2020-11-22 nap bejegyzései

(3374) Hétvégi lazítás

Tibor bá’ vissza a múltba – ausztrál emlékek

Chevrolet

 

A sors úgy hozta, hogy Miki barátom Sydney-ben, én Melbourne-ben telepedtem le, de azért egymást szemmel tartottuk. Három hónap után már mindkettőnknek volt autója. Nekem egy 3 éves Morris Minor, amelyet 700 fontért vettem, természetesen részletre . Miki viszont egy 1932-es Chevrolet-t vett 18 fontért, amelyet kápé fizetett (nagy kunszt).

1957-ben egy 1932-es évjáratú kocsi még nem volt veterán, egyszerűen csak lefutott roncs. Igaz viszont, hogy „üzemképes” állapotban volt. Az is igaz, hogy ez nem számított különösebb eredménynek, mert 1932-ben még annyi anyagot raktak egy benzinmotorba, és olyan alacsony a fordulatszáma, hogy ezek a kocsik még ma is „üzemképesek”, csak éppen nem tartozik hozzájuk már sem alváz, sem karosszéria. Azok már rég lerohadtak a motor környékéről.

Na szóval, Miki első gépkocsija működött, és ez volt a fontos. A tömegközlekedés nemcsak igen drága volt, de nem is lehetett rá mindig számítani: Miki a kocsiját nagyon előkelően csak Chevnek (ejtsd: sev) becézte, pontosan úgy, ahogy a papa pénzét költő selyem ifjak a Detroitból importált, méregdrága, vadiúj gépóriásokat. Annyi volt a különbség, hogy Miki nem pörgette a slusszkulcsot a mutatóujján a társaságtól való búcsúzása közben, ugyanis slusszkulcs helyett két drótot kellet összekötni a műszerfal alatt.

A kocsinak voltak még más apró hiányosságai is, de hát 18 fontért (amely egy heti fizetése volt) mi a fenét akarhat az ember. Így például a padlózata meglehetősen hiányos volt. Nem csak a kárpit kopott fel róla, de már a deszkázat is át-átlyukadt (abban az időben nem lemezből készült a padló), és bizony a kocsi alatt lapuló macskaköveket is látni lehetett. Na persze volt ennek előnye is, mert menet közben a kiürült sörösüvegeket (akkor még nem volt dobozos sör) nem kellett nagy ívben kidobni a kocsiból, amit ugye a rendőr akár több száz yardról is láthatott, le lehetett engedni őket a padlón tátongó lyukakon keresztül. Szép csendben, sutyiban. Igaz, Miki ezt sosem engedte meg az utasainak, de ez nem jelentett semmit.

Az viszont kifejezetten bosszantó volt, hogy bal kanyar esetén a jobb ajtó kinyílt. Ennek egyszerű oka volt. Kanyarban az ajtó és az ajtókeret közti hézag (normális körülmények között 4-5 mm) sokszorosára, mondjuk két centire nőtt. Miki eredeti foglalkozása különben autószerelő, így rácsavarozott a karosszériára egy hatalmas WC-riglit, amelynek tollát mintegy három centire lehetett kitolni. Ez aztán megfogta az ajtót.

Ne is mondjam, a gépkocsi birtokában Miki ázsiója megnőtt a sydney-i társadalmi életben. A kocsit a gazdag ausztrálok nagyon jópofának tartották. Különben is mindenki tudta, hogy csóró magyar, most jött. Lesz neki még több pénze is (nem lett). A lényeg azonban mégis az volt, hogy hajnalban, egy-egy parti után volt mivel hazamenni a húsz-harminc kilométerre lévő albérleti szobába.

Mikinek volt egy gyerekkori osztálytársa, aki még a ’40-es években ment ki, akarom mondani, vitték ki a szülei. Ez a fiú ott járt középiskolába és egyetemre is. Ez az a két hely, ahol az életre szóló barátságok kötődnek, és az utóbbi a kulcsa az uralkodó rétegbe való bekerülésnek. Gyuri már bekerült, és mint ilyen, Mikit meghívatta egy rohadt előkelő partira. Biztosan azt mondta, „srácok, hozok szombaton egy igazi freedom fightert”.

Miki ment, és végig jó pofáskodta az estét, mindenki dűlt a röhögéstől. Neki minden angol mondatról egy magyar vicc jutott az eszébe. Ezt csak le kellett fordítani, és az ausztrálok rettenetesen eredetinek találták (mi nem, még ma is azokat a vicceket hallom tőle, ki tudja hány ezredszer).

Jött az est fénypontja, a búcsú és a hazamenés. Ez azért fénypont, mert itt dől el, ki kit visz haza, stb. Kipárosítás után egyetlen facér lány maradt (persze az isten háta mögött lakott) és két fiú, egyik a Miki. Na, ki vigye haza a csajt? Folyt a vita a két fiú között. Végül úgy döntöttek, megkérdik magát a lányt, mivel vigyék haza, egy VW-vel vagy egy Chevvel. Így előkelően: „ví-dabljú” vagy „sev”.

Na persze, a csajok Ausztráliában sem különbek, és már akkor sem voltak, így csak természetes, hogy a lány a Chevet választotta, és már előre lázban égett, mit fognak szólni a szomszéd ablakból leselkedő lányok, ha meglátják, hogy éjfél környékén egy hófehér Chevből száll ki.

A fiúk persze tudták, és az ablakhoz sorakozva nézték a hatást. Miki és a lány kimentek a kapun, és kezdtek végigmenni a járda szélén sorakozó gépkocsik mellett. Ötödik vagy hatodik helyen állt Miki kocsija. Olyan volt, mint egy ott felejtett emlékmű, robosztus és a rossz világítás mellett is láthatóan kopott. Mellette a csaj földig érő nagy estélyiben és tűsarkú cipőben. Megálltak. Az ablakban mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Megindult a beszélgetés.

– Ez mi?

– Ez egy Chev.

– Ez egy Chev?

– Ez az.

– Hol kell beszállni?

– Hol akarsz ülni? Elöl vagy hátul?

– Ahol lehet.

– Ülj mellém.

– Inkább hátra ülnék.

– Oda nem lehet.

– Mért nem?

– Lehet, de nem tűsarkú cipőben.

– Mér’, mi baj van a cipőmmel?

– Most még semmi, csak lesz, ha odaülsz.

– Hát ezt nem értem.

– Nézd, hátul nincs padló.

– Hogyhogy nincs padló?

– Úgy, hogy nincs padló.

– Hát mi van?

– Lyuk.

Dermedt csend, a lány nyilván arra gondolt, hogy ez egy rohadt nagy leégés, vissza kellene menni, de az még nagyobb leégés. Tehát egy hirtelen mozdulattal úgy döntött, beül előre, és nyúlt a kilincs után, beleakaszkodott, de az nem engedett. Tehát rángatni kezdte.

– Mit csinálsz?

– Ki akarom nyitni az ajtót

– Várj, előbb elhúzom a riglit

– Minek itt ez a rigli?

– Menetközben ez tartja csukva az ajtót.

– Mért, különben kinyílik?

– Ki.

– Azt ígérted, Chevvel viszel haza.

– Ez egy Chev.

– Lehet, de húszéves.

– Nem húsz, huszonöt.

– Ezt nem mondtad.

– Nem kérdezted, hány éves.

Ekkorra az ablakokban már olyan hangosan röhögtek, hogy nem lehetett nem meghallani. A lány menekülni akart a jelenet elől.

– Nem érdekes, csak indulj már el.

– Azt csinálom.

– Akkor mért nem indul?

– Nem találom a drótot, sötét van.

– Milyen drótot? Ez nem kulccsal működik?

– Ez nem. Ez dróttal.

– Ilyet még nem is hallottam.

– Én sem, én találtam ki.

– Na, indulj már!

– Nem akar, azt hiszem, meg kell kurblizni.

– Hát akkor kurblizd meg.

Szóval a kurblira sem indult be. Először lejöttek a fiúk és tolták. Oltári nagy heccnek számított. Végül kihívták az autóklubot, akik a tagjaik részére ingyenes “kis hiba elhárítást” szolgáltattak. Mikinek volt annyi esze, és a vételt követő napon belépett a klubba.

Igen ám, de azon a héten akkor már harmadszor hívta ki a klubot, és ott már kezdték unni a dolgot, finom célzásokat tettek.

A végső eredmény a következő lett: a lány többet nem állt vele szóba, az autóklub nem állt vele szóba, Gyuri barátja nem állt vele szóba, és ugye a saját kocsijával sem tudott szót érteni.

Miki barátom tehát gondolt egyet. A kocsiról levette a rendszámtáblát és „ott felejtette” valahol. Hazament és megfogadta, az életben többé nem vesz Chevrolet-t. Be is tartotta. Manapság japán kocsikkal jár.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!