Tibor bá’ online

Akár lesz geddon, akár nem, tengeri személyszállítás egészen biztos soha se tér vissza. Marad tehát a visszaemlékezés vagy a rácsodálkozás.

Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Márpedig 1957-ben 171 másik magyarral együtt Amszterdamban felszálltunk a 20.000 tonnás, Johan van Oldenbarnevelt nevű holland monstrumra kifejezetten azzal a céllal, hogy átszelve a Vizcayai-öblöt, néhány hét múlva megérkezzünk Ausztráliába.

Igaz, hogy nekünk magyaroknak három tenger mosta hajdan volt partjainkat, de ez egy több száz éves mese. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez. Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai kalandnak. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Ezért aztán a felszerelt radarok ellenére 10-15 percenként egy-egy hangos hajókürt mély, és velőkig ható hangja tör át a fehér ködtengeren. Látni nemigen lehet semmit. Viszont a hajó belsejéből kellemes duruzsolás tör fel, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály volt, és így mindenhova bemehettünk, ahová nem volt kiírva: utasok részére tilos.

Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike. Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség.

Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el.  A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Ez egy tökéletes betegség. bár tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk.

Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A menők azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral. Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel, és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási.

Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek. Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasban egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel. A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi!

Las Palmasban a hajónk javítás ürügyén egy teljes napot vesztegelt, hajnaltól késő estig. Tudva ezt, mindjárt reggel harmadmagammal nyakunkba vettük a várost, és uccu neki mi is elmentünk „világot látni”. Az utcai árusok hullámokban leptek el minket, és addig nem hagytak békében, amíg meg nem győződtek abszolút sóherségünkről.

Délfelé járt az idő, leültünk egy szusszanásra egy útszéli pálmafa alá megvitatni a korgó gyomrunkkal kapcsolatos teendőket. Egyszer csak a föld alól ott termett egy apró kis legény, nem lehetett több tíz évesnél, és spanyolul eszeveszetten hadarásba kezdett. Hol egymást néztük, hol pedig a kölyökre. Mi a fenét akarhat? Miki barátom tért először magához, és ráripakodott:

– Mit akarsz öcskös?

– Girls, girls – ismételgetett egyetlen szót a fiú –, Mädchen, Mädchen – és körbehordta a szemét rajtunk. Szerintem arcunkról a mélységes döbbenet tükröződött. Elsőnek nekem esett le a húsz fillér.

– Gyerekek! Ez a kölyök egy kupiba invitál minket.

– Hülye vagy – mondta Pali, a harmadik közülünk –, egy ekkora gyerek?

Addigra a srác előrement vagy öt métert, és intett, bátorított, hogy kövessük. A dolog kezdett egyre inkább egyértelmű lenni.

– Hát gyerünk – kiáltott fel Pali. – Mit veszíthetünk?

– Gyerünk hát! – adtam be én is a derekam.

Miki volt a legreálisabb.

– Miből srácok, miből?

– Szerintem itt ingyen is lehet – árulta el Pali abszolút hozzá nem értését.

– Kérdezzük meg – indítványoztuk.

Így aztán Miklós faggatóra fogta a fiút.

– How much?

A fiú rángatni kezdte a vállát. Vagy nem értette, vagy nem tudta. Miki újra feltette a kérdést.

– How much? – de most összedörzsölte hozzá mutató- és hüvelykujjait. Erre a kölyök arca menten felderült.

– One dollar – és a nyomaték kedvéért ujját a magasba emelte.

– Ennyi pénzünk még van – kezdtünk el röhögni, és megindultunk a fiú után.

A gyerek szűk és kanyargós sikátorokon vezetett keresztül minket. Azt hittük, egy középkori film hollywoodi díszletein megyünk végig. Utóbb megérkeztünk egy aprócska kis kocsmába, amely tökéletesen ki volt tömve férfiakkal és nőkkel. Mi hárman jócskán elütöttünk a helybeliektől. Ennek ellenére a kocsma vendégeinek nemhogy a szemük sem rebbent, de még csak oda sem néztek az ajtóhoz, amikor a bejáratnak használt lyukon lógó színes rafiafüggönyön átszortíroztuk magunkat.

– Gyerekek, ez nem kupi, itt most minket szépen ki fognak fosztani – szállt Miki inába a bátorság.

– Velünk aztán sokra mennek – vélekedtem én.

Pali viszont úgy gondolta, ahol egy dollár egy nő, ott öt dollárért már ölnek. Ez ugyan nem hangzott logikátlannak, de azért leültünk egy asztalhoz, amely úgy lett üres, hogy belépésünk pillanatában az ott lévők egyszerűen arrébb húzódtak.

Végre előkerült a fiú, akitől Miki soknyelvű ismeretének segítségével és rengeteg gesztikuláció árán megtudtuk, hogy az itt látható összes nő (volt vagy húsz darab) egytől-egyig mind képezheti ügyletünk tárgyát, csak választanunk kell (és persze fizetni).

A választás abból állt, hogy elsőnek én ráböktem egy vékony, fekete hajú, talán 18 év körüli nőre, úgy nyolc-tíz méter távolságból. A fiú a fejével bólintott, jelezve a tény regisztrálását, és Mikire nézett kérdő szemekkel. Miki ugyanerre a nőre bökött. Én nyomban fel voltam háborodva, a fiú pedig azt hitte, Miki pusztán megismétli az én kérésemet, elvégre az első perctől kezdve felvette a tolmács szerepét. Végül a dolog tisztázódott. Hangos tiltakozásom ellenére Miki ragaszkodott eredeti elképzeléséhez.

Pali, a jóképű vízipólós, az a fajta fiú volt, akinek jó kedélyét öt év kényszermunkatábor sem tudta volna elvenni. Gondolom, most már csak a hecc kedvéért is az „én nőmet” választotta.

Már éppen beadtam a derekam ebbe a közröhejbe, és megpróbáltam legalább a sorrendi elsőbbséget biztosítani magamnak, amikor bevágódott a kocsmába Geiger Andris, egy újabb hajótársunk, méghozzá egyedül, vidáman, mint aki itt született Las Palmasban. Nem húzom a szót, Geiger Andris is beszállt a buliba és ő is ugyanazt a nőt választotta.

Azt hittem, ifjú üzletkötőnk hahotázni fog, de nem, közönyösen tudomásul vette a szerintem Dekameronba való esetet, és súgott pár szót kollektív vágyunk tárgyának, aki nyugodtan szürcsölte tovább ismeretlen eredetű italát. Nekünk pedig intett a fiú, hogy kövessük. Újabb sikátorok, újabb kanyarok, lépcsők és aprócska hidak, majd egy hatalmas meszelt ház gigantikus kapuval. A kapuból egy ember méretű ajtó nyílt, amelyen libasorban, mint akiket a vágóhídra visznek, átvánszorogtunk. A zordon, hűvös falak és az erősen lehangoló környezet nem kifejezetten a legjobb díszlet a fejenkénti egy dollár elköltéséhez.

Az emeleten egy terem bejáratánál ült a madám, egy apróka, fehér abrosszal leterített asztal mellett, és természetesen horgolt. Amikor beléptünk, mindenkitől bekasszírozott egy-egy dollárt, kezünkbe nyomott egy-egy törülközőt, láthatóan frissen mosott és vasalt rongyot, majd kifogástalan metakommunikációval közölte velem, fáradjak be az első boxba.

Jó-jó, lamentáltam, de hol marad a nő? Ami azt illeti, a nő már benn várt az első boxban. Semmi kétség, ez pontosan az a nő, akit a kocsmában láttam, de hogy került ide? Fogalmunk sem volt.

A további részletek úgy tudom nem szalonképesek, különben sem lenne mit részleteznem. Nem hiszem, hogy a boxban három percnél tovább lehettem. A bruttó élmény mégis óriási lehetett, mert egész Las Palmasból semmi másra nem emlékszem, legfeljebb a kikötői pálmafákra, amik mögött hajónk várta a visszaérkezőket, hogy újra a nyílt tengeren lehessünk.

Elindulásunk óta a hajó állandó jelleggel, szinte toronyirányt, délre tartott. Naponta megközelítőleg hatszáz kilométerrel kerülve közelebb az Egyenlítőhöz. A télből először a tavaszba hajóztunk, a tavaszból pedig a nyárba. Minden egyes nap egy-egy hónapnak felelt meg. Elég szokatlan, hogy hétfőn sapka-sál-kesztyű és metsző szélben keressük a napot. Csütörtökön rövid ujjú ingben élvezzük a friss tavaszi szellőt, de vasárnap már folyik rólunk az izzadtság, fürdőruhában lihegünk az árnyékban.

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Napjainkban az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt, ha egyáltalán adnak valamit. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott.

A legcsinosabb nőkből sellőket kreáltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sósvizes.

Ekkor már tengerjártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt.

Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány kalandfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja tövig a körmeit.

A hajónk különben tényleg elsüllyedt – hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem több emeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók segítségével történt.

A fém padlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból volt összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére.

A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma percenként harminc körül volt.

Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 171 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként. Ez abban az időben egy betanított munkás 4 heti fizetése volt Ausztráliában, Magyarországon pedig 4 havi.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el.

A hajón egésznap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat.

Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók.

A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak.

Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette.

Az idő multával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont teltház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma-partiknak, míg a dekk-játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre.

Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk.

Azt már két héttel korábban is tudtuk, hogy Fokvárosban ki fogunk kötni. Azt viszont nem tudtuk, hogy a kikötés előtt „eligazításban” lesz részünk. Az eligazítás lényege az volt, hogy az elhanyagolt negyedekben, akár fényes nappal is, magányos fehéreket simán megkéselnek.

Ezek után nem lehetett bírni velünk. Bevetés előtt álló francia idegenlégiósnak éreztük magukat. Persze a valóság más volt. Annyira más, hogy még a hajó legénysége is meglepődött rajta. A hajónkat ugyanis a kikötőben késsel hadonászó négerek helyett piros-fehér-zöld nemzetiszínű lobogókat lengető kisebb tömeg várta. Éljenek a magyarok! Szerintem aki magyar volt, élt, virult és lábra tudott állni mondjuk száz kilométeres körzetben, az mind kinn volt a kikötőben.

Még mielőtt felocsúdhattam volna, egy idősebb hölgy gépkocsijában találtam magam két másik magyar útitársammal. A hölgy meg csak fecsegett, fecsegett, majd megállt egy ház előtt, ahol benn már meg volt terítve. Na, mit szolgáltak fel a (fekete) inasok? Hát paprikás csirkét!

Később, étkezés után, a jóságos néni megmutatta a várost, természetesen a gépkocsijának ablakán keresztül. Kértük, vigyen el minket oda, ahol késelik a fehér embereket, de erre nem vállalkozott. Így be kellett érni a piaccal, amely különben éjszaka is nyitva volt.

A piacon rendkívülien izgalmas narancsokból hatalmas hegyek álltak. Azért volt izgalmas, mert narancssárga szín helyett élénk zöldek voltak, de a néger eladók esküdtek, hogy a narancsok teljesen érettek. Hát akkor mennyibe kerül: „How much?” Némi nyelvi bohóckodás után kiderült, hogy 10 shilling, tehát fél angol font. Hát ez elég drága, de én nem tágítottam, elővettem tíz shillinget és a néger markába nyomtam. Széles mosoly, és egek ura! Hozza is a narancsomat, de mennyit? Egy hatalmas zsák tele, alig bírtam felemelni. Szentül meg voltam győződve, hogy tíz shillingért egy kilót kapok, de a zsák volt vagy 30 kiló. Külön gond volt felcipelni a hajóra.

Fokváros után hajónk élesen keletnek fordult, irány a mintegy 13 000 km-re lévő Perth, illetve annak kikötője, Fremantle. Napi hatszáz kilométer keletre azt jelenti, hogy minden nap csak 23 órából állt. Ideig-óráig álltuk a sarat, mármint, hogy minden nap kerek egy órával korábban kell felkelni az ágyból, illetve egy órával volt korábban reggeli. De egy idő után a biológiai óránk teljesen felmondta a szolgálatot. A hivatalos idő szerint a lehető leglehetetlenebb időben jött ránk az oda egyáltalán nem illő dolog. Hajnali háromkor hihetetlen éhség szakadt rám, azt hittem, kilyukad a gyomrom. Délelőtt tizenegykor pedig el akartam vágódni az álmosságtól. Reggel ötkor vidám társaság ultizott a fedélközben, csupán azt nem lehetett tudni, hogy már kártyáznak, vagy még mindig.

Ezzel az abszurd helyzettel a hajó legénysége jó előre tisztában volt, és időben tettek is megfelelő ellenlépéseket. Például, függetlenül a napszaktól, háromóránként hatalmas tál szendvicsekkel jártak körül a pincérek, és mindenki akkor evett, amikor éppen akart. A hajó üzletei napi 24 órán át, akarom mondani napi 23 órán át voltak nyitva. Nyilván a személyzet is elvesztette az időérzékét.

Az idő csodás volt, a hangulat kitűnő. Olyan ez, mint egy óriásira nőtt vakáció. Fremantle előtt a hajókantinban az árak hirtelen felmentek. Ja, kérem, most már ausztrál felségvizeken hajózunk. A fedélzetmester is beszüntette fél-maszek szerencsejátékát. (Pontosan déli tizenkettőkor a navigátor megállapította a hajó földrajzi helyét, és az egy nap alatt megtett távolságot. A deck-masternél arra lehetett fogadni, hogy a megtett kilométer milyen számra fog végződni.)

Fremantle után a paradicsomi állapotok egy picit tovább romlottak. Hajónkra ugyanis felszállt az ausztrál Bevándorlásügyi Minisztérium egy alkalmazottja, akinek mindössze annyi volt a dolga, hogy öt nap alatt beüssön egy-egy pecsétet a 172 magyar landing cardjára, vagyis partraszállási kártyájára. Jelenléte kissé rontotta a levegőt. Tolmács segítségével tanácsokat osztogatott, és beígért valami welcome partyt, magyarul egy „isten hozott ünnepséget”. A tanácsok nevetségesek voltak, a partiból nem lett semmi.

Az ausztrál megbízott közölte velünk, kelet-európai barbárokkal, hogy bármit behozhatunk magunkkal, mondjuk fél kiló aranyat, amit a Rákosi-rendszer előzékenyen a zsebünkbe dugott, csak bicskát és pornóképeket nem.

Ez aztán be is jött. Szegényes cókmókjainkkal amint végighaladtunk az ausztrál fináncok sorfala előtt, egyenkint mindenkinek feltették a kérdést: „bicska?”, „pornó?”, amire mi ráztuk a fejünket, „no, no”. Motozás természetesen nem volt.

A szervezés tökéletes. A kikötőben autóbuszok vártak. A buszok egyenesen a vasútállomásra vittek bennünket, és természetes, hogy az üres szerelvény bent várt ránk a peron mellett. Perceken belül el is indult velünk a 400 km-re lévő Albury felé. Egek Ura! Négyszáz kilométer annyi, mint Magyarország egyik végétől a másikig. Itt meg mindössze egy centi a térképen.

A kikötőben rengeteg régi magyar várt. Nem kimondottan ismerősök, csak úgy magyarok. Kikötővárosokban szokás, hogy a reggeli lapok az aznap érkező hajók utas-listáját is leközlik. Aki kíváncsi volt rá, az pontosan tudhatta, hogy Johan van Oldenbarnevelten 172 magyar is van. Megható volt, ahogy a régi magyarok elvegyültek az újak között. Volt olyan, aki egészen Alburyig elkísért minket. Roppant büszkék voltak ránk, hogy mi puszta kézzel nekimentünk az orosz tankoknak. Meg aztán ezentúl 10 ezerrel több magyar lesz Ausztráliában.

A buszon egy régi magyartól hallottam az első hunglish viccet. Előzetesen csak annyit, hogy az újabb keletű szavak egy része a két nyelvben megegyezik. Csak hát a két nyelv ezeket a szavakat nem egészen egyformán írja és ejti. A buszt az angol úgy írja, bus, és úgy ejti, hogy „basz”. A régen kint élő magyarok ezeket a szavakat a magyar beszédükben is angolosan ejtik. Ez nem nagyképűség, inkább önvédelem. Nem lehet egy szót állandóan kétféleképpen ejteni. A magyar megérti, ha angolul ejtem ki a buszt, az angol nem érti, ha magyarul.

Most jön a vicc: Az új magyart várja a régi magyar a hajóállomáson, kiveszi kezéből a bőröndöt, intézkedik, majd együtt beülnek a buszba, és önfeledt fecsegéssel alig tudnak betelni egymással. Egyszer csak az új magyar felriad, és ijedten megkérdezi, „Hol van a bőröndöm?”, amire a régi magyar nyugodtan válaszol, a „basznak a tetején”. Az új magyar ettől teljesen kiborul, de látva a másik nyugalmát, magára erőltet némi közönyt, és tovább érdeklődik: „jó, jó, de miért pont az enyémen?”

Útóírat: A fenti összeállítást: A fenti összeállítás az Ausztráliába disszidáltam, illetve az Irány Ausztrália című könyveimből való. Ezekből azért állítottam össze ezt a kis szemelvényt, mert az Irány Ausztrália utolsó példányát a múlt héten adtam el.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________