Tibor bá’ online

Tudnotok kell, hogy annak idején utáltam a politikai gazdaságtant (kötelező középiskolás anyag), aminél jobban csak Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Rákosi elvtársakat utáltam. Aztán vagy 30 évig szabadúszó (szakfordító) voltam, vagyis nem volt főnököm, szarhattam nagy ívben a pártra. Nem kellett megvennem Lenin összes műveit és békekölcsönt se jegyeztem. A kommunizmus előbb felsorolt nagymesterei kiestek a látókörömből. Most viszont az angol-amerikai alternatív médiában (köszönet az Internetnek) vagyis nem a presstitute (céda sajtó) mainstream-hez tartozó tollforgatók szellemi termékeiben, egymás után bukkannak fel Marx és Lenin idézetei. Például: „A tőke egy olyan holt munka, amely az élő munka vérét kiszívva tartja fenn magát, és minél tovább él, annál több vért szív ki.” Természetesen arról van szó, hogy az amerikai gazdaságélénkítő csomag legnagyobb része a tőkések zsebébe landolt, miközben a munkanélküliség egyre fokozódik. Minden esetre Paul Craig Roberts véleménye szerint, ha Marx és Lenin ma élnének, jó eséllyel indulhatnának a közgazdasági Nobel díjért. Marx hosszútávra megjósolta a munkásosztály nyomorának a mélyülését (ami most Amerikára feltétlenül igaz), míg Lenin előre látta a javak előállításának másodrendűségét az értékpapírok adásvételéből származó profitra épülő finánctőke akkumulálásának elsődlegessége mellett. Ugyanis a jelenlegi gazdasági világválságot pontosan ez robbantotta ki. Amerika nem termelt, hanem elektronikus úton spekulált és összeharácsolta a világban fellelhető virtuális tőkét. Minden esetre Lenin jóslata lényegesen jobb, mint a „Kockázati Modellek” tézise, amiért odaítélték a közgazdasági Nobel-díjat. Arról nem beszélve, hogy a Federal Reserve (FED) elnöke, az amerikai pénzügyminiszter és olyan Nobel-díjas közgazdászok, mint például Paul Krugman még több hitel felvételében, még több tartozás felvállalásában látják a gazdasági válságból való kilábalás kulcsát. Nem is tudom, hogy Marx Károly miért nem kap egy posztumusz Nobel-díjat!

Nem mintha nagyon sajnálnám őket, de tény, hogy az amerikai munkás (a németről és a franciáról adatok hiányában most ne tegyünk említést) reáljövedelme 1970 óta nem nőtt, sőt az utolsó két évtizedben effektív csökkent, viszont az oligarchák vagyona meredeken emelkedett. Mondjuk ez nálunk is megfigyelhető, ha egy kicsit elgondolkodunk, hogy Demjánnak, Csányinak (na, jó, nem sorolom tovább) vajon miből lettek milliárdjai?

Itt azonban megáll a párhuzamosság, mert a globalizáció az egyszerű amerikai dolgozó (kék és fehér galléros) számára a munkahely elvesztését jelentette, egyszerűen azért, mert Kínában és Indiában ugyanazt a minőségi munkát sokkal olcsóbban elvégezték. Ez pedig aktuálissá teszi annak megfontolását, hogy annakidején jó ötlet volt-e nálunk a minimálbért egy csapásra, duplájára emelni, ami lehetőséget adott a szlovákoknak arra, hogy alaposan elhúzzanak mellettünk? Viszont a párhuzamosság megint jelentkezik, ha azt mérlegeljük, hogy az amerikai középosztály miként tartotta fenn az életszínvonalát. Kölcsönök felvételéből, amit a magyar társadalom középső szegmense ragyogóan leutánzott. Az apák és nagyapák által oly annyira áhítozott panellakások helyett, viszonylag szerény jövedelmek mellett, szilárd pénzügyi alapok nélkül, hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy a meghirdetett lakóparkokban luxuslakásokba költözve, évtizedeken át nyögjék a kölcsön visszafizetésének kínjait. Persze nálunk a helyzetet megfűszerezte a politika is. A parlamenti képviselői székek olyan jövedelmezőknek bizonyultak, hogy a pártok mindent megtettek a minél több szék megszerzéséért. Ennek érdekében egyetlen céljuk az újraválasztás volt, aminek eszközének az ország népének gazdaságilag nem megalapozott életszínvonal emelését látták. Ezt természetesen csak hitelek felvételével lehetett biztosítani. Ugyanazt az őrültséget követték el, amit annak idején Kádár. Aki nem tudná, azzal közlöm, a megszorításokból származó „források” a tartozásaink kamataira megy el, vagyis úgy húzunk a nadrágszíjon, hogy abból semmilyen kézzelfogható hasznunk sincs. De térjünk vissza Amerikához, mert fejétől bűzlik a hal! Marx Károly azt mondta, hogy a vallás a tömegek ópiuma. Ez egy kicsit megváltozott. Ma a tömegek ópiuma a mainstream média. A sok millió barom leül a TV elé, oda rak maga mellé 4-5 doboz sört és boldog megelégedettséggel hallgatja a propagandát. Erről szólt néhány napja a (1829) Működik a Presstitutes című poszt. Tehát a mainstream média ezerrel nyomja a szöveget, hogy a gazdasági válságból megindult a kilábalás. Vagyis az uralkodó oligarchia be akarja szopatni a néppel, hogy minden OK. Bizonyíték? A részvénypiac szárnyal, a részvényár index az egekbe emelkedik. Aztán most, hogy a pincébe száll, egyszeribe nagy rohadt csend. Na és mit szól ehhez Lenin elvtárs (szelleme)? Semmit, csak hozzáteszi. Amerikában 2009 szeptemberében 785.000 ember veszítette el a munkáját. A tőzsde spekulánsok papírjainak az értéke egyre nagyobb, miközben minden ötödik amerikai munka nélkül tengeti az életét, a négyötöde pedig nyögi a jelzáloghitelt és a hitelkártyák tartozásait, valamint egész éjjel forgolódik az ágyában, azon töprengve, neki mikor mondanak fel. Ha ezt nevezik gazdasági fellendülésnek, akkor mentsen meg tőle az Isten. Tudom, még nem magyaráztam meg mi a fenétől szárnyaltak a börzék. Akkor bepótolom: A nagybankoknak juttatott sok százmilliárd dolláros „mentőcsomag” és a FED több ezermilliárd dollárnyi (amerikai trillió) pénzkibocsátása (éljen a hőn szeretett likviditás) megtalálta útját a tőzsdékhez. Közben a kis bankokat tucat számra nyelték le a nagybankok („túl nagyok ahhoz, hogy bukni hagyjuk őket” jelszó alatt), ami további tőkekoncentrációhoz vezetett. Most ennek nagy hirtelen vége lett. Ez természetesen a dollár iránti bizalom tovább csökkenését eredményezi. Amikor már a dollárban denominált kötvények tulajdonosait az se izgatja, hogy értékeiket veszíteni fogják, és megindul a dollártól való menekülés, aminek első jelei jelentkeznek az arany ár óvatos emelkedése szerint.

A valóság az, hogy Amerika egy olyan nagyméretű munkanélküliség és dollárinfláció előtt áll, amit még Marx és Lenin se láthatott előre. Pedig be kell látnunk, hogy a marxista-leninista politikai gazdaságtan (emlékeztek, kurvára utáltam) tökéletesen leírja a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetet. Marx és Lenin nézeteivel az volt a baj, hogy dogmának kellett őket tekinteni, ami egyszer és mindenkorra megszabja a követendő irányt. Nagy hiba! Valójában Marx és Lenin irományai egy bizonyos helyen és időben tapasztalt állapot analízise, amin az időpont és földrajzi hely által megkívánt módon, változtatni kell. Fogalmuk se lehetett például az Internetről és annak gazdasági szerepvállalásáról, ami természetszerűen átszabja a gazdasági változás minőségét.

Ha jól emlékszem (hogy legalább a pótvizsgán átmenjek) Marx és Engels rámutattak, hogy a fejlett kapitalista országok gyarmatosító politikájának lényege az olcsó nyersanyagokhoz való hozzájutás, amit feldolgozva méregdrágán visszavitték a gyarmatokra, örökös gazdasági függésben tartva, és a végtelenségig kizsákmányolva őket. Az így összeharácsolt javakból egy apró részt nagy kegyesen átadtak az anyaország munkásainak, hogy a megjósolt forradalom ne következhessen be. Lenin szerint a kapitalizmus legmagasabb foka a fentebb körvonalazott imperializmus. Amikor is a fejlett ipari országok munkásait „megvásárolták” a jóléti állam áldásaival: betegbiztosítás, szociális háló, stb., ami leglátványosabban a Hidegháború alatt volt érzékelhet. Az osztályharc leszűkült a munkabér emelkedések kikényszerítésére, a legrosszabb esetben sztrájkokkal. Mára azonban egy teljesen új, és némileg meglepő helyzet állt elő. A fejlett ipari országokon belül a relatív jól fizető munkahelyek kiváltására a volt gyarmaton élők minden vonatkozásban alkalmasak, jelentősen alacsonyabb bérezés mellett. A fejlett országok munkaerői számára csak az alacsony bérezésű szolgáltató ipar maradt és a munkanélküliség. Ennek következtében a fejlett országok munkásai és tőkései között az érdekellentét soha nem látott méretekre nőtt. Ez az a szituáció, amit Marx-Engels és Lenin nem láthattak előre. Nyilvánvaló, hogy a fejlett ipari országok munkásosztályának (plusz, ma már a középosztálynak is) újra kell értékelni helyzetüket, mert ha nem teszik, akkor a szélsőjobb ki fogja használni az adódó alkalmat. Egyes európai országokban ennek már meg vannak az előjelei, és természetesen nem csak Magyarországra gondolok. Hogy nálunk a szélsőjobb előretörése pontosan mivel jár, nehéz megmondani. Minden esetre, ha a történelem alkalmas az események megjóslására, akkor biztosra vehető, hogy a kapzsi oligarchák helyét felváltó, alapvetően primitív észjárású jobboldal vezette diktatúrával aligha járunk jobban, mint az oligarchák tovább garázdálkodásával.

Visszatérve a jelenlegi gazdasági helyzetre, minden optimista nézet hangos terjesztése ellenére, véleményem szerint a jövő számunkra rosszabb lesz, mint a közel múlt. Ne feledjük az alacsony költségvetési hiány (amire a kormányzat oly büszke), még mindig hiány és a tartozásunk tovább növekedését jelenti. Hogy Amerikában mi fog történni, el se tudom képzelni. Tízmilliók egzisztenciája forog kockán. A folyamat megfordíthatatlan. Amerikában valódi gazdaság nem létezik. Úgy értem értéknövelő termelés. A dollár tartalék valuta szerepéből származó haszon napjai meg vannak számlálva már nincs mihez nyúlni a nyílt, katonai erővel végrehajtott rabláson kívül. A híres amerikai életformának befellegezett. A nyugat európai (angol, francia, német, olasz) jólét némi késéssel követi az amerikait. Nyilván a versenybe maradás miatt nem tudják tovább fizetni a magas németországi munkabéreket. Ez lehet a legfőbb oka a „menekültek” befogadására. Ezekből akarnak olcsó munkaerőt faragni.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
__________________________________________________________