2021-10-26 nap bejegyzései

(3681) Szabad akarat?

Tibor bá’ online

 

2021. A 89. év

Induljunk ki abból, hogy a „Hinni, vagy nem hinni” elsősorban az Istenbe vetett hitről szól, rá kell mutatnom arra, hogy a nyugati világban az úgynevezett vallásos emberek egy jelentős része eléggé konfúzus lelkiállapotban van. Egyfelől mélyen hisznek a Bibliá­ban, másfelől viszont igen sokan szilárdan hisznek olyan dolgokban, amit a keresztény hit elutasít. Például abban, hogy a sors meg van írva.  Talán nem is gondolnak rá, de amikor az asztrológiai előrejelzést latolgatják, vagy jósnőhöz mennek, akkor a sorsba vetett hitről tanúskodnak. Elvégre hogyan is jósolható meg az, ami nincs valahogy előre „rögzítve”. Ez viszont nem egy újszerű elképzelés, hiszen ez az iszlám térhódításának egyik sarkköve. „Tehetsz, amit akarsz, sorsod elkerülni úgyse tudod.”

Csakhogy az európai civilizáció alapja, a zsidó-keresztény hitfolytonosság ezzel élesen szembeszegül. A Biblia szerint Isten az embernek szabad akaratot adott. Szó sincs nagy könyvről, szó sincs elkerülhetetlen fátumról. Szabad akarattal, magunk irányítjuk sorsunkat. A jövő még nem történt meg „elméletileg” se, éppen ezért sehol se létezik, ezért megjósolhatatlan. Éppen hogy tőlünk, a mi viselkedésünktől függ.

Aki először kitalálta a szabad akaratot, bizonyára pontosan tudta mit csinál. Egészen biztos arra spekulált, hogy a szabad akarat hangoztatásával a vallás követőinek nem lesz módjuk kibújni az isteni felelősségre vonás alól. Tehát a zsidó és a keresztény kultúra szerint az Embernek szabad akarata van, a jót vagy rosszat szabad akaratból Ő maga követi el, és Isten ennek megfelelően jutalmazza vagy bünteti. Ráadásul jól is hangzik. Az Ember szabad akaratának tudatában büszkén feszít a bőrében.

Ezt azonban újabban megkérdőjelezik. Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, amikor minket a hormonok, ösztönök irányítanak? Gyakran hallhatjuk „a génjeiben hordozza a bűnöző életmódot”. Mi tehát az igazság?

„Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) megállapítás a nyugati filozófia Descartestől származó, talán leghíresebb kijelentése, és egyben a legnagyobb problémát okozó gondolat az emberi agyat és elmét tanulmányozó neuróbiológusok részére.

Hívő emberek nézete szerint az elme egy különleges dolog, egy fajta anyagtalanság, aminek létét a halál nem szakítja meg. Ez lenne a lélek, vagyis ÉN a testemtől teljesen különálló valami, a szabad akarattal felruházott öntudatom. Napjainkban azonban a lélek eltűnő félben van. Descartes szerint az emberi elme oszthatatlan, de az agykutatók szerint az agy funkciói egyértelműen elkülöníthetők. Az agy alkatrészekből összerakott gépként működik, amin belül az öntudatnak nincs konkrét helye.

Az agysérülést elszenvedett emberek megfigyelése, például azoké, akik elveszítik forma felismerő készségüket, az agy számítógépszerű felépítését sugallja. Ennél is zavarba ejtőbb a tudat nélküli gondolkodás. Mi ez? Nos a tárgyak felismerése tudatunktól függetlenül történik. Beszéd közben tudjuk, miről beszélünk, de mind addig nem tudjuk pontosan mit fogunk mondani, amíg ki nem ejtjük szánkon a szavakat. A beszédünk levezénylését tudattalan automatizmus végzi, és súlyozhatja minden fajta olyan tényező, amiről nem tudunk. Az agykutatók nézetei így összegezhető: „az elme, amiről úgy tudjuk, hogy konkrétan irányít, valójában egymás kölcsönös irányítása alatt álló rutinok összessége”. Rá kell döbbennünk, hogy valami egy kicsit sántít ezzel a „szabad akarattal” kapcsolatban. Úgy tűnik, a közeljövőben divatos téma lesz belőle. Ugyanis egyre világosabbá válik, hogy tetteinket az agyunkon (tudat) kívül más dolgok is irányítják.

Ezzel természetesen nem fog mindenki egyetérteni. A szabad akarat és a rátámaszkodó felelősségre vonás, illetve felelősség érzet nehezen értelmezhető, ha helyette az agyunk elektromos és vegyi munkálkodása hozza meg a döntést. De nézzünk egy gyakorlatias példát!

Patricia Churchland filozófus professzorasszony (University of California) 2003-ban beszámolt egy esetről az Archives of neurology-ban. Ezek szerint egy középkorú, büntetlen előéletű, virginiai férfi pedofil fényképeket kezdett gyűjteni, majd molesztálni kezdte 8 éves nevelt lányát. Amikor erre fény derül eljárás indult ellene, ami bírósági tárgyalásba torkolt. Az eljárás alatt szexuális abnormálissága egyre kifejezettebbé vált, és mivel állandó fejfájásról és szédülésről is panaszkodott, CT vizsgálatnak vetették alá. Ennek során megállapítást nyert, hogy agyának frontális részén egy nagyméretű, ámbár jóindulatú daganat mutatható ki, ami ránőtt a szeptumra és a hipotalamuszra, vagyis arra a területre, amelyik a szexuális viselkedést szabályozza.

Az agydaganat eltávolítása után a férfi szexuális érdeklődése visszaállt a normálissá. Néhány hónappal később a férfi szexuális érdeklődése újfent a kiskorú lányok felé fordult. Egy újabb CT vizsgálat megállapította, hogy az előző műtétnél a koros sejtekből egy kevés bennmaradt, amiből egy újabb daganat fejlődött ki. A második műtétet követve a férfi szexuális preferenciája végérvényesen normálissá vált.

A fentiekben leírt eset után joggal tehetjük fel a kérdést, tumorral az agyában ennek az embernek volt-e szabad akarata? Felelősségre vonható-e tettéért? Daganata miatt a férfinek ellenállhatatlan, de rendellenes vágyai támadtak, ki volt „vetkőzve” önmagából.

Csakhogy agydaganat nélküli férfiaknak is lehet erős szexuális indítéka, mely adott esetben képes legyőzni éhségét, fájdalmát, akár életösztönét is, aminek elképesztően vakmerő (nem feltétlenül törvénytelen) cselekedett lehet a vége. Ezeket a nemi vágyakat a szeptumhoz tartozó neuronokra ható hormonok váltják ki. Tegyük fel a kérdést, szabad akarat szempontjából mi a különbség egy normálisnak mondható férfi és a fentiekben ismertetett virginiai férfi között?

A neuróbiológia, illetve általánosságban a viselkedésbiológia fokozatosan feltárja azokat a mechanizmusokat, amelyek kialakítják az egyént, meghatározzák, hogyan hozzunk döntéseket és tartsuk kordában indítékainkat. Megtudhatjuk, miként szabják meg génjeink azokat a vágyainkat, melyeknek beteljesülése kielégülést eredményez. Példának okáért már pontosan ismert, hogy emlősállatoknál az anyához való ragaszkodást az agy által kibocsátott oxitocin váltja ki, úgy, hogy neuronokhoz kapcsolódik. Ugyanígy a szexuális partnerhez való kötődés is oxitocin közvetítéssel jön létre mindkét fél agyában.

Az ilyen és ehhez hasonló neuróbiológiai felfedezések tényleg kérdésessé teszik az emberi akarat szabadságát. Úgy tűnik, hogy a szabad akarattal kapcsolatos hagyományos elképzelésünket kissé át kell szabnunk.

Ugyanis elméletileg az a szabad akarat, amit semmi nem befolyásol, vagyis az „akarat” mindenfajta befolyástól függetlenül jön létre. Tehát, olyan „akarat”, amire az agyban lejátszódó vegyi folyamatok nem hatnak. Csakhogy, azt már tudjuk, hogy ilyen nem létezik. Nincs agyunknak olyan elhatárolt része, amire azt mondhatnánk, hogy itt születik meg az akarat, és ez a terület minden külső (az agy más részéből származó) vegyi ráhatástól mentes.

Egyszerű bizonyítékként hadd idézzek egy részt Jonathan Sacks főrabi könyvében (The Persistence of Faith) szereplő megállapítást: „The deep sentiment we call human nature are formed by the primary groups in which we are raised. Handing children over to collective child-minders means raising a less emotional, striving and individualistic generation.[1]” Ezt a tapasztalatot az izraeli kibucokban szerezte, ahol családok helyett a gyerekek közösségben összezárva egy-két felügyelőre bízva voltak nevelve. A végeredmény az, hogy a családon kívül felnőtt egyedek törtetően önzők és betegesen ambiciózusak lesznek. A betegesen ambiciózus azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin átgázol egy kitűzött cél érdekében, de amikor a célt eléri, azonnal újabb, magasabb célt tűz ki maga elé. Az egyed egész élete egy véget nem érő hajsza egyetlen boldog pillanat nélkül.

Ezzel, a nevelésből adódó mélyreható pszichés sérüléssel a benne szenvedő egyedek tökéletesen tisztában vannak, azaz „tudnak” róla. Szeretnének rajta változtatni, de nem megy, mert ez a szélsőséges ambíció determinálja az egyed döntéseit, nem pedig a józan esze, ahogy ő hiszi.

Mint tudjuk a neuróbiológia világosan kimutatta, hogy az emberi szabad akarat egy sok ezeréves mítosz. Valójában valamennyien úgy döntünk, ahogy az belénk van programozva ösztön, korai tapasztalatok, kifejlődött komplexusok, neuróhormonok és egyéb tényezők összesített eredményének megfelelően.

Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem is, amit most megosztok az olvasóval. 1962-ben kilenc hónapot töltöttem Londonban, méghozzá munka nélkül, azaz rengeteg szabadidővel. Megélhetési gondom nem volt, tehát nekiláttam a város felfedezésének. Mondanom se kell, London csodálatos és bizony el lehet nézelődni akár 9 hónapon keresztül is. Nem sorolom fel mi mindent láttam, mert nem ez a lényeg. A megdöbbentő tapasztalat a Soho nevű városrészhez kötődik.

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy keresztülbarangolok a Sohon, ami egy fajta vigalmi negyed, egy építészeti dzsumbuj bugyraiba bújtatva. Gyalogosan járható „ösvényei” vannak, ezeket kell végigjárni.

A Soho egyik sarkán található az „OXFORD CIRCUS” Metro megálló, innen indultam az izgalmasnak ígérkező nézelődésre. Alig haladtam 20 métert egy apró utcácska nyílt jobbra, majd tovább haladva egy falba ütköztem, ahonnan jobbra és balra lehetett fordulni. Aztán újabb sarkok és elágazások következtek, kitérők, körjáratok, stb. A lényeg az, hogy az önfeledt bámulódás közepette állandóan döntenem kellett (természetesen szabad akaratból) hogy merre folytassam az utam. Szabad döntéseimet kizárólag saját kíváncsiságom vezérelte, azt próbáltam kitalálni, melyik úton haladjak tovább, hogy minél érdekesebb élményekben legyen részem.

Rengeteg bolyongás és nézelődés után megérkeztem a Piccadilly-re, onnan pedig hazamentem. Néhány nap múlva eszembe jutott, hogy Sohonak mindössze egy tört részét láttam, és elindulhatok egy újabb kiruccanásra.

Az eljárás ugyanaz volt, feljöttem az OXFORD CIRCLE metró megállóból és bevetettem magam a Sohoba. Természetesen nem ugyanazt akartam újra végignézni, hiszen volt még sok minden, amit nem láttam. A helyzet megegyezett a korábbival. Ahányszor döntenem kellett, na most merre menjek, minden esetben a kíváncsiságom kielégítése volt a cél és legjobb szabad belátásom szerint döntöttem. Legnagyobb meglepetésemre a bolyongás végén pontosan ott kötöttem ki, ahol az előző alkalommal, vagyis a Piccadillyn. Természetesen meglepődtem.

Mi is történt? Minden egyes döntési pozícióban két elv vezérelt: minél érdekesebbet látni, és ne azt nézzem, amit a múltkor láttam. Ez utóbbit azonban nem nagyon vettem figyelembe, elvégre a variáció olyan nagynak tűnt, hogy nem tartottam szükségesnek különleges figyelembe részesíteni.

Számomra egyértelmű volt, hogy egymást követő néhány tucat döntés csak azért egyezhetett meg, mert egy általam ismeretlen, mondhatnám tudat alatti „valami” vezérelte tudatos döntéseimet.

Aztán hónapokig nem gondoltam a dologra. Mielőtt elutaztam volna, magam mögött hagyva Londont, ki tudja mennyi időre (14 év lett belőle), még egyszer ellátogattam a Sohoba és az csak természetes, hogy megint az OXFORD CIRCLE állomástól indultam. Ekkor már annyira régi volt az utolsó látogatásom emléke, elsősorban a közben ért számtalan élmény miatt, hogy eszembe se jutott annak figyelése, hogy korábban merre jártam, egyszerűen csak bolyongtam, de meg se lepődtem, amikor újfent a Piccadilly-n találtam magam.

Átgondolva a történteket, arra a következtetésre jutok, hogy az én szabad akaratomat valami agyi mechanizmus szabályozza. Igen, én döntök, szabadon, de ott benn valami befolyásol döntésemben. Igaz, az a valami „ott benn” szintén én vagyok, nem külső tényező, a kérdés csak az, hogy került oda?

*         *         *

Most vizsgáljuk a szabad akaratot egy hívő keresztény oldaláról az érdekesség kedvéért párbeszéd formájában:

A szerző: Ön tehát egy hívő kereszténynek vallja magát.

A hívő:    Természetesen.

A szerző: Ismeri ön a hiszekegyet?

A hívő:    Természetesen.

A szerző: Elkezdené?

A hívő:    Hiszek a mindenható Istenben, az ő szent fiában, az úr Jézus….

A szerző: Köszönöm, köszönöm, tehát a mindenható istenben?

A hívő:    Természetesen

A szerző: Ön szerint tehát az isten mindenható?

A hívő:    Ez magától érthető.

A szerző: Akkor térjünk át egy kicsit más területre! Hisz-e a Bibliában?

A hívő:    A Bibliát isten sugallatára írták, tehát hiszek benne.

A szerző: A Biblia szerint az isten az embernek szabad akaratot adott.

A hívő:    Pontosan. Az embernek szabad akarata van.

A szerző: Ha az isten mindenható, ahogy ebben ön hisz, akkor istennek
Ismernie kell a jövőt is.

A hívő:    Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy nincs előtte akadály,
Tehát ismeri a jövőt is.

A szerző: Ha az isten ismeri a jövőt, akkor a jövő egy adott, fix dolog, ami
eleve létezik. Hiszen ami nem létezik, azt nem lehet ismerni.
Egyetért ezzel?

A hívő:    Úgy gondolom, hogy igen. A mindenható isten ismeri a jövőt,
vagyis azt, ami történni fog.

A szerző: Egyet ért azzal, hogy amit isten ismer, ami történni fog, az nem megváltoztatható.

A hívő:    Nem tudom hova akar kilyukadni, de isten a tényleges jövőt
ismeri, ami nem megváltoztatható.

A szerző: Nos, ha a jövő nem megváltoztatható, akkor eleve el van
döntve, hogy mi fog történni.

A hívő:    Hát ha így lebontjuk, akkor valóban azt kell mondanom, hogy a
jövő bizonyos értelemben el van döntve, legalább is isten
ismeretei szerint.

A szerző: Ebben az esetben hol van tere az én szabad akaratomnak. Az
én olvasatomban, nekem azt kell tenni, amit isten eleve tud.

A hívő:    Én ezt másképp látom. Szabad akaratból az ember tetszése
szerint dönt. Az más kérdés, hogy isten előre tudja hogyan
fogok dönteni.

A szerző: Be kell vallanom, hogy megfogott. Az ember szabad akarata
nem zárja ki egy feltételezett isten mindenhatóságát, és ami
fordítva is igaz. De akkor fel kell tennem azt a kérdést, hogy
vajon istennek van-e szabad akarata?

A hívő:    Ez egy felesleges kérdés, mert ha isten mindenható, akkor
természetesen szabad akarata is van, bár az ő esetében ezek a
fogalmak üresen csengenek.

A szerző: Mondhatom-e azt, hogy a mindenható isten előre tudja saját
Sorsát?

A hívő:    Igen, mondhatnánk, ha ezek a fogalmak ránézve is érvényesek
Lennének.

A szerző: Ezt hogyan érti?

A hívő:    Nem hiszem, hogy isten esetében beszélhetünk időről, jövőről és

múltról.

A szerző: Miért nem?

A hívő:    Nézze, ha a tudomány megengedi magának annak
Feltételezését, hogy a Világmindenség mindig volt és mindig is
Lesz, azaz a lét időben és térben végtelen, amit persze az
Emberi agy nem tud felfogni, akkor ezt isten esetében is
feltételezhetjük. Ez csakis így lehet fair.

A szerző: Igen, ebben igaza van. Most már csak egyetlen egy dolog nem
fér a fejembe. Ha ön a tudományra hivatkozik, ami szerint
lehetséges a világban olyan, amit az emberi agy nem érthet
meg, miből gondolják, hogy az isten bizonyíthatatlan létezése
érthető?

A hívő:    Isten létezését nem érteni kell, hanem hinni.

A szerző: Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre.

*         *         *

Szabad akarat? Vágjunk a sűrűjébe! Nos, amennyiben a témát alaposan körbe akarjuk járni, akkor először is néhány kapcsolódó fogalommal kell megismerkedni (és kitárgyalni) megfelelő szinten. Ezek felvetik a következő nagy kérdések tisztázását:

  • Determinisztikus-e a Világmindenség?
  • Mi az öntudat?
  • Mi a „valóság” és megismerhető-e?

 

Determinisztikus-e a Világmindenség?

A kérdés eldöntéséhez szorosan hozzátartozik a „véletlen” fogalmának az értékelése. Ugyanis, ha a Világmindenség nem determinisztikus, akkor az események nagy része véletlenszerűen következik be. Személy szerint én nem fogadom el a véletlen létezését, de nézetemet nagyon sokan nem osztják. Nézzük a véleményem kifejtését!

NewScientist, 2005.06.18. FREE WILL or REALITY p. 35: Experiments certainly seem to have demonstrated that the influences of entanglement move faster than the speed of light. Einstein description of space and time, is ripe for redrafting.

Quantum theory famously predicts only the probabilities of experimental outcomes, and most physicist believe that this reflects an ineradicable randomness of the world at the smallest scale.

But Nobel prize-winning physicist Gerard’t Hooft of the University of Utrecht in the Netherlands, convinced that quantum theory itself must be an approximation of some deeper theory, one that should ultimately be deterministic, not random.

Fordítás: A kísérletek egyértelműen bizonyítják, hogy a szuperpozíció gyorsabban terjed, mint a fény. Einstein téridő leírása megérett az újragondolásra.

A kvantummechanika híres előrejelzése csupán egy kísérlet eredményének valószínűségére képes, ami a legtöbb fizikus számára azt jelenti, hogy a mikrovilág eseményei véletlenszerűen következnek be.

Ezzel szemben Gerard’t Hooft Nobel-díjís fizikus meg van győződve arról, hogy maga a kvantum­mechanika mindössze egy olyan mélyebb elmélet közelítése, ami végső soron determinisztikus.

Bár a véletlen definíciójával még nem találkoztam, az egyértelmű, hogy számos megmagyarázhatatlan témában osztották ki számára a „bűnbak” szerepet. Tehát, kezdjük el boncolgatni ezt a véletlennek nevezett valamit!

Először is azt kell belátnunk, hogy a magyar „véletlen” szó több, egymástól eltérő fogalmat is átfed, és mi hajlamosak vagyunk azokat slampos módon alkalmazni.

1.) Véletlen, vagyis nem akaratlagos. „Bocsánat uram, véletlenül léptem a lábára”. Valójában szó sincs véletlenről. Egyszerűen csak figyelmetlen volt valaki vagy éppen gondatlan. Ebben az esetben: véletlen = nem akaratlagos.

2.) Egy régi ismerőssel véletlenül összefutunk az utcán. Szó sincs véletlenről. Összefutásunk feltétele, hogy egy adott időben egy adott helyen járjunk, a másik féllel való találkozás szándéka nélkül. Ebben az esetben: véletlen = tőlünk független.

3.) Véletlen(szerű), vagyis randomizált. Az egymást követő számok (vagy akár események) között nincs semmi összefüggés, találomra következnek egymás után. Tehát szabálytalan, rendszertelen, össze – vissza, kiszámíthatatlan (ami egyenesen következik az előző három jelzőből). Az érdekesség kedvéért tegyük hozzá, hogy igazán véletlenszerűséget szándékosan előállítani nem is olyan könnyű dolog. Ennek valószínű oka, hogy (és ezt egyértelműen ­vallom) igazán randomizált számsor nem létezik. Az például, hogy a négyes után a hetes következik, valaminek az okán történik, csak éppen ezt az okot nem tudjuk.

4.) Az „igazi” véletlen (legalábbis egyesek szerint) egy olyan esemény, ami véletlenül történik, senki és semmi nem befolyásolja vagy váltotta ki.

Eldobjuk a kockát, ami véletlenül az ● ponton áll meg. Nos, ez az utolsó véletlen az, amivel foglalkozni szeretnék. Én ugyanis nem fogadom el, hogy a kocka valóban véletlenül állt meg az ● ponton. Nem fogadom el, hogy van „igazi” véletlen. Azért mondjuk, hogy a kocka az ● ponton véletlenül állt meg, mert nem tudjuk irányítani, nem függ tőlünk, és nem vagyunk képesek előre „megjósolni” az eredményt, mert ismereteink nem elégségesek.

De mi is történik? Amikor a kockát eldobom, a kocka pörgése függ a dobás erejétől, a dobás szögétől, a kocka méretétől, az asztallap és a kocka anyagától (rugalmassági tényező, súrlódási együttható, stb.), és persze attól is, hogy az eldobás pillanatában mennyi pont volt felül. Ezek együttesen határozzák meg a nyugalmi állapotba került kockán látható pontok számát. (Zárójelben meg kell jegyezni, hogy sok más tényező is van, de ízelítőnek ennyi is elégséges.) Ilyen vonatkozásban tehát nincs véletlen. A dobás után látható érték kizárólag a dobás körülményeitől és az eldobótól függ, akinek azonban fogalma sincs, miképpen befolyásolhatná a kocka pörgését. Ugyanez vonatkozik minden más térben és időben lejátszódó „eseményre”. Semmi se véletlen tehát, minden olyan dolgoknak a következménye, amelyeket irányítani, sőt néha felfogni se vagyunk képesek.

Azzal, hogy tagadjuk a véletlen létezését, elég sok kényelmetlenséget okozhatunk a kvantummechanikának, amiről később alaposabban kifejtem a véleményem. Most még csak annyit, hogy logikailag a miszticizmusban hívők részére a véletlen egy logikai szükségszerűség. Ez a következőkből következik. A jövőbéli események két csoportba oszthatók. Az egyik csoportba tartoznak azok az események, amelyek emberileg „befolyásolhatók” (és gyakran meg is tesszük azt). A befolyásolást azért tettem macskakörömbe, mert befolyásolás alatt az is értendő, amikor egy csatár mindent megtesz, hogy az ő csapata nyerjen. A másik csoport az, ahová az ember által nem befolyásolható események tartoznak, például egy villámcsapás. Ez utóbbit természetesen véletlenszerűnek nevezzük, mivel bekövetkezését előre nem tudjuk befolyásolni. Ilyen vonatkozásban a véletlent egyesek misztikus, majdhogynem isteni tulajdonsággal bírónak tekintik.

Ezen elképzelés szerint például a véletlen szabja meg, melyik öt vagy hat számot húzzák ki a lottón. Ha tehát valakinek van valamiféle lelki, vagy ki tudja milyen kapcsolata a véletlennel, akkor kvázi a véletlen neki előre megsúgja, melyik számok kihúzásáról fog dönteni. Mert mi másképp érezhetne rá egy jövőben bekövetkező eseményre, mint úgy, hogy a jövő valaki által előre „meg van írva”, és a kiválasztott személy rendelkezik a megfelelő jövőbelátás készségével, aminek segítségével mintegy kinyílik az a bizonyos nagy könyv, ahol a „meg van írva” található.

A körúton leszállok a villamosról, és összefutok egy régi ismerősömmel. A találkozás természetesen a véletlen műve (a köznyelv szerint), hiszen nem beszéltük meg a találkozót. Azonban nem futottunk volna össze, ha azt az idős hölgyet nem engedem magam elé leszállás közben, ha hagyom, hogy az a két fiatalember elém tolakodjon a kocsiban, akkor se futunk össze, ha a villamos vezetője nem kényszerül fékezésre, mert egy gépkocsi elé kanyarodott a két megálló között. Természetesen folytathatnám, hogy mi mindennek kellett pontosan úgy történnie, ahogy történt, az összefutás érdekében.

A lényeg, hogy semmi se véletlen, minden esemény sokszorosan függ más események bekövetkezésétől. Szerintem a világ kauzális, mindennek van oka. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden esemény előre megrendezett, és csak arra vár, hogy leperegjen a kész forgatókönyv szerint. Jobban mondva ez se lehetetlen, de nézzük, mi lehetséges.

Első szcenárió: A közfelfogás szerint Isten mindenható, ami magától érthető, ha létét elfogadjuk. A mindenhatóság többek között azt jelenti, hogy egy időben nem csak egy dologra tud figyelni (mint mi emberek), hanem végtelen sokra. Ebbe belefér, hogy a világ minden eseményét, a legapróbb részletekig kézben tartja. Ha pedig így van, akkor minden a tervei szerint történik.

Második szcenárió: Isten nem irányít mindent a legapróbb részletekig. Ugyan miért is tenné, hiszen a részletekbe menő irányítás semmilyen „igényt” nem elégit ki. ­Ehelyett Isten megteremti a pontos kezdeti feltételeket, és szabad kezet nyújt az anyagnak, majd „kíváncsian” várja, mi jön ki belőle. Ebben az esetben az anyag Isten partnere, vele szinte egyenrangú, mert Isten kvázi feladta mindenhatóságát. Igaz, Isten teremtett, de a végkifejlet már nem csak kizárólag tőle függ.

Bármelyik szcenáriót fogadjuk is el, a véletlennek nincs szerepe a ­világban. Álláspontom szerint elfogadhatatlan az okoskodás, miszerint egy nagy tengerben ott vannak a különböző atomok, amiket a fene tudja, mi dobál össze – vissza, majd ezen kavalkád következményeként molekulák jönnek létre csak úgy találomra, és egyszer csak a véletlen úgy hozza, hogy olyan molekula alakul ki, ami reprodukálni képes önmagát. Magyarul a „véletlen” szeszélyéből kifolyólag egyszeriben létrejön az élet.

Az emberi agy minden nagyszerűsége ellenére használhatóságát illetően rendkívül lehatárolt. A körülöttünk folyó dolgokból alig értünk valamit, ezért az oksági folyamatból csak keveset veszünk észre, és így az át nem látott események megjelenését a véletlenre fogjuk. Az ember szerint minden véletlen, amit nem ő tervez el, nem ő hoz létre, de hogy ez nem így van, annak számtalan jelét lehet látni, csak oda kell figyelni.

Vegyük mindjárt az Ősrobbanást. Ha az Ősrobbanás homogén módon történt volna (és persze így kellett volna, ha nem lenne mögötte „gondolat”), akkor most, 15 milliárd évvel később a világmindenségben semmi más nem lenne, mint minden egyes 1 m3-nyi űrben egyetlen anyagi részecske. Ezek az anyagi részecskék egymástól azonos távolságra (mondjuk kb. l m-re) ­lennének. De mert az Ősrobbanás nem volt abszolút homogén, ezért az anyag „csomókban” található. A kezdeti picurka inhomogenitás 15 milliárd év alatt vezetett ide.

Vagyis az inhomogenitás ultra precíz meghatározása alakította ki a világmindenséget olyanra, amilyennek mi azt ma ismerjük. Semmi véletlen! Nemcsak azért, mert véletlen nincs is, de mert nem is lehet. Miért?

1.) A véletlennek tűnő eseményeket „terv” alakítja ki.

2.) Ha nem lett volna inhomogenitás, akkor csak tökéletes és totális homogenitás lehetett volna, ahol az egyenletes homogenitáson túl az égvilágon semmi „esemény” nem történhet.

3.) Az eredeti inhomogenitás nemcsak a világmindenség végéig fogja hatását éreztetni, de egyben megszabja az anyagnak, hogyan viselkedjen. Érzésem szerint a kezdeti inhomogenitás szerves része a természeti törvényeknek, és legalább annyira fontos a világ meghatározásában, ha nem fontosabb, mint azok. Persze ezzel egyetlen karnyújtásnyira értünk a fátumhoz, ami ezek szerint mégiscsak lenne, de „nem oda Buda”! Az inhomogenitás a világmindenséget alakította ki, miközben az anyag láthatóan (lásd a következő bekezdés) élet centrikus. A fátum az egyéni sorsokat alakítaná, amivel szemben a természet totálisan közömbös, jobban mondva az egyéni sorsok alakítása a „globális cél” függvénye.

Van egy észszerű sejtésem[2], ami egy kvantummechanikai tényre épül. Ez szerint, ha egy magányos elektront ráirányítunk egy átjárhatatlan akadályra, amin egymás mellet kés rés helyezkedik el, az oszthatatlan elektron egyszerre megy át mind a két résen. Ez azonban csak addig van így, amíg egy öntudattal rendelkező ember nem lesz kíváncsi az eredményre és megfigyeli azt. Ugyanis abban a pillanatban, amikor az ember „beledugja az orrát” az eseménybe, az elektron hirtelen csak az egyik résen megy át. Hogy melyiken az véletlenszerű(nek tűnik). Az én sejtésem az, hogy az anyag predesztinált az öntudat kialakítására, azaz mindent megtesz, hogy ez bekövetkezzen. Ezt felfoghatjuk úgy is, hogy a Világmindenség létének a célja az anyag öntudatra ébredésének a megvalósítása. Ebből következi, hogy mind addig, amíg öntudattal nem rendelkező lény (azaz mi emberek) nem nézünk az elektronra, a réseken történő áthaladás közömbös, nincs ok valamelyik preferálására. Tehát az elektron, ok hiányában, mindkettőn átmegy. Viszont, amint okot adunk neki arra, hogy válasszon, választ is. Az esemény tehát nem véletlenszerű, mint ahogy semmi más se az.

A keresztény civilizációhoz tartozó emberek nagy része biztos abban, hogy az embernek szabad akarata van. Ennek az elképzelésnek természetesen kulturális gyökerei vannak. De, ha történetesen elgondolkozik rajta, akkor a mindennapi értelemben azon a véleményen van, hogy látszatra képesek vagyunk irányítani saját tevékenységünket, ami két következtetésre jutást jelen: Igen, valóban van szabad akaratunk. Nem, nincsen.

Játszunk el a gondolattal és vizsgáljuk meg az „igen, valóban van szabad akaratunk” választ. Hogy lehetne bizonyítani ezt az állítást? Cselekedjünk úgy, hogy azt semmi ne határozza meg előre? De hiszen ez lehetetlen, mert bármit teszünk, annak van valami oka. Pontosabban, az egyén érdekét szolgáló oka. Tegyük fel, hogy az egyén átmegy az úttesten, mert a másik oldalon árnyék van. Szabad akaratból megy át, hiszen ő akarta, de az átmenés oka a napsugár elkerülése. Nyilvánvaló, hogy az egyén valami okból kifolyólag tart a napsugártól, azt ártalmasnak tartja, ezért érdekében áll annak az elkerülése. A szabad akarat mögött van egy cél. A cél pedig belénk van programozva: életösztön – nem akarunk bőrrákot kapni. Szabad ez az akarat? Frászkarikát! Mi döntünk, de egy belénk épített cél elérése végett.

[1] Az emberi természet a korai gyermekkorban alakul ki. Azok a gyerekek, akiket kommunális intézményekben nevelnek fel, érzelmileg szegények, törtetők és önzőek lesznek.

[2] Egy szakterületen dolgozó tudós bizonyíték nélküli „ráérzése”, amit később tudományosan próbál bizonyítani, illetve mások cáfolni. Az eredmény, hogy a tudósok többsége elfogadja-e a bizonyítást vagy a cáfolatot.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!