„Kedveském, nem maradt egyetlen értelmes kapcsolatom sem”, mondta nekem. „Mindenki meghalt. És tudod mit? Mindezek után én is el akarom hagyni ezt a világot.” Kicsit közelebb hajolt, mintha egy titkot mondana el nekem, és így folytatta:

Elmondjam mi vagyok? Erős vagyok. Bevallom magamnak és neked is, hogy itt számomra semmi nem maradt. Több mint készen állok az indulásra, amikor eljön az időm. Valójában ez nem jöhet elég gyorsan.

Sok idős embert kérdeztem meg kutatás céljából. Időnként megdöbbent az őszinteség, amellyel egyesek úgy érzik, hogy életük befejeződött. Úgy tűnik, belefáradtak az életbe.

Tagja vagyok a European Understanding Tiredness of Life in Older People Research Networknek, ami geriáterek, pszichiáterek, társadalomtudósok, pszichológusok és halálkutatók csoportja. Szeretnénk jobban megérteni a jelenséget, és ki akarjuk válogatni, mi az egyedi benne. A hálózat emellett a politikusok és az egészségügyi gyakorlatok számára nyújtott tanácsokon, valamint a gondozók és betegek támogatásán is dolgozik.

Els van Wijngaarden, a gondozási etika professzora és kollégái Hollandiából egy csoport idősebb embert hallgattak meg, akik nem voltak súlyosan betegek, mégis vágytak arra, hogy véget vessenek életüknek. Az ilyen embereknél azonosított kulcsproblémák a következők voltak: sajgó magány, a nem számított fájdalom, az önkifejezéssel való küzdelem, az egzisztenciális fáradtság és a félelem attól, hogy teljesen függő állapotba süllyednek.

Ennek nem kell, hogy egy életen át tartó szenvedés következménye, vagy az elviselhetetlen fizikai fájdalomra adott válasz legyen. Úgy tűnik, hogy az élet fáradtsága azokban az emberekben is megjelenik, akik úgy gondolják, hogy teljes életet éltek. Egy 92 éves férfi ezt mondta a hálózat kutatóinak:

Semmire nincs hatásom. A hajó elindul, és mindenkinek van munkája, de én csak rakomány vagyok nekik. Ez nem könnyű, ez nem én vagyok. A megaláztatás túl erős szó, de határos a valósággal. Egyszerűen figyelmen kívül hagynak, teljesen marginalizáltnak érzem magam.

Egy másik férfi azt mondta: Nézd meg, milyen állapotban vannak azok az idős hölgyek a szemközti épületben. Félholtan, értelmetlenül tolószékben ülnek. Ennek már semmi köze az emberhez. Ez egy életszakasz, amin egyszerűen nem akarok átmenni.

Egyedülálló szenvedés

Philip Roth amerikai regényíró azt írta, hogy „az öregség nem csata,, az öregség mészárlás”. Ha elég sokáig élünk, elveszíthetjük identitásunkat, fizikai képességeinket, partnerünket, barátainkat és karrierünket.

Néhány emberben ez azt a mélyen gyökerező érzést váltja ki, hogy az élet értelmét megfosztották, és a céltudat újjáépítéséhez szükséges eszközök visszahozhatatlanok.

Helena Larsson gondozó professzor és kollégái Svédországban az időskori fokozatos „fénykioltásról” írtak. Azzal érvelnek, hogy az emberek folyamatosan elengedik az életet, amíg el nem érik azt a pontot, ahol készek kikapcsolni a külvilágot. Larsson csapata felveti a kérdést, hogy ez mindannyiunk számára elkerülhetetlen lehet-e?

Természetesen az effajta szenvedésnek közös jellemzői vannak (lehangoló és fájdalmas), és az élet más pontjain tapasztalható gyötrelem.De ez nem ugyanaz. Vegyük fontolóra az egzisztenciális szenvedést, amely egy halálos betegségből vagy a közelmúltbeli válásból fakadhat. Ezekben a példákban a szenvedés egy része összefügg azzal a ténnyel, hogy az életben még többet kell megtenni, de az út hátralévő része bizonytalannak tűnik, és már nem úgy néz ki, ahogy elképzeltük.

Ez a fajta szenvedés gyakran egy olyan jövő gyászolásához kötődik, amelyről úgy gondoljuk, hogy nekünk kellett volna szólnia, vagy egy olyan jövőtől való félelemhez, amelyben bizonytalanok vagyunk. Az élet fáradtságában az egyik különbség az, hogy nincs jövő utáni vágy vagy gyász;csak egy mély érzés, hogy az utazás véget ért, mégis fájdalmasan és végtelenül elhúzódik.

A globális nézet

Azokban az országokban, ahol az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legális, orvosok és kutatók azon vitatkoznak, hogy az élet fáradtsága eléri-e a küszöbét annak a fajta szüntelen érzelmi szenvedésnek, amely jogot biztosít az embereknek az eutanáziához.

Az a tény, hogy ez a probléma elég gyakori ahhoz, hogy a kutatók megvitassák, azt sugallhatja, hogy a modern élet kizárta az időseket a nyugati társadalomból. Talán a véneket már nem tisztelik bölcsességük és tapasztalatuk miatt. De ez nem elkerülhetetlen. Japánban az idős életkort tavasznak vagy újjászületésnek tekintik a munkával és gyermekneveléssel járó mozgalmas időszak után. Egy tanulmány azt találta, hogy Japánban az idősebb felnőttek magasabb pontszámot értek el az élet szemléletében, mint a középkorúak, míg az Egyesült Államokban ezzel ellentétes életkori mintát találtak.

Atul Gawande sebész és orvosprofesszor azt állítja, hogy a nyugati társadalmakban az orvostudomány megteremtette az ideális feltételeket az öregedés „hosszú, lassú elhalványulásához”. Úgy véli, az életminőséget figyelmen kívül hagyták, miközben erőforrásainkat a biológiai túlélés felé irányítjuk. Ez példátlan a történelemben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________