(3366) Az első „szerelem”

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Hét-tizenegy éves korom között a Bezerédj utcában laktunk, ami a VIII. kerületben, a Rákóczi úttal futott közvetlenül párhuzamban. Kis, csendes utca volt, minimális forgalommal. Naponta csak néhány lovas kocsi ment át rajta, amikor kenyeret szállítottak a házunk földszintjén lévő fűszereshez (államosítás után ezek lettek a közértek) vagy az utcára nyíló borpincébe hoztak vagy éppen vittek bort hordószámra. Személygépkocsi ritkán tévedt arra, jó esetben hetente egyszer.

Békének álcázott háborús idők voltak. Reggel anyám kinyitotta az ajtót, a küszöbről bevette az odahelyezett liter tejet, és egy stanicliba rakott 6 zsömlét, amiből percek alatt reggeli lett. Az „elemi népiskola” hat házzal volt odébb a sarkon túl, ahonnan déli tizenkettőkor már haza is engedtek. Ebéd után miénk volt az utca, meg az egymással szemben álló két ház udvara, ahová drótostótok, verklisek és utcai mutatványosok tértek be, cselédlányok verték prakkerekkel a szőnyeget, a vice felmosta a követ, a házmester pedig oda állt ki, pörölni velünk, mert szerinte túl hangosan kiabáltunk.

Na, akkor egy kicsit megszeppentünk és vagy kibaktattunk a Tisza Kálmán (ma: Második János-Pál) térre, ahol a háborúra való tekintettel virágok helyett káposztát termeltek az ágyásokban közvetlenül a mai MSZP székház előtt, vagy csendben legyeket kezdtünk fogdosni a ház napos oldalán, azon versenyezve, ki talál nagyobbat. Ha valamelyikünk valahogy szert tett egy igazi játékra, úgy értem olyanra, amit boltban lehetett kapni, akkor a többiek napokig jártak csodájára. Persze találtunk magunknak egyéb szórakozást is, mint például az eldobott patkócsavarokkal aló “bikázást”, vagy cserép golyókkal való snóblizást.

A szemben lévő házban lakott Pöttyi, egy nálam másfél évvel fiatalabb, vörös hajú, szeplős kislány, aki egy alkalommal megfogta a kezem, és elhúzott a hátsó lépcsőhöz, amit csak a cselédlányok használtak. Amikor megérkeztünk a „titkos” helyre, Pöttyi a fülemhez hajolt és azt súgta, legyünk szerelmesek. Részemre a dolog rendkívül izgalmasnak tűnt, ezért aztán azonnal beleegyeztem. Akkor most mától kezdve szerelmesek vagyunk – jelentette ki Pöttyi. Igen, igen – válaszoltam nagy lelkesen, de itt megakadtam, mert fogalmam se volt, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, de Pöttyi megmagyarázta – ezentúl, azt kell tenned, amit én mondok.

Ez ugyan egy kicsit fenyegetőnek tűnt, de ha ez az ára a szerelemnek, akkor ezt el kell fogadni. Végül is anyámtól többször hallottam, hogy apám minden jött-ment kurvába beleszeret, ami ezek szerint egy teljesen elfogadott dolog lehetett.

Kölcsönös szerelmünk első tettét természetesen Pöttyi találta ki. Elvitt, a felnőtt szemmel megítélve, tőlünk nem túl messze lévő Rókus-kórház templomához, aminek falán be volt jelölve az l838-as árvíz szintje, és a bejárati kapu mellé felállított kőkereszt talpánál tömegesen égtek gyertyák, amiket a betegek hozzátartozói gyújtottak meg akkor még előttem ismeretlen okból kifolyólag. Pöttyi szerint a feladatunk a lefolyt viasz összegyűjtése volt.

A viaszgyűjtő tevékenységbe alaposan belemelegedtünk, mígnem arra lettem figyelmes, hogy besötétedett, és egy idősebb néni ránk is szólt, „gyereknek ilyenkor már ágyban a helye”. Így aztán a hatalmas viaszgolyóval megindultunk hazafelé. A kapuban elváltunk, Pöttyi magához vette a közös zsákmányt, gyorsan az arcomra nyomott egy puszit és beszaladt a házukba. Én meg hazakullogtam.

Mami, akinek halovány fogalma sem volt a modern gyereknevelésről, nem sokat teketóriázott, lekent két hatalmas pofont, majd megkérdezte, hol voltam mostanáig. Nagy bőgés közepette már éppen el akartam szipogni, mi történt, amikor kiderült, hogy a ruhám csupa viasz, ami miatt még kaptam kettőt, ez alkalommal a fenekemre. A faggatás csak ez után jött, így aztán az is kiderült, hogy ki csábított a rossz útra, és persze az is, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Ekkor anyám hangja megenyhült, még el is nevette magát.

Amint abbahagyta a nevetést, azt is megtudtam, hogy Pöttyi anyja egy büdös kurva, akitől a lánya csak rosszat tanulhat, és jobban tenném, ha kerülném a társaságát. Ezzel aztán pont került a dolog végére. Másnap első dolgom volt, hogy Pöttyivel közöljem, én már nem vagyok belé szerelemes, és az egész egy nagy hülyeség. Különben is: elegem van a nőkből. Pöttyi tudomásul vette a bejelentésemet, és csak annyit sziszegett kissé hiányos tejfogai között, hogy „ezt még megbánod”, és ezzel sarkon fordult. Én meg arra gondoltam, találjon magának másik szerelmet, pofozza fel az anyja azt a fiút, én nem kérek belőle többet. Ebből is látszik, hogy már 9 évesen is tudtam racionális döntéseket hozni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

8 gondolat erről: „(3366) Az első „szerelem”

  1. Én középiskolai első osztályban voltam először szerelmes. Húsvéti szünetben valami tanulás ürügyén mentem fel a lányhoz, vittem bonbont, talán virágot is, valami alkalom volt még, már nem emlékszem. Nagy lebőgés lett, mert miközben én azt gondoltam jól haladok, a lány elmondta, hogy kibe szerelmes…aztán maradtam barátzónában, persze idióta módon reménykedve, zenéket felvéve neki kazettára, stb…következő évben egy bizalmas beszélgetésben megkérdezte melyik fiúnak van a legnagyobb farka az osztályban….pár hétre rá vele vesztette el a szüzességét, én meg végleg megtanultam, hogy nem virággal és bonbonnal kell udvarolni a nőknek, és az udvarlás mint olyan az első 5 percben eldöntött kérdés, csak magadból csinálsz bohócot, ha nem veszed le egyből, hogy nem kellesz.

  2. 2 – Ir01:
    Ez már igazi diák szerelem volt. Az nekem volt kettő is. Apám nagyokat irigykedett, mert egy generációval korábban még nem működött a dolog.

  3. Ebből a történetből is lejön, hogy régen mennyivel jobban nevelték a gyerekeket, és jobban odafigyeltek rájuk. Tetszett. Várjuk még az ilyen posztokat.

  4. 4 – malleusorbi:
    Most annyira eluralkodott felettünk a vírus kitárgyalása, hogy elhatároztam, a hétvégén csak semleges témát hozok fel.

  5. 5 Az tényleg egy érdekes bekezdés! Ha ez igaz, akkor mindenkinek többet kellene gondolkodnia a halálon!

  6. 5 Egy olvasó
    Erre nekem is van személyes tapasztalatom.
    Apám agyvérzés következtében halt meg, de egy ideig még élt a kórházban, teljesen öntudatlan állapotban.
    Az orvos mondta, hogy néhány napja van hátra, életfunkciói lassan csökkennek, nem is fog már magához térni.
    Utolsó napján, mikor bementünk nejemmel meglátogatni, a kórterembe érkezésünk után nem sokkal megkezdődött haláltusája, hangosan kapkodta a levegőt, ömlött róla az izzadtság, pedig előtte a nővér szerint teljesen nyugodt volt.
    Odaültem hozzá, és rátettem a kezem a forró homlokára, aztán lassan elmosolyodott, és kilehelte utolsó lélegzetét.
    Mintha megvárta volna érkezésünket, és ezzel búcsúzott volna.
    Mikor elmondtam az orvosnak, azt mondta, lehetetlen, neki már semmi kapcsolata nem volt a valósággal.
    De nekem azóta is lélekemelő emlék, és jó érzés, hogy egy ilyen kontaktussal búcsúzhattam tőle.
    Ezt a cikket olvasva megerősítést kapott az élmény, hogy nem illúzió…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük