2020-06-18 nap bejegyzései

(3226) Halálpresszó (gyülekező hely azok részére, akik a meghalásról akarnak diskurálni)

Tibor bá’ fordítása online

 

Egy nő a halálpresszóban, ahol azért gyűlünk össze, hogy elbeszélgessünk az életünk utolsó állomásáról, feláll a székéből, hogy kimenjen a toalettre. Eközben a társaság folytatja a megbeszélést a halálhoz kapcsolható témákról, mint például a család hozzáállása, ne kínlódjanak az újra élesztéssel, használjuk ki az élet adta lehetőségeket, amíg lehetséges, stb. Ekkor valaki felfigyel arra, hogy az imént kiment hölgy kint tartózkodása feltűnően hosszú. Jézus! Eljött a halálpresszóba meghalni? De ekkor az ajtó mögül megszólal a nő hangja, nincs semmi bajom. Általános megkönnyebbülés. Érdekes epizód, nem vitás, de senki se szeretne ilyet átélni a valóságban.

Mindenesetre a halálpresszóban ilyesmi is megtörténhet. Jó, de mi ez a halálpresszó? Egy olyan hely, ahol egy csésze tea és aprósütemény mellett az összegyűltek elbeszélgetnek a halálról és a haldoklásról, mert újabban van rá fizetőképes kereslet. Ezt persze én a nyolcadik X után egy dekadens társadalom egyik bizonyítékaként fogom fel, mert mi a fenét lehet azon vitázni, ami se nem elkerülhető, se meg nem határozható a bekövetkezés időpontját illetően. És ezt nem az mondatja velem, hogy az én időm vészesen meg van számlálva.

Különben az ötlet Jon Underwod-tól, egy brit honlapszerkesztőtől, valamint Sue Barksy Reid pszichoterapeutától származik. Az első halálpresszót 2011-ben nyitották Kelet-London Hackney peremvárosában, de azóta, már világszerte több mint 1500 halálpresszó nyílt. Hogy Budapesten nyílt volna, arról nem tudok, de amennyiben még nem nyílt volna, lefogadom, nem kell rá sokáig várni.

„Célunk az, hogy jobban odafigyeljünk a halálra, ami az embereket segíti abban, hogy véges hosszúságú életükből többet nyerjenek ki.” Hirdeti a halálpresszó honlapjának fejléce. És van benne némi igazság. A Bloomberg Business szerint a felnőtt amerikaiak 70 százalékának nincs érvényes végrendelete, 30 százaléknak pedig semmilyen sincs. A Telegraph-ban megjelent cikk szerint az angol házaspárok felének fogalma sincs arról, mi a házastársuk végső akarata. Viktória királynő idejében az átlagos élethossz 48 év volt, talán ezért volt az, hogy a haláltól nem határolódtak el oly nagyon. Aztán jött két világháború sok-sok idő előtti halottal, így aztán az emberek nem szívesen beszélnek róla. A mai életben könnyű távolságot tartani a halál tényétől. Valamikor az emberek otthon haltak meg, ahol együtt gyászolhatta a család. Ma már olyan mértékben sikerült legyőzni a betegségeket, hogy a halált mindössze egy lehetséges kimenetelnek tartjuk, ami főleg kórházakban következik be.

***

A floridai partok mentén haladva úgy tűnik, ennél már nem lehet szebb az élet, és mégis húszan úgy döntöttek, hogy e szép napos, szombat délután beülnek egy halálpresszóba, amelyek belső elrendezése változó. Egyik-másik igazi kávézó, mások a temetőben székelnek, vagy egy múzeumban. Amibe most belátogatok az egy jóga-terem. Az asztalokon kakaós sütemények, a téma: csokoládé okozta halál. A résztvevők körben ülnek. A csoport hangadói bemutatják magukat, foglalkozásra nézve spirituális előjárók – bármit is jelentse az – mindenesetre a társaság különlegesnek mondható. Az egyik vendég bejelenti: „Végezni akarok magammal, és kellene egy olyan biztos méreg, ami a lehető legkellemesebben végzi a dolgát.” Az egyik spirituális előjáró közli, hogy erről itt nem lehet beszélni, ez nem az a hely, ahol biztos mérgekre lehet szert tenni. Aztán egy öreg emelkedik szóra, azt szeretné megtudni, hogy lehet könnyen meghalni, ugyanis elvesztette a feleségét, ő maga pedig vak. Eddig már háromszor jött ide. Az előjáró megsúgja, hogy az idős úr nem kap mérget, de valamit kaphat, mert vissza-visszajár.

A többi jelenlévő között van egy temetkezési vállalkozó, két barátnő, akik közül az egyik haldoklik, és több hospice munkás – feltételezhetően szakmai kíváncsiságból. A résztvevők életkora 50 és a halál között van, kivéve három diákot, akik szociológiát tanulnak, és meg akarják nyitni saját halálpresszójukat a campuson belül.

Az összejövetel 90 perce gyorsan elrepül, közben egymást követik a témák, például eltávozási szakértőhöz fordulás, hogy bebiztosítsák végakaratuk beteljesülését. Aztán kissé érzelgősebb témák, például rettegés a szeretteink halálától. Egy nő annak ad hangot, hogy a temetések előtt főpróbát kellene tartani, hogy hallhassuk a barátok dicséretét a ténylegesen bekövetkező halál előtt. Egy férfi, aki Robert DeNiro hasonmása lehetne, állítja, ő nem hisz a túlvilágban, így amikor ott találja magát kellemes meglepetésben lesz része.

Egy idősebb nő arról beszél, hogy a társadalom ellenzi azt, amit az állatainknak megadunk, vagyis elengedjük, amikor a vég elkerülhetetlen, és az életminőség elviselhetetlenné vált.

Többen kiöntik a szívüket, mert valakinek el kell mondani. Egy másik nő büszkén állítja, hogy mindent elrendezett (többnyire számlák), amit – a temetkezési vállalkozó szerint – a hátrahagyott családtagok boldogan szoktak tudomásul venni. De ugyanez a nő megemlékezést se akar. Erre mások tiltakozni kezdettek, mert nem járja, hogy az élőket megfosszuk a gyászolástól. Megint más arról számol be, hogy az édesanyja nem akart temetést, ezért ő egy barátjával elment inni egyet, majd emlékezésként megrendelte édesanyjának a kedvenc ételét. Erre a vezető kitért arra, hogy manapság a végső búcsúnak ezer arca lehet, már a többséget nem köti a tradíció.

Az egyik spirituális előjáró szerint, amikor valaki meg tudja, mivel foglalkozik, egymásután teszi fel a kérdéseket a temetéssel, jogi tudnivalókkal, lelki és vallási témákkal kapcsolatban. Még senki se mondta, hogy ő mindent tudna a halállal kapcsolatban. A halálpresszók megfelelő helynek bizonyultak a rossz információk helyrerakásában, de nem elhanyagolható az érzések és a tapasztalatok másokkal történő megosztása sem.

Egy másik hölgy arról beszélt, hogy beteg kutyáját ápolgatja, miközben fogalma sincs, meddig húzhatja az állat. Megkérdeztem, hogy ebben a helyzetben a halálpresszó segítségére volt-e? Erre azt válaszolta, hogy nem szabad elfelejteni, minden elmúlik egyszer, senki se él örökké. Aztán egy perc szünet után folytatta, igen, azt hiszem segített.

Megérkeztünk. A halált semmi se tudja megállítani, de ha van egy közösség, ahol kiereszthetjük a félelmet, megbeszélhetjük a tabu témákat, az könnyít rajtunk. Végül is a halál az, amiben tökéletesen egyenlők vagyunk.

A csoport szétválik, távozásra készülődnek, a hangulat felszabadult. Én is hazaindulok, azon gondolkodva, hogy mit is tegyek. Írjak egy végrendeletet? Menjek el nyaralni? Aztán észreveszem, hogy még mindig csodálatos az idő, veszek a sütikből és elindulok a tengerpart felé. A süti a szokásosnál édesebbnek tűnik.

Forrás: Liz Langley AlterNet

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!