2020-12-13 nap bejegyzései

(3395) Sakk-matt

Tibor bá’ vissza a múltba online – hétvégi kikapcsolódás

A Queen’s Gambit miatt megint divatba jött a sakk, ami bennem régi emlékeket kavar fel. Egy bentlakásos iskolában 7 éves koromban tanította meg velünk a felügyelő tanár a sakkot. Megtanítás után heteken át, mindig velem játszott, mert szerinte én voltam a legértelmesebb. A rá következő nyáron apám kint a Rómain ráuszított egyik „nagy menő” barátjára, aki kegyesen leereszkedett hozzám egy parti erejéig, amiben én győztem. Az általános iskola felső tagozatán volt egy iskola bajnokság, amit simán megnyertem. A középiskola első osztályába jártam, amikor az igazgató meghívott egy nagymestert szimultán meccsre. Voltunk vagy negyvenen. Egyedül nálam adta fel a partit. Ezek után kérdéses, miért fordítottam hátat a sakknak. Megmondom, ivarérés után a nők jobban érdekeltek, mint a sakk. Fordítsunk tehát hátat a sakknak és térjünk át a nőkre!

Szégyen és gyalázat, de egy bizonyos nő nevére nem emlékszem, és akkor se jutna eszembe, ha megfeszítenének. Nincs mit tenni, az egyszerűség kedvéért nevezzük el Zsófinak. Akkor most újra kezdem a sztorit.

Az ismeretlen Zsófival megbeszéltem, hogy az ő javaslatára egy erzsébeti presszóban találkozunk a kora délutáni órákban. Igaz, hogy Erzsébet vagy 40 kilométerre van lakhelyemtől, de akkoriban még 5 forint volt egy liter benzin, és különben se célszerű egy kibontakozás előtt álló kapcsolatot vitával kezdeni.

Tehát hossza keresgélés után még időben, sőt 10 perccel korábban ráakadtam a presszóra és beléptem. A kiválasztott presszó minden volt, csak éppen meghitt nem, mert volt benne vagy 30 asztal és faltól-falig lehetett vagy 20 méter. Kevesen voltak benne, különben se lehetett volna megtölteni egy hétköznap délután, így aztán nem volt nehéz a körülnézés.

Meg is van, egészen biztos az a falnak támaszkodó, arccal a bejáratra néző, ám egy könyvbe mélyen beletemetkező nő lehet a Zsófi, aki különben úgy ült ott, mintha dél óta olvasná az asztalra terített könyvet. Megcéloztam, és határozott lépésekkel közeledtem felé. Amikor már majdnem az asztalához értem egy pillanatra feltekintett a könyvből, és megszólalt: ülj le, majd mintha ott se lennék, olvasott tovább, én meg csak álltam és néztem.

Zsófi elképesztően jó alakú, és kifejezetten szép arcú volt. Tulajdonképpen nem akartam hinni a szemeimnek. Ez a nő egy osztályon felüli bombázó. Na ekkora a B-52-es a fejezet végére ért és becsukta a könyvet, majd megszólalt

  • Könnyen idetaláltál?
  • Igen, elég rég közlekedem Budapesten, és van egy jó térképem.
  • Errefelé nem vagy ismerős?
  • Nemigen, Ifjú koromban néhány hónapig ide jártam dolgozni a Gyapjúfonóba. Akkoriban HÉV-vel jártunk, na meg busszal, amikor késésben voltunk, de az régen volt. – Ezt Zsófi bólogatással hallgatta, majd ő jutott szóhoz.
  • Én gyerekkorom óta itt lakom, szeretek itt lakni, de sokan lenézik ezt a környéket.
  • Én nem, – siettem megnyugtatni – különben is, egy ilyen bitang jó nőért lehazudtam volna a csillagokat is az égről, ha kell.
  • Na, majd elválik – vettette oda Zsófi, és mindjárt előállt az első meglepetéssel.
  • Nem szokásom férfiakat lakásra hívni, de gyere fel hozzám, mert ez itt túl zajos.

Mit mondjak, zajt nem hallottam, legfeljebb a közelgő pincér cipőjének a kopogását, aki ott is hagyott minket, amint Zsófi kifizette fogyasztását. Én ugyan tettem némi erőtlen kísérletet a számla rendezésére, de Zsófi nem engedte. Kifelé menet megkérdezte, hogy kocsival vagyok-e. Igenlő válaszomra az után érdeklődött, melyik az én kocsim, odamentünk, beszálltunk, és vártam az utasítást, amit meg is kaptam és szép csendben elindultunk a jelzett irányba.

Zsófi útközben megemlítette, hogy a férje nincs itthon, akiről különben nem is tudtam, hogy létezik. Csodálkozásomra közölte, hogy férjével a viszonya közömbös vagy ilyesmi. Tulajdonképpen válófélben vannak, de tényleges lépéseket egyikük se tesz az ügy érdekében, vagyis a válás senkinek se fontos.

Közben azon törtem a fejem, hogy mi a fene van, illetve lesz. Jó, nincs otthon a férj, de bármely percben betoppanhat. Könnyű úgy közömbösnek lenni, hogy ketten vannak a lakásban, de mi van, ha engem meglát? Azért ezt a férj dolgot jó lett volna előre tisztázni.

Na, akkor megérkeztünk, bementünk a lakásba, behuppantunk egy-egy fotelba és kezdetét vette az ismerkedés. Zsófi szaporán tette fel a kérdéseket, mi a munkám, mi a hobbim, milyen zenét szeretek? És így tovább. Már épp tiltakozni kezdtem volna, hogy talán én is feltehetek néhány kérdést, Zsófi elkezdett önmagáról nyilatkozni olyan alaposan, hogy kis híján fejvadásznak éreztem magam.

Az önvallomás vége felé a legfontosabb mondanivalója az volt, hogy ő fel akar nézni egy férfire. Mondtam neki, ebben az esetben kell még nőnöm vagy 20 centit, de ezt nem tartotta viccesnek. Hogy érzékeltesse a helyzetet felületesen megemlítette Kocsis Zoltánt, aki már akkor is zongorázott, mint valami kapcsolatfélét. Erre tettem egy erőtlen próbálkozást, hogy gyerekkoromban néhány évig én is tanultam zongorázni, de ezt se díjazta. Szerinte az ő kegyeiért versengő férfinek valamiben kiválónak kell lenni és egyenesen felszólított, hogy nevezzem meg saját kiválóságomat.

Úgy felületesen átsuhant az agyamon, hogy ezért a tortúráért igazán nem volt érdemes kéglire jönni, de aztán bevallottam, hogy kitűnően tudok rántottát gyártani, és a honvédségnél kiváló céllövő voltam, pedig 6 dioptriás a szemüvegem.

Zsófi azonban nem hatódott meg, és nem értette, hogy miért tartom elképzelését viccesnek. Én meg azt nem akartam megérteni miért kell nekem Haydn befejezetlen szimfóniáját befejezni, vagy egyesítenem a kvantummechanikát a relativitással, hogy hozzájussak ahhoz, amihez rajtam kívül pontosan 3 milliárd férfi jutnak hozzá minden zokszó nélkül.

Aztán támadt egy mentő ötletem, középiskolás koromban iskolabajnok voltam sakkból, megkérdeztem, hogy az számításba jöhet-e. Mázlim volt, mert Zsófi röhögés helyett némi csodálattal nézett fel rám. Hál istennek, gondoltam, végre megtörik a jég. Ekkor Zsófi másodpercek alatt előkerített egy sakktáblát és javasolta, hogy játszunk egy partit. Óh, hát örömmel és már magam elé képzeltem izmosan formás combjait, melltartót nem igénylő kebleit, sőt a bábuk felrakosgatása közben már pihés puncija is képezni kezdte egyre dúsabb fantáziámat.

Aztán beindult a játék. Mindjárt a második lépésnél észrevettem, hogy susztermattot akar adni. Nana, kis huncut, ezt meg kitől tanultad. Húsz éve nem ültem sakktábla előtt, de azért gondolkodni nem felejtettem el. Csakhogy mire észrevettem, hogy profival állok szembe, már behozhatatlanul késő volt. A kissé félvállról vett meccset elveszítettem. Mit szépítsem a dolgot, Zsófi engem úgy elvert, mint a szart.

Igaz, a meccs után Zsófi felajánlott egy revansot, de nem fogadtam el. A Marie Sklodowskákkal sosem tudtam mit kezdeni. Különben sakkhoz azóta se nyúltam. Egy ropogós punci elpasszolását nem tudom a játéknak megbocsátani.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________