(3851) 1956

Tibor bá’ vissza a múltba online

 


89. Útban a 90. felé

Hogy, át tudjam adni a gondolataimat, 1953-nál kell kezdeni. 1953. november 10-én bevonultam az akkor éppen elkészült laktanyába, Budakeszi előtt, az erdőben. Híradósok voltunk, de valójában arra képeztek ki minket, hogy a NATO hírforgalmat lehallgassuk, és átadjuk a kiértékelőknek. Ehhez, elsősorban a Morze adást-vételt kellett megtanulni minimum 20 wpm sebességgel. Ezen kívül, kezelni kellett tudni a különböző hírközlési eszközöket. És meg kellett tanulni (aki nem tudta a középiskolai mulasztás miatt) a rádiótechnika fizikai hátterét. Természetesen a katonai alapkiképzés mellett.

A sorkatonák hangulata egyértelműen orosz és rendszer ellenes volt. Ma mindenki azt hiszi, hogy ennek oka az amerikai szabadság kontra orosz elnyomás volt, de ez téves. Az orosz ellenesség oka az volt, hogy ránk erőszakolták az orosz módit. Az egyenruha, de még a sapka is orosz volt. Kopaszra lettünk nyírva, ami követte az orosz előírást. Még a reggeli torna is orosz volt. Bevett magyar kifejezések meg lettek változtatva. Például a rangból, rendfokozat lett. Teljesen egyértelmű volt, hogy minket ágyútölteléknek szántak. Puskánk, I. világháborús relikvia volt. Minden töltényt egyenként kellett csőre tölteni elsütés előtt. Hadgyakorlaton „ellenséges” állásokat rohamoztunk meg puskáról lenyitott bajonettel. De ez így volt kint a civil életben is. A magyar dolgozóknak irgalmatlan idegen volt a sztahanovista mozgalom, vagy a vasárnapi népnevelés.

Akkor most vissza a laktanyához. Ugye, a kötelező katonai szolgálat két év volt. Az én alakulatom esetében a helyzet elütött a többitől. Más kiképzések egy esetleges háborúra készítettek fel. Nálunk, a képzés után folytatni kellett az elnyert képzettséget, hiszen lehallgatni békében is kell. Ezért elhatározták, hogy esetünkben a szolgálai időt felemelik 3 évre. Egy év kiképzés után legalább két évig akartak használni minket. Ezt, azonban mi úgy érzékeltünk, fél év letelte után nem lett fél évvel rövidebb a hátralévő idő,hanem egy évvel megnőtt. Nekem ebből elegem lett, és bedobtam a dilit, hogy leszereljenek.

Közben, létrehoztak egy lehallgató tiszti iskolát, aminek a tanszéke a Petőfi laktanyában lett elhelyezve, az egyik épület legfelsőbb emeletén, vasráccsal elzárva. Szerkezetileg, egy alezredes főnökkel, 3 beosztott mérnök tiszttel, 10 hallgatóval és 30 tovább képzésben résztvevő (segg hülye) gyorstalpalós tiszttel. Kellett még 3 csicskás is.

Az én kísérletem nem sikerült, nem szereltek le (féltek, ha leszerelnek, követni fogják a példámat), de fülhallgatót se mertek rám rakni, hátha megint bedilizek, elküldtek tehát a Petőfibe csicskásnak az újonan alakult hírtiszti egyetemre. A szolgálat rendkívül kellemes volt. Az utolsó évben a tisztek hazamentek 17:00-kor, mi pedig 17:10-kor. Reggel a tisztek bejöttek 08.00-ra, mi bejöttük 07:50-re. Aztán 1956 szeptemberében az egész tanszéket áthelyezték a Szentendrei laktanyába.  Innentől a helyzet megváltozott, a tisztek HÉV-vel mentek ki, mi pedig (a másik csicskással) az ő motorján. Aztán jöttek a forradalmi napok.

Egyik nap az összeverődött szentendrei srácok odajöttek a laktanyához, hogy fegyvereket kérjenek, mert be akartak menni Pestre, harcolni egy kicsit. A kapuőrség természetesen nem engedte be őket. Nem mentek el, hanem egyre többen lettek, és megpróbáltak átmászni a kapun, amit a kapaszkodó kezük csapkodásokkal hárítottak el. Ekkor, a laktanya parancsnok riadoztatott. Felsorakoztunk az udvaron, majd mindenkinek kiosztottak egy dobtáras géppisztolyt és egy pót tárat, hogy meg tudjuk védeni a laktanyát.

A kiosztás után megkérdeztük az alezredest (akivel addigra már gyakorlatilag atyai viszonyban voltunk, egy hónappal előtte kértük, hogy szíveskedjen tizedest csinálni belőlünk, hátha lesz háború), hogy mi tévők legyünk? Azt mondta, ő nem ad parancsot, tegyünk belátásunk szerint. Rápattantunk a motorra és a Duna partján (alacsony volt a vízállás) elhagytuk a laktanyát.

Rögtön Csillaghegynél meg kellett állnunk, mert egy kivágott fa keresztbe volt fektetve az úton. Ahogy megálltunk, fiatalok vettek körül, hogy kik vagyunk. Természetesen forradalmárok, egy fontos küldetéssel. Ezt értették, de kérték adjuk oda a fegyvereinket, mert nekik nincs mivel harcolni. Nem adtuk, mert haza akartunk érni és lehet, hogy találkozunk oroszokkal. Ezt később megbántam, mert az Ördög árokban felmentünk a házunkig, és apám első dolga volt, hogy a géppisztolyokat bedobta a pöcegödörbe.

Hetekkel később az egyik növendékkel találkoztunk Bécsben, tőle tudtuk meg, hogy a végén a tömeg bejutott a laktanyába, senki nem lőtt rájuk, és fegyverekkel távoztak. Mi következik ebből? Hogy se a szentendreiek, se a csillaghegyiek nem voltak beszervezve, spontán tették azt, amit az adott körülmények között kötelességüknek éreztek.

Ezt megelőzően Miklós barátommal este elmentünk a Sztálin szoborhoz, amikor azt éppen le akarták dönteni. Hatalmas kíváncsi tömeg várta, mi lesz. Két fiatal melós bement a munkahelyére, és a Váci útról hoztak egy darus kocsit, és hegesztő apparátust. Megbízta őket valaki? Természetesen nem. Nekik volt ilyen lehetőségük, és úgy érezték, ezt meg kell tenniük. Sokáig vacakoltak. Aztán kiderült, hogy a csizma ki volt öntve betonnal. Végül a csizma felett vágták el a fémet, és döntötték le a szobrot, amit a darus kocsi bevonszolt a Nemzeti elé (akkor még nem bontották le). A szobron rengetegen ültek és kézi fűrésszel darabokat vágtak le belőle szuvenírnek.

A Nemzetinél hallottunk lövéseket a Bródy Sándor utca felől, oda mentünk. Kiderült, hogy be akartak valamit olvasni, amit nem engedtek. Ebből csetepaté lett. Bent kevés volt a lőszer, ezért egy mentőkocsiban küldtek, de a tömeg felnyitotta a mentőt, a dolog kiderült. Most fegyverek hiányában a tömeg várta mi fog történni.

Hát történt. Talán kilenc óra környékre megérkezett 4 honvédségi teherautó, rajta kb. két szakasz katonával. Hahó, ez az a század, ahova miket is behívtak. Ők is megismertek minket és integettek, érdeklődtek mi van? Ismertettük a helyzetet, ők pedig elmondták, hogy nem tudnak semmiről, de kaptak fegyvert és lőszert, ami nagyon gyanússá tette a dolgot. Nyilván azért vezérelték őket ide, hogy a tömegeket eltereljék a Rádiótól. Nem akartuk, hogy a tisztek felismerjenek minket civilben, ezért hazamentünk, de másnap reggel korán visszamentünk. Sikerült találkoznunk a volt szolgálatvezetőnkkel (egy törzsőrmester), aki boldogan közölte velünk azt, hogy „kifüstölték” őket.

Tehát odavezéreltek megbízható katonákat a civilek ellen, de azok fegyvereiket nem a civilek, hanem az ávós védők ellen használták. Két nappal később látunk egy embert felakasztani a fára a körút közepén. Valaki felismert egy ávóst, elkiáltotta magát, itt egy ávós, a tömeg egy emberként felakasztotta.

Mindenütt azt tapasztaltam, hogy nem volt itt szervezkedés, nem volt itt mozgalom, nem voltak vezetők, Adott helyen, adott időben, mindenki ösztönei szerint cselekedett. A megénekelt „pesti srácok” is az adott körülményeket kihasználva váltak híressé.  Nagy Imrék, Maléter Pálok, menet közben nőttek ki a tömegből.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

7 gondolat erről: „(3851) 1956

  1. Nyilván nem, de a politikusok nem mondhatták azt hogy “elege lett a népnek” hisz egy jó politikus mindig hazudik és talál egy ellenséget, mondjuk a Nyugatot / USA-t akire rákenheti hogy uszított. Bevált gyakorlat, így megyen ez a poltikában ma is, tudja mindenki.

  2. Annyit tennék hozzá, hogy az október 23-i poznani lengyel munkások melletti szolidaritási gyűlést a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) szervezte meg. A mintegy kétezer diák a Bem téren koszorúzott, majd munkások is csatlakoztak hozzájuk és estére a helyzet radikalizálódott.

  3. 3. – Tibor bá’ –

    Igazságtalan lenne kihagyni őket, mert végül is ők lökték meg a nagy követ a lejtőn. Minden, amit az előtte lévő héten terveztek és csináltak okafogyottá vált 23.-án este.
    A katonaságról annyit: Volt egy kollégám, aki 72 hónapot volt katona. 56 végén járt le a 3 év sorkatonaság de ráhúzattak velük egy évet, majd utána évente-két évente behívták 3 hónapra.

  4. Tibor bá´

    Köszönet ezért az írásodért, nagyra értékelem, hogy reagáltál a múltkori felvetésemre.

  5. Ötéves vidéki gyerekként két emlékem van 56-ról. Nem messze laktunk a város főterétől, ami tele volt emberekkel. Oda két nagy obeliszket helyeztek el orosz és magyar felirattal, dicsőség a hősöknek. Arra emlékszem, hogy csákányokkal verték le a márványt az obeliszkről, mi gyerekek pedig szedtük össze a tenyérnyi darabokat. Később a homokozóban játszottam velük, még ma is megvan belőlük két darab. Anyukám az egyikre ráírta, 1956 okt 25. Az obeliszkek tetején vöröscsillag volt, azt nem érték el, a laktanyából jött egy terepjáró, az arra szerelt fegyverrel lőtték le.
    A másik emlék nyomasztó, az addig mindig tele lévő tér napközben hirtelen teljesen kiürült, a szüleim az egyik bolt hátsó raktárába menekültek be, ahol lecseszték őket, hogy ilyen időben gyerekekkel itt mászkálnak (a húgom egy éves volt akkor). Akkor vonultak át a tankok Pest felé, a bazaltkövön csattogott a láncuk, mindenre lőttek, ami mozgott. Később a szovjet laktanyából rendszeresen mentek el a házunk előtt a tankok a vasútállomásra, felszántva a földes utcánkat. Mindig este mentek, kíváncsi voltam, de alig mertem kileskelődni a függöny mögül az ablakon. Még bennem volt a figyelmeztetés, hogy ne menj oda, mert ide lőnek.
    Tavasszal nem mentem óvodába, ősszel pedig már iskola volt. Ott egymás között beszéltük meg, hogy két felsős gyereket elvittek, mert valami feliratot festettek fel a falra, meg melyik apukát vitték el a rendőrök a szomszédos megyeszékhelyre.
    (Tibor bá’: én 72-től voltam Keszin katona, nem a RÁF-soknál, hanem a hírzászlóaljnál. A prüntyögőknél jórészt rádióamatőrök voltak, akiknek már nem kellett tanítani a morse jeleket. Nekem nem nagyon ment, mert egy idő után kiestem a ritmusból és lemaradtam, így géptávírós lettem, NDK “telexgépeken” kellett gyakorolni a sportpálya melletti barakkban. meg URH adó-vevő berendezéseket telepíteni. A pavilonokban már csak tiszthelyettesek voltak, oda csak akkor mehettünk be, ha a takarításhoz kértek sorkatonákat. Kíváncsi lennék, hogy a dél-nyugat felé irányított antennákat most mire használhatják.)

  6. 6 – kakukk:
    Az én időmben NDK gépek nem voltak, mindent Svájcból vettek meg.
    Nekem nagyon ment a Morse, kíváncsi lennék, most mennyi idő alatt tudnék felfejlődni a régi szintre.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük