Antalffy Tibor honlapja

Vissza a múltba (28) Katonaélet anno 1953-56 / 3. rész

Publikálva 2010.júl.16. | VISSZA A MÚLTBA |

Egy szónak is száz a vége, 1954-ben messze nem a legunalmasabb nyaram volt. Pláne ha elárulom, hogy Istok doktor immáron, mint alezredes, a Honvéd Kórház bőrgyógyászatát vezette. Ez úgy derült ki, hogy az egyik pesti haverom a bőrgyógyászaton feküdt (minden második nap). Penicillinre rezisztens kankója volt, amivel úgy vágott fel, mint manapság szokás a cheerokie jeeppel. Nem egy könnyű eset. Kétnaponta tejsavas injekciókkal váltottak ki nála magas lázat abban reménykedve, hogy a gonococcusai[1] a hőtől szép csendben elhaláloznak. Na ez nem jött be. Ezek a gonosz kokkuszok a penicillin után a hőt is megszokták. A haver egyik nap feküdt, a másik nap látogatókat fogadott. Azaz csodálatos bombázok mászkáltak be hozzá. Hogy miért azt el sem tudtam képzelni, mert különleges gonorrhoeáját személy szerint én nem találtam vonzónak. Viszont a nők többnyire kiismerhetetlenek. Csak hogy nem ez a lényeg. Hanem, hogy összefutottam Istók doktorral, aki persze nem ismert meg. Mikor is láttam utoljára? Vagy nyolc éve. Én ugye nagyot változtam, ő viszont semmit. Pont olyan vörös-szeplős volt, mint annak idején. Ő alezredes, én meg honvéd. Csak nem fogok a nyakába ugrani? János bácsi emlékszel, az ostrom alatt én futkostam a csomagjaiddal? Hát nem.

A következő látogatáskor mondom az apámnak, hogy itt van Istók doktor is. Na jó, majd beszélek vele, volt a válasz. Hát ez az a beszéd, ami mind a mai napig várat magára. Nem azt hiányolom, hogy nem szereltetett le, de talán elmondhatta volna azt, amit szerencsére egy másik alezredes elmondott puszta emberségből mindössze néhány héttel később.

Ha jól emlékszem az idegosztályon hetente egyszer ült össze a gyógyító gárda. Már nem tudom melyik napon, de mindig ugyan akkor. Ezeken az összeüléseken minden kezelő orvos beadta jelentését saját betegeiről és ajánlott hozzá ezt meg azt, ami nagy néha leszereltetést jelentett. Az egyik ilyen értekezlet után az osztályvezető alezredes behívatott magához és szinte atyailag elbeszélgetett velem, amennyiben egy öt perces monológot beszélgetésnek lehet nevezni. Emlékezetből idézve körülbelül a következőket mondta: Maga fiam egy olyan alakulattól került ide, ahol nagyon fontos és felelősségteljes munka folyik. Ezt gondolom legalább olyan jól tudja mint én. Szívem szerint én leszerelném, de nem tehetem, mert fennáll annak a veszélye, hogy az alakulatnál többen követni fogják betegségében. Tudja, lehet valami ragályos korokozók nélkül is, ezt az idegosztályon mindenki tudja. Éppen ezért meg kell értenie vagy meggyógyul egy-két héten belül, vagy belehal betegségébe. Én, mint orvos természetesen azt szeretném, hogy minél előbb meggyógyuljon. Ha egy héten belül nem áll elő jelentős javulás el kell kezdenünk az elektrosokkos terápiát. Remélem megértettük egymást?

Kell-e mondanom, hogy két héten belül teljesen elhagytam a dadogást, és csak annyira voltam ideges, amennyire abban az időben bárki. Arra gondolni se jó, mi lett volna, ha ez a Horthy időkből itt felejtett, régi vágású katonaorvos nem figyelmeztet!

A idegosztály sikertelen megostromlása után visszakerültem az alakulatomhoz, mint „idegbeteg”. Legalább is ez volt a hivatalos álláspont, begolyóztam a morzétól. Különben is fél évvel le voltam maradva. Hogy mit lehet velem csinálni az nem az én gondom volt. Minden esetre rádió lehallgatásra alkalmatlan voltam. A századparancsnoknak kapóra jött, hogy a mai Petőfi laktanyában kialakítottak egy tisztképző tanszéket, ahol 10 növendéket és 30 után-képzős tisztet próbáltak megtanítani a hírközlés katonai művészetére. A tanszékhez két tanterem, négy előadó és az egésznek a főnöke, Jámbor alezredes tartozott. Mindez az egyik épület harmadik, legfelső emeletén helyezkedett el. A lépcsőház ezen részét külön vasrács zárta el. Lakatanya volt a laktanyában. Na ide kellett 3 fő sorkatona mindenfajta munkálatokra. A három közül én voltam az első. A második néhány nappal később jött, aki Bán névre hallgató műszerész volt. Az ő feladata az elromlott készülékek megjavítása, valamint a raktár kezelése és az eszközök karbantartása volt. A harmadiknak Orsós Miki érkezett, pont az én szakaszomból. Ő olyan futárszerű volt, mondhatnám mindenes, hogy miért pont őt jelölték ki 90 emeberből, annak oka lehetett, hogy főhivatása a kapcsolattartás volt, azaz mindenkivel jóban volt - beleértve a tiszteket is - de másra használni nemigen lehetett. Az én feladatom az írógép kezelése, ami akkoriban még ritkaságszámba ment, valamint térkép rajzolások és hasonló irodai munkák voltak.

A tanszék délután 5-kor kiürült. A növendékek átmentek a laktanya körletébe, míg a továbbképzésben részesülő gyorstalpalt tisztek[2] hazamentek feleségeikhez. Mi hárman a tanszék területén maradtunk egy apró szobában, ahol volt három ágy. Reggel magunktól keltünk, vagyis nem volt „ébresztő”, de 8-ra az irodáknak és a tantermeknek készen kellett lenni az oktatásra, ami télen azt jelentette, hogy a kályhákban égni kellett a tűznek is. Ez a rendszer két évig volt az osztályrészünk.

Tavasztól őszig havonta egy-egy hadgyakorlat volt, amikor is a teljes társaság elment az ország három különböző sarkába és szabályos rádió forgalmat bonyolított le egymással. Ilyen alkalmakkor teherautókkal vittünk magunkkal minden szükségeset. Megérkezés után sátorveréssel kezdtük, hacsak nem tudtuk magunkat meghúzni egy középületben. Felmásztunk a legközelebbi villanypóznára és lecsatlakoztuk az áramot. Ha ez nem volt lehetséges, akkor beindítottuk az agregátort. Felállítottunk egy 10 méter magas antennát, telepítettük az adóvevőket, és felkészültünk a napi háromszori étkezésre, vittünk tehát lacikonyhát[3] is magunkkal.

Hétvégén, ami akkoriban kizárólag csak a vasárnapot jelentette, kaptunk eltávozást, ha éppen nem voltunk fenyítés alatt. Az eltávozási engedély egy darabka nyomtatott cetli volt, ami névre szólt, felvolt rajta tüntetve a bevonulás időpontja és természetesen aláírta valamelyik tiszt. Ez azonban rengeteg papírmunkával járt, tehát alumínium lemezből készítettek bilétákat, amibe be volt ütve egy szám. Egy ilyen biléta birtokában a kapun ki és beengedett az őr 24:00-ig. Ezek a biléták természetesen el  voltak zárva és csak akkor adták ki hébe-hóba nagy kegyesen 17:00-kor, a mikor kiengedtek egy-egy mozielőadásra. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek támadt egy ötletem, elmentük Miki apjának a műhelyébe és a megfelelő nyersanyagból és szerszámok segítségével készítettünk hamis bilétákat. Ettől kezdve a tisztek elhúzták a csíkot 17:00-kor, mi pedig 17:30-kor. Persze 24:00-ra vissza kellett menni, de akkor már így is, úgy is le kellett volna feküdnünk. Szóval bejárokká váltunk. Néhány hónappal később lebuktunk, mert a Toldi moziban összefutottunk az egyik előadó hadnaggyal, aki jelentette az alezredesnek, aki maga elé citált minket. Az egésznek nem volt sok értelme, mert ő is, mi is tudtuk, hogy büntethetetlenek vagyunk. Ha fogdába csukat, akkor nincs aki elvégezze a munkánkat. Természetesen a trükkünket be kellett vallani, amire kaptunk egy leápolást, de a végén hozzátette „aztán óvatosan ezzel a kimászkálással”. Ezzel a kimászkálásunk polgárjogot nyert.

Még az belső évben volt egy Tarján nevű törzsőrmester, aki a szolgálatvezetőnk volt, azaz ő adta ki a tiszta ruhát, meg ilyesmik. Mokány ki ürge volt, de néha bemérgesedett. Az a hír járta róla, hogy az ország minden pontján van neki egy gyereke. Gyakorlatok szünetében parasztlányokat hempergetett, aztán jött a gyerek, de Tarján a TSz (tovább szolgáló) nem nősült. A végén az illetményének a fele már gyerektartásra ment, de azon az 50 százalékon egyre több nőnek kellett osztozni. Három gyerek után már teljesen mindegy volt, hogy hányat csinál. Hát gyártotta őket. Abban az időben rettenetes nyomor volt egyik másik vidéken. Gyakorlati szünetben fiatal parasztnők jöttek bő szoknyában, bugyi nélkül. Hanyatt vetették magukat, szoknya fel és akinek volt kedve egy darab szappanért (kéthetente faszolás: 150 cigi, 1 szappan és 30 Ft.) kiszórakozhatta magát. Fél órába se telt és a nő 5-6 darab szappannal távozott. Ilyen szappan  viccben nem vettem részt, de azért néha-néha összejött valami.

Már 56 júliusában jártunk, amikor a 4 napos gyakorlatra az én rajom a velencei tóhoz ment. Velencében „elfoglaltuk” az általános iskolát, de előbb telepíteni kellet a rádióállomást, amivel éjfél felé voltunk kész. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy iskolapadban. Másnap megismerkedtem az igazgató lányával, Lenkével, aki pesten járt egyetemre, hogy a családi hagyományoknak megfelelően ő is tanár legyen, de csinált valami politikai heccet, amiért kitiltották Budapest területéről. Ez természetesen egyben a tanulmányainak a befejezését is jelentette. Mivel munkalehetőség a környéken nem volt, Lenke élt a szülei nyakán és fogalma se volt, mit fog a jövőben csinálni. A jelenben minden esetre halálra unta magát. Másnap este már meztelenül fürödtünk a tóban és hogy teljes legyen a romantika, még telihold is volt. Alig jártunk térdmagasságú vízben, amikor Lenke incselkedve fröcskölni kezdte rám a vizet. Persze visszafröcsköltem, és a nagy igyekezetben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mígnem összetalálkozva forró ölelkezésbe kezdtünk. Később kimentünk a partra, és mivel Lenkének nem volt külön szobája, az akkorra már üresen hagyott konyhában állva, kapkodva szeretkeztünk. Nagy feneket az ember csak 40 környékén kezd kerekíteni a dolognak, egy slapicnak megteszi ez is. A hadgyakorlat után - a tilalom ellenére - Lenke néhányszor feljött Budapestre, ahol a szülői házban valamivel kényelmesebb körülmények voltak. Aztán októberben a kapcsolatunk, akaratunktól függetlenül megszakadt.

Augusztus végén át lettünk szervezve. A rendszernek ez volt az egyik mániája, állandóan átszervezések voltak. A Hírtiszti Iskola tanszéke a Petőfi laktanyából átköltözött a Szentendrei laktanyába. Már csak 10 hét volt hátra a leszerelésig, tényleg lazán működtünk. Mi, a három csicskás, délután haza, ahogy a tisztek, másnap reggel a tisztek HÉV-vel, Miki és én pedig az ő 250 köbcentis Pannonia motorjával  ki a laktanyába. Már ágyunk se volt. Minek? Erre a 70 napra? Aztán az egyik délelőtt bementünk Jámborhoz a magunk kezdeményezett „kihallgatásra”. Alezredes elvtárs ráér? - kezdtem a mondókát - Na mi van? Mi van? - kérdezte Jámbor, fölnézve az irományából - Szóval sose lehet tudni, mikor lesz itt egy kis háború, Miki meg én szeretnénk tizedesek lenni. Már csak azért, mert egy tiszthelyettes, mégse puszta katona. - Na, jól van, jól van. - válaszolta és kezével elhessegető mozdulatot tett. Mondjuk úgy, finoman ki lettünk rúgva, de a másnapi parancshirdetéskor felolvasták, hogy Antalffy őrvezetőt és Orsós honvédet tizedessé előléptették. Amikor visszamentünk a körletbe, Jámbor hamiskás mosollyal a szája szélén gratulált nekünk. Jámbor még Ludovikás volt, igazi úriember, aki ragyogóan alkalmazkodott a körülményekhez. Végül is egész életében katonatiszt volt, több nyugati nyelvet beszélt és rá volt bízva a tanszék vezetése, tudott bánni az emberekkel és kiismerte magát közöttük. Még jó melegek voltak a napok, dél körül járt az idő, ebédszünet volt, a tisztikar a második emeleti ablaknál beszélgetett. Miki és én lementünk a kantinba valamit venni, visszafelé átmentünk az udvaron, ahol jött velünk szemben egy szentendrei főhadnagy, akinek Miki meg én lezserül tisztelegtünk. A főhadnagy megállt, megfordult és visszaparancsolt minket. Nekünk pedig vigyáz állásban kellett végighallgatni a lebaszást, mert nem csapkodtuk a talpainkat a kőhöz. Jámbor fentről nézte és még hallotta is a jelenetet. Aztán megunta és lekiabált: Főhadnagy elvtárs jöjjön fel, és maguk is. Felmentünk, kiderült, hogy Jámbor Gyula alezredes jogásznak is elmehetne, mert a következő szöveget nyomta. Főhadnagy elvtárs mit szólna hozzá, ha valaki elküldené az anyja picsájába? - csend, ilyen fondorlattal még senkit nem küldtek el, aztán folytatta - Főhadnagy elvtárs miért baszogatta az én beosztottaimat? - na erre megszólalt a főhadnagy - alezredes elvtárs jelentem, ez a két katona  nem adta meg egy tisztnek kijáró tiszteletet, amiért kioktatásban részesítettem őket. - Láthatóan Jámbor az elemében volt - főhadnagy elvtárs bemutatná, hogy tisztelegtek a beosztottaim - a főhadnagy nem akart hinni a fülének, de megpróbálta utánozni a mi flegma kézlegyintésünket, amire Jámbor folytatta - akkor most mutassa be főhadnagy elvtárs hogy kellett volna a vigyáz menetben tisztelegni - a főhadnagy kénytelen volt hátralépni 5 métert és csapkodva a lábát bemutatni a vigyáz menetet. - erre Jámbor csak annyit mondott - én pont ezt láttam az ablakból főhadnagy elvtárs, leléphet! A pasi elkódorgott, de még nem volt 5 méterre se, amikor  valamennyiünkből kitört a röhögés.

Elég lassan cammogtak a napok, de a végén október 23.-a lett. Reggel a Nap bágyadtan pislogott, köd volt a Duna felett, csípett a levegő a motorbiciklin, szerencsére én hátul ültem, Mikin pedig motoros szemüveg volt. Délután aztán hazamentünk a Szentendrei úton, a Bem téren jó nagy csődületet láttunk. Gyorsan hazamentünk átöltözni és már futottunk is a tömeg után. A motorbicikli igen jó eszköznek bizonyult ahhoz, hogy szinte egyszerre lehettünk több helyen is.

Leglátványosabb a Sztálin szobor ledöntése volt. Itt néhány szakmunkás hegesztő pisztollyal és darus kocsival próbálta eltávolítani Dzsugasvili bronzmását, elképesztő nagy tömeg drukkolása mellett. Na ez kellet is, mert Joszif Visszárionovics makacsul ragaszkodott talapzatához. A lángvágó tehetetlen volt, mert Sztálin csizmája ki volt öntve betonnal, ami elvezette a hőt. A végén a fémet közvetlenül a csizma felett vágták el és rántották le a darus kocsival. A tömeg őrjöngve ünnepelt. A csizma viszont tovább éktelenkedve hirdette egyfelől a kommunista kudarcot, másfelől a kommunista uralom megdöntésének kilátástalanságát.      

Csakhogy a döntögetők ezzel nem elégedtek meg. A szobrot elkezdték vonszolni a Nemzeti Színház elé, ami akkor a kőrút és a Rákóczi út sarkánál állt. Közben az emberek felugráltak a vontatott szoborra és különböző szerszámokkal, de főleg fémfűrésszel hatalmas darabokat vágtak le róla, minden kétséget kizárva szuvenír szerzés végett. Mire Sztálin megérkezett a Színházhoz, már alig volt meg a fele. A roham az utolsó darabkákért itt indult csak be igazán, hiszen a vontatás már megszűnt, ezért kevésbé volt veszélyes a fémmaradványon való ugrálás.

Időközben hangos moraj és időnkénti lövés hangja hallatszott a Kossuth Lajos utca felől. Mikivel másodpercek alatt ott termettünk (volna), de csak a Puskin utcáig tudtunk menni, mert a tömeg nem engedett tovább. Állítólag az utcából az ávósok kilőttek. Mi viszont tovább akartunk menni, ezért aztán nagy sebességgel átrohantunk a lövés veszélyes szakaszon, és csakhamar megérkeztünk a Nemzeti Múzeum elé, ahol éppen akkor álltak a járda mellé honvédségi Csepel teherautók, teli katonákkal. Csak néhány másodpercig tartott és a katonák, felismerve minket, kiabálni kezdték a neveinket. Azok ültek a teherautókban, akikkel az első évet együtt húztuk le. Odamentünk hozzájuk. Kétségbeesetten kérdezték tőlünk, mi van, mert semmiről se tudtak, hiszen ők nem jártak ki naponta a laktanyából, ahogy mi.  Indulás előtt éles töltényeket osztottak ki nekik, amire még nem volt példa, és el sem tudták képzelni mit akarnak velük. Mi azonnal leadtuk, hogy az ávósok a Rádió épületéből lőnek ki az emberekre. Nem rég kaptak erősítést mentőautónak álcázott gépkocsival, de azt a tömeg megállította.

Sokáig nem beszélhettünk, mert az egység parancsot kapott a gépkocsik elhagyására és láthatóan hatalmas balhé előtt álltunk, mert a fiúk elkezdtek kiabálni, hogy ők magyarokra nem fognak lőni. Erre a tömegből többet közéjük rohantak és elkezdték őket “agitálni”, ami nagyon jól sikerülhet, mert reggelre az ávósokat kifüstölték az épületből.

Mi hazamentünk aludni és a következő napokban nem mentünk be a laktanyába. Helyette inkább nézelődtünk. Így aztán ott voltunk, amikor a Múzeum kőrút felől orosz tankokra felmászott emberekkel együtt a tömeg ment a parlament felé. Szerencsénkre Miki és én az Alkotmány utca közepéről visszafordultunk, mivel a hatalmas tömegben a motorbiciklivel nehezen boldogultunk. Később nem akartunk hinni a füleinknek, amikor a gépfegyver kelepelést hallottuk. Egészen biztosak voltunk abban, hogy nem a levegőbe lőttek.    

A „nézelődésünk” egészen addig tartott, amíg a rádió be nem mondta, hogy minden katonai személy haladéktalanul vonuljon be szolgálati helyére. Mivel nem akartunk ujjat húzni a sorssal, bementünk a Szentendrei laktanyába. Azt is mondhatnám, hogy vesztünkre, mert a szentendrei fiatalok a laktanya kapuhoz jöttek és követelték, hogy vonuljunk az oroszok ellen, vagy legalább adjunk nekik fegyvert, hogy el tudjanak menni harcolni. A laktanya parancsnok, ahogy ez előre sejthető volt, ezt megtagadta. A tömeg nyugodt és türelmes volt, de láthatóan hajthatatlan. Ekkor sorakozót rendeltek el az udvaron és mindenkinek kiosztottak egy dobtáras géppisztolyt két tartalék tárral, majd a körletünkbe küldtek. Ezzel egy időben a lapos háztetőkre gépfegyvereket telepítettek, amiket a legmegbízha­tóbbnak hitt tisztiiskolásokkal kívántak működtetni. Közben a tömeg elkezdett felmászni a négy méter magas laktanya kapura. Mi megkérdeztük közvetlen parancsnokunkat, Jámbor alezredest, mit tegyünk, ha a tömeg lerohanja a laktanyát. Jámbor azt mondta, ő nem ad ki semmilyen parancsot, mindenki tegyen lelkiismerete szerint. Erre Miki és én a motorbiciklivel lerohantunk a Duna partra, szerencsére alacsony volt a vízállás, és a homokos parton elhúztuk a csíkot Pest felé. Ekkor már rájöttünk, hogy hülyeség volt bemenni a laktanyába és már csak egy célunk volt, hogy minél előbb hazaérjünk és megszabaduljunk az egyenruhánktól. A fene kívánt hősi halott lenni.

Ahogy közeledtünk Csillaghegy felé, már messziről láttuk, hogy hatalmas tömeg állja el az országutat. Megálltunk egy pillanatra, hogy sapkánkról letépjük a vörös csillagot és óvatosan tovább mentünk hátunkon a géppisztolyokkal. Amikor a HÉV megállóhoz értünk láttuk, hogy egy hatalmas kidöntött fatörzzsel el van állva az út, egyszerűen nem lehet átrobogni, meg kellett állni. Másodpercek alatt körülvett minket egy nagy rakás tizenéves suhanc. Látva, hogy nincs rajtunk csillag gyorsan megnyugodtak, de azért megkérdezték hová megyünk. Azt mondtuk, hogy a telefonvonalak használhatatlanok, ezért sürgős üzenetet viszünk Maléter Pálhoz. Ez megnyugtatta őket, de azért legalább az egyik géppisztolyt szerették volna tőlünk megkapni, de ezt sikerült elhárítanunk. Abban viszont biztos voltam, hogy az oroszokat segítő csapatmozgásokat le tudnák állítani, hiszen az útakadály miatt a felvonulóknak meg kell állni, amikor is a fedezékben lévő srácoknak ragyogó célpontot nyújtanak.

Azt természetesen tudtuk, hogy a hídfőknél szovjet páncélosok állnak, addig bemenni nem tudunk és arról, hogy átmenjünk a hídon szó sem lehetett. Egyetlen egy dolgot tehettünk csak, úttalan utakon, át a Rózsadombon, fel az Ördög árkon érkeztünk meg a Rege útra. Amikor apám meglátott bennünket, egyből beájult. Lerángatta rólunk a géppisztolyt és bedobta őket póttárakkal együtt a sok szép napot meglátott pöcegödörbe. Sajnáltam, és ha előre tudom, akkor inkább odaadtam volna a csillaghegyi fiúknak. Ha mindenképpen harcolni akarnak, akkor legalább legyen nekik mivel. Csak hát, amíg nem értünk haza nem tudhattuk nem lehet-e nekünk is szükségünk a daváj-gitárra.       

Természetesen 56 októberében nem lehettem és nem is voltam mindenütt, és semmiképpen nem akarok történész lenni vagy történelmi visszapillantást nyújtani. Két dolog azonban nagyon kikívánkozik belőlem. Már jó ideje építgetik Nagy Imre kultuszát. Lassan szent lesz belőle. Én saját füleimmel hallottam, amikor Nagy Imre a parlamentből a néphez szólt a megszokott kommunista stílusban és hanglejtésben. Beszédét „elvtársak” megszólítással kezdte. Elszólta magát, a lelkéből beszélt. A tömeg hatalmas nemtetszésében fütyült és fújozott, majd alkalmat adott neki, hogy korrigáljon. És ekkor hosszú, néma csend következett. A meglepődő, lassan kapcsoló ember hosszúnak tűnő, kényszerű szünetet tartott. Hosszasan hezitált, mert rádöbbent, hogy másodszor már nem hibázhat. Ekkor jött a „barátaim” megszólítás. Vajon ki súghatta neki? Szememben Nagy Imre egy a moszkoviták közül, aki rossz lóra tett a hatalomért való harcban, és elég hülye volt ahhoz, hogy kivégeztesse magát.

A másik, maguk a szabadságharcosok. A leírtakból világosan kitűnik, hogy én is harcolhattam volna, minden adott volt hozzá. Fiatal voltam, éppen katona. Volt fegyverem, nem kellett volna zsákmányolnom. Csakhogy hülyének, vagy forrófejű kamasznak kell lenni ahhoz, hogy az adott körülmények között felvállalja azt valaki. A hősök zöme meggondolatlan, vagánykodó, jó fizikai képességekkel megáldott suhanc volt. Persze ötven évvel később ifjúkori meggondolatlanságukról megpróbálnak lehúzni annyi bőrt, amennyit csak lehet, de az előttük való tisztelgés nem más, mint tisztelgés a butaság előtt. Hogy mégis miért írom le ezeket a rendhagyó nézeteket? Hogy legyen, aki a torkomnak esik, és azt mondja, hogy nélkülük……stb. Várjunk egy pillanatra. A történések azt bizonyítják, hogy ha harcuk sikeres lett volna (aminek esélye Jalta miatt egyenlő volt a nullával) a fő haszonélvezők nem ők, hanem a korábbi elnyomók lettek volna. Mint ahogy a rendszerváltás után se azok lettek, akik szembe helyezkedtek a kommunista rendszerrel, hanem éppen azok, akik legfőbb pillérei voltak. Akkor pedig? 

Legyen teljes a történet. November 13-án, három nappal a bevonulás dátumát követve, Miki és én felmentünk a Budakeszi előtt elterülő laktanyánkba, oda, ahol az első szar évet lehúztuk. A laktanyában oroszok tanyáztak. Két magyar tiszt a kapu mögött álló őrbódéban melegedett a kályha felett, kizárólag azért voltak ott, hogy a betévedt katonákat hivatalosan leszereljék. Kaptunk egy új katonakönyvet, benne a pecséttel. Attól a perctől kezdve civilek voltunk, tartalékos tizedesek.     

 

---

[1] A kankó, vagyis a gonorrhoea kórokozója

[2] A Fordulat éve után Rákosi kirúgta a horthysta tiszteke, mint megbízhatatlanok, és helyettük fiatal paraszt és munkás fiatalokból csináltak tisztet 2-3 hónap alatt. Aztán később ezeket vagy tovább képezték - ha volt esze - vagy leszerelték, amint a normális tisztképzésből kezdtek kijönni a felkészültebb tisztek.

[3] Kerekeken guruló, tábori tűzhely, beépített kondérral.