2018-12-04 nap bejegyzései

(2694) MangaMonguz: Medvecsapda Ukrajnában (vendég poszt)

 

Kezdjük mindjárt a végéről: nem teljesen tisztázott módon ukrán hajók léptek be orosz felségvizekre az Azovi-tengeren, aminek a vége egy kisebb incidensbe torkollott, minek után Ukrajna bevezette – igen sajátos módon – az egy hónapig tartó hadiállapotot, Trump pedig lemondta a találkozót Putyinnal a  G20 csúcstalálkozón.

Nagy eséllyel egyébként pont ez volt az amerikaiak célja, nevezetesen ellehetetleníteni Trump és Putyin dialógusát, ehhez pedig tökéletesen megfelelt a PNAC globális tervét szervilisen és mindenféle aggály nélkül kiszolgáló puccsista ukrán kormány. Porosenko hamar-hamar körbe is telefonálta a fél világot – pontosabban szólva a fejlett világot – és mindenhonnan kuncsorgott egy kis támogatásért Oroszország ellen.

A jelenlegi, igen kétes módon hatalomba ültetett ukrán vezetés minden követ megmozgat azért, hogy a PNAC által felvázolt stratégiát jeles tanulóként kiszolgálja, alárendelve mindent – első helyen magát Ukrajnát és a lakosságát – a fő célnak.

Sokféle magyarázat létezik arra vonatkozóan, hogy mi is volt az ukrán puccs célja, hogy Porosenko kit és mit képvisel valójában és mi lehet ennek a történetnek a vége. A teljesség igénye nélkül néhány szóban: a Brzezinski stratégiának megfelelően Ukrajna leválasztása Oroszországról és egy kvázi ellen-Oroszország létrehozása, a palagázban bővelkedő keleti országrészből az orosz ajkú lakosság elűzése és a nyugati cégeknek a kitermelés feltételeinek biztosítása, a világviszonylatban is gazdagnak és jó minőségűnek számító ukrán termőföld feletti hegemónia megszerzése, az orosz katonai és hírszerző kapacitás egy jelentős részének állandósított lekötése, távlatilag pedig új NATO és amerikai katonai támaszpontok kiépítése Moszkva kapujában.

Ha valóban meg akarjuk érteni, hogy mi is zajlik Ukrajnában és Ukrajnával, akkor a PNAC terveit kell kicsit jobban megvizsgálnunk. PNAC = Project for the New American Century, azaz az Új Amerikai Évszázad Projekt. A stratégia kidolgozása olyan neokonzervatív politikusok nevéhez fűződik, mint például Paul Wolfowitz (George W. Bush tanácsadója, később védelmi miniszter-helyettes Rumsfeld alatt) és Robert Kagan (Victoria „5 milliárd dollár” Nuland férje). A PNAC stratégiájának a lényege nagyon röviden annyi, hogy az USA globális katonai és gazdasági hegemóniáját elsősorban katonai erővel, illetve katonai konfliktusok élezésével és kirobbantásával kell biztosítani a XXI. században, elérve azt, hogy az összes olyan potenciálisan veszélyes rivális, aki ennek képes lenne ellenállni, lehetőség szerint parkolópályára kerüljön, végső esetben pedig egy nagyszabású háború sem kizárt ezek ellen a hatalmak ellen.

Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy a PNAC agytrösztjei kire gondoltak, első helyen Oroszország, a második helyen pedig Kína áll. Az EU ebből a szempontból igazán nem operál a washingtoni neokon elit szemében, amit egy enervált, belülről végletesen megosztott és gyenge politikai gravitációs erővel bíró nagyhatalomnak látszó képződménynek tartanak, aki ellen bőségesen elegendő néhány millió bevándoroltatott és egy közepes méretű szankciócsomag Oroszország ellen. Igen, jól olvasta mindenki, az Oroszország elleni szankciók egyik fő célpontja – a szankciók hivatalos megnevezése ellenére – nem csak Oroszország, hanem Európa is. A tudatosan megtévesztésre alapozott névválasztásban a neokonok amúgy is az élen járnak, ők azok, akik sohasem a nevén nevezik a dolgokat és általában pont az ellenkezője igaz mindannak, mint amiről hivatalosan nyilatkoznak.

Ez egyébként egy roppant egyszerű Göbbels-i technika, a nagy tömegek amúgy is felületesek és mostanra kellően agymosottak is ahhoz, hogy ne akarjanak még elgondolkodni sem a geopolitikai folyamatokon és eseményeken, az instant csomagolt válaszok és magyarázatok már rég készen állnak, egy kicsit be kell dobni őket a mikróba és máris minden világos és tiszta.

De térjünk vissza két szó erejéig Oroszországra és a neokon tervekre: az orosz birodalommal történő végleges leszámoláshoz ugyanis nem a szankciókat tartogatják, hanem belső rendszerváltást, vagy ennek sikertelensége esetén a nyílt katonai támadást.

A belső rendszerváltás sikerében már ők is egyre kevésbé hisznek, a szankciók sem hozták meg a várt eredményt – Európa részleges leválasztása Moszkváról csak félsiker – így készülnek az utolsó opció realizálására, azaz a katonai támadás előkészítésére. Ehhez pedig feltétlenül fontos Ukrajna és főleg az ukrán területek feletti teljes kontroll.

És hogy ez miért fontos? – Itt jön a képbe az, amit sokan előszeretettel elfelejtenek, amikor haderőket hasonlítanak össze: a papírforma szerint a haditechnikát érintő minőségi és mennyiségi összehasonlításnak az égvilágon semmi köze a valós katonai-stratégiai helyzet megismeréséhez, ha nem tesszük mellé a földrajzot is. Önmagában tankok vagy repülőgépek technikai paraméterei vagy darabszámai önmagukban gyakorlatilag semmitmondók abból a szempontból, hogy valós katonai helyzetben milyen potenciált is képvisel az adott technika, ha nincs mögé rakva Sun Tze óta ismert egyik legfontosabb tényező: a helyszín, azaz a földrajz/térkép. (Ugyanígy semmi értelme a történelmet úgy tanulmányozni, hogy a földrajzot figyelmen kívül hagyjuk, miközben az egyik, ha nem a legfontosabb tényezők egyike.)

Megnézve az alábbi ábrát azonnal szembetűnik, hogy a Baltikumból illetve a kelet-ukrajnai területekről Moszkva alig 600 km távolságra van, ami a következőket jelent

  1. „Alsó kategóriás” közép-hatótávolságú rakétákkal (hatótávolság: 500-1000 km közötti) a tűzparancs kiadásától számítva Moszkvára tíz percen belül csapást lehet mérni. Azaz egy alapesetben harcászati rakéta ebben az esetben stratégiai-hadászati eszközzé lép elő!
  1. Harcászati vadászbombázókról indítható stand off fegyverekkel 15-45 percen belül csapás mérhető az orosz fővárosra. Azaz jelen helyzetben egy vadászbombázó is képes lehet nukleáris csapást mérni Moszkvára, dacára a relatíve kis harcászati hatósugárnak és kis harci terhelhetőségnek.
  1. A fent említett csapásmérésekkel egy időben indított hagyományos szárazföldi támadással Moszkva legkésőbb 48 órán belül elérhető harckocsikkal és IFV erőkkel (hagyományos összfegyvernemi támadás kombinálva harcászati nukleáris csapásokkal).

Ebből kiindulva Ukrajna az a terep, ahonnan a NATO némi előkészítést követően megindíthatja a villámháborúját, aminek a célja nem az orosz területek elfoglalása és pusztítása, hanem Moszkva elfoglalása és az orosz politikai-katonai vezetés megdöntése, kombinálva az előkészített belső ellenzéki erők által szított felkelésekkel és zavarkeltéssel.

Reális villámháborús támadási irányok:

A Baltikumból és ukrán területekről indított nagyszabású támadással az első napon már elérhetőek a fenti térképen jelzett városok, utána Moszkva jön a sorban. A szárazföldi erők biztosításához a NATO több ezer harci gépet vethet be egyidejűleg, biztosítva a totális légi kontrollt az arcvonalak felett. Oroszország folyamatos provokálása és a mesterségesen szított és élezett ukrajnai helyzet kiválóan alkalmas arra, hogy Oroszország jelentős katonai erőket vonjon össze az ukrán határ térségében. Bár az orosz haderő igen nagyszámú és méretében masszív konvencionális katonai eszközökkel rendelkezik, ezek könnyedén elpusztíthatók harcászati atomfegyverekkel, ha kellően kis területre összpontosulnak. Az USA és a NATO a harcászati vadászbombázókról (F-15, F-16, F-35) valamint alacsony észlelhetőségű stratégiai bombázóiról (B-2) képes rövid idő alatt relatíve nagy mennyiségű atombombát bevetni, a harcászati vadászbombázóik ráadásul a Baltikumból, illetve ukrán területekről is indulhatnak szükség esetén. Ugyancsak nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a Balti-tengerről illetve a Fekete-tengerről hadihajókról is indulhatnak olyan atomtöltetű robotrepülőgépek/cirkálórakéták, amelyek ellen a védekezés nagyon nehéz, szinte lehetetlen – figyelembe véve az alacsony magasságú és terepkövető repülési profiljukat valamint a relatíve közeli célpontokat. Nem kell sokat bizonygatni azt a meglátást, miszerint a földrajzi tényezők a katonai tervezés szempontjából kulcsfontosságú elemek – a NATO katonai infrastruktúrájának az orosz határok felé való közeledése semmi egyéb, mint egy reálisan kivitelezhető katonai akció előkészítése az orosz hatalom és hadsereg ellen.

Miért is aggódna Moszkva olyan haderő csoportosítások miatt, amelyek a határaitól ezer kilométerekre van? Nyilván nem aggódna. De azok miatt, amelyek a határainak a közvetlen közelében épülnek fel, azok miatt bizony joggal aggódhat.

A Nyugat stratégáinak kettős célja lehet ezzel Oroszországgal szemben:

  1. Valós és kézzelfogható közelségbe hozzák egy váratlan – és emiatt akár sikeres – nagyszabású katonai akció indítását, ez konkrét zsarolási potenciál Putyin felé, azaz a kölcsönös megsemmisítésdoktrínáját lopakodva felváltja a kényszeríthetőség-doktrínája, melynek ez az egyik fő eleme.
  1. Ha a kényszeríthetőség-doktrínája nem biztosít elég nyomás Oroszországra és politikai vezetésére,akkor Moszkvának szembe kell néznie egy valódi háború lehetőségével. Ebben az esetben – a kis földrajzi távolságok miatt – előny a kezdeményezőnél, azaz az orosz hadsereg jelentős része első csapással kiiktatható, a vezetési és irányítási láncok szétzilálhatóak, a politikai-katonai vezetéshatékonysága a töredékére redukálható.

Oroszország nyilván ezeket mérlegeli és tisztában van a valós helyzettel, emiatt kénytelen rá katonai előkészületeket tenni – ezek a katonai előkészületek pedig remek propaganda alapot adnak ahhoz, hogy ismét Moszkvára, mint fenyegető katonai hatalomra mutogasson a mainstream sajtó és ezzel tegye elfogadhatóvá az amerikai és NATO katonai felvonulást és előkészületeket.

Oroszországnak nagyon résen kell lennie, ugyanis még egy nagy csapda fenyegeti:

Ha az USA és a NATO elhiteti Moszkvával, hogy sarokba lett szorítva (miközben csak egy Patyomkin felvonulás zajlik a határai mentén), akkor Oroszország úgy dönthet a határai mentén egy megelőző támadásról/csapásról, hogy közben reális veszély nem is fenyegette, ugyanakkor ország-világ előtt Moszkva lesz a támadó agresszor.

Ha ez a Baltikum területét is érinti (akár valójában, akár egy megrendezett false flag művelet keretén belül), akkor automatikusan életbe léptethető a NATO 5. cikkelye és immár a teljes NATO hadigépezet mozgásba lendülhet Oroszország elpusztítása érdekében és valóra válhat a neokonok legszebb álma: a harmadik világháború fő ütközete európai hadszíntéren következik be és Oroszország valamint Európa máris az első menetben kiütik egymást.

Lássuk pár szó erejéig az orosz oldalt is:

Oroszország jelen idő szerint nem indítana háborút senki ellen, főleg nem Ukrajna ellen és ennek számtalan oka van.

  1. Az ukránok testvérnép, Oroszországnak hosszabb távon nem célja az ukrán lakosság és emberek elvadítása, hanem pont fordítva, az ukrán népességet vissza szeretnék édesgetni Moszkva oldalára.Egy orosz-ukrán háború értelemszerűen véglegesen és visszavonhatatlanul tönkre tenné a távolabbi orosz stratégiai célokat, így – bár az orosz katonai fölény minden területen bőségesen adott egy Ukrajna elleni győztes háború megvívásához – de ez nem reális stratégiai opció Moszkva számára.
  1. Egy orosz-ukrán háború kitörése után a nyugati mainstream média és politikai elit nyomására még azok az európai partnerek is Moszkva ellen fordulnának, akik a jelen helyzetben még mindig oroszbarát politikát folytatnak. Semmiképpen sem lenne jó reklám Moszkvának, ha szétbombázott ukrán lakónegyedeket és halott kisgyerekek képeivel lenne tele a világsajtó (White Helmets mintájára) és rövid időn belül garantált lenne az, hogy az oroszok minden héten minimum háromszor vegyi fegyvereket vetnének be az ukránok ellen. Ez kiváló táptalaja lenne annak, hogy a világ nagy része Moszkva ellen forduljon.
  1. Egy orosz-ukrán háború kitörése ellehetetlenítené az ukrán vezetékeken történő további gázszállításokat Európa irányába, amelyek egyik oldalról jelentős bevétel kiesést produkálna Moszkvának, másik oldalról nyerő helyzetbe hozná a rivális beszállítókat, az európai partnerek elvesztése pedig állandósulna. Amíg az Északi-Áramlat 2. nem kerül üzembe, addig Moszkva számára még elméletileg sem életképes koncepció egy Ukrajna elleni háború megindítása. Mit tehet a jelen helyzetben Oroszország?

Az ukrán válság eddigi menete a lehető legrosszabb irányba tart Moszkva szempontjából. 2014-ben Putyin hatalmas sikert ért el azzal, hogy Janukovics nem az EU, hanem az Eurázsiai együttműködés mellett tette le az ukrán voksot, de ez a siker igen kérészéletű volt. Az USA villámgyorsan lépett és létrehozott Európa közepén egy világháború kitörésével fenyegető helyzetet, ami Moszkvát kényszerpályára tette. Emberi oldalról szemlélve a dolgot, Moszkvának nem csak a Krímet, hanem szinte azonnal egész Kelet-Ukrajnát le kellett volna választania Kijevről, megelőzve ezzel a szisztematikus orosz ajkú népírtást – valószínűleg a neokon is pont erre számítottak és máris valódi háborús helyzet jött volna létre a két legnagyobb szláv állam között. Putyinék a Krímet elcsatolták, de Kelet-Ukrajnához nem nyúltak – ezzel a válságot nem eszkaláltál túl, de ezzel a konfliktus még messze nem oldódott meg, csak időt nyertek.

Ukrajna rövid történelme során soha egyetlen percig sem volt önállóan életképes államalakulat, az 1991-es megalakulása óta a különböző ukrán oligarchák váltogatták egymást a kijevi parlamentben, az ukrán állam pedig folyamatosan rá volt, és rá is van szorulva a Nyugat és Oroszország segítségére és támogatására.

Ukrajna 1991. óta csak azt tudta bebizonyítani, hogy külső nagyhatalmi segítség nélkül az állam legalapvetőbb feladatait sem lenne képes ellátni, sem a korábbi sem a jelenlegi ukrán hatalom nem életképes önmagában. A jelenlegi trendeket és állapotokat figyelembe véve Ukrajnának a mai formájában nincs valódi jövője, az ukrán állam jelen pillanatban a nagyhatalmak közötti globális ütközés egyik színtere és balekja. Erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy az amerikai neokon agytrösztök valójában milyen szerepet és jövőt is szántak Ukrajnának ebben a játszmában, de tartok tőle, hogy szimplán csak az áldozati bárány szerepkör nem foglalt még a történetben.

Oroszország számára a jelenlegi ukrán helyzet metaforikusan egy medvecsapda, ráadásul egy olyan csapda, amibe mindenképpen bele kell majd lépnie, vagy így, vagy úgy. Moszkva egyenlőre a kivárásra játszik és abban reménykedik, hogy a jelenlegi ukrán politikai vezetés megbukik, a szélsőséges mozgalmak a háttérbe szorulnak és az ukrán társadalom képes lesz olyan vezetőket kiemelni, akik nem a háborús hisztéria fokozásában, hanem a kooperatív együttműködésben érdekeltek Moszkvával. Ukrajna erre önmagában ugyan képes is lenne, a nagy kérdés viszont az, hogy ezt az egyébként teljesen reális és logikus folyamatot a Nagy Víz túloldaláról hagyják-e kibontakozni vagy pedig ennek a legelső jelére is egy újabb kéretlen külső beavatkozás történik majd, ami nem engedi lenyugodni a mesterségesen szított viszályt.

Nyilván a kérdés csak költői volt, az amerikai neokon stratégiában Ukrajna vagy ellen-Oroszországként létezik, vagy elpusztul egy olyan háborúban, ami egyben véglegesen kimerítené és újra a padlóra küldené Oroszországot. A „tűzzel a tűz ellen” stratégiai elv alapján Moszkvának egy „ellen-Majdant” kellene majd valamilyen formában támogatnia, hasonló módon ahhoz, mint ahogy Victoria Nuland és társulata annak idején Janukovics talpára kötötte az útilaput. Ha a puccsista ukrán kormányt nem tudják egy ellen puccsal kiiktatni, akkor a folyamatok így vagy úgy, előbb vagy utóbb de a háború és Ukrajna szétszakadásához fognak vezetni még a legjobb esetben is, ez viszont Moszkva számára sem a jót jelenti, legfeljebb a legkisebb rosszat. Az ukrán válság valódi megoldása nem Ukrajnában  található.

________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________