made me wear ’em today.’

Now she didn’t know if she should laugh or cry. But she mustered up what grace and courage she had left to wrestle the boots BACK onto his feet again. Helping him into his coat, she asked, ‘Now, where are your mittens?’

He said, ‘Um, I stuffed ’em in the toes of my boots.’

She’ll be eligible for parole in three years.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_______________________________

(ACs-33) Azok a csodálatos nők – Az elmaradt felszólítás: „költözzél vissza”

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Tamás barátom iskoláit végig színötössel végezte. Érettségi után azonban semmihez se volt igazán kedve. Bármelyik egyetemre beiratkozhatott volna, aztán az egyikre jelentkezett is, majd négy évvel később egy diploma boldog tulaj­donosa lett. Tamás papíron lángész volt, gyakorlatilag nem értett semmihez. Gépészmérnöki diploma ellenére kiesett a kezéből a kombinált- fogó.

Egy esetben, amikor összejött a két család, felesége engem kért meg, hogy karórájának fémszíján állítsak egy kicsit, mert túl szoros. Boldogan, ha Tamás hoz nekem egy csavarhúzót. Erre „máris hozom” felkiáltással Tamás kitépett a konyhába, ahonnan behozott egy félméteres csavarhúzót, aminek éle minimum 8 mm széles volt és legalább másfél mm vastag. Tamáskám – fordultam hozzá – nem az utánfutódnak kell leszerelni a vonóhorgát.

Tamás tökéletesen tisztában volt született balfaszságával, ami részben szerzett tulajdonságnak számított, mert zsidó papája egész gyerekkorában azt próbálta beleverni, hogy ne ugráljon, ne akarjon kitűnni a szürke tömegekből, mert ez a legbiztonságosabb életstratégia. Ez aztán ambícióira rá is nyomta a bélyegét, sose akart más lenni, mint beosztott alkalmazott.

Egy esetben a főosztályvezetője kint felejtette magát Nyugaton. Az igazgató másnap a különben roppant szorgalmas és lelkiismeretes Tamást bízta meg ügyvezetőnek. Feleségével madarat lehetett volna fogati, mert a rájuk mosolygó szerencsét havonta kétszer több pulóver megvásárlásának lehetőségeként fogta fel. Tamás azonban minden tőle telhetőt megtett, nehogy véglegesítsék. Imádott beosztott lenni, el se tudta magát képzelni felelősségteljes munkakörben. Tulajdonképpen ez egy megbecsülendő és követendő magatartás, csak kevesen gondolják így. Például, felmerül a kérdés, hogy egy Lampert Mónika miért hiszi el magáról, hogy nő létére belügyminiszternek született; de ez semmi, az őt kinevezők miért képzelték el?

Tamás tehát élte ambíciómentes, egyszerű életét, amiben feleségének, ha tetszett neki, ha nem, osztoznia kellett. Okozott is ez súrlódást eleget. Végtére is Jutka egy kicsit másképp látta a világot, aminek időnként hangot is adott, beismerve mekkora barom volt, amikor Tamáshoz ment feleségül. Igaz, Jutka nem az ambícióhiányt neheztelte, hanem a relatív pénzhiányt, hiszen az örökös beosztotti fizetésből nagy lábon élni aligha lehetett. Márpedig az évek múltával a nők egyre többet szeretnének költeni magukra (ha tehetnék), mert szent meggyőződésük, hogy a 16.000 forintos tégely tartalmának rendeltetésszerű felhasználását követően minimum 10 évet fiatalodnak, és nincs férfi a világon, aki ebből a hitükből ki tudná őket ábrándítani. Mi több, ha a magukra szórt kölni 22.000 forintba kerül, ráadásul nem is lehet kapni Magyarországon, akkor nem lesz férfi az utcán, aki ne fordulna meg utánuk.

Sajnos Jutkának nem csak a 16.000 forintos tégelyekről és a 22.000 forintos kölnikről kellett lemondania, de még a nőnapi csokrokról is, mert bizony a szükség nagy úr, a gyerekek nevelése pedig fontosabb. Fontosabb-fontosabb, de egyes nők nem a racionális pénzköltés bajnokai. Ezért aztán Jutka örökös elégedetlenkedésében éveken át a „megoldást” kereste.

Aki keres, az talál. Már jól benne a negyvenben, Jutka összefutott az utcán első férjével. Nahát, micsoda véletlen! És beültek egy presszóba. Kiderült, hogy István nem rég vált el szörnyű feleségétől. Hát, van ilyen! Jutka pedig huszonhét év után nagyon nincs megelégedve férjével. Magyarul, az isten hozta őket össze, elsősorban azért, mert István, ellentétben Tamással, szörnyen gavallér volt.

Mivel a népi bölcsességet, miszerint csak a káposzta jó felmelegítve, egyikük se ismerte, az etyepetye hamar beindult közöttük, mert ebben a korban minden elfecsérelt napért kár. Közben Tamásra rámosolygott a szerencse, cége annyi sok év után 3 hétre néhányadmagával kiküldte Amerikába. Három hét hosszú idő, ami alatt Jutkának volt lehetősége átgondolni a helyzetet, Istvánnal lefixálni a jövőt, és szép komótosan elköltözni a közös lakásból. Aztán letelt a három hét, és Tamás gépe egy csütörtök délután Ferihegyen landolt, ahol a telefonon értesített hitves – talán csak megszokásból – várta.

Tamás a vámvizsgálat után kézicsomagjából előhalászta az oly régen, oly nagyon vágyott 22.000 forintos kölnit, amit Magyarországon nem is kapni. Életében először tehette meg, mert a 3 heti költőpénzből könnyedén ki tudta gazdálkodni. – A váróban az egymást három hete nem látott pár csendben összeölelkezett, majd Tamás így szólt

  • Nézd, mit hoztam neked! – és ezzel átnyújtotta a híres kölnit.
  • Nahát! – csodálkozott el Jutka. – Nagyon köszönöm, tényleg kedves tőled – és ezzel ridiküljébe süllyesztette a zsákmányt, majd folytatta – de amit most mondani fogok, annak nem fogsz örülni.
  • Mért, mi történt? – kérdezte Tamás némi rossz előérzéssel.
  • Elhagytalak! – jelentette ki Jutka a világ legtermészetesebb hangján.
  • Mit csináltál? – kérdezte a meglepődött Tamás.
  • Elhagytalak, nem érted? Már el is költöztem tőled! – és ezzel hosszú csend ült közéjük, miközben egymás arcát nézték.
  • Most viccelsz? – tért magához Tamás.
  • Nem viccelek. Elhagytalak és kész.
  • Ha így állunk, miért nem mondtad ezt be a telefonba? Minek jöttél ki elém a repülőtérre?
  • Minek? Azt mondtad, nagy meglepetés vár rám. Kíváncsi voltam, mi az a meglepetés.
  • Ha elhagytál, akkor add vissza a kölnit. Ha tudtam volna, hogy a hátam mögött miben mesterkedsz, nem hoztam volna neked semmit.
  • Nem – vágott egyelőre még törvényes férje szavába Jutka – Ezt még megérdemlem, 27 évet szenvedtem érte.

Tamás és Jutka heteken belül elváltak. Vagyon­megosztási probléma nem volt. István újból elvette Jutkát feleségül, ami után napokon belül kiderült, hogy 55 évesen állásából kitették, egy millió forint végkielégítéssel. Ez a pénz volt az alapja a gavallériának. Miután a pénz elfogyott, Jutka fizetéséből kellett tengetni életüket István nyugdíjáig, azaz még hét évet. Évekkel később Jutka mindenkinek azt mesélte, hogy nyomoráért Tamás a felelős, mert a repülőtéren egyetlen szóval se mondta, hogy költözzön vissza.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
______________________________________

(ACs-31) Azok a csodálatos nők – Idegosztály

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q144Szóval a „Most jó lenni katonának, mert Kossuth-nak verbuválnak” kezdetű nóta népdalnak szép, de legyünk őszinték: a valóságtartalma nulla. A valóság pedig az, hogy Magyarországon a katonai szolgálat szar, és persze kötelező volt, amin a mai huszonévesek csak mosolyognak.

Amikor szorul a hurok, vagyis a behívó kikézbesítésére már csak heteket kell várni (illetve várja a fene, de jön), akkor a leendő újonc kapkod fűhöz-fához. Valaki javasolta, hogy az orvosi vizsgálat előtt egyek meg egy fél iskolai krétát, mert attól lázam lesz. Mások arra szavaztak, hogy tegyek a vizeletembe némi tojás- fehérjét, ami aztán a laborban idült vesebajt jelez. Szóval, ki ne hallott volna ilyet és ezekhez hasonlót. Ezért aztán a behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik, hogy meg fog halni. Hát, én is belenyugodtam, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból.

Mondjuk, 2 év nem a világ, de 20 éves korban borzasztó hosszúnak tűnik. Na jó, szóval november elején, egészen pontosan 10-én bevonultam. A kocka el volt vetve, egye meg a fene.

Már nem tudom, hol hallottam az anekdotát, ami szerint az egyik életfogytiglanra ítélt rab azt mondta a börtönőrének, hogy neked se jobb a dolgod, mint nekem, te is itt rohadsz egész nap, legfeljebb kapsz érte némi fizetést. Állítólag erre azt válaszolta a smasszer, szó sincs róla. Az igaz, hogy egésznap itt rohadok, de ellentétben veled, én akkor megyek innen ki, amikor akarok. Szóval ez itt a lényeg. Szögezzük le, ami tényleg szar a katonaságban, az a ki nem érdemelt börtönjellege.

Aztán meglehetősen egyhangúan teltek a napok, és amikor már fél év a hátunk mögött volt, jött egy felsőbb utasítás a HM-ből, ami szerint az ide bevonultak kötelező szolgálati idejét felemelik 3 évre. Tehát, amikor a két évből má lement egy fél és „csak” másfél volt hátra, akkor egyszeribe hozzávágtak még egy évet.

Szó, ami szó, nem küszködök itt tovább, rátérek a lényegre. Miután konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy 36 hónapot nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan? A leszerelésnek egyetlen módja volt: a halál közelségét biztosító betegség. De milyen halál? Húszéves korban az embert nem kerülgeti a végelgyengülés, meg általában semmi. Tüdőrákot, köszvényt, szívbillentyű-tágulást nehéz imitálni, sőt, egyenesen lehetetlen. Marad a bedilizés, elvégre az agyamba nem lát bele senki. Hát, én bediliztem, aminek leglátványosabb, jobban mondva leghallhatóbb jele intenzív dadogásomban nyilvánult meg.

A Honvéd Kórház Idegosztályán este már csak ügyelet volt, egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt, és olyan ambiciózus volt, hogy engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében rám kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd’ beszartam a „gyógyítástól”, de kitartottam a dilim mellett, és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha egy villamosszékbe ültet. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benntartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, azaz teli tömött nyugtatókkal. Egy hét után két szakasztársam meglátogatott, és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, jobb a kaja. Szóval, ha tehetem, egy darabig ne gyógyuljak meg, ennyit igazán megtehetek értük. Különben drukkolnak nekem. Együttérzésük tényleg szívbemarkoló volt.

Mivel a szedálás nem használt, de azért erősen beszámíthatónak tűntem, és úgy mellesleg fizikálisan tökéletesen egészségesnek bizonyultam, ellentétben azokkal, akiket agy műtöttek, ami után vagy lebénultak, vagy meghülyültek a szó legszorosabb értelmében, elkezdtek hasznosítani. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is hugyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kis műtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát, nő is kellett volna, elvégre évek óta ivarérett voltam. Másképp fogalmazva: eljött az ideje, hogy kiszemeljem imádatom leendő tárgyát.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy a Honvéd Kórházban, természetéből fakadóan minden beteg férfi, és volt belőlük jó néhány száz. Ha le is számítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul a bányarém szintjén mozogtak, mert aki ezt a szintet akár csak egy hajszállal fölülmúlta, az röhögve talált már férjet magának a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek között.

Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné, és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten szép, csinos és ráadásul özvegy is, vagyis férjmentes. Szerencsémre megözvegyülése egészen friss volt, mondhatnám még meleg. Az ideig senkinek se nyílt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de ha esett volna, azzal se érnénk semmit, mert Ira nővér notórius hazudozó volt. Emlékeim szerint oly ritkán mondott igazat, hogy állításait tökéletesen el lehetett hanyagolni. Persze mire az ember erre rájön, elég sok lepedőt gyűr össze maga alatt.

Különben a dolgok menete normálisnak volt mondható. Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt, és a kezelőben nem volt senki csak egy vizsgálóágy, Ira nővér és én.

Amilyen hülye egy húszéves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a kétéves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt, ilyen minőségben robbantotta fel magát. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont, óriási szerencsémre egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről.

Tíz évvel később számomra ez egy több, mint ideális lehetőségnek mutatkozott volna, de akkor én egyre azon törtem a fejem, hogy lehetne mégis a feleségem. Ugyanis nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak harmadszor zártuk magunkra a kezelő ajtaját, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. Ezen világraszóló meggondolatlanságnak egyetlen oka annak elkerülése volt, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, elvégre az Idegosztályon voltunk. Mit ad isten, ez lett a szerencsém.

Ugyanis kezelő orvosomnak remek ötlete támadt. Lefektetett egy kerevetre, és folyamatosan beszéltetett, közben intravénásan Evipant nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy Ira résen volt, a fecskendőbe töltendő anyagot harmadára felhígította, és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi történik.

Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, megjátszásból. Elalvásom előtt színlelt ernyedtséggel, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, az orvos oldaláról nézve tökéletesen becsődölt. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy bizonyíthatatlanul ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapon. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy szabadnapjain is bejött estére, mert a kezelő „meglátogatását” egyikünk se akarta kihagyni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, de aztán mégsem szereltek le, nehogy a többiek vérszemet kapjanak, viszont tekintettel „állapotomra” úgy mászkáltam ki-be a laktanyába, mintha nem is sorkatona, hanem laktanyaparancsnok lennék. Mindent összevetve valóban nem katona voltam, hanem egy szerelmes tulok.

Ira ugyanis megérte a pénzét. Amíg ő járt be a kórházba, az ő irányítása alatt állt szerelmi életünk, amivel kapcsolatban tökéletesen monopolhelyzetben érezte magát. Amint én kezdtem hozzá feljárni, a dolgok megváltoztak. Ő pedig ahhoz a nőcsoporthoz tartozott, akik szentül hiszik, hogy egy férfi megtartásának kulcsa az örökös bizonytalanságkeltés, illetve annak fenntartása.

Életem egyszeriben izgalmasabbá vált, mint amikor még bent a kórházban szimuláltam. Ira trükkjeinek nem volt se vége, se hossza. Betelefonáltam a kórházba, ahol közölték, hogy nincs bent, mert éjszakás. Feltépek a lakására, de nincs otthon, Ernőkére a szomszéd vigyáz. A házinéni készségesen megemlíti, hogy Ira ma nappalos. Másnap végre elkaptam, és amilyen barom vagyok, faggatni kezdtem, tulajdonképpen hol volt? Közölte velem, hogy természetesen a kórházban csak azért nem hívták a telefonhoz, mert egy fiatal tiszt mellé rendelték, aki – képzeljem el – mindjárt első nap megkérte a kezét. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a kezét anyagi okokból kifolyólag nem adja, de mi van akkor, ha a fiatal tisztnek más testrészére szottyan kedve? Enyhe hisztériámra anyáskodva megsimogatott és azt mondta: ne félj, Tibikém én csak téged szeretlek, és a nyomaték kedvéért már vette is ki a szekrényből a lepedőt, amivel a vizsgáló heverőjét szokta leteríteni.

A combjai között persze megnyugodtam, de ez sose tartott tovább három napnál. A harmadik nap estéjén egy kicsit használt átmeneti kabátban jelent meg a randevúnkon, és milyen jól állt neki. Inkább csak udvariasságból megkérdeztem, honnan van? Oh, hát az egyik hálás betegétől kapta, egy főhadnagy, most halt meg a felesége rákban, a kabát a feleségéé volt. Azt mondta neki, hogy alakra, méretre, mindenben pont olyan, mint az imádott felesége volt. Ha ránéz, azonnal a felesége jut az eszébe. És ha látnád, milyen jóképű ez a főhadnagy! Az persze csak 3 hónappal később derült ki, hogy a kabátot kölcsönkérte az egyik kolléganőjétől.

Aztán szereztem két jegyet a Csárdáskirálynőre és 6-ra volt megbeszélve a találkozás a Margit-híd pesti hídfőjénél, ahol akkoriban volt egy óra. Hogy hatra ott lesz, arra én se számítottam, de negyed hétkor már kezdtem ideges lenni. Persze az Operettszínház 7-kor kezd és 10 perc alatt oda lehet érni, de azért mégis. Mit részletezzem, 7-kor nagy mérgesen összetéptem az óriási protekcióval szerzett két jegyet. Arra gondoltam, ha nem jön el a Csárdáskirálynőre, akkor vagy valami katasztrófa történt vele (és majdnem sírva fakadtam) vagy egy jómódú csábító van a dologban, akinél két színházjegy nem számít. Mint egy félőrült szaladtam a lakására, a kórházba, de őt nem találtam sehol. Kész, lecsapták a kezemről, azokról a kezekről, amiket idegesen tördeltem fél este. Másnap óriási ribilliót csapott, hogy megbízhatatlan és felelőtlen vagyok, különben kivel láttam a Csárdáskirálynőt. Azt hittem, nem hallok jól, amikor kiderült, hogy 6-tól 7-ig várt a Margit-híd budai hídfőnél. Hát nem azt beszéltük meg? Kérdezte angyali ártatlansággal. De ez semmi, én elhittem neki, hogy félreértettük egymást.

Csak hát a nagy büdös helyzet szerint ugyanazt a trükköt kétszer bedobni nem lehetett, mert ha a legkisebb gyanút fogom, akkor az egész akció elveszíti hitelességét. Így aztán törte a fejét, ami belefért. Na, ekkor kaptam 3 nap szabadságot és megbeszéltük, hogy ő is kivesz három napot. Ernőkét, a kisfiát néhány napra hazaviszi Vörösvárra, a nagyszülőkhöz. Csak mi leszünk ketten, te meg én, és 3 napon át. Ennél szebb katonaálom nem létezik kerek e világon.

Reggel tízre érkeztem, és fél percen belül már az ágyban voltunk. Aztán ebéd előtt, ami hideg felvágott lett volna, bementem a fürdőszobába, ahol a tükör előtti polcon megpillantottam egy enyhén használt zsilettpengét. Mivel akkoriban a nők még nem borotválták a hónaljukat, hangosan felüvöltöttem – ez meg mi? Ira ártatlan arccal beimbolygott a fürdőszobába, meglátta a zsilettpengét és elvörösödött, majd dadogni kezdett, és a végén kinyögte, hogy azzal kaparta le a tükörről az odaragadt koszt.

  • Igen? De akkor miért pirultál el?
  • Én nem pirultam el, de miért kell neked állandóan féltékenykedned?!
  • Nem féltékenykedek – állítottam remegő szájszéllel – csak tudni szeretném, honnan volt zsilettpengéd.
  • Hát, azt már nem tudom – válaszolta – olyan régen van itt, hogy nem emlékszem. Talán valaki itt felejtette.
  • Hát, én ebbe beleőrülök, – mi az, hogy talán valaki itt felejtette? Ki felejtette itt és mikor? Akkora forgalom van, hogy kimegy a fejedből?
  • Miért kell ekkora ügyet csinálnod egy zsilettpengéből? – és közben megcirógatott – gyere, visszamegyünk az ágyba.

Persze átkeféltük a három nappalt és a három éjszakát miközben elfelejtettük a zsilettpengét. Búcsúzáskor lekísért a kapuig, ott átölelt, majd suttogásra fogta a szót:

  • Nagyon szeretlek, de lásd be, ennek nincs semmi értelme. Egyszerűen nem illünk össze.
  • Mi az, hogy nem illünk össze? Három napon át szeretkeztünk. Már hónapok óta összeillünk. Ezt most miért mondod?
  • Azért, mert elviselhetetlenül féltékeny vagy.
  • Én nem vagyok féltékeny, csak féltelek.
  • De, sajnos féltékeny vagy, és én ezt nehezen tűröm.
  • Jó, akkor megígérem, hogy többé nem leszek féltékeny.
  • Hiába ígéred meg, mert hát féltékeny vagy, és ez engem a megcsalásba kerget.
  • Ha megcsalsz, akkor nem szeretsz.
  • De szeretlek.
  • Akkor miért akarsz megcsalni?
  • Nem akarlak, de ha azt hiszed, hogy megcsallak, akkor meg is csalhatlak, mert csak azt teszem, amit eleve feltételezel rólam.

Szóval jó két órán keresztül vitáztunk, hogy folytassuk-e vagy sem. A végén megegyeztünk, hogy folytatjuk. A laktanyából több, mint egy órát késtem, amiből oltári balhé lett, mert az ügyeletes kapus nem tudott kiváltságos elbírálásomról, de a végén tisztázódott a dolog.

Legközelebb két nappal később mentem Irához a bevett rutin szerint, este, ahonnan az átkefélt éjszaka után korán reggel indultam be a lakatanyába. Az éjszaka nem történt semmi rendkívüli. Hajnalban frissen ébredtem, egyedül mentem le a harmadik emeletről, és hangos koppanással lépkedtem végig a kapu előtti boltív kockakövein. Még arra is emlékszem, hogy füttyürésztem. Amikor átléptem a kaput, egy pillanatra megálltam, visszanéztem az angyalföldi udvarra, és megütött egy szunnyadó gondolat, mi a fenét keresek én itt?

Irát, soha többé nem láttam. Napokkal később többször keresett telefonon. Aztán szüleimnél hagyott üzenetet, hogy szeretne velem találkozni, de nem álltam kötélnek. A legérdekesebb a dologban az, hogy az utolsó együttlétünk alkalmából még egy szóváltás se hangzott el. Mindössze az történt, hogy egy láthatatlan kanóc utolsó millimétere is elégett.

___________________________________________________________

És akkor a mai angol Vicc

A man and woman were married for many years. Whenever there was a confrontation, yelling could be heard deep into the night. The old man would shout, „When I die, I will dig my way up and out of the grave and come back and haunt you for the rest of your life!”

Neighbors feared him. The old man liked the fact that he was feared. Then one evening, he died when he was 98. After the burial, her neighbors, concerned for her safety, asked, „Aren’t you afraid that he may indeed be able to dig his way out of the grave and haunt you for the rest of your life?”

The wife said, „Let him dig. I had him buried upside down, and I know he won’t ask for directions.”

there was a confrontation, yelling could be heard deep into the night. The old man would shout, „When I die, I will dig my way up and out of the grave and come back and haunt you for the rest of your life!”

Neighbors feared him. The old man liked the fact that he was feared. Then one evening, he died when he was 98. After the burial, her neighbors, concerned for her safety, asked, „Aren’t you afraid that he may indeed be able to dig his way out of the grave and haunt you for the rest of your life?”

The wife said, „Let him dig. I had him buried upside down, and I know he won’t ask for directions.”

_______________________________________________________
_______________________________________________________
___________________________________________

(ACs-30) Azok a csodálatos nők – Ki hogy kapja be a horgot III.

Tibor bá’ csodálatos női

~q228Amikor a 9 több mint 13: Az egész Fejlesztés tudta, hogy a különben jóképű, negyvenes Péter évek óta válik a feleségétől. A folyamat azért tartott elképesztő hosszú ideig, mert nem lakásra vagy gyerekre ment ki a játék, a leendő ex feleség bosszúért lihegett. Ha már neki nem sikerült, amit a fejébe vett (bármi is legyen az), akkor ezért Péternek egy életre fizetni kell, na nem pénzzel, hanem idegrendszerének rohamos romlásával.

A trükk viszonylag egyszerű volt, amiben az előző tárgyaláson a bírónő jelenlétében megegyeztek, azt a következő tárgyaláson a nő „meggondoltam” alapon, egyszerűen felrúgta. A logika nyilvánvalóan az volt, ha Péter ebbe beleegyezett, akkor az neki bizonyítottan elfogadható, ha ez neki elfogadható, akkor nem engedem, hogy megvalósuljon.

Péter 2-3 évig könnyedén vette az akadályokat, de egy idő után idegei a felmorzsolódás jeleit mutatták. Már az „utód” helyére aspiráló kolléganők felkínálkozásait se használta ki. Az emberi ronccsá válás első jelei érzékelhetők voltak. Ekkor gondolta Teri, a Fejlesztés jelentéktelen kis technikusa, hogy eljött az ő ideje.

Teri nem bájait kínálta fel a nőktől megcsömörlött Péternek, hanem a perfolyamat részleteire rákérdezett és hallgatta a férfi indulatos kitöréseit nem egy esetben hosszú perceken át. Aztán szép lassan kialakult az új szerepe, Péter nála szabadult meg felgyülemlő indulataitól. Teri ekkor látta eljönni az időt a cselekvésre. Elsőnek női ráérzéssel analizálni kezdte a válófélben lévő feleség motivációit és rámutatott a lehetséges ellenlépésekre. Felhívta Péter figyelmét arra, hogy ha férfilogikával felvértezve harcol egy nő ellen, akinek nincsenek logikus céljai és nyilvánvaló hátrányokat is hajlandó elszenvedni a másik bosszantása érdekében, akkor csak a sorozatos veszítésre számíthat.

Pétert meglepte ez a nőkre nem jellemző okfejtés, de se mert vesztenivalója nem volt, se pedig nem tudta legyőzni kíváncsiságát, hallgatott a kolléganőre, akinek első tanácsa az volt, hogy a két hét múlva esedékes, sokadik tárgyalásra ne menjen el, és ne is képviseltesse magát.

Amint az várható volt a bírónő ki tudja hányadszor elnapolta a tárgyalást, és új időpontot tűzött ki. Másnap viszont reggel nyolckor a leendő ex telefonon kereste az előre kioktatott Pétert, akit mindjárt bejelentkezés után felelősségre vont, miért nem jelent meg a tárgyaláson. Péter bemondta a telefonba az előre preparált mondatot a közvetlen mellette álló Teri füle hallatára – én nagyon jól érzem magam így, ahogy vagyok, rád pedig a perrel együtt nagyokat szarok – és ezzel letette a telefont, miközben a bal kezét Teri megjátszott ösztönszerűséggel biztatóan megszorította. Életükben ez volt az első testi érintkezés, ami Péternek azon kívül, hogy önbizalmat adott, kifejezetten jólesett.

Csakhogy Zsuzsika, a leendő ex feleség, fél percen belül újra tárcsázott, és Péter bejelentkezése után lavinaként ömlött belőle a szóáradat, amit a címzett kaján mosollyal a szája szélén türelmesen végighallgatott, majd a pillanatnyi levegővételkor némi gúnnyal csak annyit mondott – köszönöm álláspontod ismertetését, az én véleményem az ügyről az előző telefonod óta nem változott, és ezzel újra letette a kagylót – majd Terivel egymásra néztek és elnevették magukat.

Tudod – kezdte Teri a beszélgetést – a feleséged meg van lőve, mert nem tudja, mit szeretnél, pedig nála van a labda, neki kell rúgni, de fogalma sincs, hogy hova. Péter örült az érzékelhető sikernek, hiszen felesége hanghordozását nagyon is jól ismerte, és azon most a végtelen dühön kívül az elbizonytalanodást is érzékelni lehetett. A sikert pedig meg kellett ünnepelni.

Az ünneplés lényege egy közös vacsorázás volt, ami után Péter lakótelepi garzonjáig kísérte Terit. Amikor a panelház kapuját Teri kulccsal kinyitotta Péter olyan természetességgel sétált be rajta, mintha saját lakásába igyekezne. A néhány hete gyakorolt közös gondolkodásnak egyenes eredménye egymás gondolatainak az olvasása lett. Péternek nem kellett sokáig várni, hogy a régóta nélkülözött forró női test izgalmas élményét újra átérezhesse.

Az irodában kettőjük között semmi sem változott, legalábbis a férfiszemek számára, de a féltucatnyi konkurencia már másnap észlelte, hogy ki lett a befutó. Ők meg minden deklarált szándék nélkül majd minden éjszakájukat együtt töltötték.

Aztán valamivel több, mint három hónap után, a következő tárgyaláson, Péter távollétében, a bírónő Zsuzsikát megkérdezte, hogy fenn tartja-e eredeti keresetét. Nagy hirtelen Zsuzsikának fogalma se volt mi volt az eredeti keresete, mert elsősorban azt szerette volna elérni, hogy a férjét újra beidézzék további packáztatás végett, ezért egyszerűen csak rávágta, hogy igen és nyomatékosan kérte a férje újbóli megidézését. A bírónő azonban felszólította, hogy hagyja el a termet és várjon, amíg újra szólítják.

Mivel az alperes másodszor sem jelent meg, nem mentette ki magát, és nem is képviselte senki, a bíróság helyt adott a felperes állandóan változó, most utolsó keresetének, és a néhány perccel korábban jegyzőkönyvbe rögzített akaratának figyelembevételével mondták ki a válást.

Zsuzsika őrjöngött, de saját keresetének megítélése ellen nem fellebbezhetett, Pétert meg nem érdekelte az ítélet, ami két héten belül jogerőre emelkedett. Immáron családi állapota „elváltra” változott, amiről a bíróság térti vevényes levélben értesítette.

Ha már az értesítésnél tartunk, meg kell jegyezni, hogy néhány nappal később Teri is előállt egy értesítéssel, ami szerint gyereket vár, ki mástól, mint Pétertől, akinek a hír nem volt beépítve jövőképébe, de különösképpen nem volt ellenére a dolog. Minden esetre másfél hónap múlva meg lett tartva az esküvő. Igaz a 3500 grammos ifjabb Péter világra jöttére valamivel több, mint egy évet kellett várni.

________________________________________________________

És akkor az eheti angol nyelvű humor

When everyone on earth died and waited in line to enter Heaven, God appeared and said, „I want the men to make two lines: One line for the men who were true heads of their household, and the other line for the men who were dominated by their women. I want all the women to report to St. Peter.”

Soon, the women were gone, and there were two lines of men. The line of men who were dominated by their wives was 100 miles long, and in the line of men who truly were heads of their household, there was only one man.

God said to the long line, „You men should be ashamed of yourselves; I created you to be the head of your household and your family! You have been disobedient and have not fulfilled your purpose! Of all of you, only one obeyed. How disgraceful!”

God turned to the one man, „How did you manage to be the only one in this line?”

The man replied, „This is where my wife told me to stand.” 😀

________________________________________________________
________________________________________________________
___________________________________

(ACs-29) Azok a csodálatos nők – Ki hogy kapja be a horgot II.

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Sára apja-anyja diplomás volt, sőt nővére is. Ráadásul valamennyien tanárok. Anna az őseinél sokkal kellemesebb életre vágyott, de annak tudatában volt, hogy a húspiacon diplomával jobbak az esélyei, mint diploma nélkül. Szerencsére abban az időben a „legolcsóbb” diplomát a tanárképzőkben lehetett beszerezni, akár levelező tagozaton is. Ehhez másra nem volt szükség, mint a beiratkozásra és az időnkénti vizsgákon való megjelenésre, lehetőleg minél lengébb ruhában, amit meg kellett fűszerezni egy kis kacérkodással. Az elégséges jegy beírásához elég volt némi altesti tevékenykedés lehetővé tétele.

Diplomaosztás után Sára napközis tanárságra vállalkozott, mert ez járt a legkevesebb elfoglaltsággal, de riadtan vette észre, hogy munkatársai kivétel nélkül mind a gyengébb nemhez tartoznak, a pasi felcsípési lehetőségek konvergáltak a nullához. Na, ekkor lépet be a képbe Olgi, Sára nővére.

Olgi angol szakos tanár létére az idegenforgalomban találta meg a számítását. Ugyanis voltak olyan amerikai csoportok, akik Bécsbe érkezve jelentkezhettek egy fakultatív budapesti átugrásra. Ezt az egy buszt megtöltő kíváncsi amerikaiakat Olgi vezetett át Magyarországra. Útközben be volt építve a kávézással összekötött pihenő. A kedves idegenvezető útközben összeszedte a kávénkénti 5 dollárt, ami a turistáknak nem tűnt fel, elvégre New Yorki árakhoz voltak szokva, majd a megállapodás szerint a presszósnak leadta az őt megillető 2 dollárt. nettó haszon 3 $/fő.

Persze a csoport meglátogatta a szentendrei kristályüzletet és a Váci utcai matyó babaüzletet is. Olgi által felmart jutalék jelentősen meghaladta egy átlagos magyar pedagógus fizetését. A legnagyobb csel mégse ez volt.

Miután a csoport eldöntötte, hol kívánja elkölteni vacsoráját, Olgi telefonon felhívta a húgát – figyelj Sára, a Százévesben vagyunk, van itt egy kissé félénk amerikai srác, nincs vele senki, jó fogásnak bizonyul, gyere le majd bemutatlak neki.

Nem állítom, hogy az első pasi beesett az ablakon, de a tizedik vagy tizenötödik alkalommal megvolt a pali madár. Sára rálelt a világ legmulyább pasijára. A többi már gyerekjáték volt, csak azt kellett elérni, hogy a pasi lemaradjon a csoportjától, le is maradt. Sára kivett egy hét fizetés nélküli szabadságot, a többit megoldotta a pasi tesztoszteron készlete.

Hazarepülés után a pasival két dolog történt. Az anyja hisztériásan próbálta felhívni a figyelmét arra, hogy egy kelet európai kis kurva elcsavarta a fejét, mert ki akar kerülni Amerikába, vigyázzon. Aztán az Eliot nevű pasi a csoporttal visszautazott az Államokba, de előbb Sárának megadta a telefonszámát, aki mindennap felhívta a leendő áldozatot és másfél órán keresztül elcsevegett vele.

Az anyai figyelmeztetés ellenére Eliot úgy gondolta, ha egy nő havi fizetésének kétszeresét költi el arra, hogy vele elfecsegjen, akkor lehet, hogy egy kis kurva, de nyilvánvalóan tényleg belé van zúgva. Nem volt.

Három hónap se telt el és az egész család itt volt újra Pesten egy kis házassági ceremónia végett. Ma már két gyerekük is van és Eliot sose tudta meg, hogy Sára egy másfél milliméteres csigafúróval átfúrt 20 forintosra rákötött damillal akadályozta meg az érme lepottyanását, és ily módon a nyilvános fülkéből történő hívás egyetlen fillérjébe se került. A damillal fogott házasság árát a Magyar Posta állta.

________________________________________________________

És akkor az e heti kikapcsolódás

________________________________________________________
________________________________________________________
_____________________________________________

(ACs-28) Azok a csodálatos nők – Ki hogy kapja be a horgot I.

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Sanyi éppen levizsgázott az esti egyetem második évfolyamának végén, amikor a 18 éves Etelkát felvették az osztályra egyszerű adminisztrátornak. Mivel a frissen érettségizett lánynak nem volt udvarlója, a helyzet szinte magától adódott. Egy-két mozi, egy kis tánc és Etelka máris Sanyi ágyában találta magát.

Az elrendezés roppant praktikus volt, elsősorban Sanyi részére, akinek ágya Etelka részére mindig „nyitott” volt, de az egyetem és a tanulás nemigen adott lehetőséget egyéb együttlétre. Majd ha lediplomáztam – adta meg Sanyi minden kérésre a választ. Legtöbbet még a munkahelyen voltak együtt, de persze a munkahelyet nem egészen erre a célra találták ki.

Annyira nem, hogy egy idő után felmerül szerencsés-e egy irodában dolgozniuk. A helyzetet Etelka oldotta meg, egyszerűen munkahelyet változtatott, mivel az alacsony fizetésű adminisztrátorokat bárhová felvettek „áthelyezéssel”. Sanyi nem tett róla említést, de hatalmas kő esett le a szívéről. Minden esetre az leszögezhető volt, hogy a kapcsolat normalizálása Etelka vállaink nyugodott, aki tett is erőtlen lépéseket például színházjegyek beszerzésével (és finanszírozásával), amik úgy-ahogy voltak beilleszthetők az állandó tanulásokkal magyarázott örökös elfoglaltságok közé.

Közben persze szépen teltek a hónapok és az évek, amik alatt Etelka egyre jobban úgy érezte, hogy valaki diploma megszerzésének mindössze egyik ki szerves része, amennyiben egy férfinek munkája és a tanulás mellett nemi szükségletei is vannak. Vetkőzés és öltözés ideje alatt Etelka számtalan beszélgetést kezdeményezett közös jövőjüket illetően, de ez mindig azzal végződött, hogy Sanyi a diploma megszerzéséig formálisan nem kötelezi el magát, ami alatt mindenki azt értett, amit akart.

Időközben Sanyi az utolsó évet kezdte, miközben Etelkában egyre erősödött az érzete, hogy ez a nagymértékben csak a szexre korlátozott kapcsolat legfeljebb a diplomaosztásig tart. Megalázónak és kihasználtnak érezte magát elsősorban azért, mert egyéb lehetőségeket sorra elszalasztott. Éppen ezért úgy döntött, hogy Sanyi monopolhelyzetét felszámolja. Így esett, hogy néhány találkozással később, öltözködés közben, megemlítette, hogy az utóbbi időben főnöke feltűnő érdeklődést tanúsít irányába. A várt hatás azonban elmaradt, mert Etelka zöldfülű volt. Fogalma se volt arról, hogy pénzt, bundát és minden egyebeket a férfitől az aktus előtt kell kérni, nem utána. Ugyanis ennek az apró trükknek biológiai okai vannak.

Ennek ellenére a következő alkalommal Sanyi azzal kezdte, hogy visszatért a múltkori megjegyzésre és pontosítást követelt.

  • Figyelj Etus! Hogy is van ez a dolog a főnököddel? Mit értesz az alatt, hogy feltűnő érdeklődést mutat a főnököd?
  • Ezt nehéz megmondani – válaszolta Etelka – mert lényegében nem történt semmi. Ez csak olyan női megérzés.
  • Jó-jó – értetlenkedett Sanyi – de mégis mire alapozod?
  • Például délben meghív, hogy menjek le vele az üzemi étkezdébe ebédelni. Nincs ebben semmi, de korábban erre nem volt példa.
  • Ketten együtt ebédeltek?
  • Nem, négyen ülünk az asztalnál, de mindig hozzám beszél.
  • És miket mond?
  • Semmi különöset, irodai dolgokat, de valahogy beszédesebb, mint régen.
  • Beszédesebb? Hmm. Különben hány éves?
  • Látod, ezt nem tudom, talán úgy 35 körüli.
  • És van felesége?
  • Fogalmam sincs, de ha érdekel a dolog, akkor szívesen megtudakolom.

Ezzel a beszélgetés be is fejeződött, de az együttlét eltért a korábbiaktól, Sanyi hevesebbnek mutatkozott és kevésbé volt rutinszerű. Etelka úgy érezte kezd nyeregbe kerülni.

A következő találkozásukat, egy idős kolléganő tanácsára,  Etelka az utolsó pillanatban telefonon lemondta, vagyis bejelentette, hogy ma este nem megy fel Sanyihoz, mert hó végi zárás van, és fogalma sincs, mikor végez. A következő estét azzal hárította el, hogy előző nap nagyon késő feküdt le, ma szeretné kipihenni magát. A rákövetkező nap viszont boldogan ráért.

A hó végi zárás óriási sikerrel járt, Sanyi a kezdeti idők hevességével rohamozta meg Etelkát, aki az aktus végén (úgy látszik erről nem tudott leszokni) megemlítette, hogy a főnöke színházba invitálta, de nemet mondott. Sanyi erre azt válaszolta, – nyugodtan elmehetsz, elvégre én nem érek rá veled színházba mászkálni.

Ez a kijelentés azonban mindössze 12 órán át volt érvényes, amint Sanyi tesztoszteron szintje elérte az átlagot, vagyis másnap délelőtt a telefonban visszavonta és ígérte, hogy a következő zárthelyi után elmennek együtt színházba, de a főnököt egyszer és mindenkorra felejtse el.

A beígért színház természetesen elmaradt, de az éveken át folytatott rutin töretlenül üzemelt, mígnem egy nap Etelka meglepő bejelentéssel állt elő ez alkalommal a vetkőzés közben:

  • Lehet, hogy utoljára jöttem fel hozzád! – aztán a néhány másodperces néma szünet után folytatta – a főnököm tegnap megkérte a kezem.
  • Mi történt köztetek? – kérdezte nem kis indulattal Sanyi – csak úgy, minden előzmény nélkül még senkinek se kérték meg a kezét.
  • Egy szóval se mondtam, hogy előzmény nélkül – válaszolta Etelka a tőle telhető legalacsonyabb hanghordozással.
  • Igen? – kezdte Sanyi nem kis gúnnyal a hangjában – és mégis mi az előzmény, ha szabadna kérdeznem?
  • Nézd Sanyi – kezdett Etelka egy hosszabb magyarázatba, miközben a vetkőzésben megállt – bennem már hónapok óta az a meggyőződés alakult ki, hogy te a testi kapcsolaton túl semmi mást nem tartasz fontosnak.
  • Mért, mit akarsz még?
  • Azt hiszem most már semmit – válaszolta Etelka és szép lassan kezdte felvenni az addigra levetett ruhadarabokat.
  • Most mit csinálsz? – kiáltott rá Sanyi.
  • Látod, nem? Felöltözöm. Különben a főnökömtől két nap gondolkodást kértem, de azt hiszem egy nap is elég lesz.
  • Ezt nem csinálhatod velem! – fakad ki Sanyi – egyszerűen itt hagysz (miközben kurvára állt a farka)? Mégis hogy gondolod?
  • Nincs min gondolkodni. Egy gépírónőnek férjhez kell menni. Perceken belül 22 éves leszek. – és ezzel becsukta maga mögött az ajtót, magára hagyva Sanyit élete legnagyobb meglepetésével.

Sanyi másnap reggel telefonált Etelkának és kérte, hogy délután találkozzanak a munkahelyével szemben lévő presszóban. A találkozónak egyetlen témája volt, Etelka várja meg a diplomaosztást, ami után Sanyi elveszi feleségül, és most menjenek fel Sanyi lakásába. Az ötletet Etelka kereken elutasította. Ekkor Sanyi alkudozásba kezdett, jó elveszi most, de menjenek fel a lakásba. Etelka ebbe se ment bele, de megígérte, hogy ha holnap bejelentik összeházasodási szándékukat a Tanácsnál, akkor a főnökének nemet mond.

Ezt követve az események gyorsan követték egymást. Hamarosan kitűzték a házassági ceremónia napját és megegyeztek abban, hogy csak néhány közvetlen rokont hívnak meg. Azt is megbeszélték, hogy eddigi életükön a diplomázásig nem változtatnak, Sanyi új beosztásáig marad minden a régiben.

A ceremónián mindössze kéttucatnyi meghívott vett részt. A boldogító igenek kimondása után mindenki gratulált, köztük egy szokatlanul elegáns középkorú hölgy is, akit Sanyi még életében nem látott. Az első adandó alkalommal az újdonsült férj meg is kérdezte hitvesétől:

  • Ki ez a matróna?
  • Melyik matróna?
  • Hát abban a mély lila kosztümben, fehér kalappal.
  • Ja, azt kérdezed? Ő a főnököm – válaszolta Sándor hites felesége.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
____________________________________________

(ACs-27) Azok a csodálatos nők – Nővérke

Tibor bá’ csodálatos női

 

Apám az ellenőr-szerelő
Apám az ellenőr-szerelő

A Világgazdasági válság kellős közepén óriási hátszéllel apám bekerült a Gázgyárba, illetve annak a Rákóczi úti irodaházába „tisztviselőnek”, de nem tisztviselői státuszban. Hivatalosan „ellenőr-szerelő” volt (így szerepel az anyakönyvi kivonatomban). A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy meghibásodott készülékek esetén ő fogadta a beérkező panaszokat, majd egy aktatáska szerszámmal kiment a megadott helyre. Ha a hiba könnyen elhárítható volt, akkor megtette, ha nem, akkor továbbította az esetet az illetékes osztályra, akik kimentek a készülékért. Kellemes munkakör, kevés fizetéssel, de további lehetőségekkel megáldva.

A múlt század harmincas éveiben a nők nem dolgoztak, főfoglalkozású feleségek voltak, illetve anyák. Amíg a férj napközben dolgozott, addig ők otthon tettek-vettek, de főleg csak unatkoztak. Aztán meghibásodik a gázrezsó, mondjuk nem melegít úgy, ahogy megszokták, telefonálás, majd megjelenik egy kifejezetten csinos úriember, aki kicsit piszkálódik, aztán intézkedik, közben kedvesen válaszol a háziasszony kérdéseire. Bár nekem lett volna egy ilyen állásom 25 éves koromban!

Nem tudom, hogy apámnak hány kalandja volt 5 év alatt, mert nekem csak egyről számolt be, ahol nekem is volt némi szerepem. Ezek szerint az egyik betelefonáló egy bérház zsidó tulajdonosának volt a lánya, aki jelezte, hogy a házhoz tartozó mosókonyhában nincs minden rendben. Apám kiment, felmért, tárgyalt, majd ment volna, de a fiatal hölgy behívta a lakásába, mert ott is volt valami szerelni való. Persze nem volt, és mivel nem voltam ott, fogalmam sincs mi minden történt. Azt viszont tudom, hogy néhány hét után a hölgy javaslatot tett az apámnak, ami szerint váljon el, vegye őt el feleségül, és élete végéig nem kell dolgoznia. Apám anyagi helyzetében ezen mindenki elgondolkozott volna, és a legtöbb férfi – vérző szívvel – elutasította volna az ajánlatot. Apám is így tett, de a hölgy azt mondta ne hamarkodja el a választ, és közben gondolom jókat dugtak az elgondolkodás alatt. Feltételezésem szerint a végén jött volna a szakítás, de közben történt valami.

Két tüdő és mellhártya gyulladás után megtámadott a tbc baktérium, a rettegett gümőkor, vagy mórbusz hungárikusz. Abban az időben annyira féltek ettől a gyilkos kórtól, hogy nevén nevezni se merték. Nekem hivatalosan „tüdőcsúcshurutom” volt. Az időben még gyógyíthatatlan. Kizárólag a szervezet immunrendszere tudott a kórral végezni, amihez több hónapi szanatórium kellett, vagyis optimális körülmények biztosítása, hogy a beteg le tudja győzni a kórt. Ezt azonban csak a gazdagok engedhették meg maguknak, mi pedig nem voltunk gazdagok. Apáméknak szembe kellett nézni elkerülhetetlen halálommal, amit apám elmondott a háziúr lányának. Ennek az lett a vége, hogy én Budakeszire kerültem a gyógyulásomig, és na, ki felügyelt rám? Az egészet finanszírozó fiatal hölgy, mint nővérke.

A szanatóriumba kerültek, fél év után vagy meghalnak, vagy meggyógyulnak, harmadik lehetőség nincs. Én meggyógyultam, sokkal hamarabb mint 6 hónap. Ugyanis a szervezetem a megtámadott tüdőgócot kalciummal körbe ültette, amit „elmeszesedésnek” neveztek. Aztán az egész idővel, sok-sok év alatt felszívódik, maga után hagyva egy jó erős immunitást. Sajnos azonban ennyi betegség után a szervezetem teljesen le volt pukkanva. Erre a bölcs gyerekorvos azt mondta a szüleimnek, hogy ne aggódjanak értem, mert felesleges, vagy megerősödöm, vagy angyalka lesz belőlem. Költözzenek zöld övezetbe, és hagyják, hogy magamtól megerősödjek. Zöldövezet? Könnyű mondani. A vége az lett a dolognak, hogy apámék felmondták a Nagydiófa utcai lakást, és kivettek egy másikat az Elemér utca végén, majdnem az Aréna útnál (ezeket persze ma nem így hívják), ami egy apró köpésre volt a Város ligettől, ahol nekem reggeltől estig szaladgálnom kellett, hogy megerősödjek.

Gyógyulásom után az apámba teljesen bezúgott nő úgy gondolta, hogy kenyértörésre viszi a dolgot. Egy napsütötte délelőtt ellátogatott a Város ligeti játszótérre, futkosásom színhelyére, ahol először belém botlott, én pedig anyám füle hallatára hangosan üdvözöltem a nővérkét. Erre anyám rákérdezett, hogy ez lenne az én nővérkém, aki hónapokon át felügyelt? Hát igen. Csak ez a nővérke nem volt se öreg, se kövér, se igazi nővér. A két nő gyorsan felmérte a helyzetet, illetve a nővérke nem, mert úrinő létére fogalma se volt mire képes egy kiskunsági parasztlány, na jó, most már asszony. Anyám valahonnan szerzett egy botot, amivel nekiesett a riválisának.

A cirkusz otthon folytatódott annak ellenére, hogy anyám akkor már terhes volt a húgommal, akinek viszont nem az én apám volt a biológiai apja. Elég nagy kalamajka, aminek egyedül én voltam a haszonélvezője olyan nagy mértékben, hogy ha nem lett volna nővérke, én most aligha pötyöghetnék a billentyűzeten.

________________________________________________________

És akkor az angol viccek

From British classified ads:

WEDDING DRESS FOR SALE .
Worn once by mistake. Call Stephanie.

FOR SALE BY OWNER.
Complete set of Encyclopedia Britannica, 45 volumes. Excellent condition, Ł200 or best offer. No longer needed, got married, wife knows everything.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Children Are Quick

TEACHER: Why are you late?
STUDENT: Class started before I got here.

TEACHER: John, why are you doing your math multiplication on the floor?
JOHN: You told me to do it without using tables.

TEACHER: Glenn, how do you spell ‘crocodile?’
GLENN: K-R-O-K-O-D-I-A-L’
TEACHER: No, that’s wrong.
GLENN: Maybe it is wrong, but you asked me how I spell it.

TEACHER: Donald, what is the chemical formula for water?
DONALD: H I J K L M N O.
TEACHER: What are you talking about?
DONALD: Yesterday you said it’s H to O.

TEACHER: Winnie, name one important thing we have today that we didn’t have ten years ago.
WINNIE: Me!

TEACHER: Glenn, why do you always get so dirty?
GLENN: I’m a lot closer to the ground than you are.

TEACHER: George Washington, not only chopped down his father’s cherry tree, but also admitted it. Now, Louie, do you know why his father didn’t punish him?
LOUIS: Because George still had the axe in his hand?

TEACHER: Clyde, your composition on ‘My Dog’ is exactly the same as your brother’s. Did you copy his?
CLYDE : No, sir. It’s the same dog.

TEACHER: Harold, what do you call a person who keeps on talking when people are no longer interested?
HAROLD: A teacher.

________________________________________________________
________________________________________________________
_______________________________________

 

(ACs-26) Azok a csodálatos nők – English lesson

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Életem folyamán körülbelül három tucat nő kezdett tőlem angolul tanulni saját vagy szülői kezdeményezésre, és körülbelül ugyanennyi hagyta abba a harmadik lecke után, vagy valamivel előbb. Az okok különbözőek voltak, érdemes lett volna statisztikát felállítani a jelenségről. Volt, aki csak simán le akart velem feküdni; volt, aki valóban tanulni akart, és természetben kívánt fizetni, volt, aki egyszerűen csak unatkozott. Natasa azonban kivételnek számított.

Natasa a felsorolt opciókat mind nyitva hagyta, nem adta jelét, hogy bármelyiket preferálta volna. Mindössze 22 éves kora ellenére tartozott hozzá egy férj is, ami nem képezte az eltitkolás tárgyát, létezett, de jelentéktelennek minősült, legalábbis a ráutaló magatartásból következtethetően.

A hölgy egy nyírségi faluból került fel Pestre, ambíciói ennek megfelelően maximálisak voltak, míg előrehaladása a nyelvismeretek terén az átlagos tempót mutatta, és lassan már úgy nézett ki, hogy a nyelv megtanulása tényleg egy valódi, kitűzött cél. De valami mégiscsak bűzlött nekem egy kicsit; igaz, nem tudtam rájönni, hogy mi. Egy azonban kétségtelen volt, Natasa mindent megtett, hogy viszonyunk minél bizalmasabbá váljon. Aztán egy szép nap kibújt a szög a zsákból.

Natasa hétfőn közölte velem, hogy szerdán lesz a válópere.

  • Nafene, elválsz?
  • El – jött a rövid válasz.
  • Hát, nem tartott sokáig.
  • Most mit mondjak: hogy sajnálom? Nem is ismerem a férjed.
  • Semmit se vesztettél.
  • És mennyi ideig tartott a házasság?
  • Két évig, de már fél év után tudtam, hogy nem fog sokáig tartani.
  • Nem akarok turkálni az életedben, de ha már megjegyezted, hadd kérdezzem meg, mi a baj?
  • Tulajdonképpen semmi, csak… szóval nem vagyunk egymáshoz valók.
  • Értem, ez gyakori dolog, de nem lehetett ezt tudni mondjuk hat hónappal korábban?
  • Talán lehetett volna, de nekem csak utána kezdett kinyílni a világ. Nekem ma már nem elég, ha egy férfi csak az ágyban teljesít.
  • Na, azért az se kutya – próbáltam nem elbagatelizálni a dolgokat.
  • Na persze, de egy műveletlen barommal azért nem az igazi.
  • Nézd, nem akarok akadékoskodni, de a pasi nyilván nem melletted vált műveletlenné.
  • Jó, valószínűleg én vagyok a hibás, de most már nem tehetek mást, el kell válnom.
  • Igazad van, válj. Na, hol is tartottunk?
  • A shell és a will közötti különbségnél, de azért még szeretnék valamit mondani.
  • Mondd!
  • Valójában meg szeretnélek valamire kérni.
  • Oké, ki vele!
  • Szeretnélek megkérni, hogy gyere el a tárgyalásra.
  • Menjek el a tárgyalásra? Minek?
  • Tulajdonképpen már csak ki fogják hirdetni a válást. Nem kell semmit tenned, csak nem akarok egyedül menni.
  • Miért, ügyvéded nincs?
  • Volt, de már nem kell. Meg akarom spórolni a felesleges kiadásokat.

Engem állandóan ilyen hülye helyzetbe hoznak a nők. Olyat kérnek, amire nem lehet nemet mondani, egyszerűen azért, mert a kérés megtagadására nincs semmi értelmes indok. Végtére is nem arra kért meg, hogy tegyem el láb alól a volt férjet. Szerdán tehát elmentem a tárgyalásra és a folyosón leültem egy padra. Tizenöt perccel később kivágódott az ajtó, amin elsőnek Natasa lépett ki sugárzó arccal, mögötte pedig két férfi.

Natasa egyenesen odajött hozzám és teljesen meglepetésszerűen arcon csókolt – Kimondták – jelentette ki diadalittasan. A nem várt csóktól egy picit meglepődtem, de végtére is hirtelen örömében az emberek sok mindenre ragadtatják el magukat, és egy csókba még senki se halt bele.

Na, ekkor hozzánk ért a két férfi, akik közül az egyik, feltehetően a volt férj megszólalt – Te vagy Natasa új pasija? Sok szerencsét, pajtás! – és ezzel tovább mentek. Én meg kérdően néztem Natasára, elvégre volt mit megmagyaráznia, de tanítványom nem vette a lapot.

  • Figyelj csak, Natasa! Te azt mondtad neki, hogy én vagyok az új pasid?
  • Nem mondtam neki semmit.
  • Jó, nem mondtál, de úgy viselkedtél. Mért volt erre szükség?
  • Hogy megpukkadjon.
  • Hogy megpukkadjon? De hiszen már nincs hozzá semmi közöd.
  • Ez igaz, de mégis – és ezzel Natasa életében először belém karolt.

Én meg arra gondoltam, ha neked ez a 30 év korkülönbség nem számít, akkor nekem se.

________________________________________________________

És akkor a hétvégi angol vicc:

A husband and wife are sitting quietly in bed reading when the wife looks over at him and asks the question…
WIFE: „What would you do if I died? Would you get married again?”
HUSBAND: „Definitely not!”
WIFE: „Why not? Don’t you like being married?”
HUSBAND: „Of course I do.”
WIFE: „Then why wouldn’t you remarry?”
HUSBAND: „Okay, okay, I’d get married again.”
WIFE: „Would you live in our house?”
HUSBAND: „Sure, it’s a great house.”
WIFE: „Would you sleep with her in our bed?”
HUSBAND: „Where else would we sleep?”
WIFE: „Would you let her drive my car?”
HUSBAND: „Probably, it is almost new.”
WIFE: „Would you replace my pictures with hers?”
HUSBAND: „That would seem like the proper thing to do.”
WIFE: „Would you take her golfing with you?
HUSBAND: „Yes, those are always good times.”
WIFE: „Would she use my clubs?
HUSBAND: „No, she’s left-handed.”
WIFE: — silence —

________________________________________________________
________________________________________________________
_________________________________________

(ACs-25) Azok a csodálatos nők – Zsáner

Tibor bá’ csodálatos női

~q228Eddigi nem túl rövid életem folyamán számtalan esetben kérdezték tőlem, mi az én zsánerem. Kivétel nélkül, minden esetben azt válaszoltam, nekem nincs zsánerem. Tekintve, hogy az érdeklődők minden esetben „érdektelen” vagy azt megjátszó nők voltak, sose hagyták ennyiben a dolgot.

  • Az lehetetlen, hogy neked ne lenne zsánered.
  • Nincs, ha mondom.
  • Szereted, ha egy nőnek nagy a melle?
  • Szeretem – vallottam be.
  • Hát akkor neked a nagymellű nők a zsánered.
  • Semmi bajom a kis mellekkel.
  • Te mondtad, hogy a nagymellű nőket szereted.
  • Nem ezt mondtam. Azt kérdezted, szeretem-e a nagymellű nőket. Erre azt válaszoltam, hogy szeretem, de ha azt kérdezted volna, hogy szeretem-e a kis mellű nőket, arra is azt mondtam volna, hogy szeretem.
  • Mért, neked mindegy?
  • Nem meghatározó.
  • Akkor azt mondd meg, a szőkéket vagy a barnákat szereted, esetleg a vöröseket?

Világos, hogy soha egyik érdeklődővel se tudtam magam megértetni. Nem tudom más férfi hogy van vele – bár sejtem, valószínűleg úgy, ahogy én – de nincsenek előre kitűzött kritériumaim. Ezt viszont a nők valahogy nem akarják megérteni. Aztán eljött az idő, amikor elmém megvilágosodott.

Történt pedig, hogy meghívtak egy esküvőre, ahol a magyarul alig beszélő vőlegény olyan fekete volt, mint a sötét éjszaka. A ceremónia utáni lakodalom elég furcsán zajlott le. Az egyik sarokban 4-5 néger férfi és 2-3 néger nő beszélgettek, míg a többi sarokban fehér bőrű magyarok tárgyalták az esetet. Mit mondjak, nem minden meghívott volt megelégedve a vőlegény, illetve most már férj bőrének színével. Oly annyira, hogy a külső szobában a frissen keletkezett anyós és még néhány női rokon zavartalanul zokogott. Hogy mentsem ezt a kényelmetlen helyzetet, bevegyültem a férj társaságába, akik hálásan fogadták az egyszemélyes faji keveredést. A feleség pedig egy életre a szívébe zárt.

A házasság nem tartott sokáig, a férj elég hamar lelépett. Kiderült, hogy neki csak a „menekült státusz, letelepedési engedély, állampolgárság elnyerése” kérdéskör volt fontos. Hát istenem, van ez így.

A Kati nevű otthagyott feleség nem sokat búslakodott, vagy legalábbis nemigen mutatta. Egyik férfi jön, a másik megy, van belőlük elég. Aztán egy szép nap összejöttünk egy társaságban, ahová Kati elhozta az új pasiját is. Hát, egy kicsit meglepett a dolog, ugyanis az új pasi is néger volt. De tényleg csak egy kicsit lepett meg, mert elvégre a lelépett férj magyarországi barátaival összejártak néhány hónapig, és az ember új partnert rendszerint a régebbi ismerősei közül szokott választani.

Aztán a rossz nyelvek mesélték, hogy a viszonylag jól kereső Kati tulajdonképpen kitartja az itt felejtődött afrikai diákot, ruhákat vesz neki, meg ilyesmi. Semmi meglepő, manapság egyre gyakoribb, hogy a nő többet keres, mint a férfi egy adott élettársi kapcsolaton belül. Na, akkor mi van? Hát csak az, hogy a pasi egy szép napon, ismeretlen okok miatt visszament hazájába.

A harmadik pasira nem kellett sokáig várni, és amikor azzal is összetalálkoztam, a lelkem mélyén szinte elvártam, hogy néger legyen. Az is volt. Na, akkor megkérdeztem a lelkem mélyét, mi a fenének várta el, hogy ez is néger legyen. Végeredményben ebben az országban van kb. 5 millió fehér bőrű férfi és néhány tucat néger. Az összeakadási valószínűség rendkívül kicsi. Elkezdet piszkálni a jelenség. Addig, addig piszkált, míg valamennyi létező tapintatomat össze nem szedve rákérdeztem a Katira, van-e a jelenségnek valami logikus magyarázata, vagy mindössze a legkisebb valószínűség bekövetkezésének esetével állunk szemben.

Azt már említettem, hogy az esküvő után meglehetősen jó viszonyba kerültünk, Kati tehát feltárta a teljes valóságot. Ő csak néger férfivel tud elélvezni. Hoppá! Akkor nekem semmi esélyem – hülyéskedtem el a dolgot, de mindjárt meg is bántam. Kati szerint a helyzet ennél sokkal komolyabb. Ő maga is tudja, hogy ez nem csak képtelenség, de rettenetesen kellemetlen és szinte elviselhetetlen hátrányt jelent, de nem tud rajta segíteni.

Már a nyelvemen volt, hogy talán konzultálni kellene egy pszichológussal, de meggondoltam magam, és csak annyit nyögtem ki a számon: – Úgy látszik, neked aztán tényleg fekete a zsánered. Kati erre szomorúan rábólintott. – Istenem, – sóhajtottam fel – milyen jó, hogy nekem sose volt zsánerem. Mi lenne akkor, ha én meg a púpos nőkre buknék?

____________________________________________________________

Erősen haladó angolul tudók részére egy kis szóvicc gyűjtemény. – A megfejtést kérem 20:00 előtt (budapesti idő) ne írjátok be. Hadd szórakozzon más is.

A thief who stole a calendar got twelve months.
Batteries were given out free of charge.
A dentist and a manicurist married. They fought tooth and nail.
A will is a dead giveaway.
With her marriage, she got a new name and a dress.
When you’ve seen one shopping center you’ve seen a mall.
Police were summoned to a daycare center where a three-year-old was resisting a rest.
Did you hear about the fellow whose entire left side was cut off? He’s all right now.
A bicycle can’t stand alone; it’s just two tired.
The guy who fell onto an upholstery machine is now fully recovered.
When she saw her first strands of grey hair she thought she’d dye.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________

(ACs-24) Azok a csodálatos nők – Én megfizetem, te megfizetted

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Juditnak, akit isten a bűneim vezeklése végett küldött rám, meglehetősen konfúzus egyénisége volt. Az egyik szombat délután munkaruhában érkeztünk haza a hobby-kertünk kapálásából. Mielőtt felmentünk volna a lakásba Judit a sarki újságostól kért egy IPM magazint, amiben, neki köszönhetően, megjelentek fordításaim. A cigány újságárus végignézett rajta, és kihangsúlyozott gúnnyal visszakérdezett, IPM magazint? Judit pulykavörösen sarkon fordult és felviharzott a lakásba, megfürdött, felvett egy kisestélyit és visszament az újságoshoz, ahol ezer forintért megvette az összes megvehető magazint. A jelenet végignézése után nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Judit egyelőre csak bontogatta szárnyait, de már egyre inkább kezdett neki „tartása” lenni, hogy finoman fejezzem ki magam… Pár évvel később a helyzet már sokkal kiforrottabb volt.

Néhány évvel az IPM eset után kimentünk Londonba két hétre, amit Judit részére jutalomnak szántam hasznos családi tevékenységéért. Az időpont 1976, és amilyen az én szerencsém, az évszázad legmelegebb angliai nyarát fogtuk ki. Hogy Juditnak kellő függetlenséget biztosítsak, amire ő nagyon adott, kapott az útra 50 font „zsebpénzt” szabad felhasználásra. Az összeg akkori vásárlóerejére jellemző, hogy 3 fontért már elegáns pulóvert lehetett kapni, 5 fontért pedig csinos cipőt. Ezen kívül még Pesten kapott egy Zenit fényképezőgépet, hogy kedvére fényképezhessen. Máskülönben együtt róttuk az utcákat, tereket, meg ami van. Viszont tökéletesen függetlennek érezhette magát, elvégre azt vett, amit akart, és azt fényképezett le, amihez kedve szottyant. A szállásról, ellátásról természetesen én gondoskodtam, és persze együtt töltöttük az éjszakákat, na meg a nappalok legnagyobb részét is. Az előzőhöz én ragaszkodtam az utóbbihoz pedig ő.

Különben az adottságaink remekek voltak, mert gépkocsival mentünk, az angol főváros messze nem volt olyan zsúfolt, mint napjainkban, szabadok voltunk, mint a madár, és ha napközben nem vesztünk össze mondjuk, minimum háromszor, akkor este még némi szexre is sor került.

Nőmet természetesen elragadta a hév, semmiben sem ismert határt. Ami útjába került, azt mind lefényképezte szinte válogatás nélkül. Intő szavaimra a legkisebb mértékben se figyelt, biztosra vette, hogy megvan neki a magához való esze. Meg is volt a 25 évéhez képest. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy valami abszolút meglepőt minden nap produkált. Hitvallása szerint egy nőnek kiismerhetetlennek kell lenni, mert csak akkor nem unja meg a férfi, és csak így tarthatja a nő a férfit kezesbárány szinten. Ez a taktika nálam ugyan nem működött, de ahhoz már nem volt elég esze, hogy ezt észlelje. Maradtak az örökös próbálkozások.

Aztán eljött a pillanat, amikor Judit elsütötte az utolsó, vagyis a harminchatodik kockát, pedig még csak két napja voltunk az angol fővárosban. Semmi gond, színes negatívot lehet kapni minden sarkon, legfeljebb nem ugyanazon az áron. Ez azonban Juditot aligha idegesítette 50 kemény angol font birtokában.

Aztán letelepedtünk egy kisebb park közepén és fotóriporter utazótársam nekilátott a filmcserének. Én ugyan figyelmeztettem, hogy ilyesmit árnyékban szokás csinálni, mert bármilyen jó is egy kazetta, a verő napfényből valamicske könnyen bejuthat a filmhez. E szavak azonban süket fülekre találtak, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valamit jobban tudjak, mint ő. Elkezdett tehát bénázni, amire menten felajánlottam segítségem. Tény, ami tény egyes fényképezőgépekben a filmbefűzés nem feltétlenül egyszerű dolog, főleg ha a bütykös dob nem akarja elkapni a film perforációját.

Hősnőnk azonban nem állt kötélnek. Úgy gondolta, amit én meg tudok csinálni 40 év fotózás után, az neki is megy röpke két perc alatt.

  • Hát jó, – válaszoltam – akkor megvárom, amíg kész vagy vele – és ezzel kényelembe helyeztem magam a padon.
  • Nyugodj meg, mindjárt kitalálom – és ezzel folytatta a bütykölést. Az egyik kísérletet a másik követte, már 20 centi film kilógott a kazettából, amit gondosan visszatekert, és kezdte az egészet elölről.
  • Ne szarakodj annyit, – fogyott el a türelmem – már rég kész lennék vele, neked meg már a fél tekercs fényt kapott. – de ezt már válaszra se méltatta.
  • Na jó, – döntöttem – én ezt nem bírom nézni, amíg elkészülsz, átülök a másik padra – és ezzel kissé tovább álltam.
  • További tíz perc után Judit átkiabált hozzám – Gyere, fűzd be!
  • Fűzi a halál! – kiáltottam vissza. – Makacs voltál, idd meg a levét. Ma már nincs több fényképezés, majd este befűzöm – és még az is lehet, hogy mérgesen összefontam a karjaimat, de akkor kezdett kibontakozni az aznapi meglepetés. Judit átült hozzám, kezembe nyomta a fényképezőgépet és megszólalt.
  • Fűzd be, megfizetem a munkádat! – és ezzel elővette a pénztárcáját, benne az 50 fontból megmaradt pénzzel, ami még mindig jóval több volt negyvennél.
  • Szerintem te nem vagy normális – szaladt ki a számon a gondolat.
  • Miért? Pénzzel mindent meg lehet vásárolni, én most megveszem a te munkádat.
  • Az én munkámat a saját pénzemen fél óra szemtelenkedés után? Vizsgáltasd meg magad!

A szomorú tény az, hogy nekem kellett volna megvizsgáltatni magam, nem neki. Én voltam az a barom, aki még évekig eltűrtem elmebeteg viselkedését. Valahogy mindig hittem abban, hogy egyszer megjön a józan esze. Sose jött meg. Sok év kellett annak belátásához, hogy ami nincs, az nem tud megjönni.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
____________________________

(ACs-23) Azok a csodálatos nők – Gondolatolvasás magas fokon

Tibor bá’ csodálatos női

 

~q228Varga Misi tehetséges fiatal mérnök volt azon a munkahelyen, ahol én is tevékenykedtem. Sok közös vonásunk volt, hamar összebarátkoztunk. Felesége is diplomás volt, akivel az érettségit megelőzően négy évig egy osztályba járt egy Budapesttől távol fekvő vidéki nagyvárosban. Amolyan diákszerelem közepette összeházasodtak, majd budapesti egyetemekre kerülve, szülői segítséggel bérelt albérletben eltöltött néhány év alatt nem csak diplomát szereztek, hanem alaposan egymásra is untak. Ez utóbbi ténynek azonban nem volt semmi látható jele. Unalmukat ki-ki saját munkahelyén bonyolított apró flörtökkel tette elviselhetőbbé, de komolyabb dolog nem jött számításba.

Vili, a feleség (becsületes keresztnevét sose tudtam meg) hallani se akart saját gyerekről, ezért ez irányú ösztöneit a mi hároméves, elsőszülött Tomi fiúnkon élte ki. Ebből következően öten sokat voltunk együtt hétköznapi vacsoráktól kezdve hétvégi, többnapos kirándulásokig. Szóval úgy funkcionáltunk, mint egy nagycsalád. Az összhang tökéletes volt a nők között is, azonos vélemény a dolgok folyásáról, azonos érdeklődési körök, na meg a férfiak azonos polcon való elhelyezésében.

Az összekovácsolódás természetszerűen együtt járt bizonyos intimitások fellazulásával is. Kirándulás közben rendszerint, aki szükségét kívánja elvégezi, természetszerűen addig megy a sűrűbe, amíg el nem tűnik a többiek szeme elől. Egy idő után, a mi esetünkben elégnek mutatkozott a félreállás. Ugyanilyen okból kifolyólag egy átizzadt blúz lecseréléséhez a nők feleslegesnek tartották, hogy a szekrény mögé bújjanak. Ez a fesztelenség odáig vezetett, hogy sejtések helyett valamennyien pontos ismeretekkel rendelkeztünk a másik testi adottságaival a legkisebb részletekig lemenően.

Ebből következően tökéletes bizonyossággal állíthatom, hogy Vili filigrán termetéhez apró lapos mellek, de különben szinte tökéletes alak, izmos, de azért szexis felső combok, formás fenék és nőiesen finom felkar tartozott. Számomra az összkép nem volt rossz, de valami megfogalmazhatatlan mégis hiányzott. Mindent összevetve a dolog harmadlagosnak volt tekinthető, mert Misire, közel a harminchoz, még mindig erősen hatott a gyerekkorban magába szívott kispolgári erkölcs, amit látványos modernkedéssel próbált leplezni. Arról nem is beszélve, hogy számomra Vili nőtestvérré nőtte ki magát, az pedig egy aszexuális kategória, ami így a történet végét jelenthetné.

Mondom: jelenthetné, de van folytatás. Van ám! Történt pedig, hogy Misinek Bécsbe kellett mennie két vagy három napra. Nem hosszú idő, de Vili még életében nem volt egyedül hagyva két kerek óránál tovább, ezért némi aggódással nézett az utazás elé. Mi biztattuk, hogy semmi baj, majd elleszünk hárman, viseljük gondját, amíg Misi visszaérkezik.

Aztán megtörtént az elutazás, ami után Vili délután öt körül telefonált, hogy a munkahelyéről egyenesen jön hozzánk vacsorázni, amivel csak annyi probléma volt, hogy az én feleségemhez aznap hozzávágtak egy sürgős fordítást, és így nemigen volt fogadó kész állapotban. Maradt tehát a kétszemélyes mozi látogatás. Vili és én beültünk egy általa ajánlott előadásra, aminek 9 körül volt vége. Moziból kijövet elbandukoltunk a kocsihoz, mindeközben viszont hevesen vitattuk a látottakat, elvégre a művészfilmek fénykorát éltük, hol voltak akkor még a semmitmondó, ám igen látványos akciófilmek!

Szent meggyőződésem volt, hogy miután Vilit fél tíz körül hazaviszem, a lefekvésén kívül más igénye nemigen lehet, hiszen a másnapi félhetes keléshez tíz óra körül már le lehet feküdni. Holnap meg majd feljön hozzánk, holnapután pedig már itthon is lesz a gondoskodó férj. Aztán megérkeztünk a ház elé, és Vili a járó motor mellett beszélgetésbe kezdett.

Na igen, közbe kell szúrnom, hogy akkoriban a taxikon kívül nemigen szaladgáltak személygépkocsik Budapest utcáin, így a parkolás nem jelentett gondot. Akinek volt kocsija, az mind a saját háza előtt parkolt a nap bármely szakában.

Szóval járó motorral megálltam a járda mellett. Vili némi megdöbbenés­sel rám nézett, és hangjában enyhe meglepetéssel megkérdezte:

  • Nem akarsz feljönni?
  • Minek? – szaladt ki számon a szerintem természetes, de talán meggondolatlan szócska.
  • Azt hittem, feljössz – válaszolta.
  • Már fél tíz van, meddig akarsz fennmaradni? – Folytattam tökéletes fesztelenséggel, mert mint már említettem, pszichésen a húgommal folytattam csevegést. – Majd holnap találkozunk.
  • Ahogy gondolod – válaszolta, és ezzel vissza se nézve kiszállt a kocsiból.

 

Vili másnap nem telefonált a munkahelyéről, ezért a feleségem hívta fel a lakásán úgy hét óra körül. Vili közölte vele, hogy ma nem jön át, holnap meg Misi elé megy ki a pályaudvarra.

Két nappal később a munkahelyen átmentem Misihez és kérdeztem, hogy sikerült az út. Azt mondta:

  • Az úttal nem volt semmi probléma, de a Vili oltárian pipa rád.
  • Pipa rám? – csodálkoztam el, – és miért?
  • Azt nem árulta el, hogy miért, hiába faggattam. Tulajdonképpen mi történt köztetek?
  • Elvittem egy moziba és kész.

 

Misit időnként láttam a közös munkahelyünkön, de soha többé nem jöttünk össze. Kár volt, mert jól megértettük egymást. Ha tudom, hogy a barátság egyetlen dugáson múlik, akkor lapos mellek ide, vagy oda, isten bizony kötélnek állok, de azt hiszem, az se lett volna megoldás.

Néhány hónapra rá feladtam az állásomat. Misivel egy évvel később összefutottam a Vörös csillag moziban. Egyikünk se a feleségével volt. Futólag váltottunk néhány mondatot. Kiderült, hogy fél éve elváltak, mi akkor még csak a válókeresetet adtuk be.

Vilivel évekkel később akadtam össze egy liftben. Így ha akartuk, ha nem, néhány másodpercig egymás mellett álltunk, mint két vadidegen. Amíg a lift emelkedett, azon filóztam, vajon más lenne-e a világ, ha a férfi és a nő belátna egymás agyába?

_______________________________________________________
_______________________________________________________
____________________________________