Guy (egy történet a “Született nők”-ből)
Publikálva 2010.júl.31. | Született nők |
Aki tud franciául, az tudja, hogy ez egy férfi keresztnév, történetesen francia férfiak keresztneve, és úgy ejtik ki, hogy „Gí”. El kell még árulnom, hogy az angol anyanyelvű népek úgy gondolják, ők képezik a világ tetejét, és minden más nép messze alattuk van. Aki ezt nem hiszi, annak ajánlom, olvassa el Mikes György: Anglia papucsban című könyvét, aminek eredeti címe: How to be an Alien. A könyv arról szól, mekkora a különbség az angol és az európai kultúra között, különös tekintettel a kelet-európai kultúrára. Egy szó, mint száz, az angol ajkúak egyszerűen leszarnak minket. Angliában aztán nincs az a hatalmas külföldi imádás, mint nálunk, bár az ukrán, szerb és orosz maffia miatt ez egy kicsit már enyhül. Van azonban egy kivétel, az angolok enyhén respektálják a franciákat, de csakis, kizárólag a franciákat. Hogy ennek mi az oka, azt nem lehet tudni. Lehet, hogy Napóleon és Waterloo, de az is lehet, hogy a kétnyelvű Kanada. A fene tudja. Mindenesetre, amikor Elayne, az első feleségem, második munkahelyén összefutott egy igazi franciával azonnal levendulát pisilt.
Azt írtam „igazi franciával”. Na most, milyen is egy igazi francia? Ez a francia napi 60 cigarettát szívott, és fél liter töményt ivott. A cigarettától mély, krákogó hangja lett, a piától pedig jó mély, mondhatnám férfias ráncok az arcán. Az egész férfi a megtestesült markánsság volt. Ha nem lett volna újságíró, nyugodtan elmehetett volna Yves Montand helyett főszereplőnek a Félelem bérébe. Állítólag gyönyörűen beszélt franciául, kurva okos volt, és rengeteget lehetett tőle tanulni elsősorban franciául, de később kiderült, hogy franciázni is. Persze e két utolsó funkcióból részemre semmi se jutott, de azért létezése nem volt teljesen közömbös. Először azért, mert bejárt a diplomata boltba[1], ahonnan hozott a családnak (és itt most a saját családomra gondolok) minden földi jót, másodszor azért, mert Elayne már puszta jelenlétében felvidult, olyan volt, mintha kicserélték volna. Ezzel kapcsolatban nekem nem volt semmi teendőm, azon kívül, hogy tudomásul vettem, nőmet pillanatnyilag ez az ürge (is) dugja. Hogy ez a „pillanatnyilag” végül majd egy életre szólónak bizonyult, azt akkor még nem lehetett tudni. Mindenesetre Elayne szépen fejlődött minden olyanban, ami a Guy nevéhez fűződött, kivéve a dohányzást, mert azért az már sok lett volna. Feleségem félredugását volt alkalmam megszokni, de a dohányfüst egy egészen más kategória. Mindent azért én se nézek el. 
1968 környékén már nagyon világossá vált számomra, hogy első házasságom igen meggondolatlan egy vállalkozás volt, amit most felesleges lenne ragoznom. Első nekifutásra úgy tűnt, az egymás mellett élés nem ütközik különösebb nehézségbe, ha igényeinket be tudjuk szerezni házon kívül. Evvel kapcsolatban viszont ki kell jelentenem, hogy semmi körülmények között sem gondolok szexuális igényre, bár az sem elhanyagolható. Nekem elsősorban „meghittségre” lett volna szükségem, még az is lehet azért, mert gyermekkoromban nem kaptam elég melegséget, (egye meg a fene, leírom) szeretetet. Meglepődve vettem észre, hogy 24-25 évesen meg tudtam lenni meghittség nélkül (nyilván, mert kipótolta a szex), de már úgy 34-35 éves koromban rettenetesen hiányzott, és a mindennapjaim kezdtek komoly mértékben kiüresedni. Rájöttem, hogy a dolgokon változtatni kell. Nem azonnal, nem minden áron, de azért szép lassan, amint adódik lehetőség, lépni kell valamit. Ez a „valami” 1969-re kopogtatott be, amikor is egyszeriben két lakásunk lett (na persze nem magától, de ez egy másik történet). Én továbbra is a Dembinszky utcában laktam, Elayne és a gyerekek átköltöztek a Mártírok útjára. A Dembinszky utcában lakás azt jelentette, hogy - mint szabadúszó - ott dolgoztam, majd kora este átmentem a Mártírok útjára, és részt vettem a háromgyerekes családi életben, amíg le nem feküdtek. Ezt követve visszamentem a Dembinszky utcába, és reggel 8-ig úgy éltem, mintha agglegény lettem volna, miközben azon gondolkodtam, mi legyen? A gyerekek 1 és 6 év közöttiek voltak. Ez a megoldás egy-két évig elmegy, de aztán annyi. Hogyan tovább?
A legkézenfekvőbb az a megoldás lett volna, ha elválunk, én újra nősülök, és 35 évesen alapítok egy másik családot, a meglévő gyermekeimmel pedig…? Hát ez az. Hagyjam el három gyönyörű gyermekem? Én, akit szülei éveken át „elhagytak”? Nem, ez lehetetlen! Másfelől viszont áldozzam fel egyetlen életem? Éljem le egy jégcsap nő társaságában, aki még minimális érzelmet sem képes kipréselni magából? Egy olyan nővel, akit 26 év alatt egyetlen egyszer nem láttam, hogy bármelyik gyermekét átölelte, megcsókolta volna? A Föld 3 milliárd nője közül azzal az egyetlen eggyel, aki saját gyermekeihez, születésük pillanatától kezdve egyetlen szót sem szól anyanyelvén, helyette rossz kiejtéssel, rossz nyelvtannal egy időskorban megtanulhatatlan nyelven próbál kommunikálni? Nem! Ez egyenlő lenne a lelki öngyilkossággal.
Mint bárki más, ilyen megoldhatatlan helyzetben, én sem döntöttem, vártam a csodát, vártam, hogy a dolgok megoldódnak maguktól. Csakhogy a „dolgoknak” van egy cudar tulajdonságuk. Nem oldódnak meg maguktól. Én pedig tovább tépelődtem, mit tegyek. De hiába, nem tudtam dönteni. Így aztán az lett, hogy érzelemben gazdag szerelmi életet éltem az akkor 18 éves Judittal a volt közös lakásunkban, miközben naponta órákat töltöttem el gyermekeimmel, hogy ne vegyenek észre semmi változást. A végső döntést pedig halogattam és halogattam. Annyiban voltam szerencsésnek mondható, hogy egy 18 éves lánynak a házasság egyáltalán nem fontos, és így az ő részéről nem voltam kitéve semminemű nyomásnak.
Na de meddig ment ez így, és hogy jön be a képbe ez a Guy? A dolog egyszerű. Elayne munkahelye minden évben egyszer elküldte valamennyi munkatársát orvosi felülvizsgálatra, ha volt neki panasza, ha nem. Ezért aztán egyszer Guy-re is sor került egy csendes délután. Vérvétel, vizelet, EKG, meg ami még van. Aztán a leleteket kiértékelés végett beadták a főorvosnak, aki rögvest megállapította, hogy Guy éppen most esik át egy könnyebb fajsúlyú infarktuson. Ki ez a beteg, stb.? És már emeli is a kagylót, hívják a munkahelyet. Ilyen esetben végzetes, ha az illető - csak, mert nem érez semmit - „lábon hordja ki” az infarktust. Azonnal pihennie kell, semmi alkohol, semmi cigaretta, legalább néhány napig.
Ez mind nagyon szép, de Guy már hazament, majd megmondják neki holnap reggel. Ha nem értesítik őt azonnal - így a főorvos - maguk viselik a felelősséget, ha a beteg holnap reggel már halott. Kemény szavak, kell tenni valamit. Na de mit? Ugyanis Guy a Szabadsághegy oldalában lakott egy újonnan felhúzott (és méregdrága) társasházban, de telefonja nem volt, csak protekciója. Csakhogy, ahol nincs földkábel, ott a legmagasabb protekció se segít. Guyt nem lehet telefonon felhívni. Valakinek fel kell hozzá menni személyesen, de ki?
Guynek hat kollegája és egy főnöke volt. Ez összesen hét fő, de ezek közül gyermekkel, pláne mindjárt hárommal, egyik se rendelkezett. Viszont egyikük se féltette úgy a hapsi életét, mint az, akire nagy gyakorisággal rájárt (a francia nyelvleckékről már nem is beszélve). Elayne tehát azonnal vállalta, majd ő felmegy a lakására, ahová különben is nagyon jól ismerte a járást. Eközben én, teljesen véletlenül és rendhagyó módon, a Dembinszky utcában maradtam, és kivételesen nem szándékoztam átmenni a gyerekeimhez, mert lakásomon egy hat fős megbeszélés folyt, amiről nejem természetesen tudott. Egyszer csak csöng a telefon, felveszem, a vonal másik végén a 6 éves Tomi fiam jelentkezik, és azt közli velem - eszem a kis szívét - életkorát meghazudtoló érettséggel, hogy a két kistestvérével együtt egyedül vannak a lakásban, és az egyéves Zoltán sír, a kétéves Katrina nagyon fél, és ő meg nem tudja, hogy mit csináljon. Mondtam neki, ne engedj be senkit a lakásba, máris rohanok, perceken belül ott vagyok.
Lecsaptam a telefont, a társaságnak odakiáltottam, hogy egyedül vannak a gyermekeim, majd holnap telefonálok, és becsaptam magam mögött az ajtót. Szerencsére a hatvanas évek végén a pesti autósforgalom még csecsemőcipőben járt. Beugrottam a kocsimba és vágtattam a Körút felé, át a Margit-hídon és már meg is érkeztem. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább tartott volna az út. Betoppanok a lakásba, semmi baj, addigra a három gyerek a szőnyegen csendben tologatta a match-box autókat. Az a tudat, hogy az apjuk néhány percen belül ott lesz, tökéletesen megnyugtatta őket. Na jó, de hol van a Mummy? Elment a Guy-hez (semmi Guy bácsi, vagy ilyesmi). De miért? Azt nem tudjuk. Hát, szépen vagyunk. Na jó, fürödtetek már? Nem, ahogy hazaértünk Mummy már rohant is. De hová a pokolba? Fogalmunk sincs. Na jó, akkor most fürdünk és lefeküdtök. 
Alig raktam be a három gyereket a fürdőkádba, hallom, hogy nyílik az előszobaajtó, majd megjelenik egy idegen nő a fürdőszobaajtóban. Nehéz eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. Én Elayne-t vártam, ő pedig nem tudom, kit, de nem engem, az biztos. Rögvest megkérdezte, ki vagyok. Hogy én ki vagyok? - csattant fel a hangom. - Maga kicsoda és hogy kerül ide? Hát ő a házmester, és a gyerekek mamája őt kérte meg, hogy időnként nézzen be hozzájuk. Nahát, én meg az apjuk vagyok, és köszönöm szépen, nincs szükségem a segítségére. Erre a házmester egy vérig sértett angol komornyik arckifejezését felöltve, maximális méltatlankodás közepette elhagyta a lakást. Én pedig lefektettem a gyerekeimet és nekiláttam várni, mert rettenetesen kíváncsi voltam, mit fog nejem előadni.
Elayne a végén persze megérkezett, és most rajta volt a sor, hogy csodálkozzon. Hogy kerültél ide? - tette fel a nem egészen legális kérdést. - Hogy? Hát úgy, hogy a fiam áttelefonált és közölte mi van. Na de, hol a fenében voltál? És aztán szép lassan kidomborodott a sztori, ami alatt egyetlen szót se szóltam. A történet után egyetlen költői kérdést tettem csak fel: Ezek szerint neked a Guy fontosabb, mint a gyerekeid? Amit néma csend követett.
Azt azért tudni kell, hogy Elayne és közöttem soha, egyetlen hangos szó nem hangzott el. Soha nem „vitatkoztunk” a szó magyar értelmezése szerint. Az volt életünkben az első alkalom, és persze az utolsó is, amikor volt néhány csendes mondatváltás. Ő úgy gondolta, helyesen döntött, hiszen nem a gyerekei voltak életveszélyben, hanem a szeretője. Hogy bármelyik gyermektelen kollegája elmehetett volna helyette, azt nem érezte reális alternatívának. Hogy „nincs a Földön anya, aki így tett volna” mondatom válasz nélkül hagyva, hitetlenül hallgatott végig. Kérdésemre, miért nem szólt át nekem telefonon, azt válaszolta, nem tartotta szükségesnek.
Részemre nem maradt más hátra, mint a tanulság levonása. Ekkor döbbentem rá, hogy nekem tulajdonképpen nincs alternatívám, én a gyerekeket semmi körülmények között nem hagyhatom el, nem kezdhetek új életet, nem lehet másik családom, mert az én gyermekeim, így ahogy vannak, már is félárvák. Ezeknek nincs édesanyjuk.
[1] Diplomaták részére fenntartott üzlet, ahol kizárólag valutáért lehetett venni minden olyan földi jót, amihez a Kádár-korszakban csak Nyugaton lehetett hozzájutni.
—————————————————
—————————————————
2010.július.31st. at 9:35 de.
Tibor bá! Hová lett a megcsalás poszt?
2010.július.31st. at 10:59 de.
1: Helló Lópata! A poszt eredetijét én választottam ki, Marcsi fordította, én “csak” szerkesztettem és egy “kicsit” átírtam. Vagyis kettőnk közös munkája. Ő viszont most önállósította magát. Saját honalpot indított, ahol gyanítom, hogy a poszt újra olvasható lesz.
2010.július.31st. at 11:05 de.
Tibor bá! Nagyon szép, szomorú történet. Bavallom, én a végén elbőgtem magam. Számomra szívszorító, ahogy te férfi létedre, ennyire kristálytisztán átláttad gyermekeid tragikus helyzetét. Ezek a gyerekek csak meg lettek szülve és kész, ezzel az összes anyai funkció le lett tudva.
És mondd, felnőtt fejjel a gyermekeid, hogyan értékelik az anyjukat? Azt már fel sem merem vetni, szülői teendőjüket, - ha van gyerekük - az anyjuk mintája alapján végzik, vagy hagyott bennük valami nyomot a te felelősségteljes apai hozzáállásod.
Csak azért nem írom, hogy írigyelem őket, hogy ilyen apjuk volt, mert engem az élet egy áldott jó édesapával ajándékozott meg. Az viszont kimondottan fáj, hogy nekem nem volt szerencsém ilyen férjre, gyermekeimnek ilyen apára találni.
Csak ennyit szerettem volna leírni. Elnézést, ha hozzászólásommal akárkit is untattam.
2010.július.31st. at 12:52 du.
3: Kedves Reba! Amikor ilyen kérdéseket teszel fel, szándékod ellenére sebeket szaggatsz fel bennem. Ahogy nincs két egyforma alma, úgy két egyforma anya sincs. A skála meglehetősen széles, bár ezt a közvélemény se el nem fogadja, se el nem tudja képzelni. Engem (és gyermekeimet) egy rendkívül karrier éhes, önmegvalósító feleséggel “áldott” meg a sors, aki az anyai funkciókból gyakorlatilag semmit se látott el. Természetesen a legfontosabb funkció (ami minden mást képes kiváltani) a szeretet adás és a szeretésre való megtanítás teljesen hiányzott. Gyermekeim éppen ezért pszichésen rendkívüli mértékben és jóvátehetetlenül sérültek. A legnagyobb vicc a dologban az, hogy a megöregedett anya, miután az életben kitűzött célját elérte, rádöbbent, hogy azok mit se érnek az igazi értékek elhanyagolása esetén. Sikerült gyermekeivel elhitetni, hogy ő ugyan nagyon jó anya lett volna, de én miattam nem lett az. Vagyis egy huszárvágással sikerült neki mindent az én nyakamba varrni. Ha egy gyermeknek választani kell, hogy ki volt a szemét, az anyja vagy az apja. A gyerek minden esetben az apát fogja választani, még akkor is ha emlékeiben kutakodva a tények nem ezt sugallják. Így működik az emberi agy. Hogy a gyermekeim milyen szülők lettek? Nos, rálátásom a 3 közül csak kettőre van. Mindkettőnek egy-egy gyermeke van, és nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy amit kaptak, azt tökéletesen tovább sikerült adniuk. Ez az igazi tragédia, hogy a hanyagság és a felelőtlenség generációról generéációra tovább száll.
2010.július.31st. at 2:29 du.
Hát igen, a gyermekkor nagyon meghatározó, végigkiséri az embert élete végéig. Az érzelemsivár gyermekkor egy ördögi kör, ebből kiszabadulni nem lehet, generációk adják át egymásnak.
Nagyon sajnálom, hogy sebeket szakítottam fel kérdésemmel, nem állt szándékomba.
Különben ez jellemző a hanyag anyákra, ha megöregszenek, rögtön eszükbejut, hogy van gyerekük.
2010.július.31st. at 5:46 du.
Férfipárti vagyok, de most mégis kötözködni fogok, mert itt-ott mintha sántítana a történet. Hogy van pl. az, hogy a Mártírok útján nem ismertétek egymást a házmesterrel, ha egyszer mindennap úgy 6 és 8 között együtt voltál a családoddal? Aztán azt mondod, hogy a gyerekek nem részesültek anyai szeretetben (gyakorlatilag nem volt anyjuk) és így nem hagyhattad őket el, ám a végén mégis újra nősültél. Mikor? Akkor hová kerültek a gyerekek?
Szerintem ez a történet jó példa rá, hogy a magas intelligenciájú emberek nem kötelezően okosak (!). Mert okos döntés volt, hogy Elayne-t vetted el feleségül, hogy három gyermeket is nemzettél azzal, akiről időközben már kiderülhetett ez-az? S aztán évekig vártad, hogy a dolgok maguktól rendeződjenek. Nem állítom, hogy a helyedben én jobban irányítottam volna az életemet, de hát én az én IQ-mal nem is szoktam dicsekedni.
Meg aztán nem ártana meghallgatni a másik felet is - mármint Elayne-t. Jutka létezése biztosan nem járult hozzá, hogy a kettőtök boldogsága rendbejőjjön.
Hogy a gyermekeid végül is őt választották, Téged pedig - ha jól értem - szinte kitagadtak, azért annak sem ártana jobban a mélyére nézni.
Bocs, amiért ilyen kegyetlen vagyok ma, de bennem ezeket a gondolatokat ébresztette ez az írás. Legfeljebb Te is kitagadsz engemet.
2010.július.31st. at 6:27 du.
6: Hát ha sértődékeny és kitagadó lennék, akkor erre legalkalmasabb ok az “IQ-val való dicsekedés”. nem mondom, hogy véka alá rejtem, de szerintem tényszerűen és természetesen kezelem az IQ értékemet, mert azt egy tulajdonságnak tekintem a sok ezer közül, amik se nem érdemek, se nem elmarasztalandók.
A többi felvetésed az “idegen” oldaláról nézve, teljesen logikus. A probléma mindössze annyi, hogy a teljes szituáció leírása egy egész könyvet kitenne. Ezzel természetesen nem intézhetleke el, tehát csak gondolkodási alapnak. Az első házasságom kölcsönösen nem szerelmi alapú volt. Mind a kettőnknek nagy szüksége volt a másikra és egyikünknek se volt más lehetősége. Megsimerkedésünk után azzal nyitottam, hogy visszamegyek Magyarországra és 6 gyereket akarok. A válasz, hogy boldogan jőn (sőt muszály volt neki) a 6 gyerek pedig természetes, mert arra felé az a norma. Aztán az első gyerek császárral született (az SZTK alatt ezt leírtam), majd a másik kettő is, és akkor nem volt tovább. Neki nem kellett a gyerek, de egyfelől megbeszéltük, másfelől így volt felnevelve. Mire mind a ketten rájöttünk, hogy pocsék anya, már ott volt 3 gyerek. Amit egyikünk se kalkulálhatott ki, az hogy mint angol anyanyelvű, húszonéves nőnek magas pozicióban lévők alaposan kinyalták még a seggét is. Rájött, ami nem volt a kalapban (és én se tudhattam) hogy soha nem remélt karrier áll előtte. (folytatom) Évente 5-6 alkalommal vitték külföldre napokra és hetekre. Fogadások, konferenciák, kinyilt előtte a világ, dehogy akart ő anya lenni, pláne feleség. A felső “tízezer” politikai részéhez tartozott, ahol a délelőtti munkát az esti és éjszakai tivornya és szex követ. Nem csodálkozom a döntése miatt, valószínűleg, más nők is ezt tették volna az adott helyzetben. Önző érdekből feláldozta a gyermekeit. Amit viszont elvártam volna tőle, hogy a tettéért vigye is el a “balhét” és ne varrja az én nyakamba. — Nem volt kettőnk boldogsága, a mi kapcsolatunkra ez a fogalom nem illik. Az általa kijelölt úton kellett nekem is járni. Vagyis azt vettük észre, hogy megbeszélés nélkül a házasságunk nyitottá vált. Ő akkor se tudott volna hűséges maradni, ha történetesen akar, és persze nem is akart. Az csak természetes, hogy én is fogyasztottam a nőket. Juditot nem vettem el feleségül, hanem átvittem a Mártirok útjára gyereknevelőnek és háztartás vezetőnek. Ugyanis se anyuka nem volt, se háziasszony nem volt. A biológiai anyának más dolga akadt. — Természetesen meghallgathatnád a másik oldalt is, de nincs értelme, mert én nem tagadom le a saját tetteimet. A másik oldal azt mondja, hogy ha nem lett volna Judit, akkor ő tisztességes anya lett volna. Ezt az elredezést én erőltettem rá. Vagyis a történetet a feje tetejére állítja. Judit azért jött, mert 3 gyerekne főzni, mosni, takarítani kell. A leckét ki kell hallgatni. El kell őket vinni ide-oda. Azaz kellett egy pótmama. Egyetlen egy dolgot lehet a szememre vetni, miért nem vettem fel erre a célra egy vadidegen nevelőnőt? (az anyagiak nem számítottak) Azért mert a helyzet ugyanez lett volna. Polgári családoknál a nevelőnöt az apukák többsége rövid úton megdug. Ha nem lehet, akkor repül a nevelőnő. Ne legyünk álszemérmesek. Ez Így van, különösen, ha az anyukának is meg van az állandó és ez mellett az alkalmi szeretők sora. És van egy igen komoly bizonyítékom az anyai hanyagságra. A gyermekei nem tanultak meg tőle angolul. Egyszerűen oly kevés időt töltött el velük, hogy ha azt akarta, hogy megértsék, kénytelen volt magyarul beszélni hozzájuk. — Természetesen ma már tudom, hogy személy szerint én akkor jártam volna jól, ha a Guy látogatás után leírtam volna az egész társaságot és élem a saját életem. Túl lelkiismeretes voltam, vagyis magas IQ mellett is lehet valaki tök hülye.
2010.július.31st. at 7:35 du.
Köszönöm, hogy megkegyelmeztél nekem és nem tagadtál ki. Annyit azonban még megjegyzek, hogy aligha bölcs dolog egy nem szerelmi házasságban hat (vagy akár csak 3) gyermeket tervezni. Vagy igen? Jó vége nem lehet a dolognak - mint ahogy nem is lett.
Mindenki alszik? Csak mi ketten vagyunk ébren?
2010.július.31st. at 7:44 du.
Lehet, hogy a téma túl kényes?
2010.július.31st. at 7:51 du.
8: A holnapi blogom (igéretem szerint) a jó házasságról szól. Nekem szent meggyőződésem, hogy a szerelmi házasság csak rövid ideig működik, ha más alapja nincs. Amikor, illetve ahol a házasságokat a szülők kötik, a dolog mindig nagyon jól működik. Persze vannak olyan szerelmi házasságok, ahol kialszik a szerelem, de más negatív tényezők nem lépnek elő, és a házasság szépen ballag tovább. A mi esetünkben a tragédia nem a szerelem hiányból származott, hanem abból, hogy egy tehén farmra született fejőlányból nagy hirtelen nagyrabecsült politikai munkatárs lett. Még ez se lett volna tragédia, ha nincs 3 gyerek. Egy viszont mindenképpen lett volna, mert érkezésünkkor Elayne hetedik hónapban volt Thomas-szal, és én akkor még azt hittem, hogy majd angoltanárként eldolgozgat a nejem.
A mai látogatók száma (unique) már 300 felett van. nem alszik itt senki, csak a téma “kényes” és nemigen vállalkozik senki a hozzászólásra. Pedig nem harapok. persze a (vélt) igazmért harcolok, de ezt a jogot senkitől se veszem el.
2010.július.31st. at 10:20 du.
10: Tibor bá, a téma nem kényes, legalábbis az érzelmileg-szellemileg valóban felnőtt emberek között. Erről igyekszik - ha nem is mindig meggyőzően - beszélni Csernus Imre doki két könyvében (A férfi, A Nő). Ezt boncolgatja Szendi Gábor A nők felemelkedése és tündöklése c. könyvében, hiszen a női természettel szemben sok a félreértelmezés, hát ő aztán remekül rávilágított. És sokat beszél erről Müller Péter is, és sorolhatnám a neveket…de nemcsak nálunk, a világon mindenütt a férfi-nő témának, a családi témának rengeteg az irodalma, ami magyarázza, miről szól a szerelem, a család, hogyan kell a gyermekek érdekében házasságot megmenteni stb.stb.stb., hosszú a lista.
A szocializmusban Mickolczy Miklós: Színlelni boldog szeretőt c. könyve verte ki a biztosítékot, míg szegény Dr. Hirschler Imre (három gyermek édesapja volt), nőgyógyász pedig a nők védelmében emelte fel szavát.
Az élet régen sem volt könnyű, ma sem az. A magánélet sem, hiszen nagyon kicsi az esélye annak, hogy két valóban összeillő ember találkozik, akik teljesen egymásra tudnak hangolódni. Ezekből születik a tartós és hossú, jó házasság.
Ha én most mesélhetnék…….de nem teszem.
A gyermekeknek kiskorukban valóban a biztonság és az állandóság tudata a legfontosabb, de aki azt mondja, hogy a felnőttek ezzel másképp vannak, az nem érti az életet.
Mivel magam is elváltam, én akkor még csak 4,5 éves volt a fiam - én nem tudtam mást tenni -, rengeteg könyvet olvastam össze-vissza ezekben a témákban.
Sokan úgy gondolják, csak kiskorukban fontos a gyermekeknek a szülő. Hát ez egyáltalán nincs így, a felnőtt gyermeknek éppolyan fontos, hogy tudja, mögötte áll a szülője mindig, mint a kicsiknek. Még akkor is, ha az ellenkezőjét mutatja.
Tibor bá, ha a két gyermekeddel - nagyon helyesen - tartod a kapcsolatot, a harmadikkal miért nem? Szabad ezt megkérdezni?
Neki is, neked is fontos lenne…
(Az én kedvenc versem József Attila Kései Siratója.
“Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebben fog belehalni.”
2010.július.31st. at 11:02 du.
11: Kedves Moli! Nem engem kell meggyőznöd, hogy a téma nem kényes, de a nagy többség így gondolja. Ami az én ügyemet illeti, tulajdonképpen teljesen sötétben tapogatsz. Járjunk körbe csak egy tételt. Nem én nem tartom a kapcsolatot két gyerekemmel, hanem három gyerekem nem tartja a kapcsolatot velem. A helyzet az, hogy az édesanyjuk követelménye, hogy ne tartsák velem a kapcsolatot. Vagyis, nekik dönteni kellett, hogy vele vagy velem, mert mind a kettő nem megy. Ilyen szituációban mindig az anya a nyerő, az ismert, mélyen ülő, életre szoló ösztön miatt. Ha, ezt le tudnák győzni, akkor kiderülne, hogy társadalmi érdekük is az anya mellett szól, mert belőlem 12 egy tucat. De az anyjuk egy igazi “angol lady”, erre felé meglehetősen ritka állat. Fel lehet vele vágni, státuszt jelent (már ahol). A valódi bűnös az anyjuk, mert gyermekeit sikeresen megfosztotta az apjuktól. Vajon miért? Rosszul értelmezett önérzetből, mert 50 évesen (25 év csapongás után, amikor már senki nem csúsztatta a névjegyét a zsebébe) felajánlotta, hogy “kezdjük előlről, a kisujjamat se kell mozdítanom, ő annyi pénzt tesz le az asztalra”. Amire én nemmel válaszoltam. Nyilvánvaló volt, hogy fel se fogta ez nem pénz kérdése. Ezt a nemet veri le rajtam, és persze very convenient to blame me for her sin.
2010.július.31st. at 11:12 du.
Az ok-okozati összefüggések törvényszerűen követik egymást. Többféle kiindulási alapból sokféle variáció születik…Nekem sem volt gyerekkorom, de vajon miért? Anyám 19 évesen szült, aki amúgy vidékről került fel Pestre nagymamámmal, miután nagyapám meghalt. Anyám ki akart törni a burokból és elnézést a kifejezésért fasz után rohangált. Tapasztalat híján kifogott egy intézetben nevelkedett srácot, történetesen az apámat. Röviden egyikőjük sem láthatta gyerekkorában mi az a családi idill, és normális gyereknevelés. Az egész katasztrófából válás lett, és anyám visszament a főiskolára ami mellett továbbra is fasz után rohangált. Engem nagymamám nevelt, mígnem anyám megtalálta az ideális idiótát aki később a mostohaapám lett. Pénz volt dögivel, de normális családi élet nem, most sem, és nem is lesz soha. Anyám és mostohaapám húsz éve folyamatosan marják egymást, így élnek együtt egy házban a húgommal, aki reménykedik benne, hogy az ő általa megfogott fasz mindörökre a markában marad…..
2010.július.31st. at 11:20 du.
13: DAN! Csak egy rövid kérdés: Mi lesz, ha a húgod a honlapomra téved?
2010.július.31st. at 11:26 du.
Khm….szerintem a helyzetemen nem változtat…Ennél jobban már nem tudnak utálni. Amúgy az igazság általában fájni szokott.
2010.július.31st. at 11:59 du.
15: Az igazságot valóban nehezen tűrik az emberek, minden féle területen. De, mi volt előbb a tyúk vagy a tojás. Mondjuk ilyen szövegre az embert általában utálják. Ha meg utálják, akkor leereszti a gőzt. Na, de ki kezdte?
2010.augusztus.1st. at 12:24 de.
Az ember sok hülyeséget elkövet élete során, mindenki egytől egyig. Én is sok hülyeséget elkövettem, sajnos a saját káromra, és fogok még biztosan. Ha a teljes történetet akarnám leírni, könyvet kellene írnom, és valószínűleg nem érdekelne senkit. Én azt szeretném, ha végre egyszer mindenki belátná a hibáit, és nem csak a másikban keresné állandóan. Ha valaki nem vallja be, az önmagának és a külvilágnak állít fel egy torz képet. A gyerekkoromat az “élettől” kaptam, én nem tudtam rajta változtatni. A felnőttkori baklövéseimért meg lehetek én az egyedüli felelős, ami szerintem nem teljesen fedné a valóságot, de ezt állandóan a szememre vetni, mint tökéletes neveltetést kapott, de hülye gyereknek teljes mértékben igazságtalan és minden valóságalapot nélkülöz.
2010.augusztus.1st. at 8:26 de.
17: Majd minden embernek az élete egy teljes regény, és nincs két egyforma sors. Ez így igaz.
Az emberek nem csak nem látják be hibáikat, de menekülnek előlük, és mindent megtesznek, hogy valakire vagy valamire fogják.
Az én eredendő hibám az volt, hogy nem egy szólid, MAGYAR kislányt vettem el feleségül. Azután már többnyire kényszerpályán mozogtam, ahol volt némi mozgástér igy vagy úgy dönteni, de pályát változtatni nem lehetett.
Ismereteim szerint, ha valaki nem hajlandó szembenézni a hibáival és feldolgozni a valóságot, annak pszichés következményekkel kell számolni. Az ilyen ember rosszul érzi magát, pszichológushoz jár terápiára és nem tud rájönni mi a baja, mert a szekrénye teli van csontvázakkal, a szekrényzár kulcsát pedig eldobta.
Egy szülőnek állandóan a szemére vetni a múlt hibáit öntelt gonoszságra vall. Felnött korban egy mélyre szántó beszélgetésben tisztázni kell a múltat, majd eltenni az egészet a feledés homályába. Húsz éve láttam egy amerikai családi drámát (”A hullámok hercege”), aminek az volt a vége, hogy “nincs olyan bűn, amit a családon belül nem lehet megbocsátani.” Aki ezt nem látja be, az élete végéig csak vergődni fog. A film mottója (nem én találtam ki): “Igenis az embereknek szembe kell fordulniuk sérüléseikkel ahhoz, hogy egyszer csak legyőzzék őket. Nagyon sok bajba jutott élet megmenthető azáltal, ha feltárjuk a múlt megrázkódtatásait.”
Az okkal és ok nélkül heherésző első szülöttemnek (és sokaknak, másoknak is) pedig érdemes lenne elolvasni egy idézetet “A hullámok hdercege” könyvből: ““Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ… Csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.”
2010.augusztus.1st. at 10:00 de.
12: Hát, ha 50 éves korodig együtt voltatok öten, a három gyermekkel, akkor a gyermekek a hibásak, mert addigra már elég
éretteknek kellett lenniük ahhoz, hogy tudják, szeretik az apjukat és tartani akarják vele a kapcsolatot. Majd akkor bánják meg, ha elmúltak 40 évesek és rádöbbennek, ők is csak halandó emberek, életük közelít az öregedéshez…ismerős sztori, édesapám első házasságából a fia előbb nála volt, majd jött édesanyám, aki egy darabig nevelte a 2 megszületett fiú mellett, aztán mostohabátyám édesanyja addig járt zaklatni őket, amíg visszaadta apám az első fiát, pedig még a volt feleség második férje is apám segítségét kérte…mégis, mostohabátyámnak első volt mindig az anyja, apám viszont meg volt velünk, de természetesen fizette a gyerektartást és a fia is megszeretett bennünket is. Egyik bátyám és ő most lettek a legjobb barátok, pedig a szüleink már a 80-as évek közepén sajnos meghaltak.
Felnőtt gyermeknek valóban szakmailag is példa lehet egy “jól menő ős”, azonban az Élet viharai a felnőtt gyerekeket is megtépázzák olykor, tehát kellene az a biztos rév, amit az apa nyújthat, a mama mellett.
Bízom bennek, egyszer csak gyerekeid rájönnek, milyen butaságot csináltak. De szerintem Te is megteheted azt a bizonyos lépést, nem szégyen az, ha a szülő kezdeményezi a
kapcsolat valamilyen működő szintre hozását.
De, és ezért elnézést, eszem ágában sincs tanácsokat osztogatni, Tibor bá, Te tudod, mi a jobb neked.
2010.augusztus.1st. at 10:04 de.
13: Tisztelem és becsülöm az őszinte kirohanásodat, de azért mégiscsak emberek lennénk, vagy mifene? Úgy gondolom, természetes, hogy egy lány, egy nő társra vágyik - nem pedig faszra (elképesztő) -, és ha két ember szereti egymást, az nem dugás, hanem szeretkezés. Nekem legalábbis mindig az volt…
2010.augusztus.1st. at 10:18 de.
19: Köszönöm Moli a bölcs és előítéletektől mentes interpretációdat. A kapcsolat helyreállítása nem az én lépésem függvénye. Ez ügyben én tehetetlen vagyok. Amíg az anyai elvárás fennáll, addig mindene le van fagyasztva az örökkévalóságig. Biztosan te is tudod: Egy katedrális felépítésén megállás nélkül 100 ember dolgozik 50 éven át, felrobbantásához egyetlen örült is elég, és a művelet csak perceket vesz igénybe. Egy jól működő házassághoz két összehangolt ember kell. A feldúlásához egy is elég.
2010.augusztus.1st. at 10:55 de.
Moli, igazad van abban, hogy a hibák állandó szándékos napirenden való tartása nem korrekt dolog. A gyerekre legyen az már felnőtt, áthárítani a szülői nevelés csődjét, szintén nem az. Kulturáltan beszélgetni a hibákról egy családon belül csak úgy lehetséges, ha azokat a hibákat mindegyik fél bevallja, amúgy értelmetlen. Mostoha apám húsz éve pszichikai terrornak van kitéve, ami nem normális dolog. Ennek elviselését hatalmas próbatételnek lehet felfogni, és le a kalappal érte. Minden elismerésem az övé, de valljuk be, ehhez mazoistának kell lenni. Bennem gyerekként rengeteg rossz gyülemlett fel a házassággal és a családi idillel kapcsolatban, nyilván torzzá változtam, a közvetett tapasztalataim miatt. Ennek egyedüli oka a szülő.
2010.augusztus.1st. at 11:06 de.
22: A tapasztalatoknak valóban a szülők rossz házassága az oka, de az bizony már mindig egy felnőtt emberen múlik (mondjuk, felnőttnek én inkább tekintek egy 25 év feletti embert), mit művel az otthon kapott csomaggal.
Sokan intézetben nőnek fel, anya és apa nélkül, mégis ember lesz belőlük, sokan elbuknak nagyon korán, mert érzelmileg gyengék, sokan azért buknak el, mert nem kérnek segítséget és akkor még ott van a megélhetés problémája, ami nem kedvez az érzelmekkel való foglalkozásnak.
Mindenesetre én azt látom, hogy ha az ember úgy érzi, bajban van, sok minden nyomasztja, akkor segítséget kell kérnie, vagy keresnie. Ez lehet egy szakkönyv, lehet egy pszichológus, lehet egy jó barát (általában nem sikeres ügylet), de lehet akár egy jó munkahelyi főnök is, vagy a rendszeres sport, a vallás, valamilyen szabadidős közösség stb.stb., kinek mi tetszik.
Felnőtt embernek meg kell próbálnia önmaga árnyékán túllépni, és nem a szülőket hibáztatni. Abból megoldás úgysem születhet, csak állandó érzelmi konfliktus, és ha nincs szakember, aki annak megoldásában segítsen, akkor valóban elveszik az ember és aztán szépen meg is keseredik.
2010.augusztus.1st. at 11:14 de.
20-ra. Elnézést a vulgáris szóhasználatért. Aki ki akar törni egy adott élethelyzetből, az önző módon sok mindenre hajlandó és képes. Ilyenkor nem léteznek határok, gátlások. Ezt akartam, lehet hogy durván, de lényegre törően leírni.
2010.augusztus.1st. at 11:30 de.
23-ra. Valóban meg kell próbálni túllépni. De nem is ennek az ellenkezőjét akartam sugallni. A gyerek a szüleitől tanulja a viselkedési normákat, de néhány esetben látja a rosszat és megpróbál már gyerekfejjel más, családon kívüli példákhoz igazodni. De ezek a példák túl rövid ideig gyakorolnak hatást ahhoz, hogy életformáló eredményt érjenek el. Maximum emlékként rögzülnek mint ellenpélda. Én személy szerint az alap életfilozófiámat nagymamám nevelésének köszönhetem, aki mélyen vallásos volt és megtanította nekem a másokkal szembeni alázatot, és jóságot. De ha nagymamám nem ilyen lett volna, valószínűleg pszichopata lennék.
2010.augusztus.1st. at 3:48 du.
Én nem egy olyan esetről tudok, amikor a rossz példát látva - az apa sokat ivott, a szülők állandóan marakodtak stb. - a gyerek megfogadta, hogy ő nem olyan lesz - és meg is tartotta a fogadalmat.
2010.augusztus.1st. at 3:53 du.
A másik posztban leírtam az alkoholizmusról általam felállított feltevésemet, ezek szerint az alkoholizmus nem öröklött tulajdonság, maximum a megoldás szándékos elkerülésére szolgáló önbutító eszköz. A kialakulására nem akarok kitérni, csak annyiban, hogy semmi sincs ok nélkül egy kapcsolatban, igaz, lehet ez az ok csupán vélt is. Ez utóbbi viszont már beteges.
2010.augusztus.1st. at 4:39 du.
26: A mottó: Egy kúrva lányából vagy “kúrva” lesz vagy “apáca”. Középső út nincs. A problépma abból adódik, hogy még nem tudjuk, hogy egy adott esetben melyik.