Tibor bá blogja (231) Nem ismerjük a saját agyunkat
Publikálva 2010.júl.26. | Tibor bá blogja |
Sokszor, sok helyen utaltam az emberi agy sajátosságaira, amik minden alkalommal „süket fülekre találtak.” Értem én, agy tekintetében mindenki szakértő, egyszerűen azért, mert mindenkinek van agya és úgy gondolja, neki senki ne mondja meg, hogy milyen az ő agya. Persze, ha rákérdeznék, hogy mégis, amivel gondolkodik, az hogyan működik? Vállvonogatás lenne a válasz, hiszen olyan egyszerű jelenséget se tudunk megmagyarázni, mint az álom, amiben mindenkinek, kivétel nélkül, elég gyakran van tapasztalata. És azt mindenki tudja, hogy tudatunktól teljesen független. Vagyis, nem igaz a feltételezés, hogy saját agyunkat csak ismerjük. Nem ismerjük. Jobban tesszük, ha odafigyelünk a szakértőkre, elég sok munkát fektettek már eddig bele, hogy megismerhessük saját agyunkat.
A Psychotherapy Networkerben (már megint 
) megjelent egy cikk Louis Conzolino tollából, aki a Pepperdine Egyetem pszichológia professzora, ezen kívül Los Angdelesben klinikai konzultáns, valamint több szakkönyv szerzője (The Neuroscience of Psychotherapy; The Making of a Therapist; The Neuroscience of Human Relationships) Az alábbiakban összefoglalom a cikk egy részét, majd ellátom saját megállapításaimmal. Azért csak egy részét a cikknek, mert elsősorban pszichoterapeutáknak írta, és főleg a pszichoterapeuták szempontjai vannak kidomborítva. Hogy, milyen nehéz a munkájuk, de nem csoda mert…. Bla-bla-bla. Ez viszont minket nem érdekel, csak az, hogy milyen is az agyunk és mik történnek anélkül, hogy tudnánk róla.
Szigorúan anatómiai szempontból az ember a csimpánzszerű ősünkből fejlődött ki, kábé 100.000 éve, bár egy további 50.000, nyelvhasználathoz, tervezéshez és alkotáshoz. Ennek azonban megvan a hátulütője: agyunk legújabb fejlődése - ami lehetővé tette a logikus gondolkodást, kifejlesztette az elképzelés, az együttérzés készségét, és az erkölcsi érzéket - kénytelen megosztani a koponyaüreget az ősaggyal, amit az elmúlt évmilliókban az emlős és hüllő ősöktől örököltünk. Így aztán az egyik legnehezebb mentális feladatunk a bonyolult és erősen specializált rendszerek összehangolása az agyunkban.
Példának okáért a neokortex - az agynak azon része, amely a tudat fészke - kénytelen együttműködni a sok százezer generáción keresztül, a természetes kiválasztódás útján konzerválódott primitív, túlélést biztosító elrendezéssel. Ez azt jelenti, hogy a szonett írásra, számítógép tervezésre alkalmas „új keletű” agyunk alatt ott lapul egy irányítani igyekvő, primitív ösztön, tudatalatti késztetés, és ősi félelem. A koponyánkon belül egy őshüllő, primitív emlős és a modern ember agya megpróbál együtt létezni, legalább olyan mértékben, hogy különösebb baj nélkül megérjük a nap végét.
Paul MacLean, aki először vetette fel a témát, megalkotta a „agyi háromság” kifejezést. Elméletének lényege, hogy a mai ember agya hasonlít az egymásra építkező civilizációk elhagyott városaira, és magába foglalja az evolúciós történelmünk élő feljegyzéseit. Középen helyezkedik el a hüllő-agy, amelynek feladata a szexuális vágykeltés, öngyógyítás és szaporodás. Ezen helyezkedik el az ősemlős-agy, amelynek feladata a tanulás, az emlékezés, és az érzelmek irányítása. Az újkori emlős-agy a tudatos gondolkodás feladatával és az öntudatra ébredéssel ránőtt az előző kettőre. Ezek a tevékenységi szintek durván megfelelnek az általánosan elfogadott agyfelosztásnak: limbikus rendszer és kortex. Bár MacLean elmélete sok mindenre nem ad választ, mégis segít megérteni az emberi tapasztalat szélsőséges tulajdonságait és egy teljesen újszerű betekintést nyújt arra, miként hat a pszichoterápia az agy működésére.
MacLean szerint az agyi háromságunk nem szükségszerűen működik együtt kielégítő szinten, mert a beérkező információt mind a három részagy másképpen dolgozza fel, és mindegyiknek megvan a saját szempontja. Az ösztöneiket és viselkedésünket (félelem, bedühödés, étkezés, szeretkezés) irányító hüllő-agyunk erősen szabályozza tevékenységünket, miközben a kortexnek csak egy kicsiny része figyeli a másik két részagyat, és kardoskodik a kigondolt stratégiája végrehajtása mellett. Ebből következik, hogy a részagyak állandóan viaskodnak a dominancia megkaparintásáért, tehát egymással konfliktusba kerülnek anélkül, hogy erről tudnánk. Ez részben hasonlít Sigmund Freud elképzeléséhez a tudat és a tudatalatti között húzódó ellentétekkel kapcsolatban. A tudatunkon kívül is jelentős neuron tevékenység folyik, a különböző részagyak döntései pedig egymásnak ellentmondóak, amiből jelentős belső konfliktus adódik. A részagyak közti konfliktushoz hozzáadódik még néhány hátrányos tényező, úgymint a két agyfélteke bonyolultsága; számtalan vertikális hálózat betagolódása az agyrétegekbe; az agyszerveződés változó mivolta, ami az ember kétneműségéből fakad; a felnőtté érés kiszámíthatatlansága; és a kulturális környezet hatásai. Charles Hampden-Turner, brit kultúrafilozófus közzétett egy hasonlatot: az emberi agy egy anakronisztikus állatsereg, ami igazi kihívás a pszichoterapeuták részére. A feladat nem kisebb, mint hogy vegyen rá egy embert, egy lovat és egy krokodilt éljenek békésen együtt, egyetlen testben. Csoda-e ha a pszichoterápiák többsége sikertelen?
A részagyak között fellépő kommunikációs hiányosságnak nem lenne túl káros következménye, amennyiben magányos farkasként élnénk, de az agyunk egy társas-szerv, aminek szüksége van más agyakkal való kapcsolatfelvételre. Születéskor a túlélésünk kizárólag a gondozónktól függ. Amikor egy hüllő kikel a tojásból, azonnal képes a túléléshez szükséges alapfeladatok ellátására: élelmet keres, harcol, majd párzik. Ezzel szemben az emberi újszülött totálisan tehetetlen. Túlélésünk záloga az anyához való ragaszkodás, és az anyára hatás készsége, hogy törődjön velünk. Az újszülött túlélése a legkisebb mértékben se függ attól, milyen gyorsan tud futni, felmászni egy fára, és érzékelni a különbséget egy ehető és egy mérgező gomba között. Viszont, nagyon is függ attól, hogy a környezete érzékelje szükségleteit és ellássák azokat. A hosszú évekre megnyúlt függőségünk lehetővé tette az agyunk hosszantartó fejlődését, amihez szüleink adják az első környezetet, és amihez a csecsemő agyunknak adaptálódni kell, miközben a szülők ösztönös viselkedése az elsőnek megismert valóság a gyerek számára. A szülők ráutaló magatartása és a szükségleteink kielégítésének módja nem csak a magunkról és a világról alkotott véleményünket alakítja ki, de egyben agyunk megformálója is. Tekintve, hogy életünk első évei alatt agyunk hatalmasat fejlődik, a korai tapasztalatoknak aránytalanul nagy hatása van a központi idegrendszer kialakulására, ami aztán az egész életünkre kihat. Agyunk elkerülhetetlenül társkeresővé válik, felépítése és működése mélyen beül más agyak egy csoportjába - a család, a nemzet, a társadalom. A felsorolt tényezők sokszínűségéből kifolyólag individuumok vagyunk (azaz agyilag nincs két egyforma ember), ezért más agyakkal való kapcsolat felvételünk, összehangolódásunk, érzelmeink kölcsönös szabályozása, egymás segítése a központi idegrendszereink fejlődésében is egyedi.
Felmerül a kérdés, vajon a részagyak és a kölcsönös emberi függőség kombinációja okoz-e problémát? Születésünktől kezdve az agyunk primitív részére a társadalmi és érzelmi tapasztalataink erőteljesen hatnak, miközben a legfejlettebb agyunk még nem érett meg. Ennek az a következménye, hogy számos, nagyon fontos dolgot tanulunk meg agyunk primitív részének dominanciája alatt. Ezekhez a megtanult érzésekhez a tudatunk soha nem jut el, így módosításra nem kerülhet sor. Csak hosszú évekkel később ébredünk öntudatra, amikor a korai élmények már rég beprogramoztak minket, amik ellen később a tudatunk nem tiltakozik.
A korai tapasztalatok rendkívül erős befolyása, lehet előnyös, de előnytelen is. Előnyös olyan szempontból, hogy az egyedi agy képes biztosítani a túlélést akármilyen társadalmi körülményekbe születik is bele. Agyunkat a szülők, a család és a környező kultúra formálja a szociális helyzetünkhöz történő maximális adaptációra. A megfelelő időben, kellően előnyös szülőkkel ez a korai agyfejlődés következményei felnőtt korunkban kedvezőek lesznek. Ha viszont a környezeti tényezők nem kedvezőek, tegyük fel például, hogy a gyermek (testi vagy lelki) anyai abúzust szenved el, akkor az agyát a legprimitívebb túlélési mechanizmusok formálják - konkretizálva: a tudatalatti krokodil- és ló-mechanizmusok az abúzusra disszociációval és egyéb védekezési formákkal reagálnak, amit a még teljesen ki nem alakult cortex nem tud moderálni.
Ez világosan kitűnik az elhanyagolt, abúzuson átesett gyermekeknél, akik különböző szimptómákkal nőnek be a felnőttkorba, például a fél világ felé irányuló haraggal, drog és alkohol problémákkal. Felnőtt korban önismereti problémáik vannak, amiket felerősít a dühös alaptermészetük és negatív viselkedésük. Ezeknek gyermekkorban az agyuk úgy formálódott ki, hogy túléljék a harcot, és ne legyenek képesek békét kötni, vagyis kompromisszum készség nélkül legyőzzék az ellenfelet.
A túlélés egyik záloga a gyorsaság. Primitív részagyunk veszély esetén ösztönszerűen azonnal reagál, tipikusan 0,1 másodperc alatt. A cortex a veszélyt felméri és arra racionális választ talál, de ehhez 0,6 másodpercre van szükségünk. Ez azt jelenti, hogy amikor a vészhelyzet tudatára ébredünk, a primitívebb részagyunk már fel is dolgozta, azaz átkutatta a memóriánkat és tapasztalati tényeket figyelembe véve meghozta a döntést. Amikor, tudatosul bennünk a lépéskényszer, maga a lépés már meg is formálódott bennünk, és abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan cselekszünk. Azonban a mindenre kiterjedő, alapos vizsgálatok azt mutatják, hogy ez nincs így. Amikor azt hisszük, hogy ami körülöttünk történik, azt közvetlenül érzékeljük, a tudatos észlelésünk elsődleges eredménye annak, ami az agyunkban már lezajlott. A cortexbe érkező jelek 90 százaléka az agy belső kiértékelésétől származik. A tudatalattiban feldolgozott gyors reakció előnyös egy élet-halál szituációban. Azonban a XXI. században élő ember számára ez társadalmi hatása miatt nem minden esetben elfogadható, hiszen ez a tudattól független, automatikus reakció megzavarhatja a gondolkodásunkat, amitől megijedhetünk, visszahúzódóvá és zavarodottá válhatunk, anélkül, hogy tudnánk az okát. Példa erre az a veterán katona, aki évekkel a harci bevetése után az utcán hasra vágja magát, fedezéket keres, amikor egy gépkocsi kipufogója berobban. Mire rádöbben, hogy mi történt, már rég a földön hasal. Ez egyfelől bizonyítja a krokodil agy gyorsaságát, másfelől bemutat egy társadalmilag megdöbbentő viselkedést.
Milyen hasznos dolgot lehet mindebből leszűrni? 1) Az anyához való ragaszkodás egy sok millió éves, mélyen ülő ösztön, aminek semmi köze ahhoz, hogy az anya kiérdemli-e ezt a ragaszkodást vagy sem. Az anya, mint intézmény tehát megdönthetetlen „nagyhatalom”. Ha elválsz a feleségedtől, a gyermek az anyára fog „szavazni”, teljesen függetlenül attól, hogy te mennyire voltál gondoskodó, és az anya pedig gondatlan, hanyag, és nemtörődöm. 2) A korai-gyermekkorban az emberi agy tökéletesen adaptálódik mindenfajta környezethez, abban jól érzi magát, függetlenül annak negatív megítélésétől, amit a tudatos agy végez. Ez a korai adaptáció az alapja a hazaszeretetnek, a honvágynak és a nosztalgiának is. 3) A kora-gyermekkori abúzusnak jóvátehetetlen, pszichéromboló hatása van. Az ilyen negatív tapasztalatokkal felnőtt ember nem megreformálható. 4) Amikor abban a tudatban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan (szabad akaratból) döntöttünk, nem vagyuk tisztában azzal, hogy primitív “krokodil” agyunk döntött helyettünk és ezért ezt a “megfontolást” nem gondoljuk alaposan át. Ezzel a jelenséggel igen gyakran lehet találkozni (szőke?) nőknél, akik nyiltan bevallják, hogy a problémát nem látják át és “ráérzés” alapján döntenek. Szerintük a “női ráérzés” mindig bejön. Az évtizedek folyamán rengeteg elcseszett élettel találkoztam, amik majd kivétel nélkül mind rossz döntések miatt következtek be. —– Ez az agy feltárás nagyon hasznos lehet, éljetek vele.
2010.július.26th. at 8:09 de.
Igazán nagyszerű szem- bocs agynyitogatás! Az utolsó bekezdés 1-4 pont “fejtegetései” kitöl származnak ?
2010.július.26th. at 8:27 de.
1: A fejtegetések természetesen az én kútfőmből “áramlik”
Hiszen ezzel kezdem: “Az alábbiakban összefoglalom a cikk egy részét, majd ellátom saját megállapításaimmal.” Az “egy részét” pedig azt jelenti, hogy az amerikai cikk folytatódik, de nem a laikusok részére (megjegyzem az lefordított rész se laikusoknak szól), hanem - mint már írtam - kifejezetten a pszichoterapeuták részére, hiszen nekik kell(ene) helyrepofozni egy ekcseszett agyat.
2010.július.26th. at 8:51 de.
1: A 2. bekezdés választ ad a kérdésedre, Do-Mi.
Az agykutatás érdekes tudományág, mert még manapság is szűzterületnek számít, annak ellenére, hogy az első agyműtétet a középkorban végezték.
A címet úgy is lehet értelmezni, hogy “nem ismerjük saját magunkat”. Néha viszont a rossz döntések elkerülhetetlenek ahhoz, hogy valami újat tanuljunk az életben. Az mondjuk kedves tőled, hogy meg szeretnél minket kímélni “életünk elcseszésétől”, ez atyai gondoskodásra utal.
1-re: Bocs, Do-Mi, a 2. bejegyzést akkor írta Tibor bá, mikor épp készült a hozzászólásom. Most kivételesen nem akartam szőrszált hasogatni …
2010.július.26th. at 9:08 de.
Az álom is érdekes téma. Jártam már úgy, hogy felébredtem (tudatomhoz jutottam) álmomban és úgy folytatódott. Érdekes élmény volt, csak nem mindig sikerül.
3: Kíváncsi lennék az első agyműtét forrására. Mit olvastál? Milyen célból, milyen eszközökkel, milyen hatékonysággal? Koponyaműtétek (trepanáció) előfordultak már ezer évekkel ezelőtt is. Sőt régen (nem tudom mikor jött a váltás), de az “agy” szavunkat a koponyára használták, innen jön az “agyafúrt” szó.
2010.július.26th. at 11:21 de.
Tibor bá! Megint én kérek valamit: Most vagy máskor írd le, légy szíves, mit tudsz arról, amit szellemnek meg léleknek mondunk. Ezek létezése, vagy nem létezése is nyilván az aggyal kapcsolatos.
2010.július.26th. at 11:29 de.
4-re: Az első agyműtétek nagyon kezdetlegesek voltak (nem is lehettek volna mások). Még középiskolában olvastam a témában, csak arra emlékszem, hogy már a honfoglaló magyarok sírjaiban is találtak acéllappal befedett koponyasebeket. De akkoriban 1-2 nappal élték csak túl az ilyen műtétet.
Most a guglin utánanéztem, ott az epilepsziás betegek kezelése kapcsán említik az agyműtétet. Az egyház nagy hatással volt az orvostudomány fejlődésére. Tudod, még Leonardót is elítélték azért, mert halottakon fejlesztette ismereteit. Bár ha belegondolunk ez tényleg gusztustalan lehetett …
2010.július.26th. at 11:32 de.
Az élőlények különböző fejlettségi állapotban jönnek a világra. Az általad említett krokodil kikel a tojásból, majd megy mint a golyó, az első perctől kezdve. Ez még valahol a lóra is igaz. Ez inkább a vadvilágban látszik: Az új jövevény vagy gyorsan lábra áll, vagy elviszi egy ragadozó. Ehhez képest, mi emberek el vagyunk dűlve, ha Petike 9-10 hónapos korára megtanul járni. Az ember gyakorlatilag embrió állapotban születik meg és még hosszú ideig tart, amíg önálló tettekre képes lesz. Úgy tudom, ennek elsősorban anatómiai okai vannak: Egy nő már nem lenne képes kihordani egy teljesen fejlett gyermeket. Innen egyenes következmény az anyai “hatalomtól” való függés és a ragaszkodás.
Agyunk rejtett zugai sok mindenre képesek. Én például sokszor jártam már úgy, hogy elindultam A pontból B pontba autóval. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megérkeztem. Még azon is el kell gondolkodnom, hogy milyen útvonalon közlekedtem. Ezt én “robotpilóta” üzemmódnak hívom. Azonban, ha bármilyen vészhelyzetbe, vagy nem szokványos szituációba kerülök, általában a helyes döntést “hozom meg”. Hátborzongató…
2010.július.26th. at 1:16 du.
Tibor bá, a gyermek anyához való kötődése elsősorban a szülés alatt és után termelődő oxytocin nevű hormonhoz köthető, amit az újszülött aztán az anya emlőjéből is magába szív…érdekes kutatási eredmény szerint oxytocin azonban az apa szervezetében is termelődik, legfeljebb nem olyan mennyiségben, mint az anyáéban..
Daniel Goleman nagyszerű könyvei (Érzelmi intelligencia, Romboló érzelmek stb.) sok mindent alaposan feltárnak, amivel foglalkozol cikkedben.
2010.július.26th. at 2:10 du.
Én már régebben feszegettem azt, hogy mindaz megtalálható tanult tapasztalatként az agyunkban genetikailag öröklött formában, amit idáig az adott agy leszármazottaitól kapott. Nagyjából mindenki hülyének tartott. Természetesen az agy szelektál, és a saját élethelyzetének (környezeti tényezők befolyása) megfelelően adaptálódik. Az ősi emlékeket mindenképp magában hordozza, és a maga előnyére hasznosítani próbálja. Minél sokrétűbb tapasztalatot tud átvenni, annál életképesebb az életben. Na de melyikben is? A természet közeliben, vagy a mostani digitális valóságban?
2010.július.26th. at 2:15 du.
6: Akkor arról írsz,amire gondoltam. Ez esetben pontosításra van szükség. Amit agyműtétnek nevezel ma a koponyalékelést (trepanálást) jelenti. Valóban, a Kárpát-medencében elég sok trepanált koponya került elő a sírokból. Ami érdekes, hogy ezekről is meg lehet állapítani, mennyi ideig éltek a betegek a műtét után, elfertőződött-e a seb.
Elöljáróban annyit, hogy a trepanáció nem egy bonyolult eljárás (fúrunk oszt kész), mégis a koponyában uralkodó nyomásfokzódás esetén (ami minden gyulladásánál, sérülésnél szokványos vizenyő képződés miatt van) elég alacsony volt a túlélési arány. Az elmúlt évszázadban elég sok háború volt, ebből kifolyólag rengeteg lehetőség volt kísérletezni. A koponyalékeltek túlélési aránya az ezredfordulóig nem haladta meg a 40-46%-ot, utána kezdett elterjedni a Csókay-módszer, amivel sikerült feltornászni a kb. 85%-ra. (A koponyacsontok elég sűrűn erezettek, így a vérzéscsillapítás se könnyű.)
A honfoglaló sírokban a lékeltek csontleletein szépen látszik, a fertőzés, illetve a gyógyulás folyamata is.
A leletek 96%-a élt legalább fél évet (begyógyulak a csontszélek) a műtét után és összesen egynél volt fertőződés. Szép teljesítmény. Európában rajtunk kívül a Brit-szigeteken próbálkoztak, de ott az egész középkorban 1 lelet akadt, aki megélte a fél évet műtét után.
Megjegszés: innen is látszik, hogy az emberiség összességében butul.
Gondljunk bele, micsoda sterilitásra van szükség egy műtőben. Folyamatos takarítás, fertőlenítés, vegyszerrel ,az eszközöket magas hőfokon, stb. El tudjuk képzelni ezt a honfoglaláskori épületben?
2010.július.26th. at 2:18 du.
8: Ugyanilyen módon lehet kötődést kiváltani a felnőtt ember-párjának simogátásval. Annak hatására is oxitocin keletkezik.
9: Érdekes, mert egyszerűbb élőlényeknél van megfigyelés némi genetikai emlékezetre, de mire ebből tudományos igazság lesz még sok víznek le kell folynia a Dunán.
2010.július.26th. at 2:24 du.
Én úgy tudtam idáig, hogy a koponyalékelés egyedül a sámánoknál, varázslóknál volt elfogadott, hogy kiváltsák fizikailag az elvárt reakciókat…
2010.július.26th. at 2:45 du.
10-re. “Innen látszik, hogy az emberiség összességében butul”.. Nem butul, csak alkalmazkodik az adott élethelyzethez. Az agy sok mindent elhagy az évszázadok során, ami a túléléshez szükségtelen. Ez nem butulás, hanem természetes szelektálás a tapasztalati úton való alkalmazkodás terén.
2010.július.26th. at 2:47 du.
13: Ha egy hatékony eljárás helyett egy csökkent hatékonyságú áll rendelkezésre, ott infomrációvesztés történt. Szerintem ez butulás.
2010.július.26th. at 2:59 du.
5: A neokortex működése az öntudat. Az öntudatunkat nevezzük léleknek, ami nem egy önálló entitás. Abban a pillanatban, amikor a neokortex működés megszünik, a “lélek” is kihal. Ezt csak kevesen képesek elfogadni, ezért úgy gondolják, hogy a lélek (azaz mi magunk) az anyagtól függetlenül létezik, és amikor az anyag elhal, akkor felszabadul vagy kiszabadul és anyag nélkül létezik tovább, lehetőleg az örökkévalóságban, lehetőleg egy isten jobbján, lehetőleg egy különleges kiemelt lokalitásban, amit Mennyeknek vagy Mennyországnak hivnak. A lélek létezésének bizonyítására már sokan, nagyon sok időt fordítottak, de semmilyen, hitetérdemlő bizonyíték mind a mai napig nincs, természetesen nem is lehet.
13: Említs már meg valamit, amit az agy elhagyott az évszázadok folyamán.
Mindenkinek: Érdekes, hogy a téma lényegi része senkit se érdekelt, illetve nem fűzött hozzá semmit. Az agyunk működésének semmi köze a lékeléshez, az anyatejhez, a kihordhatóság határához. Talán a lélekhez igen, de az is tévesen.
2010.július.26th. at 3:00 du.
Amúgy agyunk minden ingert vegyi “befolyásoltság” alapján fog fel, mely befolyásoltság elektromos ingert vált ki…Adott szituációban vegyi folyamat indul el.
2010.július.26th. at 5:48 du.
15-re: Tibor bá, szerintem 3-ban kommentáltam, hogy kedves tőled, hogy így világmegváltó módjára meg akarod menteni az életünket, és nem akarod, hogy elcsesszük azt.
Ugyanakkor a többi komment is érdekes volt, mindenki másra asszociál, mikor elolvas egy írást.
2010.július.26th. at 6:13 du.
17: Nézd, ez a kutatási eredmény (ami még nincs széleskörűen elfogadva) meglehetősen forradalmi. Nem csak kikezdi a szabad akaratunk elvét, de egyenesen azt állítja, hogy nem mi döntünk, hanem egy olyan ősi ösztön, ami egy felől kontrolálhatatlan, másfelől nem is tudunk róla. Ezt eléggé nehéz elfogadni. Ha pedig elfogadom, akkor azon kellene meditálni, hogyan lehetne kijátszani ezt a szupergyors belső “ellenséget”. Én tehát nem arra vagyok kíváncsi, hogyan lékeltek koponyát 1000 éve, vagy ki mit álmodik, és van-e szellem. Hanem arra vagyok kíváncsi, hogy tudjuk-e cáfolni, vagy alátámasztani saját élményünkkel a cikkben ismertetett állításokat. Az én kommentem már arra épül, hogy a tézis valós.
2010.július.26th. at 6:35 du.
18-ra: Nem vitatom, az anya meghatározó személyiség mindenki életében, épp ezért kell már a várandósság alatt (akár telepátiával, vagyis anya-gyermek kapcsolatépítéssel) és persze az első életévekben ezt figyelembe véve a gyereknek annyi szeretet adni, amennyit csak lehet. Ez egyetlen fillérbe sem kerül. És ez fontosabb, mint az, hogy milyen pelenka van rajta.
A “szupergyors belső ‘ellenséget’ ” pedig valamilyen szinten el lehet nyomni a személyiségünkben, de teljesen nem tudunk tőle megszabadulni. Csak együttélni tudunk a belső ellenséggel, és tudatosan másképp viselkedni, mint ahogy azt gyerekként láttuk.
De mások vélemény-tapasztalata is érdekes lenne ebben a témában.
2010.július.26th. at 7:35 du.
Lehet, hogy a “jó és a rossz” örökös küzdelme is mindössze ebből a hatásból fakad? Az álom szerepével foglalkozó tudósok szerint az álmodás képszerűsége csak illúzió, azok valójában érzelmeket - érzéseket közvetítenek “nagyon mélyről”. Vajon elképzelhető, hogy az álomfázisokban a “hüllőagy” és az emlősagy részek szétkapcsolnak? Vagy hagyjuk végleg az álmok kapcsolatát ide vonatkozóan?
2010.július.26th. at 7:40 du.
Az álmokról…Én gyerekkoromban nagyon sokszor álmodtam azt, hogy zuhanok, és ezt fizikailag is éreztem. Azaz valamilyen tényleges tapasztalatot hordozott magában az agyam, amellyel párosítani tudta a fizikai ingerek tucatját, ami kiváltotta a valósághű zuhanás-érzetet. További visszatérő álmom mind a mai napig, hogy valamilyen helyzetben (általában valósághű környezetben) valami ismeretlen erő megfog és húz maga felé folyamatosan, ami ellen én minden áron küzdeni próbálok. A harmadik furcsa álmom az a fajta ébrenlét érzés, hogy felfogom magam körül a környezetemet, de mozdulni nem tudok és kommunikálni sem, pedig minden erőmmel azon vagyok hogy kikeljek az ágyból…. Na álomfejtők tessék megfejteni mi a bajom..
2010.július.26th. at 7:57 du.
18-ra:
Nekem eddig úgy tűnt, csak vészhelyzetekben döntöttem “emlős tudaton” kívül. Ezt egy gerincvelői vezérlésű feltétlen reflexív hatásának tudtam be. Eddigi életem során úgy éreztem, és ebből adódóan úgy gondolom, ura vagyok cselekedeteimnek és logikus érvekkel befolyásolható vagyok. Az agytörzsi funkciók, amelyek tudaton kívül automatikusan működnek, leginkább az életfolyamatok vezérléséért felelnek. A tudatos cselekedetekbe nyilván beleszólhatnak, de nem hiszem, hogy akár erre a diskurzusra képesek lennénk, ha egy túlélésért küzdő “hüllőagy” befolyásolná minden mozzanatunkat…
A cikk felvetései bizonyos reflexek (akár tanult reflexek) esetében tökéletesen helytállóak lehetnek. Ugyanakkor a teljes agy működését tekintve -én úgy gondolom- százszor nagyobb titkok várnak még ránk, ha mélyebbre ásunk. Számomra sokkal fantasztikusabb az agy, mint holografikus tár működése, ami a léleknek továbbra sem ad túlvilági helyet, de rengeteg ma érthetetlen és megmagyarázhatatlannak tűnő folyamatot (akár paranormális jelenséget) megmagyaráz. Az egyetlen érthetetlen rejtély számomra, hogy miért csak bizonyos kapacitást használunk eme csodálatos szervből? A természet, az evolúció nem pazarol. Ebből adódóan az is lehet, hogy az agy bizonyos részei mai életünkben feleslegesek, de mint lehetőség még megvannak. A másik érdekes kérdés, amit sok agykutató is felvetett már, hogy elvileg az agy nem lehetne képses ekkora mennyiségű információ tárolására (mindent megjegyzünk, igaz a részletek csak hipnotikusan hozhatóak felszínre). Ha “valamivel” -nem tudok jobb kifejezést írni erre- kapcsolatban van az agyunk, akkor a hihetetlen kapacitás már érthető. Ez már filozófia, de egyesek szerint a kollektív tudatban leledzik a magyarázat (erre vannak majmokkal végzett etológiai kísérletek, de engem nem győztek meg), mások szerint egyszerűen arról van szó -amit a kvantummechnika próbál megtámogatni-, hogy a minket felépítő részecskék más, akár virtuális részecskékkel is kapcsolatban vannak. Itt aztán bejön a teleportáció és a több dimenzó, de ez már tényleg offtopic a témánkban.
Cs.
2010.július.26th. at 8:06 du.
Érdekes példa lehet a dohányzás, vagy bármilyen függőség kialakulása. Valószínűleg a tudatos réteg dönti el, hogy elszívom-e az első cigarettát. Azután előbb-utóbb tudatosul bennem, hogy ez - nevezzük a nevén - önpusztítás. Ki akarok szállni, de nem lehet. Ekkor jön a hüllő-agy, akinek “tetszik” a dolog (vágykeltés) és már nem engedi a tudatos réteget érvényesülni. Ugyanennek a hüllő-agynak meg kellene védenie a szervezetet, azonban nem érzékel közvetlen veszélyt. Ezek után jön egy sokk, például egy diagnózis - ha tovább cigizel, meghalsz. Láss csodát, az emberek nagy része azonnal felhagy a dohányzással. A tudatos réteg visszahat a hüllőagyra?
2010.július.26th. at 8:12 du.
23-ra: Eddigi olvasmányaim az anyatejes táplálásról egy az egyben arról szóltak, hogy a dohányzás egy olyan pótcselekvés, ami az anya gondoskodását, ill. a szoptatási élmény kimaradását szándékszik pótolni. Apám esetét szem előtt tartva ez igaz (nem szoptatta nagyanyám).
Na, de akkor kanyarodjunk vissza a témához!
2010.július.26th. at 8:12 du.
Folytatás….Sokszor tapasztalható tény, hogy a legkedvesebb háziállatunk(nyilván annak viselkedésére figyelünk fel) álmodik, méghozzá annyira valósághűen, hogy mozognak a végtagjai közben. Én úgy gondolom, hogy amely élőlény képes álmokat látni és valóságként megélni, az képes, lehet csak primitív módon, gondolkodni is. Maximum az ősi ösztönök erősebben élnek az agyában, és elnyomják az “újkori” agyműködését, ezért nem képes “felülemelkedni önmagán”.
2010.július.26th. at 8:34 du.
Arról nincs valami kutatás, hogy az ösztönök hogy alakulnak ki?
Talán egy feltételes reflexhez hasonlóan? Mert akkor megint: kihat hüllő agyunk a gondolkodóra, de aztán a gondolkodó is a hüllőre. (23.)
2010.július.26th. at 9:13 du.
Ati! Sztem. ez egy nagyon jó példa!
Marcsi: Ez a szoptatásos hasonlat nem lehet, hogy csak véletlen? Ati példájához sorolhatjuk a kemény drogokat is, ahhoz biztosan nincs köze az anyatejnek. Egyszer én is olvastam, hogy az alkoholisták gyermekei vagy igen édesszájúak lesznek, vagy maguk is alkoholistákká válnak. Magyarázatként ott van a kémiai hasonlóság a cokrok és az alkoholok hidroxil csoportja mellett. Én mégsem látom az életből vett példákon ezt szignifikánsan érvényesülni, attól függetlenül, hogy egy-egy példa akadhat megerősítésként.
———–
26-ra: Az ösztönök olyan belső vágyak, (akár azonnali) kielégítésre szoruló belső ingerek, amelyeket a szervezet (az agy) nem hagyhat figyelmen kívül. Nem szükségszerűen egyéni élet-halál kérdése, lásd a szexuális ösztönt. A vágy-feszültség maga az ösztön, a kielégítés történhet feltétlen reflexen keresztül.
————
21-re: OFFTOPIC
Az alvással ill. az álmokkal kapcsolatos kutatások -ismereteim szerint- a következő funkciókat feltételezik:
- Szervezet sejtjeinek regenerálódása (mély alvás fázisa, ezzel a legtöbb kutató egyetért, nincs álomkép)
- REM (gyors szemmozgás fázisa), amikor belső vágyak, érzelmek, félelmek jelnnek meg korábbi átélt (emlékezetbe vésett) tapasztalatok képi formájában. A szemmozgáson kívül az izomzat blokkolt, max. rángás jelentkezhet. Ezeken az igen egyedi élményképeken csak saját maga igazodhat ki az ember, segítség csak akkor kell, ha valaki mentálisan amúgy sincs jó állapotban. Az álomfejtő könyvek általánosításai is csak bizonyos kollektíven jellemző esetekben, vagy véletlenszerűen jönnek be.
- Ugyanerre a hosszútávú memória - emlékezet kialakulása, tehát az aznapi történések újra átélése, a fontosnak vélt (megerősített) információk bevésése (újabb szinaptikus kapcsolatok kiépítése). Nagy segítség lehet, ha valaki az álom feljegyzésén kívül az előző napi történésekről és érzelmi hatásokról is feljegyzéseket készít.
- Elalváskor vagy délutáni szundikáláskor, amikor még nem alszunk mélyen (alfa hullámok) tapasztalható, hogy kölső tényezők is beleszövődnek álmunkba, pl. a tv-ből kiszűrődő zajok.
- Fiziológiás hatások, pl. takaró alól kilógó láb hidegérzete, vagy vizelési inger, eredménye legtöbbször ébredés.
- Különleges álmok, akár súlyos betegségek tüneteiként is jelentkezhetnek, lásd halálközeli élmény effekt, az agy oxigénhiányos állapotában.
- Álom az álomban és tudatosan irányított álom. Utóbbi tanulható, egy spec. szemüveggel bárki kipróbálhatja. Ha beindul a szemmozgás, egy érzékelő bekapcsol egy piros lámpát, aminek a vörös fénye tudatosítja, hogy álmodsz, persze csak ha nem ébredsz fel… Funkciója a képzelethez hasonló (előzetes élethelyzetek tapasztalataival egy lehetséges szituáció kipróbálása).
Cs.
2010.július.26th. at 9:38 du.
18-ra:
Sztem. Tiborbá az agyunk komplex egész, akkor is, ha fejlődése során bizonyos rész-egységek önállósága részlegesen megmaradt, ill. egyes területek működésében hierarchikus működés érvényesül. A vakbél bélrendszeren belüli evolúciós előzményeiből és működési hátteréből sem következik, hogy az összes ember emésztési folymata hibás, ha egy-egy vakbél (akarom mondani férgnyúlvány gyulladás) be is következik. Ennyi erővel az életünk során gyűjtött tapasztalatok is rengeteg feloldhatatlan ellentmondást és bizonytalanságot eredményeznének. Nyilván van ilyenre is példa, de döntéseinkben ettől függetlenül általában letisztult algoritmus érvényesül. Egyedüli dilemma az ösztönök (vágyak nyers kielégítése) és a tudat (az én elhelyezése a világ részeként) harca marad, ami megvolna akkor is, ha az agyunk felépítése történetesen teljesen más lenne. A kérdés az, hogy az ösztön vagy a tudat tekinthető -e evolúciós zsákutcának? A dolog épp most fog eldőlni, számomra úgy tűnik, hogy az ösztön áll nyerésre - vesztünkre.
2010.július.26th. at 10:11 du.
1962 nyarán hónapokat töltöttem Londonban (ennyi minimum kell). Egyik tervem a Soho bebarangolása volt. Aki nem tudja, annak leírom, hogy a londoni Soho egy közel négyszög alakú sikátor halmaz kábé ¼ négyzetkilométer területen, kizárólag szórakoztató negyed funkcióval és mint ilyen elképesztő mennyiségű látnivalóval. Az utcái összevissza nyílnak, vezetnek és csatlakoznak, egy igazi labirintus. A földalattiból feljöttem a Soho egyik sarkánál és önfeledten bevetettem magam a látnivalókba. 15-20 méter után egy 5-ös útelágazáshoz értem, ahol választanom kellett, hogy a lehetséges 4 út közül melyiken menjek tovább. Újabb 15-20 méter után ez a helyzet megismétlődött, csak nem 5-ös, hanem mondjuk 4-es vagy 3-as elágazás jött. Órákon át nézelődtem, barangoltam, hol erre, hol arra mentem tovább, mígnem megérkeztem a Sohonak egy másik határútjához, ahol teljesen véletlenül volt egy másik földalatti megálló, lementem és hazaértem. Aztán hetekkel később, amikor már jó pár múzeumban, képtárban és hasonló helyeken voltam, megint elmentem a Sohoba, hiszen oly sok helyet nem láthattam a múltkor. Ez alkalommal pont ott jöttem fel a földalattiból, ahol hetekkel korábban, hiszen közlekedésileg ez volt a logikus. Elindultam befelé és úgy gondoltam, hogy a zeg-zugos helyen most másfelé fogok vetődni, hogy új dolgokat lássak. Láttam is. Majd órákkal később pont ott lyukadtam ki, ahol az előző alkalommal, ami egyáltalán nem volt szándékom. Számításaim szerint legalább 10 alkalommal kellett döntenem, hogy 3 lehetséges út közül melyiken menjek tovább. Annak tehát az esélye, hogy megint ott lyukadtam ki 3^10 volt. Ez pedig durván 1:60.000-hez. Ezért nem is tököltem sokat, hogy merre menjek tovább. Mentem „ráérzésből”. Mivel a tudatos agynak (nekem) tulajdonképpen mindegy volt merre megyek, egy tudat alatti agy döntött helyettem, és az ő szempontjai szerint, természetesen mindig ugyanúgy. Nem kell ecsetelnem, mennyire meglepődtem, amikor rádöbbentem, hogy második alkalommal pontosa azon az úton mentem végig, mint amin az első alkalommal, ami egyáltalán nem volt a szándékom, ellenkezőleg, éppen ezt nem akartam, de úgy gondoltam, hogy ezt a véletlen majd garantálja. Én tehát a cikkben feltárt kísérleti eredményt teljes mértékben el tudom fogadni. Meg kell még annyival toldanom, hogy amikor a tudatos agy hosszas mérlegelés után dönt, szerintem akkor is van a döntésünkre hatása a „hüllő” agynak, amit nyugodtan nevezhetünk „ösztönnek”.
28: Csongor! A kép nem ennyire tiszta. Ugyanis az agyunkba beépült ösztönök mellett vannak az agyunkra nagyon is ható hormonok, amiknek a mennyisége változó. Aztán, ahogy a cikkben is kitérnek rá. Az agyunk gyerekkorunkban fejlődik ki “egyedivé”. Nincs két egyformán működő agy. Ez a kifejlődés, amit talán (?) nevezhetünk szocializálódásnak is, de több annál, hiszen apró egyedi élmények is tarkitják, szintén belejátszik a döntésbe. pl. Magyarországon mindenki elréműl, hogy a kínaiak megeszik a kutyahúst. Egyáltalán az ember leghűségesebb társát levágják étkezés céljából. pl. 6 éves koromban apám előttem játszott (és ijesztgetett) egy keresztes pókkal. Apám fogott egy kb. 40 centis fadarabot, amin a pók felfelé mászott a kezte felé, amikor majdnem odaért a pók, apám megfogta a másik kezével a fa másik végét és megfoditotta, a pók megint a keze fele kezdett mászni. Kb. 15-16 éves koromig hisztérikusan féltem a pókoktól. Akkor a dolgot valahogy lerendeztem magamban. Azóta nem félek a pókoktól, de ha látok egyet, azonnal megölöm, még akkor is ha viszonylag elérhetetlen helyen van, de nekem azt a rohadt pókot meg kell ölnöm. Természetesen tudom, hogy miért, de ez nem segít a dolgon. Mint egy macska, amelyik - bár nem éhes - automatikusan megöli az egeret.
2010.július.26th. at 10:40 du.
24: Amikor rászoktam a dohányzásra, maga a tevékenység biztos, hogy nem magára a pótcselekvésre, vagy annak szükségességére irányult. (Inkább emberi hülyeségnek könyvelném el - ez viszont demagógia.) Itt el lehet egy pillanatra gondolkodni, hogy mi játszódik le az agyban - hogy a témánál maradjunk - , amikor valaki rászokik a cigire. Azt hiszem, esetemben a kíváncsiság és az adott környezetnek való megfelelési kényszer dominált. Ezek szerint tehát az ősemlős-agy felülkerekedett a tudatos-agyon (tanulás, tapasztalatszerzés és érzelmek) és beindult a láncreakció.
Itt azonban lehet húzni egy markáns vonalat a kemény drogok és cigaretta között. Az előbbiek esetében valószínűleg elég egy alkalom (bár szerencsére nem rendelkezem gyakorlati tapasztalatokkal) a függőség kialakulásához. Ez a cigaretta esetében nem igaz. Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik életükben egyszer sem gyújtottak rá. Egy-két szál cigaretta még nem okoz függőséget. A tapasztalatszerzés viszont megtörténik már az első esetben is. Büdös, köhögsz, fulladsz. Mi visz rá arra, hogy ennek ellenére még egyszer rágyújts? A második ok a domináns - az aktuális környezethez való alkalmazkodás kérdése. Ritkán szokik rá valaki egyedül. A kulcs a szocializáció. Ha egy ösztönös lény megfelelően szocializálódik az őt körülvevő környezetben - ergo bennmarad a csordában - nőnek a túlélési esélyei.
Az tény, hogy a pótcselekvés okozatként egyértelműen kialakult. Már én is megfigyeltem, hogy bizonyos helyzetekben automatikusan rágyújtok. Azonban vannak olyan helyzetek, amikor eszembe sem jut. Így megint eljutunk a bűvös szocializációhoz. Minden olyan helyzetben kedvem szerint rágyújtok, amikor a magam ura vagyok, vagy olyan környezetbe kerülök, ahol ezt könnyedén megtehetem. Olyan szituációkban, ahol a dohányzásom antiszociális már nem, mert akkor kirekesztetté válok, illetve negatív ingerek érnek.
Úgy tűnik, az önvédelmi rendszerem fogja a pusztulásomat okozni
2010.július.26th. at 10:41 du.
Ha ennyire szereted a Reptiliákat, nem bánom, ezt az angliai esetet elfogadom bizonyítéknak.
Akkor viszont ott tartunk, hogy akár Maslow piramisát is bevehetjük a körbe, ráadásul abban van helye ösztönös és kifejezetten tudatos hatásoknak is. Végtére is nem volt titok, hogy alapvetően ösztönök vezérelnek minket, csak a befolyásolhatósága miatt fontos foglalkozni mélyebben a kérdéssel. Ha már egyszer van tudatunk is… Fene belé, az ösztönlények agya legalább nem vitatkozik önmagával. Lehet, hogy az egymás közti viták kiindulópontja is egy ilyen belső ellentmondás?
Most komolyan elgondolkodtam azon, hogy amennyiben a tudatot lekapcsolhatnánk az ösztön-agyról, önmagában életképes entitás lenne -e?
A mindenét! Ha ösztön lényként élünk, nem kerülhetjük el a természetes szabályozók szabta gátat. A tudatunk meg nem létezhet függetlenül. Akkor valójában nincs kiút, csak szívunk amiatt, hogy tudatába kerülünk annak, lehetne máshogy is, ha az ösztönöktől elszakadnánk, de ehhez nincs elég …(erőnk?) Na most már alszom, mert a végén még rosszat álmodom!
2010.július.26th. at 10:51 du.
30-ra:
Igazad van! Nem tudom miért a “kemény” drog szót használtam… Alapvetően a disco drogokra gondoltam, mert a mai gyerekeknél már ez a trendi (extasy, speed, energiaitalok), esetleg füves cigi vagy szipu. Marcsi példájához akartam felhozni, hogy az általad leírt döntés - függőségi mechanizmus nemcsak elszívott formájú termékeknél működik.
2010.július.26th. at 10:58 du.
32: Én is így gondolom. Annak idején a cigi volt “trendi”, erről a többi szemétről azt sem tudtuk, hogy a világon van. Ezért hoztam fel azt példának.
Manapság pedig zabszemmel a “B”-oldalamban méregetem a kölykeimet, ha hazatérnek valamelyik szórakozóhelyről.
2010.július.26th. at 11:17 du.
29: Tibor, számomra a példa jól illusztrálja azt a tényt, hogy nem mindegy, kivel, milyen társsal barangoljuk be életünk útvesztőit. Én megmaradok abban a “hitben”, hogy bizonyos mértékben tudatosak bizonyos cselekedeteim. Te sem mentél végig ugyanazon az útvonalon harmadjára, ill. negyedjére, nem?
32 és 33: A dohányzást követő példákkal egyetértek, de a sokkhatásnak már tizenéves korban be kell következnie, különben visszafordíthatatlanná válik a folyamat. Gimis osztálytársam anyja tüdőorvos volt, aki bevitte gimis korú fiát a patológiára formalinos tüdőt nézni: csak két tüdőt mutatott meg neki, egy egészséges emberét, meg egy megszállott dohányosét. Természetesen nem lett szenvedélybeteg a fia.
Magam a családomban látott sok ellenpélda hatása miatt még egyszer sem gyújtottam rá, drogozni se drogoztam még egy tabletta erejéig sem - pedig 18 éves korom után nem kellett elszámolnom senkinek. A negatív példa is formálja az embert, sokszor jó irányba is!!!, de valószínüleg tudat alatt bennem “élnek” az emlékek.
2010.július.26th. at 11:38 du.
34: Az általad említett tüdőket nekem is volt alkalmam megcsodálni - még nem dohányzó gimis koromban. Néztem is, hogy hűha, de ez is kevés volt.
Tizenöt éves koromtól apa nélkül nőttem fel. A mai eszemmel úgy gondolom, hogy - bár elég hülyén hangzik - kifelé szocializálódtam. Az őshüllő-agyam megkereste a csordát, ami biztonságot - túlélést nyújtott. Nem törvényszerű a dolog, de innen kezdve random, hogy kikkel sodor össze az élet. De ez már egy másik topic…
2010.július.27th. at 12:02 de.
Rájöttem,hogy kurva jó középiskolába jártam…
Nagyon nyugtalanít az utolsó bekezdés 3. pontja. Mik tartóznak a “kora-gyermekkori abuzus” kategóriába ?…és mit jelent valakit “megreformálni” ? Olyan ellenszenves kategóriák ezek.
Megreformálni,átnevelni,új emberré formálni…Khmm !
2010.július.27th. at 12:18 de.
36: A kora-gyermekkori abúzus az, amikor a csecsemő, totyis, óvódás nem kapja meg azokat az alapvető szükségleteket, amik a kívánatos fejlődéséhez szükséges. Vagyis elhanyagolás mind testi, mind lelki értelemben, tehát beleértendő a szeretet hiány, a figyelembe nem vétel is.
2010.július.27th. at 7:42 de.
Természetesen egyedül vagyok azzal a felfogással, hogy az agy csak egy buta eszköz a tudat kezében.
Azért mondom, hogy buta, mert akkor sem képes valamit helyesen látni, ha ÉN TUDOM hogy az nem úgy van.
Példa:
http://www.grand-illusions.com/opticalillusions/chequer_board/
Az álomról: én kipróbáltam a tudatos álmodást, vagyis egy olyan módszert, melynek segítségévél ráeszmélhetünk arra, hogy álmodunk.
Sokkal előbb volt ott minden, élesebben láttam és érzékeltem mindent. Megszeghettem minden fizikai szabályt(ahol sikerült legyőznöm az agyam beidegződéseit): repültem, falakon átjártam, telekinézis, stb. Tudom, hogy ezt sokan az agy csodájának tulajdonítják, de én nem tudom elfogadni, hogy ilyenre képes egy darab anyag, amiben kémiai reakciók játszódnak le.
Az ösztön: tudatos álomban csak addig lehettem tudatos, amíg megjelent valahol egy meztelen nő. Amikor megláttam, akkor elindultam feléje mint egy állat és visszaestem a tudattalan álomba. Mondjuk volt egy eset, amikor ezen is túlléptem :).
Tibor bá: nehéz dolguk lesz az angyaloknak, amikor meg kell győzzenek téged, hogy nem haltál meg :)))
2010.július.27th. at 9:09 de.
Azt hiszem, mindegyikünk érzi gyakran azt, hogy benne egy egész tömeg döntéshozó egymással ellentmondóan is működik. Akarunk valamit, de valahol tudja bennünk valaki (valami), hogy nem is igazán akarja azt… Egyáltalán nem vagyunk egységesek. Így aztán az ÉN szócska is megkérdőjeleződik némileg.
Visszautalva a 7. hozzászólásra, vajon mi okozza ezt az automata üzemmódot? Aki igazán megfigyeli önmagát, azt veszi észre, hogy az esetek legnagyobb részében ez a robotpilóta működik. Nem csak azok a cselekedeteink mechanikusak, amit már “megtanultunk”, mint az olvasás, autóvezetés, stb., hanem akár hosszas beszélgetések cselekvéssorok zajlanak le teljesen gépiesen. (egyszer láttam egy filmet “Távkapcs” volt a címe és arról szólt, hogy egy kapcsoló segítségével egy fickó egyszerűen automata üzemmódra kapcsolt olyankor, ha nemszeretem helyzetek jöttek)
Azt vettem észre, hogy ezek alatt a mechanikus működések alatt az agy azzal szórakoztatja magát, hogy a legkülönbözőbb vágyálmokat, elképzelt szituációkat, színes vetítéseket rögtönöz, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz vagy a realitáshoz. Vajon EZ miért van Tibor bá?
2010.július.27th. at 9:46 de.
Ahoj!
Ha már szóba került a kisgyermekkori szocializáció, akkor azt hiszem az én sztorim is ideillik:
Amikor bölcsődés voltam, akkor a dadus azt gondolta, hogy direkt nem eszem (pedig egy gyermek tudja, hogy mikor lakott jól és akkoriban még nem volt chips, hogy ezt az érzetet “átvágja”) és a délutáni gyümölcsöt próbálta leerőszakolni a torkomon. Ez olyan jól sikerült is neki, hogy majdnem megfulladtam. Bár jópár év eltelt azóta, az élmény rögzült és ma is azonnal összeszorul a torkom és fulladozni kezdek, ha olyan állagú étel kerül a számba, mint akkor.
A fura, hogy csak az állagot és nem az ízt jegyezte meg az agyam. A frissen facsart és szűrt gyümölcslékkel semmi bajom és némi összpontosítással bármikor elnyammogok egy almát, de pl. a szilva tiltott dolog számomra.
Fura dolog az agy.
2010.július.27th. at 9:49 de.
41: Köszi Nomore! Fura tényleg, de szerencsére már nem teljesen ismeretlen.
2010.július.27th. at 9:51 de.
Az aggyal kapcsolatosan napjainkban is számos kutatás zajlik, előszeretettel használják a képalkotó eszközöket (MRI stb.).
Daniel Goleman elmélete szerint az emberi agy - kb. 1,5 kg sejt és folyadék - kb. háromszor akkora, mint a nem ember főemlősöké, azaz evolúciós rokonainké.
Az agy legprimitívebb régiója - amely egyébként minden, a minimálisnál picivel is fejlettebb idegrendszerű fajnál is jelen van - a gerincoszlop tetejét körülvevő agytörzs. Ez az agygyökér szabályoz olyan alapvető életfunkciókat, mint a légzés, a többi szerv anyagcseréje, ezenfelül a sztereotíp reakciókat és mozgásokat is ellenőrzi. E primitív agyról nem állítható, hogy gondolkodna, vagy tanulna, inkább előre beprogramozott szabályozókészülék, amely üzemelteti a szervezetet, és gondoskodik a túlélést biztosító reakciókról. Az őshüllők idejében bizonyára ezé az agyé volt a főszerep: gondoljunk a fenyegetést sejtető, sziszegő kígyóra.
A legprimitívebb gyökérből, az agytörzsből sarjadtak ki az érzelmi központok. Évmilliókkal később az evolúció során ezekből az érzelmi régiókból bomlott ki a gondolkodó agy, a “neokortex”, a legfelső rétegeket alkotó, tekervényes gömb. A tény, hogy a gondolkodó agy az érzelmi agyból nőtt ki, sokat elárul a gondolkodás és érzelem viszonyáról: a gondolkodás sehol sem volt még, amikor érzelem már létezett!
Érzelmi életünk legősibb gyökere a szaglás, pontosabban a szaglólebeny, a szagokat befogadó és elemző agysejtek. Minden élőlény, legyen táplálék, méreg, nemi partner, ragadozó vagy préda, egyedi molekuláris azonosítót bocsát a szelek szárnyára. Az ősidőkban a szaglás volt az az érzék, amely leginkább segítette a túlélést. A szaglólebenyből kezdett kifejlődni a többi primitív érzelmi központ, s idővel körbenőtték az agytörzs felső peremét. Csírájában a szaglólebeny mindössze vékony, szagelemző idegsejtrétegből állt. Az egyik réteg befogadta a szagot, és besorolta az érdemi kategóriákba: ehető, vagy mérgező, lehetséges szexuális partner, ellenség, vagy táplálék. A második sejtréteg az idegrendszeren keresztül reflexüzeneteket küldött, hogy a test mit tegyen: harapjon, köpjön, közeledjen, meneküljön, vagy üldözzön. (Uri Bronfenbrenner pszichológus, az Ecological Theory írója)
Az agykutatás területe annyira bonyolult, hogy ott valóban helye van pszichológusoknak és agykutató orvosoknak egyaránt. De, hogy bárki bármit is tud-e bizonyítani, abban már nem vagyok biztos. Daniel Golemanról tudom, hogy ő képalkotó eszközökkel végzett kutatásokban is gyakorta részt vett, tehát sok-sok megírt könyve némi tapasztalati eredményen alapszik.
2010.július.27th. at 10:09 de.
Az érzelmek olykor széttépnek bennünket. A cselekedetekben mindig annak az érzelemnek a motivációja győz, amelyik előzetesen a legtöbb megerősítést kapta, vagy egyszerűen a legerősebb ösztönös hajtóerőt képviseli. Mondok példát is:
Látom, hogy a diákjaim verekednek a folyosón. Az agyamban elkezdenek dolgozni az ösztönök - emlékek - gondolatok, egyszóval pillanatok alatt feldolgozom az információkat és odalépek a lurkókhoz mindkettőnek lecsavarva egyet, szarva arra, hogy ezért akár meg is büntethetnek. Valószínű, ha megróttak volna a dologért, legközelebb elmegyek a szituáció mellett (max. elsősegélyt nyújtok), mert az előzetes tapasztalatok közül így ez képviselné a legrősebb érzelmi viszonyulást, motivációt. Az egyik kolléganőm ugyanebben a szituációban lemerevedett. Mi lehet az eltérő cselekvés oka? Nos ha lelassítjuk a háttérben zajló folyamatokat és megvizsgáljuk az éppen ható érzelmek vektorait, azonnal érthetővé válik a magyarázat. Dolgozik bennem a düh (fene a kölkébe), a félelem (mi lesz most - ismeretlen szitu), a (viszont)-agresszió, esetleg bosszúvágy (pl. gyermekkori hasonló történések miatt), a sajnálat (szegényke, mi vihette rá a cselekedetre…), és sorolhatnám tovább. Egyes érzelmek a szituációba visznek, egyesek szinte arra ösztökélnek, hogy ne is lássam, elszaladjak onnan.
A kolléganő előzetes tapasztalatai közül nyilván a félelem bizonyult erősebbnek, vagy a sajnálat, a lényeg, hogy őt a szituációból kivitte a dolog. Nálam az ellentétes vektorú érzelmek győzedelmeskedtek… és valóban, az érzelmek, amik igen mélyről jönnek, sokszor nem is tudatosulnak, fizikálisan is szinte széttéphetnek minket. Elég csak az esemény közben tapasztalható szimpatikus idegrendszeri hatásokra, az emelkedő pulzusra, az adrenalinszint megugrására, vagy a felszökő vérnyomásra gondolni. Aki keresztül ment már szerelmi csalódáson, tudja mire gondolok.
——–
Aludtam egyet a tegnap esti diskurzusunkra. Azt hiszem, mégiscsak jobb volna Freudnál maradni (bár nem csípem az ürgét) és az emberben dolgozó “hüllőagy” - “ösztönös” megjelölését inkább “tudattalannak” nevezni. Az ösztönös - tudatos ellentétpár azt sugallja, mintha valóban két külön agy dolgozna bennünk, mintha egy feloldhatatlan ellentétekkel megátkozott sziámi ikerpár esetét vizsgálnánk. A tudattalan - tudatos ellentétpárban benne van az agy kettőssége (evolúciós háttér) és működési egységként viselkedése (egységes központi idegrendszer) is. Valójában tök mindegy hogyan definiáljuk, nem ez a lényeg, nekem egyszerűen így tisztább a kép!
Ami a számomra lényeges momentum:
- Azt eddig is tudtuk, hogy a tudattalan esetenként átkerülhet a tudatosba, lásd pl. álmok esetében, vagy hipnotherapia alkalmazásakor. A tudattalan tehát egyértelműen hat a tudatos szintre, ez a cikk fő mondanivalója is, észrevétlen irányít minket.
- A kérdés, hogy ez a hatás egyirányú, vagy visszafelé is működik? Képesek vagyunk -e a tudattalan befolyásolására (ezért is jobb az ösztönösnél a fogalom, mert az ösztönöket biztosan nem befolyásolhatná, főleg, ha feltétlen reflexen alapul) a tudatos agyműködésünkkel?
- A hipnózis, a pszichózis nem jöhet szóba, hiszen pl. hipnózisban csak olyan cselekedetekre lehet rávenni az egyént, amit egyébként is megtenne. Egy normális embert nem lehet gyilkosságra hipnotizálni, max. arra, hogy 12-kor lemenjen a boltba. Egy gyilkos hajlamokkal megáldott személynél már kivitelezhető a dolog… A tudattalan befolyásolására ez nem működik.
- Sztem. a meditáció áll a legközelebb ahhoz, amit keresünk! Ebben a tudatállapotban majdnem megvalósul a kizárólag tudatos szint elérése, ha éppen semmilyen külső vagy belső tényező nem zavar meg bennünket (nem csapkodják az ajtót, nincs hirtelen, ismeretlen inger, nem fáj semmink, nem kell aggódnunk senkiért, stb.). Egyes kultúrákban a meditációt használják gyógyításra is, ami bizonyítékot jelenthet a tudatos által befolyásolt tudattalanra, azaz az “emlősagy” hüllőagyon történő felülkerekedésére.
…na megyek, mert mindjárt még levitálok is…
Cs.
2010.július.27th. at 10:24 de.
42: Nagyon jó, köszönjük Moli59! De az “érzelmi központ” helyett én érzékelő-központot” írtam volna. Az “érzelem” és az “érzéki” szavaink már foglaltak. Akinek a téma teljesen új, összezavarodhat.
43: Nem fogom az egész szófűzért végig gerebélyézni, csak a pofonokat. Szerintem ezt túl komplikálod. Te már rég lerendezted magadban, hogy adott esetben a testi fenyítés a legjobb megoldás a hivatalos álláspon, sőt tiltás ellenére (és ebben veled 100 százalékosan egyetértek), és még akkor is alkalmazod, ha ez az egzisztenciádra bizonyos veszélyt jelent, mert a felelőség tudatod (a rád bizott gyerekekkel kapcsolatban) mindennél erősebb. Gerinces egyéniségre vall, aki kiáll a meggyőződése mellett. Te a viszonylag fiatal életkorod ellenére a klasszikus , magyar, pedagógusi HIVATÁST viszed tovább. A tanárnőknek ez egy foglalkozás, amiért fizetnek és szolgai módon beállnak végrehajtani a mindenkori politikai elképzeléseket, fütyülve a káros következményekre. Valamikor úgy működött az egész társadalom, ahogy te. Mára viszont csak egy “kövület” vagy, akit csak kevesen értenek meg. Ne hagyd magad befolyásolni! Akit sokan szeretnek, azt úgy hívják, hogy Győzike.
2010.július.27th. at 11:10 de.
39: “Foglalkozásomból” ugyan azokat a téziseket (saját inrepretációmat) évek óta újra és újra el kell mondanom. Azt vettem észre, hogy nem gondolkodom, csak mondom (a magamét) vagyis nincs kontrol, megy a rutin magától. Amikor viszont valaki közbeszól valami meglepővel, akkor a robotpilótád nálam is átadja a vezetés, mert arra kényszerülök, hogy gondolkodjak. Arról vagyok híres, vagy inkább hírhedt, hogy irgalmatlan gyorsan döntök, (míg Éva hosszasan tököl például cipő vásárlás közben) nem tudom mik alapján, én azt hiszem, hogy logikusan döntök, de elég gyakran (mondjuk 10%) ráfázok. Aztán utolag egyszer átrágtam magam a témán és rájöttem, hogy 10 százalék tévedés akkor is lenne, ha hülyére töprengeném magam, mert egyes tényezők késöbb jönnek csak be. Így viszont legalább a töprengést megspórolom. —– Ami Évát illeti (lehet, hogy agyon ver érte) van olyan cipő, amit csak egyszer vesz fel
38: Ha az angyalok nöstények, akkor nem lesz nekik sok bajuk velem.
Én nagyon gyakran álmodok tudatosan, főleg reggel ébredés előtt. Tudom irányítani az események menetét. Persze, probáltam már szexet is, de még sose sikerült végíg vinni a dolgot.
Megnéztem a linkedet. Érdekes. Fölrakom blognak egy-két nap múlva a megoldással együtt. Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmünket.
2010.július.27th. at 1:37 du.
Kedves Tibor-bá! Te írod,én Olvasom
: “Az “érzelem” és az “érzéki” szavaink már foglaltak. Akinek a téma teljesen új, összezavarodhat.” Idáig kellet olvassam “tanulmányodat” s a magas színvonalú hozzászólásokat,hogy megértsem miért zavarodok össze állandóan… Mi az,hogy “tudatos” és “tudattalan” amikor a tudattalan is tudja akár szag után is ,hogy melyik kaja ehető melyik méreg,vagy melyik az én nöstényem és melyik a más (faj) nösténye (ahogyan Moly is leírja)… Ez a bécsi utálatos is azt mondja,hogy van tudatos és tudatalatti…de kell legyen “tudatfeletti” is ha van alatti.Lassan kialakul egy olyan “szakzsargon” amelyik nem “világít” a mezeiek számára hanem akaratlanól is “ködösít”.
2010.július.27th. at 1:44 du.
46: Ez a bécsi Morvaországban született és a dohány vitte sírba, úgyhogy ő aztán ködösített rendesen - már csak a füstfelhőivel is.
Nekem viszont a neve tetszik a legjobban: Freud = öröm.
Hogy mennyi örömöt és ürömöt hozott ő az életünkbe!!!
2010.július.27th. at 2:05 du.
Tibor bá, remélem nem akadékoskodásnak veszed bejegyzésemet, én őszintén örülök annak, hogy valaki Magyarországon az idősebb korosztályból ilyen dolgokkal foglalkozik. Ha férfi lennék, azt mondanám, megemelem a kalapom előtted!
Rajtad kívül nem ismerek még egy embert Magyarországon, akinek ilyen honlapja lenne. Kis hazánkban ugyanis a tudományos értékek iránti érdeklődés feleslegesnek van kikiáltva (nem eredményez profitot, illetve az illető nem költi a pénzét valamelyik szupermarketban), de beszélhetnék arról, hogy pl. a Várban lévő egy-két galéria (rendkívül tehetséges festőkkel) is csak külföldieknek tud eladni. Val’színűleg ha lassan is, de haladunk az elkerülhetetlen 30-33-as forgatókönyv felé, amit aztán előbb-utóbb úgyis egy nagyobb világrengés (III. világháború?) követ. Így aztán a többség csak külső értékekkel törődik (kocsi, utazás, márkás ruha stb.). Egyébként mindig meglepődök, hogy míg Amerika közzéteszi honlapokon is legfrisebb kutatási eredményeit, addig Magyarországon alig akad olyan weblap (még az orvosiak közül is), amelyik nyílt lenne és igazán informatív. Elég baj. Hiába, a tudomány is (részben) üzlet, és ha üzlet, akkor Magyarországon elég, ha csak a bennfentesek férnek hozzá..ők úgyis azt mondják, mit képzel az outsider, amikor én 6 évig tanultam az orvosin, latinul is tudok és a kisujjamban van a tudomány…
2010.július.27th. at 2:21 du.
48: Kedves Moli59! Én minden hozzászólást iparkodom annak venni, aminek szánják. Szerencsére a hozzászólóknak és nekem is magyar az anyanelvünk. Ha akad félreértés, akkor az triviális.
46: Kedves Do-Mi! Éppen most papolok az anyanyelvről. A tiéd is magyar, még akkor is, ha néha román kifejezés jut az eszedbe magyar helyett. A tudat alatti, valóban a tudatunk alatt van, azaz nem tudunk róla. Hatással van a tudatunkra az biztos, de a mértékével nem vagyunk tisztában. Tudat alatt az “öntudatot” értjük. Ez az emberi agynak azon képessége, amivel semmi más (állat) nem rendelkezik. Az “érzelmi” (emocionális) szót fenntartjuk érzelmeinkre, ami különbzik attól, amit érzékszerveinkkel ÉRZÜNK. Az “érzéki” szót fenntartjuk a “bújaság” fogalomkőr részére. Egy korábbi kommentben azt kifogásoltam, hogy az érzékszerveink által tapasztalt, agyban jelentkező érzés (első sorban tapintás) érzékelés nem érzelmi és nem érzéki. Na, csak ennyi.
P.S. -5 dioptriám van. Napjainkban kopasz a divat. OV-re még rátérek máshol.