Antalffy Tibor honlapja

Vissza a múltba (27) Katonaélet anno 1953-56 / 2. rész

Publikálva 2010.júl.15. | VISSZA A MÚLTBA |

Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”. Én persze voltam olyan marha, elhittem, hogy komolyan gondolja.

Azt sem kell elfelejteni, hogy a horthysta tisztek leváltása volt a honvédség elsőszámú feladata. Létrehoztak tehát gyorstalpaló tisztiiskolákat, ahol 6 hónap alatt hadnagyot csináltak egy megbízhatónak ítélt parasztfiúból. A háború előtti tisztikar az uralkodó osztályból került ki. Ezek a sorkatonákat alapvetően ágyútölteléknek tekintették. Az új tiszteket viszont a munkás-paraszt osztályból emelkedték ki, két-három évvel voltak idősebbek nálunk, az csak természetes, hogy közelállónak érezték magukat hozzánk. A parancs az parancs, a kiképzés az kiképzés, a szolgálati utasítás az szolgálati utasítás, de kifejezett embertelenség sehol nem volt leírva, maguktól pedig nem találtak ki, még akkor sem, ha suba alatt ezt elvárták volna tőlük. Mi pedig csakhamar észrevettük, hogy mi a dörgés. minden olyan nyavalyánkat kigyógyítattunk a Honvéd kórházban, amire a civil életben csak legyintettünk volna. Például egy Patacsi nevű, Pécs-környéki sváb gyerek a kezdődő aranyerével műtette magát. Ha nem lett volna katona, erre a műtétre 30 év múlva, két év vérzés után került volna sor. Az mindenesetre világos, hogy bárhol szívesebben voltunk, mint a laktanyában. Az egészséggel kapcsolatos lógásnak külön plusz járadék volt a gyógyulás után járó 5-10 nap „betegszabadság”, amit természetesen a kiskatona a szülői házban töltött el.

Arra talán nem kell kitérni, hogy ahol ennyi férfi van együtt, ott mindenfajta otrombaságra is sor kerül. Vacsora után volt az úgynevezett parancsosztás. Ekkor a termek közötti folyóson felsorakozott a század, vagyis a három szakasz a folyosó fala mellett, 30-30-30 létszámmal, három sorban. Felsorakozás után megjelent a századparancsnok, amire viiii-gyázzt vezényeltek, jelentettek („Főhadnagy elvtárs, Juhász szakaszvezető jelentem, hogy a század parancshirdetésre felsorakozott.”), majd a főhadnagy elrendelte a „pihenjt”, amire ellazítottuk magunkat. Ekkor olvasták fel az esetleges előléptetéseket, fegyelmezéseket, másnapra szóló parancsokat, ekkor lehetett bejelenteni az egészségügyi problémát, ekkor osztották ki a leveleket, stb. A műsor 10-20 percig tartott, attól függően, hogy mennyi volt a teendő. Mivel a folyosó nem volt se túl hosszú, se túl széles, a 90 ember eléggé közel állt egymáshoz. Egy esetben valakinek a második sorban eszébe jutott, hogy a faszát belerakja az előtte, hátratett kézzel álló katona kezébe, aki nem látta, csak érezte, hogy egy szokatlan tárgy van a kezébe, amitől nem tud megszabadulni, mert nem esik le. Amikor rádöbbent, hogy mit szorongat, hirtelen elüvöltötte magát, amivel jelentősen megzavarta a főhadnagy szavait, aki menten rákiabált, hogy jelentést kér, miért üvölt? „Főhadnagy elvtárs jelentem, Szűcs honvéd a faszát belerakta a markomba. 90 torokból kitört a hangos röhögés, amit a főhadnagy se bírt ki pléhpofával. „Szűcs honvéd, hozzám!” Szűcs kiment, de még mindig röhögött. A főhadnagy ráripakodott „Ne röhögjön katonám, mert bevágom a fogdába. Mondja Szűcs honvéd, maga buzi?” - „Főhadnagy elvtárs jelentem, nem vagyok buzi.” - „Akkor meg minek rakta a …. na álljon vissza a sorban, mert nem állok jót magamért.” Persze ő is röhögött.

A szocialista fejetlenség a hadsereget se kerülte el. A bevonulás színhelyéről két hét múlva átvittek az új laktanyába, de az nem volt teljesen kész. Egészen pontosan a fürdési lehetőség nem működött. Az előírás szerint kéthetente kellett volna zuhanyozni meleg víz alatt. Az előírás pedig előírás. Két hét után az egész Széchenyi fürdőt kibérelte az alakulat és késő délután néhány busszal kivittek minket. A Széchenyi fürdő a Városligetben található, minket pedig Budakeszin szállásoltak el 2 évre, vagyis átbuszoztuk az egész Fővárost, ami minimum egy óra jelentett az 1953-as forgalom mellett is. Viszont rettenetesen élveztük. Micsoda élmény volt több héttel a bevonulás után újra látni Budapest „fényeit”. Meztelenül viszont nincs honvéd és főhadnagy, meztelenül minden férfi egy „fürdőző vendég”. Néhányan beültek a borbélyhoz egy borotválásra, volt, aki pedig masszíroztatta magát, természetesen külön díj fejében. Ekkor néhány tisztnél felment a pumpa. Azt a szar kiskatonát ott masszírozta a masszőr 3,40-ért, miközben a hadnagy elvtárs most látta a Széchenyi fürdőt életében először. Bosszantó, nagyon bosszantó. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a pesti kiskatonához egy olyan bombázó jött be látogatni, akire a főhadnagy elvtársnak kicsordult a nyála.

Ha már a bosszantásnál vagyunk. A kiegészítő parancsnokság (kieg. pk.), ahol a bevonulandókat osztályozták, ki melyik alakulathoz kerüljön, azt a parancsot kapta, hogy a RÁF-hoz vagyis a „Rádiós Felderítőkhöz” (magyarul lehallgatók) a lehető legjobb szellemi anyagot küldjék. Mit tehettek a kiegen? Megnézték, hogy ki melyik iskolában végzett. Első szempont volt az érettségi, ami 1953-ban jóval ritkább dolog volt, mint napjainkban. A második szempont a város, ahol érettségizett a behívott. Ugyanis azt tudták, hogy középiskola és középiskola között hatalmas különbség lehet. Így adódott, hogy majd mindenki budapesti volt, és nem kifejezetten hülye. Fejetetejére állított világ volt az biztos, ennek ellenére az idő cammogott. Két évre hívtak minket be, de még a hetek is alig akartak múlni.  

1953 decembere volt, tehát még alig voltam két hónapja katona, amikor az alakulathoz parancs érkezett, hogy egy tízfős csapattal részt kell vennünk az országos honvéd sífutó bajnokságon, amire a Mátrában kerül majd sor. A tíz fő kiválasztásához kellett rendezni egy házi versenyt, amiben nagy lelkesedéssel neveztünk be vagy százan. Szóval mindenki, akinek már volt a lábán sítalp.

Egy vasárnap délelőtt kiosztották a fehér síléceket, amiket valahogy rábuheráltunk a csizmáinkra és a színes szalagokkal kijelölt 5 km-es útszakaszon a János-hegy és Norma-fa körüli részen percenkénti indítással megindult a verseny. Mint már korábban írtam, nekem nem csak volt már a lábamon síléc, de elég sokat futottam a hegyi ösvényeken. Abban az időben még nem volt sílift, és a gyors lesiklást rendszerint félórás visszakapaszkodás követte, ami minden volt, csak élvezet nem. Ezért aztán jobban szerettem az erdőben sítalppal futkosni, lecsúszni Makkos Máriára meg ilyesmi. Különben is elég sokat mentem síelni társaság nélkül, és a magányos síelésnek ez volt a legjobb formája. Élvezni a porhavat és a ragyogó kék égen alacsonyan álló Napból áradó fénysugarak ezernyi csillogását a hóbuckák tetején.

Mindez azonban nem lett volna elég a háziverseny megnyeréséhez, de a versenypálya kijelölésének helyszínét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Az egyik, viszonylag egyenes szakasz elején pontosan tudtam, hogy az ösvény egy hajtűkanyart fog venni jobbra, és közel párhuzamosan visszafelé fog fordulni. Hátranéztem, nem jött mögöttem senki. Ekkor egy merész elhatározással letértem az útvonalról és jobbra átvágtam a bokrok között. Ötven vagy hatvan méterrel később a visszafordult ösvénybe ütköztem, levágva így egy jó 500 métert. Ekkora előnyt senki se tudott behozni, mert közben hajtottam ám, min az őrült. A házibajnokságot természetesen megnyertem és nyitva állt az út előttem a mátrai hadseregbajnokság felé. Ahol azt hiszem a 267. lettem a 270 indulóból. De hát számomra tényleg nem a győzelem volt a fontos, hanem a részvétel. Ugyanis tízen az alakulatból elmentünk Gyöngyösre, ahol egy iskolában voltunk elszállásolva (tornaterem, szalma, stb.) és minden nap kivittek minket a Mátrába „felkészülni” a bajnokságra. Január elején délután 4-kor már sötét van, nem lehet síelni, ami lehetőséget adott arra, hogy járjuk a várost, forogjunk a lányok után, ami nem nagy ügy, de nekünk akkor mindennél többet jelentett. Jó egy hétig szabadnak éreztük magunkat, mint a madár.

A tízfős sícsapat parancsnoka egy Matyasovszky nevű, elsőéves honvéd volt, szép, nagydarab srác, valami birkózóféle. Matyasovszky síelni egyáltalán nem tudott, de ismerte a sporttisztet, aki az apjának volt valami kollégája. A Matyasovszkyk ugyanis, több nemzedéken át cirkuszi akrobaták voltak, vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy Matyasovszky bőven rendelkezett önbizalommal, ami ez alkalommal is roppant profitálónak bizonyult.

A több tucat sí csapat egy hatalmas ebédlőben evett minden nap, ahol nyolc-tíz helybéli fiatal nő futkosott az ételes tálakkal le és fel. Mozgásukat több száz szem követte, de nyilvánvaló volt, hogy ekkora aránytalanság esetén a nőfogás esély minimálist, vagy annál is kevesebb, elvégre még férjezettek is lehettek. Matyasovszkyt ez nem érdekelte, kiszúrta magának az egyiket, amire mi csak legyintve röhögtünk. Csakhogy a mosoly hamar a szánkra fagyott, amikor kiderült, hogy mindjárt a második estétől kezdve Matyasovszky a nőnél aludt. A francban, hogy lehet valaki ilyen szerencsés. Kiderült, a nőt néhány napja hagyta ott a férje, és képtelen volt férfi nemi szerv nélkül elaludni, legalább is Matyasovszky szerint. Pálmai Imrus, közvetlen katonatársam, nem győzött csodálkozni. Az viszont már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a versenyen Matyasovszky utolsónak futott be, frász karikát, utolsónak vánszorgott be, félórával később, mint az utolsó előtti.  

Havonta egyszer az én szakaszom is őrséget adott. Hadd tanuljuk meg ezt is. Az őrség adás azt jelentette, hogy délután kettőkor az én szakaszom, tehát 3×10 fő, átvette az őrséget. Első lépésként 10 fő, azaz egy teljes raj kiment a kerítésekhez, egymástól kábé 200 méterre, és leváltotta az ott álló őröket. A beosztás szerint 10 fő kint állt őrséget 2 órán keresztül, egy másik 10 fő az őrházban „készenlétben” állt, a harmadik tíz fő pedig pihent, vagyis aludt, ha tudott. A rajok sorban váltották egymást. Ki lehet számolni, hogy mindenki négyszer volt őrségben 2-2 órán keresztül a Budakeszi környéki erdőben, a honvédségi területet körülhatároló drótkerítésen belül.

A szabályzat szerint őrhelyét senki el nem hagyhatta, ha mozgást látott rá kellett kiáltani „állj, ki vagy?” és ha az illető három kiáltásra nem állt meg és nem azonosította magát, akkor le kellett lőni. Ha az illető azt mondta, hogy „rajparancsnok” és megismertük a hangját, akkor azt válaszoltuk vissza, hogy „rajparancsnok tovább”. Erre oda jött a rajparancsnok 10 katonával (libasorban) és sorba le lettek váltva az őrök. Ha valami rendkívüli dolog történt, akkor a levegőbe kellett lőni, amire a rajparancsnok 3 katonával kijött, megnézni mi történt. Ha valakit lelőttünk volna, az eljárás ugyanez volt.

Na az egyik őrségben éjjel 3 óra körül rám jött a szarás, de olyan erőteljesen, hogy ez csak fosás lehet, állapítottam meg magamban, és abban is biztos voltam, hogy a hátralévő egy órát a váltásig nem bírom ki beszarás nélkül. Választanom kellett, beszarok vagy a levegőbe lövök. Lőttem. Mivel akkoriban nagyon harcoltunk az imperialisták ellen, egy-két percen belül hallottam, hogy csörtet néhány ember felém. Mielőtt rájuk kiáltottam volna megszólalt a szakaszparancsnokom „mi történt Antalffy honvéd?” Amire azt válaszoltam „jelentem az imént lőttem”. A szakaszparancsnok mögött álló három vidéki srácnak,  az „imént” kifejezés túlon-túl irodalminak tűnt és elkezdtek hahotázni, maga a szakaszparancsnok is röhögött, de aztán erőt vett magán és megkérdezte miért lőttem. Majd a válaszom után engedélyezte, hogy letoljam a gatyámat, és hangos frotyogás kíséretében kiszarjam magam. Utána mindjárt le is váltottak, mert mi van, ha megint rám jön, mondjuk 20 perc múlva? Az imperialisták kihasználhatják a figyelmem lazulását, és bejutnak a laktanyába.

Másnap este parancshirdetéskor dicséretben részesültem és kaptam két nap soron kívüli eltávozást. Ne is mondjam, az eset az egész laktanyában elterjedt. Két nappal később más is lőtt őrt állás közben. Meg is dicsérték, de eltávozást nem kapott. Aztán majd egy hónapig semmi. Egy hónap múlva megint mi adtuk az őrséget. Orsós Miki úgy gondolta, hogy ő is megpróbálja, legfeljebb nem kap eltávozást, csak dicséretet. Pechje volt. A szakaszparancsnok úgy feldühödött, hogy 2 nap fogdát kapott érte. Ugyanis mivel Miki nem tudott frotyogást produkálni, a szakaszparancsnok megnézte a szart, ami keménynek mutatkozott. Kemény szarért pedig fogda jár, nem eltávozás. Soha többé senkire nem jött rá őrség közben a szarás.

A behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség, amibe néhány hónap alatt bele kell halni. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik. Hát én is belenyugodtam abba, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból. Csakhogy időközben a nemzetközi helyzet fokozódott és nem voltunk elegen. Meg aztán rossz hatásfoknak tűnt, ha egy év kiképzés után csak egy év hasznot hajtunk. Akkoriban a Honvédelmi Minisztériumban a gordiuszi csomót úgy oldották meg, hogy közel 12 hónap szolgálat után, amikor már csak egy másik 12 hónap volt hátra, a szolgálati időt (egyoldalúan, he-he-he) felemelték három évre. Magyarul menetközben tudtuk meg, hogy 24 hónap helyett 36 hónapig fogunk bent rohadni. Na nálam ez tette be az ajtót. Miután konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy további hónapokat nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan. A leszerelésnek egyetlen módja volt, ha az ember annyira beteg, hogy már a halála közeleg. Ne feledjétek, ezek voltak az úgy nevezett Rákosi évek.

Meg kell mondani, hogy a honvédség nem cicizett a civilekkel sem. A velem egy alakulatban szolgáló Németh Lehel két dologról volt híres. Egyik, hogy ha kellet, ha nem, állandóan énekelt. A mási, hogy őrségben rákiáltott egy közeledő alakra, hogy állj vagy lövök. A hapsi nem állt meg, Németh Lehel pedig lőtt. Na erre mit csinált a hapsi? A helyszínen elhalálozott. A vizsgálat kiderítette, hogy az áldozat süketnéma volt, nem hallott egy kukkot se. Németh Lehelt előléptették tizedessé és kapott két hét szabadságot, persze nem a gyilkosságért, hanem azért mert a hazát szolgálta.

Középiskolában volt egy osztálytársam, aki egyik napról a másikra el kezdett dadogni, de olyan mértékben ám, hogy alig lehetett megérteni egyetlen mondatát. Állítólag extrém idegösszeroppanása volt. Aztán később meggyógyult és azóta is tökéletesen ejti a szavakat, de az eset hosszasan foglalkoztatott, és a végén úgy döntöttem, hogy a feszített morze vételtől  megroggyan az idegállapotom és én is dadogni fogok. Az elhatározást tett követte. Szakasztársaim megrökönyödve vették észre, hogy dadogok. A tényt jelentették és este már a gyengélkedő rohamkocsija vitt be a Honvéd kórházba. Nem lenne jó, ha most bárki arra gondolna, hogy akkoriban az egészségügyi ellátás lényegesen jobb volt, mint napjainkban csak mert, hogy engem riadó kocsival, stb. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ezredparancsnok berezelt. Nem szerette volna, ha az egész ezred elkezd dadogni csak azért, mert az a fránya morze mindennek nevezhető csak kikapcsolódásnak nem, és ráadásul volt már olyan, aki fél éve nem volt otthon.

A Honvéd Kórház idegosztályán este már csak ügyelet volt, egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt és engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében a torkomra kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd beszartam a „gyógymódtól”, de kitartottam a dadogás mellett és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha a hangszálaimat elektromosan égeti. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benntartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, vagyis gyógyszeresen nyugtatott. Egy hét után két szakasz társam meglátogatott és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, szóval ne nagyon gyógyuljak meg, ha tehetem. Mivel a szedálás nem használt és különben tökéletesen egészséges voltam, ellentétben azokkal, akiket megműtöttek, ami után vagy bénák lettek, vagy hülyék, elkezdtek hasznosítani, mint kiszolgáló személyzetet. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is húgyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kisműtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát nő is kellett volna. Eljött az ideje, hogy körülnézzek és kiszemeljem „áldozatomat”.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy az áldozat is kiszemelt engem. Meg kell jegyezni, hogy a Honvéd kórházban természetéből fakadóan minden egyes beteg katona, azaz férfi. Volt belőle jó néhány száz. Ha leszámítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul bányarém szinten mozognak, mert az felett akár csak egy hajszállal röhögve talál magának férjet a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek közül. Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten csinos és szép és ráadásul özvegy is, vagyis nem férjezett. A szerencsém az volt, hogy megözvegyülése egészen friss volt, még senkinek se volt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de visszaemlékezéseim szerint valami nagyon nem volt nála rendben, csak sosem derült ki hogy mi.

Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt és a kezelőben nem volt senki, csak egy vizsgáló ágy, Ira nővér és én. Amilyen hülye egy húsz éves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a két éves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt és sújtólég­robbanás áldozata. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről. Na majd valahogy megoldjuk gondoltam én, mert nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak a harmadik lepedőt gyűrtük össze magunk alatt, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. A világért se akartam, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, mert veszélybe sodorhatta volna a kapcsolatunkat. Ez a meggondolatlanság lett a szerencsém.

Miután egy logopédus két hétig próbált megtanítani a dadogás mentes beszédre, ami érdekes módon egyáltalán nem sikerült neki, kezelő orvosomnak más ötlete támadt. Lefektetett egy kezelő ágyra és folyamatosan beszéltetett, vagyis feltett enyhén agresszív kérdéseket. Közben intravénásan evipant[1] nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy Ira résen volt. Ugyanis ő töltötte meg a fecskendőt harmadára felhígított anyaggal és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi fog történni. Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, de mindössze megjátszásból. Elalvásom előtt eléggé ernyedten, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, tökéletes csődnek mutatkozott. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy rohadt ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapja. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy esténként szabad napjain is bejött, mert a kezelő „meglátogatása” nélkül már egyikünk se akart élni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, közben pedig igen kellemesen telnek napjaim. Nyár volt, napoztunk a hátsó kertben. Volt házi mozi (Királylány a feleségem) és néha esztrád műsort[2] is kaptunk. Olvasgattam, humoros verseket írogattam, nézelődtem más osztályokon, más épületekben, jókat ettem és esténként házaséletet éltem.

 

---

[1] Erős altató, nyugtató gyógyszer pirulában és injekcióban.

[2] Az isten adta nép szórakoztatására kiagyalt vegyes műsor.