Miért nehéz ma nagyszülőnek lenni
Publikálva 2010.júl.13. | Született nők |
Mottó: A nagyszülőknek folyamatosan fenn kell tartani egy egyensúlyt saját szükségletük és az általuk létrehozott családok szükségleteik között. Ez sose volt könnyű.
Előszó féleség: Miután elolvastad a cikket (ha végígolvasod),bizonyára fel fog merülni benned a kérdés, minek került ide, erre a honlapra? csak azért, mert én magam is nagyszülő vagyok, és netán sajnáltatni akarom magam? Nem, nem ez motivált. “Irodalmi” nyelven be akartam mutatni, hogy a mai (modern?) társadalmat nem csak a gazdasági válság, háborús veszély, energia hiány és társadalmi összeomlás veszélye fenyegeti, hanem ezer más sebből is vérzik. A mai ember “jó dolgában” még azt is tönkretette, ami a legközelebb állt hozzá, és amit aztán tényleg nem kellett volna elpusztítani, a Családot. — Az eredeti elbeszélést Barbara Graham pszicho-terapeuta írta egyes-szám első-személyben, bár nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk. Az elbeszélés eredetileg a “Psychotherapy Networker” című folyóiratban jelent meg 2010 júniusában.
A fiam küldött egy videó szalagot, amit ma reggel kaptam meg. Ő látható rajta, amint sétál a Szajna parton, a távolban pedig a napsugár látszik átbukkanni az antik háztetők felett. Ekkor vágás következik, ami után az Eiffel torony jelenik meg, ami alatt kétéves lányunokám, széles mosollyal a szája szélén, elfut az apja elől, miközben meg-megáll, és egy pillanatra visszanéz a fiamra, meggyőződve arról, hogy az apja még mindig ott áll-e. Átélve a pillanat izgalmát láthatom Clay-t és Isabelle-t, amit a modern technika tesz lehetővé úgy, hogy a washingtoni otthonomban felállított számítógépem monitorján abban a pillanatban megjelennek a szereplők, amint a fiam ráklikkel a „küldés” ablakra. A videó felvétel számomra sokkal több vágyódást vált ki, mint örömet. Oly közelinek látszanak, bár a valóságban igen messze vannak tőlem. Ez a felvétel ahelyett, hogy áthidalná a köztünk lévő távolságot és időzónákat, a kapcsolatteremtés hirtelenségével, az ellenkező hatást váltja ki, hiszen alaposan kihangsúlyozza a minket elválasztó távolság nagyságát. Olyan, mintha itt lennének, de még sincsenek itt.
Ugyanez az érzés vesz rajtam erőt, amikor „meglátogatom” őket a szkájp segítségével. Hiába látom én Isabelle-t „in real time” egy croissant majszolni, fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól. Az elektronikus kapcsolat megszakítása után kielégítetlen maradok, olyan, mintha vacsorára lettem volna meghívva egy előkelő étterembe, majd az étel felszolgálása előtt, hirtelen távoznom kellene. Vágyam, hogy együtt legyek Clay-jel, Tamar-menyemmel és Isabelle-unokámmal, hogy megérintsem őket, hogy együtt nevessek velük valódi „real time-ban”, csak egyre erősödik. Nagyon szeretnék csatlakozni hozzájuk, a közös vacsorákhoz, vagy csak egy kellemes barangoláshoz a folyó mentén, de nekem csak az előre betervezett látogatások jutnak, melyek valamilyen ünneppel kapcsolatosak. Ilyenkor mindannyian nagyokat udvariaskodunk, mert tudjuk, hogy több hónapnak kell eltelnie, mielőtt újra látjuk egymást. Isabelle is méltatlankodott tegnap, amikor a számítógép monitorján keresztül a hajamba akart fűzni egy hajcsatot.
Gondoltam már rá, hogy talán csak én vagyok ilyen nagyon érzékeny a távolságra, mert a fiam felnevelése közben kiéleződtem rá. Ő és én egymásnak sokkal többször mondtuk, „de jó, hogy újra látlak” és „aztán majd látjuk egymást”, mint mások. Ugyanis nem sokkal Clay második születésnapja után az apja és én elváltunk egymástól. 1971-ben, Clay születésekor, nem gondoltunk házassági szerződésre, a legkevésbé se hallgattunk szüleinkre, megvoltak a saját elképzeléseink, vagyis egyáltalán nem voltak elképzeléseink. Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat. Szerintünk ez volt a legjobb dolog a világon. A férjem és én minden nap újból és újból szerelmesek lettünk egymásba, míg nem egy szép napon elfogyott a szerelem. Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja, ha a válás utáni felügyeletét mind a két szülő egyformán gyakorolhatja. Clay tehát ingázott a mama és a papa lakása között, néhány napot itt, majd néhány napot ott. A hordozható gyermekek új generációja, szülői levezényléssel újradefiniálta az otthon fogalmát. Így aztán annak ellenére, hogy a bírói ítélet szerint Clay-nek én voltam a kizárólagos gondnoka, és bár agyon aggódtam magam, hogy két különböző háztartás közötti ingadozás a fiamban az állandó kempingelés érzetét váltja ki, hagytam érvényesülni a közfelfogást, ami - így utólag visszatekintve - számomra kényelmes is volt. Mire négy éves lett, Clay ideje egy harmadát az apjával töltötte. Tíz éves korában megegyeztem a volt férjemmel, ezután fele-fele időben látjuk el fiúnkat. Először „egy hét itt, egy hét” ott alapon ment a megosztás, amit felváltott a két hét. Mire a középiskolába ment, egy hónapig az apja házában lakott, egy hónapig nálam.
Világosan emlékszem azokra a szörnyű vasárnap délutánokra, amikor minden igyekezetemmel vidámnak akartam látszani, úgy tenni, mintha a gyermekem összecsomagolása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Összerakta a könyveit, a játékait, ruháit és Batman-t a tengeri malacot (aki életkorával szerintem megjavította a rágcsálók világcsúcsát), és a hordozható TV készülékét. Amint közelegett az 5 óra, beszélgetésünk zavart szünetekkel tarkítva akadozóvá vált, és csak félmondatokat suttogtunk, szinte csak magunkban, miközben mind a ketten az óra ketyegése közben a búcsú utánra gondoltunk, amikor majd a napok rendje teljesen át fog alakulni. Aztán hirtelen megjelent Clay apja, akinek az évek múltával egyre több cuccot kellett elhelyeznie öreg tragacsának hátsó ülésén. Kikísértem őket az utcára, majd a járdán egy gyors ölelkezés, aztán a fiam megfordult és beült a kocsiba. Az ablakon keresztül csókokat dobtunk egymásnak, majd megpacskoltuk arcunkat, jelezve a csók célba ért. (Ez a szokás oly mélyen belénk ült, hogy még napjainkban is megtesszük a szkájpolás végén.) Én persze addig maradtam a járdán, bámulva a távolodó kocsi után, amíg az be nem fordult a sarkon, majd felfutottam a házba, rávetettem magam Clay ágyára és sírva fúrtam bele arcom az ágyneműbe, megpróbálva magamba szívni a hátrahagyott édeskés fiúillatot. Egy kívülálló megfigyelő szemében a gyermek átadása-átvétele civilizáltnak tűnhetett, de én emberrablásnak éreztem. Nem számított, hogy fiam apja, mostoha anyja, majd később féltestvére mindössze 10 háztömbbel laktak feljebb az én San Franciscoi lakásomtól. Akkor nekem úgy tűnt, hogy közöttünk a fél világ húzódik.
Aztán az 1980-as évek vége felé az uralkodó bölcsesség elmozdult. Pszichológusok kezdtek figyelmeztetni, hogy a szüleik között ide-oda ingázó gyermekek házalóknak fogják magukat érezni, de részünkre elkésett a figyelmeztetés. „Valójában sehová se tartoztam.”, állítja Clay felnőtt fejjel. „Állandóan vendégnek éreztem magam.”
De volt más, kevésbé nyilvánvaló elhagyatottság is, hiszen fiatal, egyedül élő anyuka voltam, aki könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak, nemigen tartozva valakihez is, mígnem megállapodtam Hugh-nál. Hugh egy kedves, mókás egyéniség volt, aki a második találkozásunk után odaadó nevelőapuka lett, de a munkája átparancsolt minket New Yorkba éppen akkor, a mikor Clay befejezte az általános iskolát. Így lettem most én az, aki megnehezítettem a dolgot. Igaz, voltak boldog napok, a nyári vakációk alatti együttlétek, de ez nem változtatott a tényen, hogy fiam és én a kontinens két ellentétes szélén éltünk, majd később két külön kontinensen, közel 20 éven át. Mondhatnám mindketten szenvedtünk az elvált szülők egyetlen gyermekének kijáró különleges kötődéstől, ami végül is, valamifajta közös, a körülményekből adódó fájdalmas elválasztódást is jelentett, egy olyan rejtett, el nem múló fájdalmat, amivel meg kellett tanulni együtt élni. Aztán….
Három évvel ezelőtt washingtoni nappali szobámban ülve néztem a kora délelőtti napsugarak áthatolását a fátyolszerű függönyszövevényen, és a sugarak mókás táncát a szőnyegen, amikor megszólalt a telefon. A vonal másik oldalán Clay meglepett azzal a hírrel, hogy a leendő csecsemőjük születésekor közel szeretnének lenni a családhoz. Nagyon szeretjük Párizs - állította - de itt valójában senkink sincs. — Aztán csend a telefonban. Gondoltam nem tudja, hogyan fogalmazza meg tapintatosan, hogy visszamennek San Franciscóba, közel apjához, nevelő anyjához, anyósához és apósához. Aztán meg Clay-nek, mint bevezetett szabadúszó fotósnak, kiépített karrierje volt a városban. Ez lett volna a nyilvánvalóan logikus lépés. Vártam tehát, hogy befejezze az elkezdett mondatot, hogy aztán közöljem vele, mennyire örülök neki és egyáltalán nem bánom. Aztán meg mindig is az volt a nem is nagyon titkolt vágyam, hogy egy szép napon, valamennyien, én és a férjem, fiam és családja, összejöjjünk Kaliforniában, ahol a szétszabdalt család egyesülhet. De akkor Clay olyat mondott, amitől majdnem elájultam. - „Közel akarunk lenni hozzád, átköltözünk Washingtonba.” —– A fiam, a menyem, akit 16 éves kora óta ismerek és szeretek, és most még egy kisbaba is, idejönnek a szomszédságba, a közvetlen közelembe! Helló, helló, hallasz engem?
Egy hónappal később meg is érkeztek, beköltöztek hozzánk, amíg találtak maguknak alkalmas lakást, mindössze egy kilométerre tőlünk. Hugh és én olyan boldogok voltunk, hogy feladtuk a lakbér maximált New yorki lakásunkat, amit korábban tíz körömmel fogtunk, és az összes bútort áthozattuk a fiam új házába házavató ajándéknak.
Jött a nyár, fiam és menyem találtak maguknak munkát, barátságokat kötöttek. Amikor Claynek volt egy kis szabadideje, együtt kimentünk a piacra, és egymás után csaptuk a kerti ünnepségeket. Voltak előre ki nem tervezett sétáink, ami közben beültünk valahova egy-egy kávéra. Ez volt a fiam felnőtt korában az első alkalom arra, hogy a közöttünk feszülő nyomás fellazuljon. A fiam és én úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett hónapokkal előre repülőjegyeket foglalni. Most volt először, hogy nem kellett számolni az együtt eltöltött másodperceket. Egy szép napon, amikor beugrott hozzám valamiért, rám nézet és viccnek szánva kijelentette: „Most, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, most is össze kell ölelkeznünk, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk?” — Én pedig azon gondolkodom, okos volt-e, hogy Claynek ezt a mondatát leírtam?
Már jól bennjártunk a nyárban, közeledett augusztus eleje, amikorra a kicsit vártuk. Én kötöttem egy bölcsőméretű takarót, megpróbáltam, de nem sikerült kötnöm egy apró mellényt, aztán elkezdtem kötni egy másik takarót, belenyugodva, hogy csak négyszög alakzatokat tudok kötni, a test vonalait követőt nem. Amiket kötöttem, azok is teli voltak leesett szemekkel, de ez nem érdekelt, mert hosszú évek óta most éreztem magam először fontosnak, hiszen hamarosan nagymama leszek. Ebben csak egy, enyhén elképzelhetetlen dolog zavart, valahogy nem éreztem magam hasonlónak Nanához, az én nagymamámhoz, akinek főztje fogalom volt az egész családban. Nanát soha, senki nem kérdezte meg mit szeretne kapni az élettől, és természetesen ő se tette fel a kérdést önmagának. Nana mindenkire ügyelt. Ügyelt a férjére, vagyis az én nagypapámra, a két gyerekükre, majd később az öreg szüleire is, akik egészen halálukig vele laktak. Nanát bármikor meglehetett kérni, hogy felügyeljen az unokáira is, akik a közelben laktak. Mint gyerek csodáltam őt. Éles nyelve volt és különös humorérzéke, ami egy sajátos túlélési taktika lehetett. Bármi történt körülötte, sose hagyta el a józan esze. Nanát mindenki csodálta megtörhetetlen lelkéért, amit örökségként hagyott rám. Ennek ellenére semmi hasonlat nem volt közöttünk. Az unokavárás közepette bele tudok-e bújni egy Nana féle köpenybe? Amikor én voltam várandós Clay-jel, észre se vettem a változást, az egész anyává válást természetesnek vettem. Most, hogy készültem nagymama lenni, a helyzet egészen más volt, érdekes módon szinte elképzelhetetlen. Nem kertelek tovább, elárulom, a nagymamaságot izgalmasabbnak találtam, mint annak idején az anyaságot. Gyakran álltam meg a tükör előtt és vizsgáltam magam: így kell kinézni egy nagymamának? Hogy lehet valaki nagymama az én hátam mögött megbújó történtekkel? De valójában nem ez zavart a legjobban. Két generáció alatt a családon belüli szerepek megváltoztak, összekuszálódtak. Az olyan szavak mögött, mint mama, és nagymama, egészen más fogalmak bújtak meg, mint régebben. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik minden, szemmel jól látható bizonyíték ellenére, nem akar megöregedni, mert úgy nőttünk fel, hogy mi nem öregedhetünk meg. Mások vagyunk, mint az előző nemzedékek, mi fiatalok vagyunk egészen más célokkal és elképzelésekkel, mi nem leszünk öregek. Következésképpen, nem veszünk tudomást a megöregedésről. Hogy lehet ilyen érzéssel valaki nagymama, miközben minden vágyam az volt, hogy legyen egy unokám? Nem is tudom, mit gondoljak. Nem lennék magammal, és a leendő szerepemmel tisztában?
Nemrég olvastam, hogy a mai nagymamáknak egészen más dolgokkal kell szembenézni, mint két generációval korábban. A mai családok is eltérnek a hagyományos családmodelltől. Vannak gyermekét egyedül nevelő anyukák, nagyszülőkkel a háta mögött; összeköltözött fél-családok; adoptált unokák; azonos nemű házaspárok nagyszülőkké válnak. Ehhez képest az én fiam, négy vérszerinti nagyszülővel és két mostoha nagyszülővel olyan gyakori, mint az egydolláros.
De az új szereppel kapcsolatos gondjaim egy pillanat alatt elszálltak, ahogy megpillantottam Isabelle-t a szülőszobában. Megszületése után egy óra se telt el, amikor már karjaimban akartam tartani és tartottam is az első nap, az első héten annyit, amennyit a szülei megengedtek. Teli voltam szeretetéhséggel és álmodozással, mint az első csókján áteső tinédzser. Tamar és az én véleményem megegyezett abban, hogy ez a picurka kislány több ringatásban részesült, mint bármelyik más, a Bali szigeti csecsemők kivételével, ahol a hírek szerint a csecsemők hozzá vannak nőve édesanyjuk emlőihez.
A másik két nagyszülő jött és ment, látogatásuk alatt visszavonultam abban a tudatban, hogy az unokámhoz mindenképpen én fogok közelebb állni. Én fogom jobban ismerni, és fogom észrevenni a fejlődésének apró jeleit, miközben csecsemőből totyis, totyisból kisdiák, majd tinédzser lesz. Én fogok neki mesélni, én fogok elmenni vele fagylaltozni, készülődni az első bálra. És bár az én életem, messze nem hasonlítható Nana életéhez, biztos voltam abban, hogy pont olyan intim kapcsolat fog kialakulni Isebelle és közöttem, mint annak idején Nanával, saját nagymamámmal. Úgy éreztem, hogy megnyertem a lottó ötöst, és bizonyos értelemben ez így is volt. Nem lesz több elviselhetetlen „hamarosan megint látjuk egymást”, legalább is nem a közeljövőben. És akkor….
Unokám alig múlt egy hónapos, amikor Clay elhívott egy sétára. Szeptember volt, de még mindig meleg. A környéken mászkáltunk az útszéli fák árnyékában, amikor a fiam megszólalt: Nagyon szeretünk - mondta némi idegességgel a hangjában, egy hosszabb csend után - tényleg nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, pontosan ezért jöttünk ide. Nagyon szeretjük, hogy itt vannak a nagyszülők, de nem érezzük itt jól magunkat. Ez a te otthonod, nem a miénk. Nem lett volna szabad elhagynunk Párizst. - ekkor egy hosszabb szünet következett, majd - elhatároztuk, hogy visszamegyünk.
Ebben a pillanatban letaglózva éreztem magam. Unokámmal kapcsolatban ugyanaz az anyai ösztön ragadott el, mint annak idején a fiamnál. Isabelle úgy volt az enyém, hogy mégsem volt az. Egy szó se hagyta el a torkomat. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy gyerek a szüleihez tartozik, tehát egy szavam se lehet. Különben is hogy jönnék én ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor annak idején eszembe se jutott, hogy Clayt ne vigyem saját szüleimtől 5000 kilométerre.
A bejelentést követve az események gyorsan követték egymást, legalább is nekem úgy tűnt. Clay és Tamar megszabadultak a házuktól és a bútoruktól, és a menyem és fiam a nyakába akasztott Isabellel felszálltak a Párizsba tartó gépre. Gyerekkorának nagy részében az apja és az én házam közötti utazgatás Clayt a gyors helyváltoztatásnak a szakértőjévé tette. Pakolása közben gondolatban visszamentem azokhoz a szörnyű vasárnap délutánokhoz, amikor készült visszamenni az apjához. Csak most nem volt tengerimalac, volt helyette egy csecsemő, az én unokám, és ahová mentek az messzebb volt, mint 10 háztömb.
Közvetlenül távozásuk után legjobban Isabelle hiányzott. Ő, az új jövevény, akit oly irgalmatlan gyorsan megszoktam az órákon át tartó ringatások alatt. Kialakult közöttünk egy szótlan kötődés, hiszen oly messze volt még az első megszólalása. Aztán rádöbbentem, tulajdonképpen Clay az, aki a legjobban hiányzik, hiszen a fiam számomra nem volt egy új kapcsolat. Az nem kerülhető meg, hogy mint az „új generáció” lecsúszott tagja az életem felét azzal töltöttem, hogy mindent átbeszéljek a fiammal, kezdve a válásommal, majd a hűtlen barátai kerültek sorra, a leendő házassága Tamarral, gyermekvállalási vágya, a búcsúk nehézsége, a gyereknevelés és munkájának az összeegyeztetése. Ellentétben a korábbi generációkra jellemző szülő-gyermek közötti titkolózással, közöttünk nem volt semmi titok. Semmi esetre se úgy, ahogy az én családomban szokás volt, ahol minden fontosabb dolog gondosan el volt zárva, egy soha ki nem nyitható hatalmas szekrénybe.
Néha eszembe jut, mi lenne akkor, ha Clay és én megtalálnánk a módját, hogy néhány hétnél vagy hónapnál tovább időzzünk egyazon hosszúsági és szélességi fokon. Ellepne az enyhe ráunás? Nem hívnánk fel egymást? Bosszantanánk egymást puszta jelenlétünkkel, ahogy azt az egymáshoz közel lakó szülők és felnőtt gyermekeik oly gyakran teszik? Aztán pedig, hogy a földrajzi közelség be tudja-e gyógyítani azt a sebet, ami a maga módján távol tart minket egymástól? Szeretném, ha egyszer még az életben megadhatnám ezekre a választ. Addig azonban az életünk továbbra is olyan lesz, mint az a videó felvétel, amit a fiam készít kislányáról, amint fut az Eiffel torony felé. Mindketten körbe- körbefutunk, meggyőződve arról, hogy a másik még mindig ott van-e.
2010.július.13th. at 9:43 de.
Mi itt a probléma? Tönkretett család? Hol? Párizsi lakás, Washingtoni lakás…(amit a nagymama halála után örököl Clay :))
Mindkét félnél számítógép és internet kapcsolat. Tudják egymásról, hogy jól vannak. A nagyi látta az unokáját, nem érzi magát öregnek. Nem értem, mi itt a baj. Magyarországon és a világ más részein is ennél sokkal súlyosabb problémák vannak. Gondolom.
Sokan szívesen cserélnének életet a nagyival.
Próbáltam jobb példát keresni a megromlott családi kapcsolatokról, de inkább feladom.
A nagyszülők láthatási jogának szabályozása.
Nem is tudtam, hogy van ilyen. A kommentek jó része
valószínüleg a Mónika show jeleneteit fogja idézni.
Miért kell a nagyszülő? Mert jó nyugdíja van.
Csak ne legyen beteg. Tibor bá jó egészséget kívánok és síeléshez használjon térdrögzítőt.
2010.július.13th. at 10:27 de.
1: Kedves Fimi! Tökéletesen igazad lenne, ha az élet csak pénzből és a javak megszerzéséből állna. De néha a leggazdagabbaknak van a legnyomorúságosabb élete.
Nem hiszem, hogy a Monika show fel fog merülni, mert a honlap olvasok nemigen nézik a Monikát - legalább is remélem.
Igen van szabályozás, de szart se ér. éppen tegnap vert agyon egy 11 éves kisfiut a saját apja, és akkor kiderült (ki nem tudta?) hogy a szociális rendeszer ki van építve, de nem működi. Mert az minden résztvevő részére extra munkát jelentene. Már pedig ők nem dolgozni akarnak, hanem pénz keresni. Erre pedig a legjobb mwegoldás a korrupció. Azé a gyerek aki fizet. Az láthatja a fiát, lányát, aki tejel. Illetve, ha az anyuka tejel, akkor az apukát távol tartják a volt családjától. OV itt is csinálhatna egy kis rendet.
A nagyszülők kihasználása egy külön téma. Ne csússzunk el. Az elbeszéléssel kapcsolatban természetesen van véleményem, de egyelőre nem írom meg, nem akarok másokat befolyásolni.
2010.július.13th. at 10:52 de.
Probléma semmi.Nem emlékezem rá, hogy a történetben olvastam volna, hogy a nagymamának szorulása van.Már pedig, nagytudású és igen olvasott, intelligens kolleganőm megállapítása szerint (jogosan), Probléma= nem sikerül az embernek sz@rni.
Úgy gondolod, ha az embernek anyagilag minden megadatott, akkor már érzelmileg is minden flott?
Második mondatodban fején találtad a szöget, -igen- , tönkretett család. A nagymama mérleget készít magában, és az eredmény , rossz Anya volt. Fiának egy zilált gyerekkort biztosított, csomagként kezelték, akit hol ide - hol oda pakolgattak. Ennek a megszüntetése érdekében egy árva lépést sem tett. Neki ez így marha kényelmes volt. Nem bőgni kellett volna fia párnáján, hanem határozottan kijelenteni,nem vagyok hajlandó tovább lemondani rólad. Neki itélték a gyereket!!!
Lakás, számítógép, ez mind külsőséges máz, belül meg egy nagy űr.
A nagymama nem hibát, bűnt követett el a fiával kapcsolatban. Megvonta gyermekétől a legalapvetőbb jogát, a biztos, stabil anyai szeretetet, gondoskodást. Fiából egy gyökértelen, igazi otthonnélküli embert nevelt.
Tudod kedves Fimi az a szomorú ebben, hogy ezek az emberek általában folytatják, továbbadják gyermekeiknek saját gyerekkoruk modelljét. Még az a szerencse, hogy az Anyákat sok minden alól felmenti a társadalom, főleg a gyerek, de a lelkiismeret elől nincs menekülés.
2010.július.13th. at 10:52 de.
Egyetértek Fimivel.
2010.július.13th. at 11:00 de.
Egyetértek Rebával!
2010.július.13th. at 11:02 de.
4-5: Egyikkel se értek egyet! Nektek nincs véleményetek? vagy nem tudjátok használni a billentyűzetet?
2010.július.13th. at 11:03 de.
A családi probléma: Szülők és gyerekek távol élnek egymástól és annyira lefoglalják őket problémáik, hogy eszükbe sem jut meglátogatni a másikat.
Ajánlott film: Mindenki megvan (Everybody’s Fine)
Fsz.: Robert De Niro
A fenti történet egyik lehetséges “megoldása” (folytatása):
Hugh és nagyi Párizsba költözik.
2010.július.13th. at 11:10 de.
A dolgok nem ilyen egyszerűek, Reba. A nagymama biztos volt abban fiatalon, hogy helyesen cselekszik. Azt tette, amiről gondolta, hogy a legjobb a fiának.Nem akarta, hogy Clay bármelyik szülőjétől is elszakadjon. Ha minden időt a fiával töltött volna megadta volna neki a biztonságot, az anyai szeretetet, de akkor most azt írnád, megvonta tőle az apai szeretetet. A gyermek akár bűntudatot is érezhetett volna, azt gondolhatta volna, ő cselekedett valamit rosszul, hogy csak ritkán találkozhat az apjával.
Mit lehetett volna másképp tenni? Én biztosan nem adhatok rá választ, mert az én történetem ennél még sokkal rosszabb. Nincs itt helye, hogy elmeséljem, nem vonom el a figyelmet Nagymamáról.
Annyit talán Nagymamának, hogy ez a történet már nem róla szól. El kell engedni a fiát, a kis unokát, és örülni azoknak a morzsáknak, amit az élet juttat. Én is ezt teszem.
2010.július.13th. at 11:15 de.
3: Ha jól értem a történetet, rossz anya volt, DE, mert a kor tudományának és elvárásának megfelelően akart jó anya lenni, ahelyett, hogy a szívére hallgatott volna és sz*rt volna az idióta társadalom idióta “tudományos” normáira.
A másik távolabbra mutató tanúsága a történetnek (legalábbis számomra), a magyarországon is gyakran hangoztatott “legyünk mobilak” hátulütője. Nem véletlen volt fontos nagyon sokáig, a szülőföld fogalma. Csak az utóbbi 50 évben degradálják le ennek jelentőségét.
2010.július.13th. at 11:33 de.
Miért váltak el?
2010.július.13th. at 11:45 de.
off (elnézést, Tibor)
Arma, adj egy e-mail címet légyszi, mondanom kell valamit. Köszi.
Tara
on
2010.július.13th. at 12:04 du.
7: Igen, sajnos az igaz, hogy a mindennapi rohanás, tennivaló elvonja egymásról a figyelmet.
8: A nagymama csak az akkori társadalmilag elfogadottak szerint viselkedett. Az anyának nem kellett volna megvonni a fiától az apját.Talán a gyerekre kellett volna bízni, mikor hol szeretne és mennyi ideig lenni. A gyereket rettenetesen megviseli lelkileg az állandó ingajárat.
Mindenesetre az igaz, nagyon nehéz okosan cselekedni.
Szülőnek lenni nagyon nagy felelősség, a nagyszülőnek valóban meg kell elégedni a morzsákkal, bár sokesetben igen komoly feladat hárul rájuk.
2010.július.13th. at 12:10 du.
10. Miért váltak el? Statisztika (100 házasságból 52 válással végződik.)
9. Rossz anya volt: “…könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak” (talán a válás oka is ez volt, féltékenység)
Furcsaságok: 4 éves korig 1/3 apánál, pedig anyának itélték a gyereket, majd heti váltás 10 éves korig, utána havonta csere.
(Középiskoláig)
A srácnak elege lett: irány Párizs.
Miért jött vissza? “Közel akarunk lenni hozzád”
Nem igaz! Miért nem az apjához mentek? Szerintem az igazi ok:
Isabelle amerikai állampolgár legyen. Amerikában kell születnie, utána vissza Párizs.
8. Igazad van. A nagyi (Clay anyja) leszállhatna már végre a srácról. (Srác = Clay = Már felnőtt férfi. Két gyerek apja.)
2010.július.13th. at 12:33 du.
Igen, ott kezdődött a baj. Két éves volt a gyerek, és a szülők elváltak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önzésből, hogy nekik jobb legyen - mármint első sorban az apának, az új kapcsolatban. Ilyen esetben aligha létezik megoldás, amely mindenki számára jó lenne. Valaki mindenképpen - előbb vagy utóbb - megissza a levét. Éppen ezért szerintem igen jól meg kellene gondolni, mielőtt gyermeket vállalunk. Az ne csak azért szülessen, mert kellemes dolog csinálni, vagy mert legbiztosabban így tudunk magunknak férjet fogni.
2010.július.13th. at 12:43 du.
Akkor most itt az idő, hogy megszólaljak. Mindenkinek elkerülte a figyelmét, hogy a nagyi beleszületett a (családot szétszaró) szexuális forradalom közepébe. Senkire se hallgattak, kurvára modernek akartak lenni, és felelőtlenül vállaltak gyereket. Egy jó anya foggal körömmel harcol a gyerekéért. A nagyi nem tette, sőt boldogan engedte át a gyereket az apának (aki még fiatalon kiábrándult a modernkodásból) félidőre, mert fiatalon kurva jó volt hetyegni. Valójában nagyon rosszul döntött, mert neki a gyereket teljes időre át kellett volna engedni az apjához. Elvégre ott (igaz nevelő anyával) egy teljes család volt anya-apa és még egy testvér is. De ha már ezt nem tette, akkor miért nem vittre el Clay-t magával New Yorkba, amikor már Clay-nek lehetett volna nevelő apja, hiszen a nagyi megállapodott egy férfinél. Persze ő is és a fia is vergődtek, de erről nem a fia tehetett. A gyerek élete totálisan el lett cseszve. Otthon nélkül nőtt fel. Ez egyenesen szentségtörés. A washingtoni szülés nem állampolgárság miatt történt. Két amerikainak bárhol születik a gyereke, az amerikai állampolgár lesz automatikusan. Clay azért jött vissza, mert nem találja a helyét. Hiszen egész gyerekkorában nem volt “helye”. A történetnek itt vége, de Clay vissza fog még jönni az USA-ba és élete végéig hol itt, hol ott fog lakni. Két hónap után azért ment vissza Párizsba, mert egész életében sose volt 2 hónapnál többet együtt az anyjával. Csak Washingtoinban döbbent rá, hogy hosszútávon az anyjával nem tud mit kezdeni, mert erre nem volt precedens. Az ellenkezőjére viszont volt. —– A legnagyobb tanulság mégis az, hogy a felelőtlen anyák, amikor nagymamakorban szembe kell nézniük a tetteikkel, egyszerűen megszöknek a felelősség alól és úgy tesznek, minhtha az egészhez semmi közük se lenne. Esetünkbe arra hivatkozik a kedves nagyi (volt mama), hogy “abban az időben ezt tanácsolták”. Egy tanácsot nem kötelező elfogadni, de hivatkozni rá lehet, és akkor ő fedhetetlen? Szó sincs róla! Rebának igaza van. Nem hisztizni kellett volna és szagolgatni az ágyat, hanem normál körülményeket teremteni. Nem kötelező a gyerekvállalás, de ha vállalt, akkor ne rohangáljon a faszok után. maradjon meg az apa mellett.
14: Erre ugyan nincs utalás, hogy ki dobta fel a kapcsolatot, de kövedtkeztetni lehet. Hiszen amikor a nagyi váltogatta a pasikat, a gyerek apja megállapodott egy nő mellett, aki szült is negy közös gyereket és utána a történet végéig együtt maradtak. Szerintem az apának időben megjött az esze, ez lehetett a válóok.
2010.július.13th. at 12:52 du.
11: Tara, címem a régi: cbobko kukac interia pont pl
2010.július.13th. at 12:55 du.
Köszönöm Arma, megy. És köszönöm Tibor, hogy lehetővé tetted:)
2010.július.13th. at 1:14 du.
A történetet kiveséztük.
Szerintem is az apánál lett volna jobb helye. De akkor nem biztos, hogy eljutott volna Franciaországba. Egyébként csak egy lánya van Claynek, csak érdekelt ki veszi észre.
Ui.: Az eredeti sztoriban a tengeri malac neve: Bat-Mite
A történet szempontjából természetesen irreleváns. (jelentéktelen, lényegtelen, nem a tárgyhoz tartozó)
Ui2.: Csavar a történetben. Clay és Tamar válik. Mi lesz Isabelle-el?
2010.július.13th. at 1:27 du.
18: Én észrevettem a két gyereket, ahogy az elütéseket és a helyesírási hibákat is, de ezek nem relevánsak, emlegetésük csak zavarja a gondolat cserét.
Ha a tengerimalac nevét ismered, akkor olvasnod kellett az eredetit. Nyilván észrevetted, hogy sima fordítás helyett, hatalmasakat magyarítottam is és messze nem voltam szöveghű. Inkább a hangulatot akartam átadni, és átugrottam a finom utalást is a zsidó származásra, aminek szintén volt jelentgősége az eredetiben, de magyar vonatkozásban csak zavaró lett volna.
Spekuláljunk, hogy mi lesz Clay és Tamar válása után (48 % esély)? Mi lenne. Ez a nyavalya generációról generációra száll. Ez benne a legszörnyűbb, hogy a rendezetlenség rendezetlenséget szűl. Elvált szülők gyermeke az én megfigyeléseim szerint) kétféleképpen reagálja le gyerekkorát. Vagy tudatosan nem vállal gyerket, vagy szarik a gderekére, mert rá is szartak.
2010.július.13th. at 1:49 du.
Hoppá. Mégsem tévedtem. A story igaz. Barbara Graham fia: Clay McLachlan, felesége: Tamar lányaik: Isabelle Eva (sz.: 2006, Franciaország) és az Azalia Luce (2009, Olaszország)
Férje: Hugh Delehanty (Washington)
“nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk”
Egyébként ez is tipikus. Nem velem történt, hanem egy ismerösömmel.
2010.július.13th. at 1:59 du.
“A gyerek élete totálisan el lett cseszve.”
Úgy gondolom, most én is tipikus leszek: Irigykedem.
Szeretném, ha ennyire el lenne cseszve az életem.
Itt vannak a fia fotói:
http://www.claypix.com/
2010.július.13th. at 2:09 du.
A zsidó származás esetleg számít. Olyan barátomtól hallottam, aki sokkal több zsidót ismer közelről, mint én, hogy általában nagyon zűrös a családi életük, szerinte az országos átlag felett zűrös. Ha ennek van köze a népcsoport kulturális hagyományaihoz, akkor kár volt kivágni a sztoriból.
2010.július.13th. at 3:21 du.
A csajszi a zsidó származású. Jelentősége szerintem nincsen.
Apja tavaly halt meg, lezuhant egy repülővel. Félelmetes ez az internet. Minden pár kattintás. A fordítás egyébként nagyon jól sikerült. Én csak a kommentek miatt kerestem rá, de véleményem szerint ezen az oldalon bátrabbak a hozzászólások.
15.-ben két alternatív univerzumos megoldás. Mi lett volna ha?
- Clay New Yorkban él nagyival és Hugh-al vagy Clay apjával él San Francisco-ban.
Szerintem mindkét változatban elkényelmesedett volna. Érzelmileg biztos sokat jelentett volna, de nem lett volna önálló soha.
Párizsban olyan családi modellt építhetett fel, ami neki nem adatott meg. Persze most meg a gyerekek lesznek elkényeztetve.
2010.július.13th. at 4:19 du.
23: Igen, most már azzal a gondolattal játszok, hogy a családi fotót berakom a cikkbe. Az Internet tényleg fantasztikus. Rákattintottam Odor Emiliára és a 6. helyen a saját honlapom van. A Google szerint, ha valamit meg akarok tudni, akkor kérdezzem meg önmagamat
. Ja, köszi a bok. Elég vén kecske vagyok én már.
22: Szerintem a zsidó származás nem számít. Azt csak te meg én tudjuk, hogy vörösnyakú sohase lett hippy. A fiatal zsidók viszont elől rohantak a sorban. A nagymamát a kozákok 6 éves korában megkergették. Nyilván elképesztően szoros családi kötelék volt akkoriban, és ott a zsidók között. Ebből lettek egy generáci után kommunákba tömörülő hippik. Ez egy extra tragédia, de ezt Magyarországon senki se fogja átélni. Akkor pedig minek térjek ki rá? Nálunk csak annyi történt, hogy a paraszt lányok eldobták a bőszoknyát és minit húztak fel helyette. Miközben a szülők megépítették a fürdőszobát és vettek egy kotyogót, de a paraszt lakodalom megmaradt.
2010.július.13th. at 7:22 du.
Több posztot elolvastam és megtaláltam a neten pdf-ben az Isten vagy ősrobbanás című könyvét. Most olvasom.
Hol Tévedett Isten? Még Néhány Isten Legsúlyosabb Tévedéseiből. Végül Is Kicsoda Ez Az Isten Egyáltalán?
Ezeket nem találtam :), de nem esem pánikba.
Tibor bá-nak mi a véleménye a másolásról?
(film, zene, ebook, torrent)
1250 Ft papírlapokkal és nyomtatással együtt.
Maga a tartalom mennyi?
Nem gonoszkodom. Vegyük úgy, hogy kölcsön kaptam vagy kivettem a könyvtárból és megtisztelem a szerzőt azzal, hogy elolvasom. Végül is azért készült, hogy mások (jelen esetben én) vagy akár Tibor bá is később el tudja olvasni.
Azért egy kicsit szomorú lettem, hogy vége lesz a világnak, nincs jővőnk, nincs Isten, nincs túlvilág. Mi van?
Olajválság, vízhiány, közelgő háborúk, túlnépesedés…
Miért foglalkoztatja az embereket, mégis ez az Isten dolog.
Ki érti ezt? Talán a panaszkönyvet szeretnék elkérni?
Ui.: Akkor most mennyi lőszert és konzervet kell vásárolni?
2010.július.13th. at 8:44 du.
25: Hi Fimi, Ha jól számolom összesen nyolc kédést tettél fel nekem. Cserébe én csak egyet teszek fel neked: Miért kellene nekem ezekre válaszolnom?
2010.július.13th. at 9:02 du.
Nem kell rá válaszolni! Az első két mondat tényközlés. 47. oldalon járok. A következő három kérdés: A Galaxis útikalauz stopposoknak című műből idézet. Célja: Keresőmarketing. Kis reklám, cserébe a könyvért.
A másolásról tényleg érdekel a véleménye. Erről lehetne, majd egy cikk. Csak ötlet. Ami utána jön, az tényleg felesleges.
De most, hogy a Nature és a Science lapokat átolvastam meg kell nézzem a Barátok köztöt.
2010.július.13th. at 10:35 du.
“…a nagyi beleszületett a (családot szétszaró) szexuális forradalom közepébe…” Most jut eszembe.Mintha már említettem volna.(Tessék Adorno-ra figyelni!):
A FRANKFURTI ISKOLA négy szellemi vezetőjét emeli ki Buchanan, mint fő felelősöket:
Lukács Györgyöt,
Gramscit,
Adornot és
Marcuset.
Lukács György a nyugati társadalom elpusztítását tűzte ki célul, és erre a legalkalmasabb eszköznek a promiszkuitást vélte.
Gramsci a kereszténység fölszámolásában látta az új világ megteremtésének előfeltételét.
Adorno a hagyományos családban látta a jövő kialakításának legfőbb akadályát, és ennek megsemmisítését tűzte ki célul.
Marcuse pedig mindezek legfőbb eszközének az élvezeti elv gyakorlatba ültetését tartotta.
Na,akkor,hogy van ez a szexuális forradalom? Mint az a Nagy Francia?
2010.július.13th. at 10:56 du.
28: Az a tény, hogy egy gyermeket a nő hoz a világra egyértelművé teszi a biológiai azonositását. A biolgiai apa azonban mindig is kétséges volt. Ezt a zsidóknál úgy oldották meg, hogy félzsidó nem létezett, ha az anya volt zsidó, akkor a gyerek is zsidó volt, ha az apa volt zsidó, akkor a gyerek nem számított zsidónak. Ugyanez volt a probléma a középkorban, amikor a (nemes) férfiak hónapaokra elmentek csatázni. Erre találták ki az erényővet. A modernebb időkben piszkosul odafigyeltek a fogantatás dátumára, amit elég jól ki lehetett számolni. Ráadásul ott volt a zabigyerek intézmény és akkor még nem beszéltünk a gyógyíthatatlan nemibetegségekről. A nők, de még a férfiak is alaposan meggondolták, kettyintcsenek-e házasságon kívül. Aztán a II. VH. után kiírtották a nemibetegségeket, majd létrehozták az antibébi tabletát. A szexuális forradalomhoz nem kellett Lukács György, az emberiség a két nagy bubus megszünésére várt. A szexulási forradalom az események természetes velejárója volt. Nem kell az embereket arra biztatni, hogy dugjanak.
2010.július.13th. at 11:16 du.
Ne hagyjuk ki Huxleyt.
2010.július.15th. at 7:19 de.
Hát a hozzászólások nagyon érdekesek(???) csak nem mindig a érintik a történet lényegét.
Saját bőrömön és a környezetemen tapasztalom, hogy a klasszikus családmodell letűnt, nemcsak Nyugaton, bizony itthon is. A vajdasági fiatalok színe-java is külföldön keresi az anyagi boldogságát, külföldön születik a gyerek, az unoka-nagyszülő kapcsolat egyszerűen nem is létezik.
Hol van már az az idő amikor szaladtunk az öcsémmel a Pék Tatához, hogy gyúrjuk a kenyértésztát és berakjuk a földes-leveles cipónkat a kemencébe! Akkor persze a család - a Dédapától kezdve a legkisebb porontyig ugyanabban a faluban lakott - vagy a szomszédos településen, de semmiképpen se messze egymástól. Ha a gyerek felnőtt, a szocrezsim lazaságábul fakadóan a gyerek is a helyi gyárban/szövetkezetben helyezkedett el(vedd már fel a fiamat na! Eggyel többet észre sem vesz a gyár). Azaz, a család együtt maradt.
A lényeg, hogy a fenti történet velünk és a szüleinkkel MEGESETT. Nem vagyok elvált szülők gyereke, egy igen erős családi kötelékben nőttem fel, ahol feltétel nélkül tiszteltem apám és anyám szavát.
Egészen addig nem is volt semmi gond, amíg meg nem mondtuk nekik az elhatározásunkat hogy, a feleségemmel és a három kis unokájukkal együtt kiköltözünk Ausztráliába.
A történet lényege, hogy mi haragban váltunk el, de a kapcsolatot nem akartuk mégse felrúgni.
A telefonálás még oké volt. Akartunk velük is Szkájpolni. Nem lehet, nincs internet. Van a komáméknak, a szomszédos utcában! Nem érünk rá, mondták.
Küldtünk DVD-t. Drága a DVD lejátszó, mondták. Akkor küldtünk DVD lejátszót is. A lemezt meg se nézték.
Egy év kinttartózkodás után szkájpoltunk először. Utána tudtuk meg a komáméktól, hogy a szüleink sírtak, mert még rosszabb volt nekik azután, hogy látnak bennünket, igazából mégse vagyunk ott.
Most itthon vagyunk egy áve már, találkozgatunk a nagyszülőkkel. De a családi kötelék szétesett már, sajnos. Feljönnek a régi sérelmek, bűnbakot keresünk.
Ennyit csak megért az anyagi jólét hajszolása, nem?
2010.július.15th. at 9:11 de.
31: Köszönöm Pista a tanulságos hozzászólásodat. Én tudom miért fordítottam le az elbeszélést. Az olvasók nagy része átsuhan raja és szóra se érdemesíti. Néhányan hozzászólnak, de érezhetően semmit se értenek. Például 21:-ben “Szeretném, ha ennyire el lenne cseszve az életem.” kezdjük azzal, hogy még itt van, de már nem tud magyarul. Nyilván azt akarta írni, hogy “Szeretném, ha csak ennyire lenne elcseszve az életem.” De ezt képtelen megfogalmazni. Aztán pedig intő szavam éppen arról szól (ami a te “slusszpoénod”) hogy az anyagi jólét kergetése miatt sokkal nagyobb érték veszik el. Aztán van, aki ebben a történetben is apropót lát arra, hogy sajátos ideológiai vesszőparipáját elővegye lásd 28:-ban “Lukács György a nyugati társadalom elpusztítását tűzte ki célul, és erre a legalkalmasabb eszköznek a promiszkuitást vélte.” Nem tudom, te beszéltél Lukács Györggyel mielőtt kimentél volna Ausztráliába?
Minden emberi gyengeséget a háttérhatalmak plántálnak belénk? Számomra az a legszomorúbb, hogy hiába papolok évek óta, senki nem hallgat rám. Te legalább utólag elgondolkodol a témán, de biztos vagyok benne, hogy rád se figyel senki, ahogy a történetben a nagymama is szart a szülei véleményére, amikor gyakorlatilag lemondott a fiáról az egyéni érvényesülés” érdekében. Aztán megöregedett, bágyadgtan mered a nagy semmibe és nem érti miért boldogtalan. ***** Gondolom a visszailleszkedés nem okozott gondot. Minden jót nektek, Tibor bá
2010.július.15th. at 11:28 de.
32- Lemondok rólad Tibor-bá! Menthetetlen vagy !
) normák szellemében szocializálódott,hanem a következő generációval amelyik “felszabadult” minden erkölcsi gátlás alól és ráadásnak még a “tanítás” mankóját is megkapta igazolásnak a teljes gátlástalansághoz.Nem akarom én senkire sem rátukmálni a nézeteimet de szerintem HATALMAS külömbség van aközött,hogy “Búnt követek el de azért tudom,hogy bűnt követtem el” vagy “Búnt követek el de ehhez jogom van.”
Nietzsche-vel sem akkor volt a baj amikor meghirdette,hogy “meghalt az Isten” azaz nem érvényesek az eddig elfogadott (betartott vagy be nem tartott) erkölcsi normák, mert korosztálya a “régi” (keresztényi !
Valahogy így van ez szerintem…Lukács,Gramsci,Adorno és
Marcuse ja és Haxley NAGYKOPONYÁK esetében is….Persze csak mucsai megfogalmazásban.
2010.július.15th. at 12:11 du.
33: Te csak ne mondj le rólam!
Nem az elképzelésedet kritizáltam. Hanem, hogy mindenről ez jut eszedben, mint Morickának.
Természetesen az elképzelésedet is tudnám “finomítani”. Illetve meg is teszem. Nietzsche “felszabadultságát” csak helyeselni tudom. A baj ott van, hogy az emberiséget egy homogén masszának tekintjük. nem az! Az én IQ-m 150+, nem olyan nagyon ritka, kb. a lakosság 1%-a. Ez azt jelenti (a Gauss görbe eloszlása szerint), hogy ugynannyi IQ 50 alatti embernek is kelle lenni, mint ahány IQ 150 felettinek. De 50 IQ-s pasi már a seggét se tudja kitörölni. Ennek ellenére embernek tekintendő (ha diszkriminálsz ellen akkor fasiszta vagy) szavazati joga van, lehet jogositványa (elüt, belehalsz, kap 3 évet felfüggesztve, mert nem voltg s zándékos, csupán hülyeségéből fakadt). Ha a társadalom kasztokra lenne osztható szigorúan IQ szerint (ugye, még a gondolatától is fel vagy háborodva) akkor Nietzsche tanait 130 IQ felettiek alkalmazhatnák, az alatta lévőknek pedig kötelező lenne a vasárnapi istentisztelet.
Különben ha már Nietzsche-nél vagyunk. Híres graffity a new yorki metró falán: God is dead, (aláírás) Nietzsche. Néhány nap múlva alatta: Nietzsche is dead, (aláírás) God.
Különben Nietzsche állításában nem az istentagadás volt a nagyszerű. Hanem annak állítása, hogy volt, de megszünt. Van Isten! Válaszolják a hívők. Ugyanis Nietzsche elmebajban múlt ki. —
Igy jár minden istentagadó
2010.július.15th. at 12:55 du.
Látod ezért nem szeretlek !
-Én beszélek erkölcsi normákról Te pedig vasárnapi Istentiszteletről.
-Én beszélek az (keresztény)erkölcsi gátlások megszűnéséről ,Te felhivod a figyelmem,hogy Nietzsche szerint “Isten volt de megszűnt” nagyszerűségére! Ki garantálja neki,nekem vagy akár Neked is,hogy nem jönnek új istenek.Légy “nyugtalan”,jönnek új Istenek ! Ismertem a graffity-t de most értettem meg szellemességét. Lehet,hogy “visszamegyek” kereszténynek!
2010.július.15th. at 1:49 du.
35: Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Ugye most nem akarsz elbeszhélni mellettem. Az erkölcsi gátlások igen hasznosak 0-130 IQ között. Ez felett szükségtelen és bosszantó.
Tanmese: Van egy 13 éves Berni-pásztor kutyánk (is). Fél éve már haldoklik. Már bent van a konyhában, nem tud lábra állni vagy csak nagyon nehezen. Egész éjjel hörög, mintha fuldokolna. Én már elaltattam volna, de Éva ragaszkodik hozzá. Szerintre még élvezi az életet, szerintem jobb lenne neki a halál. Nem vagyok papucs, de nyilvánvalóan nekem kell elfogadni Éva nézetét. A napokban baráti házaspárral strandon voltunk. Éva valamiért elment, hárman maradtunk és a kutyára terelődött a szó. Férj-feleség uniszólóban azt tanácsolták, hogy Éva tudta nélkül mérgezzem meg a kutyát, ami egy szívgyógyszer túladagolásával könnyen megoldható lenne. “Nem kell a feleségnek mindent tudni” alapon. közöltem velük, hogy a mi házasságunk nem így működik. Mi soha semmiben, még a legcsekélyebb mértékben se csapjuk be egymást. — Dehát sohase tudná meg - jött a válasz. Ő nem, ez igaz, de mit mondok magamnak? — Tőlem az isten nyugodtan halott lehet és nincs szükségem gátlásra (nincs is) ahhoz, hogy együtt lehessen velem élni, akármilyen minőségben.
2010.július.15th. at 6:45 du.
36. Kedves Tibor-bá! Nem rólad van szó ! A többiekről…
2010.július.15th. at 7:45 du.
21 -ben azt írtam, hogy nem értek egyet Tibor bának azzal a mondatával, hogy a gyerek élete el van cseszve és én szeretnék a srác helyében lenni. Nem csak azért, mert anyagilag meg van mindene. Szerető felesége és gyermekei is vannak. Édesanyjával való kapcsolata sem rossz. Tibor bá 32. hozzászólása: játék a szavakkal (Minden 150 IQ alatti értette). Ami az eredeti cikket illeti, azért jött létre, hogy reklámozzon egy könyvet: “Eye of My Heart”
Ami a 150-es IQ-t illeti: “Magas IQ-tól nem leszel okosabb”
“érezhetően semmit se értenek” ?
Tibor bá szerint a történet lényege: A nagymama megszökött a felelősség alól.
Szerintem a story erről szól: a családi szeretet hiánya.
Lehet, de az emberek nem úgy működnek, hogy az összes létező lehetséges megoldáson elgondolkoznak és kiválasztják a legjobbat. A nagymama döntése a fia sorsát nem tette tönkre.
2010.július.15th. at 8:33 du.
38: Fimi! Ez az a fajta oldalvágás, amit ki szoktam törölni:
Ami a 150-es IQ-t illeti: “Magas IQ-tól nem leszel okosabb” “érezhetően semmit se értenek” ?
Most csak azért nem törlöm ki, mert amit írok, az nem számodra, inkább mások részére készül. Ha valaki önéletrajzot ír, vagy leírja a családi viszonyait egy esszé formában, annak nyilván van valami oka. Esetünkben szerinted, egy könyv promóciójának lett szánva. lehet, hogy igazad van, ez volt az eredeti szándék. Én azonban olvastam a sorok között, és véleményeztem az esetet. Ugyanis a nagymama nem volt képes úgy fogalmazni, hogy ne lógjon ki a ló lába, vagyis a valóság. Ez pedig az én interpretációm. És ezzel el is válhatunk egymástól. Csak még annyit megjegyeznék, hogy a válasz, amibe belekapaszkodtál, Nagy Pistának szólt, aki előbb vetette fel, mint én, “Hát a hozzászólások nagyon érdekesek(???) csak nem mindig a érintik a történet lényegét.” Érdekes módon the message hozzá tökéletesen eljutott. Ő megértette a történet lényegét, és más is megérthetné ha elgondolkozna azon, amit nagy Pista írt. — Csak úgye, az emberi agy átugorja azt, ami számára kognitív disszonanciát okozna. Evvel a jelenséggel pedig, itt a honlapon, éjjel-nappal találkozom.
2010.július.15th. at 9:13 du.
A Fimi-s részek törölhetőek, (ez is) nem haragszom meg érte.
“Magas Iq…” Tibor bá egyik saját cikke erre utaltam.
Miért:
Tibor bá szinte elsőként fordított iq teszteket. A helyes válaszokkal is tisztában volt. A teszt kitöltésekor “csak” emlékezni kellett. Az eredményből nem az következik, hogy a bolha megsüketül.
Nagy Pista írásához: “vedd már fel a fiamat na!”
Ez így rendben van (volt)?
Ha már törölve lesz még pár mondat:
Vajon mi lenne, ha Isten tudatná (feltételezve, hogy létezik) Tibor bával mi a végső célja?
Tegyük fel elmesélné: Tibor bá igaza volt, az ősrobbanást Én (Isten) találtam ki. Az egész Univerzum az Én fejemben van, mint gondolat. Ha létrehoznám ez és ez lenne…
Most még változtathatok rajta, hiszen csak gondolat. Isten gondolata. Tibor bá javasolhat változtatásokat. Élne-e vele?
Na jó, csak unatkozom. Ezt már én írom, persze az is lehet, hogy Isten is unalmában találta ki ezt az egészet.
A “Mivégből hiszünk” könyvet kiváncsian várom.
MInden Jót! Jó egészséget! Az oldalvágásért bocsánat: Skorpiónak születtem.
2010.július.15th. at 10:03 du.
“Az erkölcsi gátlások igen hasznosak 0-130 IQ között. Ez felett szükségtelen és bosszantó.”
Ejnye, ezt a felfogást ismerjük ám! “Az erkölcsi gátlások igen hasznosak a gojok számára. Nekünk, KIVÁLASZTOTTAKNAK szükségtelen és bosszantó LENNE, de nincsenek ilyenjeink.”
Tibor bá, mutasd be a keresztleveled! A szellemi-erkölcsit, nem a papírt!
2010.július.15th. at 10:33 du.
41: Szerintem neked kellene bemutatni egy szakorvosi bizonyítványt, hogy elmeállapotod ép. Nem tudok olyat fingani, hogy ne jönne elő belőled a zsidó gyűlölő. Részemről OK. Nem te vagy az egyetlen antiszemita a világon, de te paranoiás is vagy. Én se szeretem a zsidó mentalitást, de ez nem ok arra, hogy elmenjen az eszem.
Ha a smájli nullifikál, rakok én neked ide hármat is.
2010.július.15th. at 11:36 du.
42: pedig szó szerint gondoltam a párhuzamot. Természetesen se neked, se másnak nem kell zsidónak lenned egy ilyen felfogáshoz, ahogy a zsidóknak sem kell vérségileg zsidónak lennie ilyenhez, ez szimpla emberi önzés és nemtudommi.
Hogy a szabályok a kis hülye senkiknek vannak ott lent, mi innen fentről másképp látjuk a világot.
Az ész egy dolog, de épp másról beszélünk, erkölcsi gátlásokról.
Az erkölcsnél nem esik egybe a Gauss-elioszlás pl. a szépségével, vagy az intelligenciával. A legnagyobb bűnözők, vagy gazemberek jókora része nagyon értelmes.
Most nehogy megsértődj, mert én csak az általad megfogalmazott elvet bírálom, nem gondolom, hogy te visszaélnél ezzel az elvvel és mondjuk erkölcstelenségeket követnél el őnfelmentő ideológiával takarózva. (hogy a magas IQ mentesít a gátlások alól) Szerintem a “kisembereknél” se biztos, hogy gépiesen van beléjük/nk nevelve a gátlás és ésszel nem fognák fel, miért jó ez (vagy ha nem jó, miért nem)
Én kicsit se vagyok zsidógyűlölő, a zsidó identitást megalapozó gondolatot, a kiválasztottságot és a zsidó elitre jellemző sátánizmust tartom emberiségellenesnek. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki milyen szülőktől születik történetesen.
2010.július.15th. at 11:43 du.
Na-na!Ne rosszalkodjatok! Inkább vigyetek virágot Argenonnak!
2010.július.16th. at 12:26 de.
43: Szerintem neked meg kellett volna kérdezni, hogy mit értek ezen mondat alatt: “Az erkölcsi gátlások igen hasznosak 0-130 IQ között. Ez felett szükségtelen és bosszantó.” Vagy pedig indokoljam meg az állításomat. És akkor én neked a következőket válaszoltam volna.
130 IQ felett valaki vagy intelektuális bűnöző, és akkor a belenevelt gátlásokat úgy veti le ahogy akarj és szarik az erkölcsre, vagyis számára az erkölcsi gátlás nem hasznos. Vagy belátja, hogy értelmes, kielégítő, nyugodt, tartalmas élete csak akkor lehet, ha az erkölcsi normákat betartja. Ennek a csoportnak (ahová úgy gondolom én is tartozom) nincs szüksége erkölcsi gátlásra, mert gátlások nélkül, pusztán intellektusból erkölcsös.
44: Rákcsálókkal nem foglalkozom. Az Egerek és Emberek közül éppen elég bajom van nekem az Emberekkel.
2010.július.16th. at 2:16 de.
45.Te csináltad magadnak.Miért irsz rébuszokban?
Máskor minden ilyen utálatos mondatod mellé,minden rákérdezés nélkül, irjál egy “értelmező szótárt”! 
Piszokul (ön)karakter rombolásként hatott…
44-re javitok: “Algernon”
2010.július.16th. at 9:02 de.
46: Felesleges volt a javításod. Én mindig azt olvasom, aminek ott kellene lenni, sohase azt, ami ott van.
Rébuszra mindig a kisegítő osztályba járok hivatkoznak (felnőtt korukban)
2010.július.16th. at 9:34 de.
45: Kezdettől fogva értem, Tibor bá. Rámutattam egy párhuzamra. “Mi, kommunisták, különleges emberek vagyunk”. Ez csak egy újabb történelmi megfogalmazása volt a régi kiválasztottságtudatnak. Ne haragudj, de egy más kiadásban ezt írtad te is. Az intellektus és az erkölcs két külön univerzum…
2010.július.16th. at 10:47 de.
48: Az intellektus és az erkölcs nem jár szükségszerűen kéz a kézben. Soros György például egészen bitos nem hülye. De az intellektus gyakran rátalál az erkölcsre, mint az egyetlen “boldogitó” életvitelre. És ahogy Zoltán fiam példája mutatja, ez néha a 35-40 év után is bekövetkezhet. (Zoltán az “önkéntes” számüzetésének 5. évében rádöbbent, hogy neki nem is kellenek azok a 100 milliók, mert kéziszerszámokkal bútorokat kezdett gyártani, és nagy kedvéd lelte az alkotásban).
Én már többször vallottam, mert így is gondolom, hogy az átlag feletti intelligencia éppen olyan véletlen, mint a ludtalp vagy a rövidlátás. Nem a felruházott érdeme. A buta, ám az átlagosnál sokkal szebb nő nem így gondolja. Felvág a szépségére (persze ki is használja) és meg van róla győződve, hogy ő azt kiérdemli. Jó lehet, egyáltalán nem rajta múlott.
Haragról szó sincs. Ha egymással szemben ülve beszélgetnénk, nem lenne soha, semmi félreértés.
2010.július.16th. at 10:48 de.
Hogy is van a mondás…
“Ne szállj vitába az idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre, akkor meg könnyedén legyőznek a rutinjukkal.”
No mindegy, akinek nem inge, ne vegye magára.
Istenem, egy Ady-vers kielemzése sem vezet ekkora mellékutakra! Pedig ott is minden egyes pontosvesszőn elcsámcsognak.
Fiúk, lányok, kérlek benneteket: a cikket véleményezzétek, ne egymást vagy mittomén mit. Sok bába közt elvész az a szegény gyerök.
Vagy most rébuszokban beszélek?
2010.július.16th. at 10:55 de.
50: Gyakran előfordul, hogy az eredeti témától elcsúszunk a végtelenbe. Ez engem bosszant a legjobban. Végül is az eredeti témát én írom. Csak hát itt mindenki egy indivídium.
2010.július.16th. at 11:06 de.
Senki sem idióta. Nagy Pista hozzászólásának lényegével (a családok szétesése az anyagi jólét hajszolása miatt) gondolom mindenki egyetértett. Én is. Tetszett is az írása.
A személyes találkozás élménye (beszélgetések, érzelmek) (= Spirit) kontra Skype, DVD, Telefon (= MONEY) küzdött meg a fenti történetben. Szellemi világ : Anyagi világ. Ki nyert?
Ezt mindenki maga döntse el.
„Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” [Derrick Jensen: Endgame]
Más: Megállították az olajszivárgást!