„Az amerikai társadalom és gazdaság az egyenlőtlenség, de legfőképp az improduktivitás felé halad – ez a folyamat végül is megváltoztatta az Egyesült Államok világban elfoglalt helyét. Az 1945-ben még szuperhatalomnak számító Amerikából – fél évszázad elteltével, világgazdasági szempontból – csupán egy fekete lyuk maradt, amely elnyel minden árut és tőkét, ugyanakkor képtelen kipréselni magából annak ellenértékét.

Hegemóniájának helyreállítása csak politikai és katonai úton lehetséges: mint államnak ki kell terjesztenie hatalmát az egész Földre és meg kell szereznie az elfogadott erőszak világmonopóliumát.

Csakhogy Amerika nincs birtokában az ehhez szükséges eszközöknek, akár a hard power-re, akár a soft power-re gondolunk, csakhogy a Josepfh Nye-nek oly kedves elnevezéseket használjuk.”

(Megjegyzés: Joseph Nye a Harvard professzora, korábban a Harvard University’s John F. Kennedy School of Government dékánja, számos könyvírója, a „Soft power” vezetéselmélet atyja. Egyes listák az USA első 10 legbefolyásosabb oktatói között tartják számon.))

A valós amerikai ipari termelés jelen idő szerint meg sem közelíti az ázsiai óriás potenciálját, Kína a gyártás/termelés frontján többszörös képességekkel rendelkezik Amerikához képest. Az utolsó amerikai exporttermék – a fegyverek – terén egykoron megvolt hatalmas minőségi különbség is mostanra jórészt elolvadt, a fő előnyt jelentő informatikai háttér területén is nemhogy csökkent a lemaradás, de egyes részterületeken Kína már leelőzte az Egyesült Államokat. A XXI. században Kína és az USA közötti ipari/termelési potenciálban nagyobb az induló különbség, mint amekkora az USA és a Szovjetunió között volt bármikor is a Hidegháború idején. Ugyanilyen fontos problémát jelent számukra Oroszország, amely amellett, hogy a katonai hardware tekintetében nemcsak szuperhatalom maradt, hanem közben elképesztő mennyiségű alapvető stratégiai nyersanyag birtokában van, azaz egyszerre katonai és nyersanyag szuperhatalom.

Nagyon fontos törvényszerűségre hívja fel a figyelmet az író azzal az adatokkal bizonyítható tézissel, miszerint „…a szabad kereskedelem… az egész bolygónkon fejlődési nehézséget okoz és lelassítja a világgazdaság fellendülését.”

„Létét (értsd: szabad kereskedelem) rövid távon meglehetősen barokk módon tartja fenn az USA: az előidézett keresletcsökkenés révén a „nélkülözhetetlen fogyasztó” szerepébe kerül, ugyanakkor a rendszer másik következményeként az egyenlőtlenség egyre nő és lehetővé teszi a profitnövekedést, ami a fogyasztás finanszírozásához szükséges friss pénzzel látja el.”

Az USA – mesterségesen előidézett folyamatok révén – a jelenlegi világgazdaságot úgy működteti (látszat működtetés), hogy közben azt a fajta fogyasztást preferálja, ami minden értelmes szempontból elfogadhatatlan a bolygó jövőjét tekintve. A szó szerinti mértéktelen pazarlás gyakorlatilag éli fel a Föld erőforrásait és jövőjét, miközben a folyamatnak nemhogy kiegyensúlyozó szerepe nincs, hanem a világgazdaságon belüli excentricitást/egyensúlytalanságot növeli tovább. A modell hosszabb távon se nem életképes, se nem egészséges az emberiség szempontjából. Az Egyesült Államok a bolygó lakosságának mindössze 5 %-át képviseli, a birtokolt/bitorolt és felhasznált javak/nyersanyagok és energiaforrások szempontjából viszont közel 40% a fogyasztása. Az ehhez szükséges pénzügyi hátteret pedig a mostanra közismert módon fenntartott és gyakorlatilag számolatlanul nyomtatható petro-dollár rendszerével biztosítja.

„Ez az USA vezetésével jellemezhető kapitalista rendszer egyre kevésbé tudja fenntartani a legitimitás látszatát. Olyannyira, hogy a Foreign Affairs című folyóirat 2002. január-februári száma egyenesen a globalizáció által okozott stratégiai fenyegetést tárgyalja kiemelt témaként.

A gazdasági problémákat csak tovább bonyolítja az amerikai katonai hatalom kényszerítő erejének hatástalansága. A jenki hadsereg kiemelkedő légi-tengerészeti ereje sem tudja közvetlenül ellenőrzése alatt tartani azokat a területeket, földrajzi régiókat, ahonnan az USA számára nélkülözhetetlen áruk vagy természeti kincsek származnak.

Ráadásul, és talán ez a legfontosabb szempont, az a légi fölény, amely a bombázásokkal való fenyegetés miatt elméletileg akár elegendő is lehetne a megfellebbezhetetlen uralom fenntartásához, még mindig függ az egyetlen olyan hatalom – mégpedig Oroszország – jóakaratától, amely légvédelmi technikájának köszönhetően képes részlegesen vagy teljesen semlegesíteni az amerikai légierőt.

Mindaddig, amíg ez utóbbi létezik, Amerika nem tehet szert a számára hosszú távon gazdasági biztonságot nyújtó teljes hatalomra, amire pedig a kialakult új világhelyzetben nagy szüksége lenne.”

Az Irak elleni két háború, valamint a Szerbia és Líbia elleni légicsapások során az amerikai haderőnek generációkkal elmaradottabb és csekély mértékű légvédelemmel kellett csak szembenéznie, gyakorlati orosz háttértámogatás nélkül. Ugyanakkor a Szíriában megjelenő minimális mértékű, de rendkívül korszerű légvédelem gyakorlatilag hozott létre olyan légtérzárlati-övezetet, ahol az USA légiereje meg sem próbál beavatkozni. Természetesen ezt is rá lehet fogni a feltétlen USA pártolók által oly előszeretettel emlegetett orosz atomütőerők létére, de a valóság az, hogy a jelenlegi korszerű orosz légvédelem valóban képes jelentős veszteségeket, akár megsemmisítő akciót is végrehajtani a támadó amerikai gépekkel szemben függetlenül attól, hogy Oroszországnak mekkora nukleáris ütőereje van. A problémát tovább fokozza, hogy orosz segítséggel Kína is igen komoly haditechnikai transzferhez jutott, valamint kínai-orosz összefogással Irán katonai képességei is jelentősen javultak. A legutóbbi török SZ-400 beszerzés talán a legnagyobb fricska, amely során a török média azt ecsetelte, hogy ezekkel a rakétákkal milyen sokféle katonai eszköz leszedhető a levegőből – az ismertető során csak és kizárólag amerikai/nyugati haditechnikákat soroltak fel, jó eséllyel nem véletlenül.

„Gazdasági függőség, katonai hatástalanság. Akad még egy harmadik elem is, amely az Egyesült Államok gyengeségét bizonyítja: ez az egyetemesség szemléletének visszaszorulása.

Ezek az elemek megvilágítják, micsoda ellentmondás lengi körbe az USA világunkban elfoglalt helyét: az országnak hosszú távon kell biztosítania a birodalmi gazdasági egyensúlyt, anélkül, hogy az ehhez szükséges katonai vagy ideológiai eszközökkel rendelkezne.

Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy a mai helyzet hosszú távú tervezés eredménye lenne.”

Az utolsó mondathoz annyit mindenképpen hozzá kell tenni, hogy az Amerikai Egyesült Államok, mint állam/ország szempontjából ez igaz lehet, de a multinacionális-globalista nagytőke szempontjából semmiképpen sem – számukra nem jelent az Egyesült Államok többet egy szimpla fejőstehénnél, ebbe a stratégiába pedig tökéletesen beleillik az USA, mint a nemzetállam érdekeinek a totális elutasítása és figyelmen kívül hagyása a legmagasabb amerikai politikai szinteken is. Ennek leplezésére a gyakorlatban a CIA már Kennedy elnök meggyilkolásakor kitalálta az összeesküvés-elmélet teóriát, amelynek még ma is rendkívül sok hódolója akad. Félreértés ne essék, nem az összeesküvéseknek, hanem ezek tagadásának!

„A birodalmi doktrína teljesen friss, ráadásul nem erős akarat szülte, éppen ellenkezőleg, az amerikai vezetők számára könnyű megoldást jelentett. A körülmények alakították ki: a szovjet rendszer összeomlása hozta, amely Amerika számára egy pillanatra a teljes hatalom illúzióját adta, s ez vezetett a globális és állandósult hegemónia álomképéhez. E verzió mellett nem is 1990-ben, inkább 1995-ben döntöttek.”

„Amerikában sem a vezetők, sem a stratégák nem látták előre a szovjet rendszer, a kommunista rivális összeomlását, amely rendszer a második világháború másnapján a szabad világ negatív pólusaként egyfajta erőegyensúlyt hozott létre.”

(Ezt az elméletet megcáfolni látszik az 1985-1990 között a keleti blokkban is zajló politikai háttér alkudozások és rejtett nyugati üzleti kapcsolatok felfutása, a mára ismertebbé vált visszaemlékezések bizonyítják, hogy a szovjet-rendszer lebontása tervszerűen, az úgynevezett „bennszülött” beavatottakkal teljes szinkronban történt.)

„Michael Porter a nemzetek versenyelőnye című művében (1990) leírja a különféle kapitalista modelleket (japán, német, svéd, koreai), amelyek az angolszász kapitalizmusnál a termelés tekintetében egytől egyig hatékonyabbnak bizonyultak, mivel ez utóbbi a szabad versenynek csak azon szabályait fogadta el, amelyeket a saját hasznára tudott fordítani”

A valós helyzet ennél is sokkal súlyosabb, elég, ha az államilag irányított létező kínai kapitalizmusra vagy szintén az állam által felügyelt és igazgatott, valamint szankciók hadával szembesülő orosz kapitalizmusra gondolunk. Az előbbi elképesztő termelékenységet, az utóbbi a mesterségesen támasztott nehézségek ellenére is növekedést és államadósság csökkenést tud egyszerre úgy felmutatni, hogy a lakosság életszínvonala mindkét esetben mérhetően javult a korábbi évtizedekhez képest. Egy továbbra is rohamozó kínai valamint egy felemelkedő orosz gazdaság kezelhetetlen ellenféllé válik a már jelenleg is csak pénzügyi-számmisztikai trükkökkel operáló amerikai gazdasági hatalom számára.

„A kilencvenes évek elején, a még mindig két szuperhatalommal számoló és a polarizációs ideológiájában megzavarodott világban mindenki számára az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Oroszország stratégiai befolyása fennmarad. valóra válhatott volna az egyenlőségen alapuló, kiegyensúlyozott világról szőtt álom, amelyben végre minden nemzet ugyanazokkal a játékszabályokkal játszik. Ebben a kontextusban az USA a nemzeti egyensúlyhoz való visszatérésre helyezte a hangsúlyt. ekkor a leszerelésre tett erőfeszítése, mint azt tapasztalhattuk, elég látványosak voltak és semmi sem utalt a birodalmi törekvésekre.”

„Az orosz gazdaság termelése 1990 és 1995 között mintegy 50%-kal visszaesett. A beruházások a nullára csökkentek, a pénzhasználat összezsugorodott, bizonyos területeken újra megjelent a cserekereskedelem. Az etnikailag félig orosz Ukrajna Fehéroroszország és Kazahsztán függetlenné válása a „szláv” rendszer szívéből kiszakított mintegy 75 millió állampolgárt, miáltal Oroszország többé már demográfiai értelemben sem veheti fel a versenyt az USA-val. A Szovjetuniónak 1981-ben 268 millió lakosa volt, az USA-nak 230 millió. 2001-ben Oroszország már csak 144 millió lakost számlált, míg az USA lakosainak száma elérte a 285 milliót.

Még ennél is rosszabb, hogy a nemzeti és etnikai követelések nem csak a volt szovjet csatlós államokat érintették, hanem az orosz föderáció önálló régióit is, a Kaukázustól a tatárokig.

Ez már a teljes széthullás lehetőségének az előjelét vetítette előre. Amerika ősi stratégiai ellenfele 1996-ban azon a ponton volt, hogy egyszerűen eltűnik a színről. Ez az a pillanat, amelynek során az Egyesült Államok nagymoguljait meglegyintette a világuralom gondolatának szele, minthogy az USA által katonailag uralt, egyensúlyát vesztett világ víziója számos hihető elemet tartalmazott.

Csak egy ujjmozdulat, némi provokáció, kis támogatás az egyesült Államok részéről a két gyenge ponton, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában és a sakkjátszma máris eldőlt. Brzezinski 1997-ben megjelent stratégiai műve, A nagy sakktábla összefüggő áttekintést nyújt az USA Eurázsiára gyakorolt uralmának szükségességéről és eszközeiről.”

„Az ezen céljait tekintve ambiciózus, ám motivációjában gyenge stratégiának volt egy nagy veszélye: az orosz hatalom még 1997-ben sem esett szét véglegesen. Mivel az USA teljes külpolitikája egy ilyen bizonytalan kimenetelű feltételezésen alapult, Amerika hatalmas veszéllyel nézett szembe: egy szép napon súlyos gazdasági függőségbe kerül, anélkül, hogy katonailag tényleg uralná a világot. Röviden: egy félbirodalmi helyzetből egy álbirodalmi helyzetben találja magát.”

Itt egy gondolat erejéig meg kell állnunk: ma, 2018-ben ez már nem csak veszély, hanem konkrét tény. Az Egyesült Államoknak egyszerre kell szembenéznie egy széthulló saját gazdasági-szövetségesi rendszerrel, miközben ezernyi szálon függ a legnagyobb gazdasági-ipari riválisától Kínától és eközben a dogmatikusan hirdetett amerikai katonai fölény egyre csekélyebb mind Kínával, mind az azóta (15 éve) magára találó és katonailag is egyre erősödő Oroszországgal szemben.

„Brzezinski terve teljesen világos és érthető, még akkor is, ha azt sugallja: Oroszország saját érdeke, hogy végezzenek vele oly módon, hogy Ukrajnát nyugathoz csatolják és arra használják fel Üzbegisztánt, hogy Közép-Ázsiát is felszabadítsák az orosz fennhatóság alól. Azt nem említi, hogy Oroszország bekerítése az ország belsejének szétmorzsolódásához vezet. A kifinomult stratégia nem zárja ki a minimális diplomáciai óvatosságot. Ám akadnak nem bevallott dolgok is: Brzezinski nem is említi Amerika gazdasági tehetetlenségét, sem azt, hogy az USA-nak mennyire fontos, hogy politikailag és katonailag is kiterjessze fennhatóságát a világ erőforrásaira.”

„Az egyetlen akadály az amerikai birodalmi törekvések előtt Oroszország, amelyet el kell szeparálni és fel kell darabolni. Ezt a fajta problémakezelést bismarckinak is nevezhetnénk, legfeljebb jelen esetben az 1871-1890-es években legyőzött Franciaországot Oroszország helyettesíti.

„Brzezinski is azt ajánlja az egyesült Államoknak, hogy békülékenyen lépjen fel minden nemzettel szemben, kivéve Oroszországot.”

„A kiinduló pont világos: addig, amíg Európa és Japán megelégszik az amerikai vezetéssel, addig a birodalom sérthetetlen, érdekszférájában sűríti össze a világ technológiai és gazdasági hatalmát. Ezen a stratégiai magon kívül Brzezinski békülékeny magatartást ajánl Kínával szemben is, amely hosszú távon még konkurenciát jelenthet, valamint Iránnal szemben is, hogy annak esetleges megerősödése ne vezessen konfliktusokig. Bezárva japán és Európa közé, megfosztva Kínától és Irántól, Oroszország gyakorlatilag minden befolyását elveszíti Eurázsiában.

Összefoglalásképpen: Amerikának, az egyetlen szuperhatalomnak minden másodlagos hatalommal szemben megértőnek kell mutatkoznia, hogy végleg leszerelje a hegemóniájára legnagyobb veszélyt jelentő Oroszországot.”

A Brzezinski által felvázolt stratégia csak részben valósult meg, márpedig egy stratégia részbeni megvalósulása magának az eredeti stratégiai elképzelésnek a bukását is jelenti. A Nagy Sakktábal ajánlásaival szemben az USA politikája a bismarcki-stílus helyett „katasztrofálisan vilmosivá vált”.

„Amerika mellőzi és megalázza európai szövetségeseit egyoldalú viselkedésével, csakis a NATO-t, hatalmának fő eszközét favorizálja. Megveti Japánt, holott a japán gazdaság a leghatékonyabb a világon és szükséges az USA jólétéhez.

Folyamatosan provokálja Kínát, Iránt pedig a gonoszok közé sorolja.

Mindez olyan, mintha Amerika megpróbálna az egymástól igen különböző eurázsiai országokból szövetségeseket formálni, ezeknek az országoknak azonban elegük van az USA ide-oda csapongó stratégiájából.”

Ezek a sorok olyanok, mintha nem is 2001-2002-ben, hanem az idén íródtak volna. Teljesen elképesztő az, ahogy az Egyesült Államok szó szerint maga ellen hergeli a világ nagy részét és olyan közép- illetve nagyhatalmakat állít egymás mellé önmaga ellen, akik egyébként vígan rivalizálnának egymással, ah az egyesült Államok nem azt a politikát folytatná, amit tesz. Nagyon nehéz ezt racionális érvekkel magyarázni. Ha feltételezünk bármiféle észszerűséget az USA globális politikájának, akkor óhatatlanul szembesülni fogunk azzal, hogy miféle célok vezethetnek egy nagyhatalmi elitet abban, hogy a riválisait önmaga ellen egy oldalra állítson?

„Az amerikaiak ügyetlensége nem véletlen: ugyanúgy, ahogy a birodalmi elképzelés, ez is a folyamatban lévő dolgok feladásának, a rövid távú szükségletek kielégítésének köszönhető”

Todd meglátása kétségbeejtő helyzetet jelent: ha igaza van, az azt jelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak valójában évtizedek óta nincs semmiféle valódi közép- és hosszútávú stratégiája, a világ folyamataira szó szerint csak ad hoc jelleggel ad választ, ha úgy tetszik, egyik napról a másikra él, mint egyetlen szuperhatalom. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik lehetőség a rosszabb, egy biztos, ha Todd nem téved, az sok jót nem ígér Amerikának már a közeljövőben sem.

„Az USA esztelenül ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa a feszültség – amúgy hiábavaló – látszatát. A múlt maradványaival (Észak-Koreával, Kubával és Irakkal) szemben kialakított magatartása felvonultatja az irracionalitás teljes kelléktárát. Mindezt fűszerezi a nyíltan a demokratizálódás útját választó Irán ellen mutatott ellenségeskedéssel és a Kínával szembeni provokációkkal.

„Kína esetében, ahol a kommunista kormány átmenetet szeretne kialakítani az autoriter rendszerből a kapitalizmusba, az amerikai ellenségeskedés szinte fegyvert ad a rezsim kezébe.”

Nemrégiben új terep nyílt meg az USA, mint piromániás tűzoltó előtt: az India-Pakisztán ellentét. Miközben az Egyesült Államok vastagon felelős a Pakisztánban zajló destabilizációértés az iszlám helyi virulenciájáért, nélkülözhetetlen közvetítőnek tünteti fel magát.”

Itt szúrnám közbe Szíria és az Iszlám Állam 2017-es realitását, a forgatókönyv szerepei változatlanok.

„Mindez nem tetszik a világnak, idegesíti a szövetségeseket, de azért van némi értelme. Ezek a konfliktusok katonailag nem jelentenek veszélyt Amerika számára, ugyanakkor lehetővé teszik, hogy mindenütt a világon „jelen legyen”. Fenntartja az instabil, veszélyes világ látszatát, amelynek azért van szüksége rá, hogy megvédhesse.

Az első iraki háború, amelyet idősebb Bush, a jelenlegi elnök apja vezetett, a mai napig meghatározza az amerikai viselkedést. Már nem is merünk stratégiáról beszélni, mert az USA rövid távú racionalitása középtávon valószínűleg a világban elfoglalt helyének radikális meggyengüléséhez vezet.”

„Az iraki veszély felfújása – mondhatnánk, a világ negyedik legnagyobb hadseregének fenyegetése – csupán a kezdete volt a világot fenyegető, nem létező konfliktusok megjelenésének. A szeptember 11-i merénylet hatására kibontakozó afganisztáni háború megerősítette ezt az opciót. ez egyszer az amerikai vezetők olyan konfliktusban találták magukat, amit nem láttak előre, de amely megerősítette Amerika legfőbb technikáját, a színpadias mikromilitarizmust: bebizonyítani a világnak, hogy Amerikára szükség van, oly módon, hogy szép lassan leszámol jelentéktelen ellenfeleivel. Afganisztán esetében az erődemonstráció nem sikerült tökéletesen. Ámbátor Amerika azt sugallta, hogy mivel az országnak nincs hatékony légelhárítása, sem nukleáris elrettentő ereje, azért az amerikai hadsereg azt csinál arrafelé, amit akar. Mivel azonban Uncle Sam a szárazföldön nem volt képes bizonyítani erejét, fény derült a szuperhatalom alapvető gyengéire: a szárazföldön nem csak a helyi katonai vezetőktől, de a túl közel fekvő oroszok jóindulatától is függ.

Zárszóként a jelen fejezet ismertetőjéhez annyit tennék hozzá, hogy Afganisztán esetében azóta szintén bebizonyosodott, hogy jelentős ásványkincsek lapulnak a föld belsejében, amire nagyon szeretnék rátenni néhányan a kezüket. Ezek ottléte már az afganisztáni támadást megelőzően is ismert volt, szeptember 11. csak megfelelő okot adott a katonai akcióra.

(Közel ezermilliárd dollár értékű ásványkincs-készletet tártak fel amerikai szakemberek Afganisztánban – írta hétfőn a The New York Times. http://hvg.hu/gazdasag/20100614_afganisztan_asvanykicsek)

A „színpadias mikromilitarizmusra”viszont tökéletes példa Szíria, ahol az USA által hivatalosan kiképzett erők is rendre kudarcot vallottak, amerikai szárazföldi erők bevetéséről pedig szó sem volt soha.

Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a 2017-es észak-koreai események mellett sem – Észak-Koreában jelentős mennyiségű uránérc található a hegyekben, amire szintén nagy szüksége lenne az USA-nak. Ugyanakkor Észak-Korea kilóg a sorból és nem csak Oroszország, illetve Kína közvetlen földrajzi közelsége miatt. Észak-Korea hadereje szárazföldi hadműveletekben nagyon erős és rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Az eddig „bevált” amerikai sémák Phenjan esetében nem fognak működni, a fejlemények további alakulásai jelen esszé írásakor még nem voltak ismertek, de az szinte előre borítékolható, hogy Kína nélkül az Egyesült Államok valójában tehetetlen Észak-Koreával szemben mind gazdasági, mind katonai értelemben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________