Tibor bá’ online

Amikor én gyerek voltam, nem tombolt a gyerekkultusz, csak úgy voltunk, és a szülők nem törték a fejüket azon, hogy nekünk mi jó, mi rossz, miből milyen mély lelki sérülések keletkezhetnek. Nekünk meg csak egy dolgunk volt, mindent kiheverni, mindent „megérteni”, amit a szülők tettek, vagy elmulasztottak megtenni.

Tizenhárom éves koromban nem volt zsebpénzem, és semmilyen lehetőségem, hogy pénzhez jussak, miközben jött a karácsony, és minden vágyam az volt, hogy vehessek ajándékot legalább a nevelő anyámnak, ha már nekem csak ő jutott.

Karácsony előtt két nappal mást nem tudtam kitalálni, mint szerezni valahonnan egy fenyőfát, mert az nyilvánvaló volt, hogy az utcán, tereken boldog-boldogtalan fenyőfát árul, az emberek pedig veszik, mint a cukrot. Első dolgom volt, hogy magamhoz vegyek egy apró fűrészt, és elkezdtem töprengeni, hol láttam én fenyőfát. Elsőnek a fogaskerekű alsó végállomása jutott az eszembe, el is mentem odáig, de olyan nagy volt a sürgés-forgás, hogy fenyőfa kivágásról szó sem lehetett. Onnan viszont már csak egy „ugrás” volt a Sváb-hegy, ahol az Eötvös út 31-33-ban nyaraltunk, apám barátjának a telkén, és jól emlékeztem a bejárat melletti ezüstfenyőre. Nem kell részleteznem, a végén sok-sok küzdelem árán sikerült a gyönyörű fa felső másfél méterét lekaszabolnom. Persze pontosan tudtam, hogy mit teszek, de nem volt más választásom, a fa meg majd úgyis ki fogja nőni magát.

Érdekes módon a visszautazás alatt senkinek se tűnt fel a magammal cipelt fa, talán azt gondolták, hogy szülői megbízásra vettem valahol. A végén eljutottam a Nyugati-térre, ahol elkezdtem téblábolni, mígnem egy középkorú nő megszólított, hogy eladó-e a fa. Szerencsémre, mert fogalmam se volt, hogyan álljak hozzá az értékesítéshez. A nő a végén önszántából adott 30 forintot a fáért, gondolom jóval többet ért. A sikeres értékesítés után már sötétedett. A 30 forint birtokában elkezdtem menni az orrom után, és minden kirakatnál megálltam, hogy találok-e valami ajándéknak valót. A végén elérkeztem a Kálvin térre, ahol akkor a Fenyves áruház honolt. Ennek a kirakatában láttam konyhában használható forma készletet, amivel a linzer figurákat nyomják ki a kinyújtott tésztából. A 30 forint erre pont elég volt. Boldogan indultam haza, hiszen teljesült a vágyam, meg tudom lepni ajándékkal a nevelőanyámat.

Hazaérve, lift nélkül rohantam fel a harmadik emeletre, és sugárzó arccal csöngettem be a lakásba (nálunk nem volt divat kulcsot adni a gyereknek). Anyám nyitott ajtót, és alapos szidással kezdte, mert nézzem meg hány óra van, és különben is hol csavarogtam ennyi ideig. De ugye azt nem mondhattam meg, hogy ajándék ügyben kószáltam, különben is, honnan volt rá pénzem? Tehát „konokul” hallgattam, miközben fejemre lett olvasva ez meg az, és persze „apádnak megmondom, ha hazajön”.

Apám haza is jött, és most már hármasban folytatódott a vallatás. A végén nem volt más választásom, mint elmondtam az ajándék vásárlást és előadtam a madzagra fűzött hold-csillag-fél gömbölyű és egyéb mintákat. Csend lett a szobában, még jó, hogy nem kérdezték, honnan volt pénzem, csak annyit mondtak, most már lehalkított hangon, menj lefeküdni. Örömmel tettem eleget a felszólításnak, akkor már negyedik éve menekültem alvásba a fennlét kellemetlenségei elől. Két nappal később a karácsonyfa alatt ott volt az ajándékom, de sokáig nem nyúlt érte senki. Én egy pár zoknit kaptam, amin egy kockás füzetből kitépett lapon ez állt: „Nem érdemled meg Tibike, de reméljük, megjavulsz.” A papír fecnit gondosan megőriztem, csak 97-ben égett el a házzal együtt, de az érdemtelenségemre máig emlékszem.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________