2023-05-25 nap bejegyzései

(4206) Az 500 éves „felemelkedés” vége

Tibor bá’ fordítása online

Newsweek

„Az 500 éves euro-atlanti globális felemelkedés véget ért”

(sz: 1933.02.11.)

Chas Freeman, egy veterán amerikai diplomata: morgunk, fenyegetőzünk, szankcionálunk, elküldjük a tengerészgyalogosokat, bombázunk, de soha nem használjuk a meggyőzés művészetét.” Ez Freeman volt Richard Nixon elnök fő tolmácsa volt 1972-es kínai látogatásán. Most azt mondja a Newsweek-nek, hogy Washington „diplomáciai dicsőségének pillanata” már rég elmúlt. „Az történt, hogy az amerikai kényszerítő képesség hanyatlik” – mondja. „Szerinte, úgy közelítünk a világhoz, mintha még mindig megkérdőjelezhetetlen tekintélyünk lenne, amelyet a hidegháború végén elképzeltünk.”

Sok nemzet a saját útját járja, amit „stratégiai autonómiának” neveznek. Ez a koncepció továbbra is az el nem kötelezett indiai külpolitikát fémjelzi, még akkor is, ha javítja az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatokat. Az egykori amerikai barátokkal, például Szaúd-Arábiával is egyre nagyobb teret hódít, és megjelent Emmanuel Macron francia elnök áprilisi találkozóját követő megjegyzéseiben Pekingben.

Freeman, aki valaha az Egyesült Államok szaúd-arábiai nagyköveteként szolgált, azt mondja: „A világ változik; a kaleidoszkóp mozgásban van. Igyekszünk minden alkatrészt a helyére tenni” – mondja. „Külpolitikánk alapvető célja az elsőbbség megtartása, de ez lehetetlen. Semmi sem örök. Egyetlen nagyhatalom se tart örökké.”

„Nem csak arról van szó, hogy a Pax Americana, az American Century, amely körülbelül 70 évesnek bizonyult, véget ért” – teszi hozzá – hanem az 500 éves euroatlanti globális felemelkedésnek is vége.

Kína már régóta pozicionálja magát, hogy kihasználja a váltás előnyeit. „A reform és az 1970-es évek végén történt nyitás óta Kína a kölcsönös előnyök és egymás tisztelete alapján fejleszti és elmélyíti kapcsolatait más országokkal” – mondta Hongda Fan, vezető kínai szakértő és a Sanghaji Nemzetközi Tanulmányok Egyetem Középtudományi Egyetemének professzora.

„Kína évtizedek óta nem provokált aktívan konfliktusokat más országokkal” – teszi hozzá Fan. „Ezáltal Kínának kevés ellensége marad a világon, és lehetővé teszi számára, hogy jó fejlesztési környezetet szerezzen.”

Bár Kínának számos területi vitája van kulcsfontosságú szomszédaival, a Népköztársaság közel 130 ország legfőbb kereskedelmi partnerévé vált. Elősegítette gazdasági és diplomáciai befolyását a globális déli országokban, beleértve Afrikát és Latin-Amerikát is, olyan vállalkozásokkal, mint a Xi által  vezérelt Belt and Road (övezet és út) kezdeményezés, amely közel 150 országot felölelő infrastrukturális projektek hálózata.

A Közel-Kelet udvarlása különösen értékesnek bizonyult Kína, a világ első számú olajimportőre számára. Irán és Szaúd-Arábia egyaránt helyet szeretne kapni a BRICS Plusz és a Sanghaji Együttműködési Szervezet kereskedelmi és biztonsági tömbjében. Tagságuk lehetőséget adna Pekingnek arra, hogy ellenálljon egy esetleges amerikai szankciós kampánynak, mint amilyen az Oroszország elleni ukrajnai háború miatt kiszabott kampány.

Az olaj a második világháború utáni stratégiai partnerség középpontjában állt az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia között. De Joe Biden elnök Mohammed bin Szalmán koronaherceget „páriának” minősítése, valamint a Szaúd-Arábia által vezetett jemeni háborús erőfeszítésekhez nyújtott csökkentett amerikai segélyek és az Iránnal kötött nukleáris megállapodás újjáélesztésére tett kísérletek jelentős szakadást okoztak Rijáddal.

„Az Egyesült Államok valóban figyelmen kívül hagyta a közel-keleti országok sürgős fejlődési igényeit” – mondja Fan -, „vagy nem fordított erre kellő figyelmet.”

„Washingtonnak meg kell értenie, hogy az ilyen kihívások nemcsak Kínából, hanem sok más országból is érkeznek” – teszi hozzá Fan. „Egyre több ország, köztük Kína is abban reménykedik, hogy irányítani tudja saját sorsát, és abban reménykedik, hogy többpólusú világ fog kialakulni.”

Szaúd-Arábia esetében ez azt jelenti, hogy az energia befolyást geopolitikai tőkévé kell változtatni. Washington óvatosan fogadta ezt az elmozdulást, ahol Biden a „következményekre” figyelmeztetett, miután Rijád dacolt az Egyesült Államok olajkitermelésének növelésére irányuló felszólításával, és ehelyett tavaly októberben csatlakozott az OPEC Plusz többi államhoz, köztük Iránhoz és Oroszországhoz a kitermelés csökkentésében.

Mohammad al-Sabban, a szaúdi energiaügyi miniszter volt vezető tanácsadója a Newsweek-nek azt mondta: „Az Egyesült Államok továbbra is azt gondolja, hogy ő az egyetlen pólus a világon, ami nem igaz.”

„A világ többpólusú lett. Van Kína, van Oroszország, van az Egyesült Államok, van az Európai Unió és ott van a Szaúd-Arábiai Királyság is.”

Nem csak az olaj növeli a szaúdi befolyást. Szaúd-Arábia egyedülálló státusszal rendelkezik a muszlim világban az iszlám két legszentebb helyének őrzőjeként, a Királyság pedig, a világ leggyorsabban növekvő gazdasága, az Arab Liga és az Iszlám Együttműködési Szervezet vezető tagja.

Sabban azt mondja: „A Szaúd-Arábiai Királyság saját érdekei szerint hozza meg döntéseit, különösen a gazdasági és politikai érdekei szerint. A Szaúd-Arábiai Királyság nem törődik semmilyen más véleménnyel.”

Egyes diplomaták aggódnak amiatt, hogy a közel-keleten és másutt történt események, 30 évvel a Szovjetunió bukása után azt mutatják, hogy az Egyesült Államok katonai, pénzügyi és kulturális ereje elvesztette vonzerejét a világ nagy része számára. Jack Matlock, az Egyesült Államok utolsó Szovjetunióbeli nagykövete azt mondja: „A példa, amelyet ma a világnak kínálunk, nem olyan vonzó, mint 1991-ben lehetett.”

Míg Washington a demokráciák és a tekintélyelvűek közötti harcként ábrázolja a világot (amelyben az olyan létfontosságú partnerek, mint Szaúd-Arábia nem férnek kényelmesen el), Matlock szerint „az ideológiának és a kormányformának nem szabad számítania”.

„Hogy egy békés, virágzó világ képes megbirkózni az olyan példátlan kihívásokkal, mint a környezetromlás, a terrorizmus és mindenféle erőszak, a tömeges népességáramlás, a világjárványok veszélye, a nukleáris háború elkerülése vagy más tömegpusztító fegyverek használata, ahhoz országgal tisztelettel kell bánnunk” – mondja.

Figyelmeztet, hogy a pusztulásra ítélt Szovjetunióhoz hasonlóan az Egyesült Államok megközelítése arra az elavult meggyőződésre támaszkodik, „hogy az Egyesült Államoknak megvan a tudása és ereje a világ átalakításához, ha katonai és gazdasági dominanciáját használja más társadalmak megváltoztatására”.

Matlock szerint ez a gondolatmenet azt az elképzelést terjeszti, hogy „megnyertük a hidegháborút”, hogy a Szovjetunió felbomlása jelentette a hidegháború végét, Oroszország pedig a legyőzött fél. A rendszer bebizonyította, hogy a kapitalizmus és a „demokrácia” az emberiség elkerülhetetlen jövője, hogy az atomfegyverek legyőzhetetlenné tettek bennünket, és ezért a mi vezetésünk szükséges volt a világ átalakításához.” „Ezek azonban hamis feltételezések és lehetetlen célok voltak” – érvel Matlock.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________